Hun lennék?

Az éjjel egy zöld biciklin

2012-01-25T10:46:00.000+01:00

tekertem, bár azt hiszem, csak így utólag tűnik úgy, hogya tárgy, amin ültem, zöld volt. Egy zöld bicikli. Érdekes, hisz miért pont egy zöld biciklin tekertem volna? Miértnem egy piroson, már csak amiatt is, mert életemben egyszer volt zöld biciklim– gyermekkoromban.

Aztán egy parkban múlattuk az időt, ott söröztünk, de ekkormár nappal volt, mi elég nagy csoportot alkottunk a hosszú lócán, amelyenfejemet hátravetve végignyúltam, hogy érje, simogassa, barnítsa a nap. Neméreztem a meleget, bár nyár volt, a fénypászmák érintése azonban jót tett afizikumomnak. Ezt ellenben éreztem. Mintha valaki ujjbegyeivel kopogtatta volnavégig a testemet. Miután ezzel végzett, a nyakam alá tolta tenyerét és magáhozhúzott, mégsem tudom, ki volt az illető. Mondom, nagyon sokan voltunk, egymásmellett ücsörögtünk a hosszú padon, ott ittuk a sört. Az illető, aki megemelt, aztmondta, borzalmas volt látni, miként tódul koponyámba a vér. Ijesztő volt,hangsúlyozta, rettenetesen ijesztő, jóllehet jelzőket talán nem is használt, deazt, hogy ijesztő, többször is megismételte, s konkrétan látszott rajta, hogymeg van ijedve, homlokán teljesen megdagadtak az erek. Én viszont még mindignem tudtam, ki ő, s mi okból aggódik értem. Az arcára is csak halványanemlékszem, képtelen lennék most pontos leírást adni róla. Talán annyira átlagosvolt, hogy nem is lenne érdemes. Csupán azért beszélek róla, mert vele is volt egyszép nagy zöld kerékpár. Ez az egyetlen dolog, amelyre személyével kapcsolatbanemlékszem.

Arculattervezés

2012-01-21T20:11:00.000+01:00

Cornell Capa (Friedmann Kornél) fotója

Sosem voltam szakbarbár, már gyermekkoromban sem. A balettórák azzal kezdődtek, hogy a prof nagyot csapott a fenekemre, mondván, ilyen seggel nem lesz belőlem táncos, aztán a nyakamba tolta az egyik lábamat. Pedig ha belegondolok, annyira kövér nem is voltam, mint amennyire megcsapott és megszégyenített, sőt, nem is voltam kövér, csak dundi.
Pedig sportoltam – rendszeresen –, és anyám is azt mondta, pont úgy néztem ki, s nem másképpen, mint egy egészséges kislány.
Ám ettől függetlenül az első sorba csak a soványak állhattak, egészen pontosan fogalmazva: azok, akik nagyon soványak voltak, annyira soványak, hogy a bordáikat a tornadresszen át is meg lehetett számolni. A prof ugyanis azt mondta, ők a megfelelők, táncolni csak ők tudnak. Igaz, hogy nem nagyon bírták az iramot és sokszor belebotlottak a saját lábaikba, de ez senkit sem zavart, mert az első sor nekik volt fenntartva.
S most, hogy visszanézem a képeket, tényleg igazat kell adnom a pofozómesternek, hisz miután a kanyaró olyanná tett, mintha tébécén estem volna át, engem is megtaláltak a fontosabb szerepek és a rendezvényfotósok. A fodros ruhák pedig sikeresen eltakarták a kiálló csontokat.

ÁLLATI TESZT

2012-01-21T19:22:00.000+01:00

Ha jól sejtem, vanília illatú, s a címkéje szerint Kínában gyártották. Tartálya átlátszó, tartalma aranysárga. Épp zuhanyoztam, amikor úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elolvassam a fürdőgélnek nevezett ajándék használati utasítását. A cédulán ez állt többek között és megközelítőleg: állatokon nem tesztelt, gyermekek elől elzárni! Erre én elzártam a csapot, és elgondolkodtam egy picit azon, jó-e ha folytatom a tisztálkodást.
Így utólag csakis azt mondhatom, hogy különösebb nyavalyám még nem lett tőle, csak a jobb kezem egyik ujján jelent meg két óriási vízhólyag, de már két nappal a mosakodás előtt, tehát kivételesnek nevezhetem magam, és hálát adhatok a gyártónak, hogy nem tört le a karom, és nem nőtt ki a második, harmadik fejem a cucctól. Persze lehet, ebbe az is besegített, hogy már elmúltam tizennyolc, és most épp én vagyok az az állat, akin a szert tesztelik.

LÓGUNK

2012-01-19T10:50:00.000+01:00

Nem tudom, mikor készült a fotó, de az tény, hogy nem sokminden alakult át azóta (hacsak nem a Moszkva tér elnevezése), még az utasoksapkája sem cserélődött le, csak beledöglött a nagy sebesség-korlátozásba.Drágább lett viszont a vonaljegy-kezelő menedzsere, az áramszolgáltatóigazgatója s a friss budapesti levegő legfelsőbb elrontója, kevesebb apótszék-beültető, több az iskolakerülő potyautas, muszájból pedig elviselhetőbbaz égetett gumi illata a fedélzeten. A sárga villanyosnak mégis megvan avarázsa, s megvannak a varázslói, akik észrevétlenül varrják ki páncélozottretikülödből, golyóálló zsebeidből és bérelt vesédből a tárcádat, ültetik elfrizurádban a bogarat, hónaljadban a poloskát. Ám sebaj, mindannyian érezzük éslátjuk, nem kell amiatt aggódnunk, hogy nem lesz ki meglökje, arrébb tolja aszerelvényt, miután az utolsó csavar is beadja az unalmast és az utolsóközszolgát is útjára bocsátják.

VÉGZET

2012-01-19T10:35:00.000+01:00

„Amikor André Salmon francia költő, író, kritikus, Apollinaire, Picasso és Modigliani barátja végigjárta egyik utolsó párizsi gyűjteményesét, megállt az egyik kép előtt, amely egy sétapálcás, gorilla vigyorú úri férfit ábrázolt, mellette pedig a sorsába beleroppant nőt, ezt kérdezte a festőtől:
– Ez megöli, mielőtt hazaérnek?
Farkas rám nézett, elámultan Salmon kérdésétől, mert ő nem tudta, hogy ezt festette meg.
– Hallod, mit kérdez tőlem? – suttogta magyarul.
Hanem én hallgattam mélyen, mert tudtam, hogy apját és anyját festette meg. Mint annyi beállításban máskor is, de mindig azonos lényeggel.”

A történetet, amelynek középpontjában feltételezhetően az 1934-ben festett Végzet című alkotás áll, Dénes Zsófia jegyezte le szemtanúként a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb, egyben legtalányosabb alkotójáról, Farkas Istvánról, akinek szinte mindenik képe a gyermekkorában ért lelki trauma lenyomataként hat, hiába próbálta ezt a művészet eszközeivel mások elől elrejteni. Farkas István édesanyja elmegyógyintézetben hunyt el, édesapja pedig, Wolfner József, a neves műgyűjtő, újság- és könyvkiadó, a Művészet című folyóirat elindítója szülőnek a lehető legrosszabbnak bizonyult, szadisztikus hajlamokkal megáldott zsarnoknak. Bár az érzékeny lelkületű István többször is kísérletet tett rá, sosem sikerült megszabadulnia az apja által ráerőszakolt középosztálybeli életformától. Ennek következménye az lett, hogy elidegenedett attól a környezettől, amelyhez születése és neveltetése révén tartózott.
A Párizsban, Münchenben, Nagybányán is megfordult, Mednyánszky, Ferenczy műhelyében csiszolódott festő főművei a harmincas években, meglehetősen egyéni és összetett stílusban születtek, és több irányzat (szürrealizmus, expresszionizmus, posztimpresszionizmus) jellegzetességei is kimutathatók rajtuk. Nyilas-Kolb Jenő így írt képeiről: „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet. (...) A festő érzi a tragédiát, és tudja, hiába minden, nincs segítség. (...) Talán maga sem érzékeli, mennyire benne van a képeiben. És mennyire bennük van korunk egész tragédiája.”

TÉVEDÉS

2012-01-19T10:21:00.000+01:00

Megadom nektek *ezt a linket. Aki megtalálja az illető oldalon a nevét, írjon a szerkesztőnek, hogy hibázott. Nem kellett volna. El sem tudjátok képzelni, mennyire fontos.

*http://www.elte.hu/file/almanach.pdf

**A fene vigye el! Úgy örülök, hogy megtaláltam.

VÁLSÁG

2012-01-17T11:23:00.001+01:00

Ma ismét olyan napom van,hogy a legszívesebben hagynám a francba az egészet. Vagyis ez a nap is olyan, minta többi. Legtöbbször ugyanis sírógörcs tör rám, amikor be kellmennem/jönnöm a munkába, amihez gyakran fizikai fájdalom is társul a gyomrom tájékán. Ésez nem azért alakul így, mert odabent egész nap ordítanak rám, és nem is azért,mert időnként hozzám vágják a kávéautomatát. Ennél sokkal rosszabb. A hallgatásdilettantizmusa, a nyomasztó csend az, ami kikészít, a közös téma s az empátia hiánya,az örülök, hogy van egy kényelmes munkahelyem, mert rám kacsintott a szerencse (deleginkább, mert amatőrizmusomért, tutyimutyiskodásomért cserébe azt tehetnek velem, amit kívánnak) állapota, atologatom a saját szekeremet pofátlansága, a nem követelőzök, nincsenekigényeim a fenntartóval szemben szerencsétlensége, s mindaz, ami ezzel jár. Nem,és nem értem.

Persze lehet, hogy én hibáztam,rossz, nem nekem megfelelő pályát, állást választottam, ám ehhez – pontosítás végett – hozzákell tennem: nem is nagyon volt választási lehetőségem. Sosem dönthettem el,hol szeretnék dolgozni, s mit, mindig voltak nálam tanulatlanabbak, defurfangosabbak, akik jobban tudták, nekem hol és mit kell dolgoznom. Hát ezértis van az, ami – és nem csupán az én szerény kis életemben, hanem mindenütt.Mert senki sem ott idétlenkedik, ahol lenne a helye.

A napokban valaki a kezembenyomot egy névjegykártyát. Tiszteletet követelő, hangzatos címek állnak rajta,a baj vele csak az, hogy az adatok nem felelnek meg a valóságnak. Vagy csakannyira, mintha én most azt állítanám magamról, hogy főorvos vagyok egy bécsimagánklinikán. Ám ez senkit sem zavar, kivéve engem, az illető megkapta aképességeit és olvasottságát messze meghaladó állást, és ennyi. Nem muszáj velekebelbarátságban lenni, csak együttműködni… Jóllehet ebbe belegondolni isgyomorforgató, mi több, sok mindent jelent. Körülbelül ugyanazt a lelkiállapotot,amit fentebb már leírtam. És ez nem az én személyes összeférhetetlenségembőlfakad, hanem a folyton újjáéledő kiábrándultságból. És szól időről, szól vesztességekről.Hisz minden egyes perc, amelyet így eltöltök, örökre kárba veszett. Valami máskellene.

Őszinte zaj kellene a hamiscsend helyett.

Egy fals névjegykártya talánmindent megoldana: akár a már régóta tervbe vett regényemet is megírhatnámmunkaidőben, mert senki le ne szarná odafönn, ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok,megéri-e az államnak, hogy nekem intézményvezetői fizut nyomasson havonta - kizárólag szeretetből -, amígki nem nyiffanok.

Jegyzetek az esőerdőből

2012-01-17T09:02:00.000+01:00

Wallesz Luca

A 30-as évek közepén nagyobb társaság jött összeszombatonként Gyenes Gitta festőművésznő lakásán. Forgács Anti, Goda Gábor,József Attila és e sorok írója a társaság törzstagjai közé tartozott.Összejöveteleink központja és célja a festőművésznő lánya, Luca volt. AttilaLucának udvarolt, mint ahogy hozzá írt szerelmes verseiből közismert. Luca, úgyhiszem, nagyon kedvelte Attilát, a költőt és verseit, de személyéhez jóvalkevésbé vonzódott. Alighanem ez volt az oka, hogy Attila az egyik szombatonkijelentette: másnap, vasárnap rajta lesz a 4:25-kor induló ceglédi vonaton.Nézzük meg őt az erkélyről, mert bizonyságot tesz majd Luca iránt érzettszerelméről.

Ebből semmit sem értettünk. A ceglédi vonat annak idejénkelet felé a Nyugati pályaudvarról indult, ahogy a bécsi vonat manapság aKeletiből indul. Lucáék Zuglóban laktak, azt hiszem, a Mexikói úton; nyugatranéző erkélyükről le lehetett látni a vasúti sínekre. A Thököly utat, talánkétszáz méterrel odább, akkoriban - 1935 vagy 36 nyarán - a vonatok még nemhídon keresztezték, mint most, hanem sorompó volt, amiért is a szerelvényeklépésben haladtak keresztül. Hogy azonban Attila mire készül vonaton és miértkívánja, hogy a balkonról nézzük - ezt nem tudta egyikünk sem.

Vasárnap délután ott szorongtunk valamennyien az erkélyen.Luca zsámolyon ült a balkon közepén, mi pedig félkörben álltunk, illetveszorongtunk mögötte. A ceglédi személyvonat menetrendszerűen tűnt fel. Attilaaz egyik lehúzott, harmadik osztályú ablaknál állt. Mintha biccentett volna felénk.Leemelte fekete kalapját és maga mögé hajította. Aztán mellmagasságban gyufátgyújtott és kihajolt az ablakon. Az égő gyufát a hajába dobta. Később tudtukmeg tőle, hogy előzetesen egy kis flaska benzinnel locsolta meg. Néhánypillantásig hosszú lángnyelvet vonszolt feje mögött, majd újra föltettekalapját. Ott állt, mereven, mozdulatlanul - talán azt figyelte: megnyerte-eLuca szerelmét? - míg a szerelvény elragadta előlünk.

Faludy György

Hány férfi tesz ki egy nőt?

2012-01-15T17:48:00.000+01:00

Ha nem fognám fel tréfásan az életet, most sírnék

Vannak állapotok, amiket kénytelenek vagyunk kitalálni, ám vannak olyanok is, amiket nem. A mellékelt fotó például a valóságot tükrözi, nem tüntettem el róla senkit, de nem is montázsoltam rá senkit. Még ha az arcokat szét is folyattam rajta, jól látszik, ez volt egyike azon képzőművészeti kiállítás-megnyitóknak, amelyekről a nőket kitiltották. Elvégre mit ért egy nő a művészetekhez? Igaz is, a nő takarítsa csak szépen ki a termet, nyalja fel a padlót, vásárolja vagy süsse meg a saját pici kis kezével és a saját pici kis fizetéséből a felszolgálandó pogácsákat, aztán mossa el a poharakat, akassza fel a festményeket a falra, pakolja a székeket oda, ahová az urak parancsolják, és a legvégén, miután a díszhímek elmondták a magukét, töltse ki a pezsgőt. Ó nem, a pezsgőt ne a nő töltse ki. A pezsgő kitöltése egyértelműen a férfi dolga. Mit tudja egy nő, hogyan kell kitölteni a pezsgőt! A nő legyen vécésnéni, szakácsnő, ágyas, dísz a férfi öltönyének galérján, de ne akarjon felszólalni a nyilvános rendezvényeken, ne akarjon belepofázni a politikába s a hétköznapi élet alakulásába, ne szervezzen programot a bácsinak, ne adjon neki tanácsokat, ne öltöztesse, ne vetkőztesse, csak akkor, amikor az ember jónak látja. S nem utolsó sorban: ne nyúljon a pezsgőhöz!

Ami pedig a fényképarcok levakarását illeti: az érintettek anonimitásba tétele nagyon kemény munkát jelentett. Arra kellett ugyanis rájönnöm, hogy egyesek nagyképűségét hiába kenem szét, az illetők felismerhetők maradnak. Mert olyan kezük, mint nekik, nincs másnak, olyan fülük, mint nekik, nem lehet másnak, és olyan cipőt, mint ők, senki sem viselhet. És ez tényleg így van.

(A fotósnak üzenem, ilyen szemszögből ne készítsen több illusztrációt. Kíváncsi lettem volna például arra, volt-e hallgatóság, és ha volt, mekkora, s befért-e a terembe. Mindenesetre köszönöm, hogy kölcsön vehettem a fényképet.)

A VALLÁSSZABADSÁG KIKIÁLTÁSÁRÓL egészen röviden

2012-01-12T19:05:00.000+01:00

Két napja nagyot ivott és evett a papság az erdélyi vallásszabadság kikiáltásának sokadik évfordulóján. Tetőfokára hágott a jókedv, holott már ötödikben tanították a suliban, hogy a valódi s első vallásszabadságot nem Erdélyben mondták ki, hanem Augsburgban 1555-ben (a fölöttébb gyanús számsor feltételezhetően valamelyik titkos társulat titkos kódja), talán, az egyik nagy csata után, amikor a vitéz katonák ki voltak fáradva, száradva s szikkadva, mármint az a néhány, aki megmaradt. Érthető tehát az időpontválasztás, hisz mindig válságidőkben húzzák ki a jójistenkét a skatulyából.
Valószínűleg ez történt most is, mert ha visszatekintek a múltba, azt látom, hogy ekkora erővel már nagyon régóta nem ülték meg a szóban forgó jeles eseményt. Jóllehet épp a templomokban szokták emlegetni az olvasottabb urak az augsburgi mondást, miszerint cuius regio, eius religio, vagyis: akié a föld, azé a vallás, ami értelemszerűen könnyen meg is fordítható, s akkor így hangzik: akié a vallás, azé a föld. Erdélyire lefordítva e nagy igazságot azt kapjuk, hogy a nagyra becsült teológus-társadalom épp a transzszilván terület feletti magyar uralomnak vetett végett nagylelkűségével, úgy tűnik, örökre, hisz ahol többféle egyház, felekezet és szekta működhetett, ott a föld is kicsúszott az egyetlen uralkodó osztály lába alól.
Hát ennyire könnyelműen, kurjantgatva-táncolva veszejtették el évszázadokkal ezelőtt szeretett Erdélyü(n)ket a szépen és gyakran megénekelt lelki vezetők.
Ez van, ha nem tanulunk mások erényeiből.

A MAGYAR ORRÓL

2012-01-12T09:46:00.000+01:00

Hiába veszek minden reggel mély levegőt, mielőtt elindulok amunkába, mert mire beérek, működésképtelenné válik a piszok számítógépem. Pedigén folyton reménykedek. Előfordulhat viszont, hogy a jövő héten már gépem semlesz, sőt, még a széket is kihúzzák alólam - takarékossági megfontolásból, ahálózat hatékonyabbá tétele érdekében. Ez azt jelentené, hogy mire beérek, kapusem lesz, amit kinyithatok, csak egy nemzetközi pöcegödör tátong majd az elvekszintjén tisztelt, de túlságosan költségesnek ítélt kulturális és művészeti(vagy inkább művészi, azaz jelképes) intézmény helyén. Hisz három embert,bocsánat, három és fél sehonnai naplopót, gyüttment suhancot fizetni nem könnyűfeladat, mindenesetre nehezebb, mint egyet sem (ha utána számolok, imigyenmegtakarított béreinkből három kiló szívgyógyszert vehet majd magának valakihavonta, ami nem elhanyagolandó teljesítmény). De azért én csak rendszerszerűennyelem a mély hazai levegőt, amíg meg nem adóztatják az orromat a szaglásommalegyetemben, el nem adja az Egybesült Pénzhivatal a győztesen hunyorítókínaiaknak, vagy mit tudom én, kinek. Illetve csak szeretné(k). Tudniillik azenyém nem eladó. És egyáltalán: mit kezdhetnének egy leminősített, eladósodott,hibás magyar orral?

A parasztokról, a politikáról, a szeretetről, a kolbászról és a kultúráról

2012-01-10T20:56:00.001+01:00

Valahol délen, vagyis Biharban, néha elmentem a Hegyközújlaki Népfőiskola rendezvényeire, amelyek általában egy előre kidolgozott forgatókönyv szerint zajlottak, mégis viszonylag szabadon. A szervezők berendezték a termeket, aztán magukat is, buszt küldtek a jónépért Nagyváradra, de olyat, amelyen talán még visszeret is kapott az ember, ha nem vigyázott. Egyszer például előttem ült az egyik ismerősöm, akiről – mint utólag kiderült – csak én hittem azt, hogy ismerősöm, ő ugyanis ahelyett, hogy előre nézett volna, vagy ki az ablakon, folyton hátul volt a szeme, rajtam, és ismételten szórakoztatni próbált, de mivel én csak a feje búbját láttam, a száját nem, így azt sem is hallottam, min kellene nevetnem. Mivel mindenáron el kívántam bújni előle, nagyon megmeredtem az ülőalkalmatosságok közti szűk résben, ahová be lettem szorítva, s nem csupán én, hanem mindenki, aki ülni akart a célpontig.

Nos, a helyzet – amely visszér-panaszokhoz is vezetett – Újlakon sem lett rózsásabb, mivel az előadások alatt nagyon kellett figyelni, főként azért, mert mindenki nagyon figyelt. Az idősebb nénikék a kiadványokat lapozgatták, a bácsikák be is aludtak néhányszor (ilyenkor hálát adhattak a kezükbe nyomott köteteknek), az érdeklődőbbek a térdkalácsukat veregették a füzetecskékkel, a felszólalók pedig néha fel is olvastak a magukkal hozott könyvekből, ám előbb-utóbb mindenki hatalmas tapsolásban egyesült (miután kiásította magát). A sikeres produkciók legvégén, természetesen, boldogan. Igaz, olykor akadt pár hallgató, aki siettetni szerette volna az értekezlet menetét, ezért egy-egy félbe hagyott gondolat szünetében csapta össze jól nevelten a tenyerét, nem pedig a finálét követően, az okító elismeréseképpen. Kimenni a teremből nem illett, amúgy sem lett volna rá esély, hisz a széksorok szélén mindig a legöregebb hölgyek foglaltak helyet, akiket nem lehetett csak úgy – ukmukfuk – felállítani. Nem mondhatta nekik az ember azt, hogy elnézést asszonyom, de ki kell mennem pisilni, miközben a pulpitusnál a doktor épp az Árpád-kori szenteket osztotta, szorozta.

Amikor viszont már az esti közös vacsorázás került szóba, óvodás és nyugdíjas hipp-hopp pattant fel a helyéről és viharzott ki az ebédlőbe, hogy elfoglalja az általa legjobbnak ítélt stratégiai pozíciót. Hogy kinek melyik tűnt a legjobbnak, változott. Volt, aki a zenekar közelében érezte magát a csúcson, volt, aki a vécé szomszédságában. Egyetlen közös vonást azonban felfedeztem ilyen téren a népekben, éspedig azt, hogy mindeniküknek megvolt a kedvenc ülőhelye, amely többnyire a lócának valamelyik részletét jelentette.

Így kerültem közel a falusi emberhez, az ízes beszédű s derék bihari paraszthoz, akivel az első kupica pálinka legurítása után össze is melegedtünk általában, olyannyira össze, hogy még egymás töltött káposztáit is felcseréltük. Mivel második kupica számomra nem létezett – ilyen téren én mindig tartózkodóbb voltam a többieknél –, az esemény végére tisztára megszerettem a társaság zsíros inggallérját, valamint az illatát, még akkor is, ha utóbbi sokszor a kolbászét a gyöngyvirágéval vegyítette. Együtt ittunk, táncoltunk, énekeltünk ilyenkor, imádtuk a cigányokat, többnyire a prímást, sértegetésre, pofavágásra senkinek sem maradt kedve, ideje s pénze. Mondhatnók, egy nemzet lettünk a kies magyar falu művelődési házában, a fehérre meszelt kultúrotthonban.

Azóta szeretem és becsülöm a magyar parasztot, gyakran pedig megvetem a jól fésült entellektüelt.

A CSŐTÖRÉS

2012-01-09T11:09:00.000+01:00

a legtermészetesebb oka annak, hogy a család az új esztendőelső hetében összeüljön és megtárgyalja a teendőket. Szintén az illetőcsőtörésnek köszönhetően végre a gyerkőcök unokatesói is szabadon felfedezhetik alakást, mégpedig a lehető legviharosabban, aztán vendéglátóikkal egyazon időben, de egymás után is betörjenek a mosdóba, majd kitörjenekonnan indián csatakiáltások közepette. Nem utolsó sorban csőtöréskor a szülőkis újraélhetik ifjúságukat, ennek ürügyén pedig túlharsoghatják az apróságokangyali kórusát. Aztán csend is lesz egy adott pillanatban, nem tudni, miért, ám szinte hallom, hogy egyikük benyúl a jégszekrénybe, kivesz és elszopogat egy kolbászvéget.De ez sem tart sokáig, csak néhány perc a boldogság, és kezdődik minden előröl,ám ezúttal változatosabban. Mert a férfiak arra is ráeszmélnek, hogy van egydoboz a lakásban, a dobozban pedig sok-sok ökölvívó-mérkőzés és pankráció, amiket meg lehet és meg kell nézni, hiába mutat két óra harminc percet a vekker holdvilágnál, mert vannak sörök, borok és kisüstik a spájszban, ezeket muszájfelhörpinteni a feledés, illetve a talpon maradás végett.

Hogy az asszonyok mit csináltak mindeközben, csak sejtem, deelőfordulhat, hogy ők is ittak – a feledés végett. Párszor egyikük-másikukfelkacagott.

A csőtörés tehát a legtermészetesebb módja annak is, hogy atetőtér lakói önhibájukon kívül ébren maradjanak hajnalig.

AMIKOR NEM TÖRTÉNIK SEMMI,

2012-01-07T17:45:00.000+01:00

az ember kimegy a konyhába, főz egy teát, aztán bemegy a nappaliba, megissza a teát, bekapcsolja a tévét, majd kikapcsolja, bekapcsolja a számítógépet, utána kikapcsolja, végül kimossa az ágyneműt. De mindeközben nem történik semmi. Ismét bekapcsolja a tévét, aztán kikapcsolja, kimegy a konyhába, főz egy teát, bekapcsolja a számítógépet, megissza a teát, utána kimossa az ágyneműt. És még mindig nem történik semmi. Bemegy a nappaliba, bekapcsolja a számítógépet, a tévét, megfőzi a teát, kimossa az ágyneműt. És hogy történjék valami, megissza a teát, kikapcsolja a tévét, a számítógépet, kimossa az ágyneműt, és nem utolsó sorban leül olvasni.
Ám miután kiolvasta a könyvet, és még mindig el szeretné kerülni, hogy ne történjék semmi, bekapcsolja a teát, kimossa a tévét, megissza a számítógépet, kikapcsolja a nappalit, végül megfőzi az ágyneműt.

Nem elég korán

2012-01-05T12:00:00.000+01:00

De ugye nem téveszt össze senkivel? Most már, és nem is fog.Mert én a facebook-on is Gurzó K. Enikő vagyok, néha csak Gurzó Enikő, de ezlényegtelen, hajadon, gyermektelen, akit minden ismerős nő s férfi utál, főkénta szókimondásom és a hosszú, erős lábaim miatt, bár megítélésük szerint nemvagyok több egy porszemnél, viszont jó a seggem és tenyérbe illő a mellem. Nem barátkozom nagy nevekkel,sőt, egyenesen ódzkodom a nagy nevektől, hogy messziről se kelljen kezetnyújtsanak felém, és elkerülendő, hogy utólag engem hibáztassanak bármiért is.Szóljon tehát, értesítsen e-mailben, ha ezek után még keresni kívánja atársaságomat. Megjegyzem, bajaira nem tudok gyógymódot, kiadóvállalatokkal semszeretkezek, ám ha lazítani szeretne egyet, szívesen elviszem kirándulni. Arrakérem viszont, ne beszéljen túl sokáig, ne kívánjon általam féltékennyé tennisenkit, korán szoktam lefeküdni.

VARIÁCIÓ

2012-01-03T18:50:00.003+01:00

Blogbejegyzést, úgy hiszem, naponta szokás írni. Nem mintha ez befolyásolna, s nem mintha nem tudnám, az igényekhez – beleértve a belsőket is – hasznosabb idomulni, mint bármi máshoz. Azt sem tudom már, mondtam-e, hogy „Cilike” is egyre jobban veri az asztalfiókot odabentről, úgy vélem, ki szeretne jönni, hogy fusson egy-két kört a soraim között. Azt hiszem, végül teszek egy kis engedményt, és megmutogatom a bohém nőszemély egy másik orcácskáját is a nagyérdeműnek. Ám ebben még nem vagyok biztos. Mindenesetre folytatni fogom a történetet, ha még nem szóltam róla, saját kontómra (s érte, legfőképpen érte!), mert ugyebár engem ezért senki sem fizet meg. Még.

Szóval átúsztam valahogy a zavaroson, és talán partot értem. Jelzem, nagyon kellett ehhez az elmúlt néhány szabad nap, muszáj volt átrágnom magamat egyen és máson. Hogy mire jutottam? Arra, hogy a legjobban most egy világvégi faluban érezném magam,

ahol nincs

• könyöklés, ordibálás, veszekedés, marakodás, szemkápráztatás, hazudozás, lökdösődés, csalás, karrierépítés, bokázás, kurválkodás, bicskázás, szarháziskodás, duhajkodás, asztalborogatás, panamázás, sikkasztás, robotoltatás, linkelés, átverés, hűtlenség,

és nincs

• sírás, lelkiismeret-furdalás, éjszakázás, kimerültség, depresszió, egyedüllét, fáradtság, teljes leépülés, szeretethiány, magány, társtalanság, kivertség,

sem

• kávé, autó, bevásárlóközpont, kaszinó, drog, szerencsejáték, óra, Barbie-baba, gyár, üzem, pénz, sóműsor, cirkusz, fegyver, művelődési ház, munkaszerződés,

• ostobaság, gőg, önteltség, felfuvalkodottság, nagyzolás, hitetlenség, pimaszság, elbizakodottság, szűklátókörűség

sincs.

Van viszont

• csend, nyugalom, béke, fa, virág, mókusdió, levegő, tücsökzene, madárcsicsergés, élettér, türelem, gondtalanság, valódi szomszéd,

és él még

• ember.

Jaj, ez olyan szépen hangzott, teljesen meghatódtam. És igen, erre jutottam, de legalább most már tudom, mit kell tennem, van egy támpontom, ami szerint keresgélni kezdhetek. Fogom is az asztalfiókomat, és elindulok.

Áh, még valami:

*GONDOLATOK AZ ÁLLAMCSŐDRŐL!

Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet –, mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során.

“Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!”
(Szent Ferenc)

Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: “Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?” Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni a durva beszéd élét. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat. Jókedvű, vidám szemmel nézve ugyanis legtöbbször kiderül, nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató baj, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam kifejteni, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi megtermelünk. “Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!” – fogalmazódott meg kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet – folytattam. “Kit érdekel? Azért kapják a fizetést – mondta egy főiskolát végzett személy –, hogy nekünk is fizetést adjanak”.

Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet, és szinte az összes internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvastam. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, panaszolta egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, csupán egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbojdult világot, és nem értem, hogy az okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni, emiatt pedig államcsődöt jelent be?

Tavasszal Argentínában jártam, ahol megkérdeztem egy asztaltársaságot, hogy az egyszerű emberek számára mit jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adósságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe jutott. Persze ettől az élet nem állt meg, a Nap másnap is felkelt. Addig egy USD egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesóért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta. Csak most, 10 év után kezdik kiadni ügyfeleiknek a megtakarításokat kis részletekben. Persze mindeddig a lakosság lázadozott, hatalmas megmozdulások voltak.
Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, “a hatalom mindent megtett!”, mire a felesége csak ennyit: “elég durván tette azt, amit tett”. Kíváncsian rákérdeztem, mégis mit tett a hatalom durván? “Hát – jött a kitérő válasz – mikor mentem reggel a munkába, biza itt is, ott is le volt takarva 10-20 halott az út szélén”. Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden ötödik, tizedik ház előtt őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál, ha gyanús alakok jelennek meg az utcában, és akkor nem egy-két rendőr lép fel ellenük, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.

Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták, és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45-50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, alattuk pedig folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain-malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort, és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki felvilágosított, hogy körülbelül 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel az őserdőben gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, milyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? “Sajnos – jött a szomorú válasz –, nincsenek tervek, elképzelések a rengeteg tönkrement család felemelésére”. Az egyik szerzetes paptól hallottam, bár nem jön, hogy elhiggyem, mikor a nyomornegyedek lakói elkezdenek hangoskodni, akkor a felfegyverzett álarcos emberek dzsipekkel hajtanak be hozzájuk, és akiket elöl-hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet!

Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik legnagyobb országában. Persze lehet arra hivatkozni, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén embertársaink.

Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok is, kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, honnan ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a vezető a legvékonyabb a biztosítéktáblában, ott elolvad, és megszakad az áramfolyás. Sajnos, mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.

Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzon, bízzunk benne! Kapcsoljuk ki a televíziót és végezzük el feladatainkat. Nagydiákjainkat elvittük egy-egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt. Egy napi munkáért tehát annyi krumplit kaptunk, amennyit télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani. Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónak, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.

Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni, békés nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha el tudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen!

Isten, adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes, szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk!

Légy velünk az éjszakában, Istenünk!
Szeretettel, Csaba t.

MARCELL kiengesztelt

2012-01-02T19:24:00.000+01:00

A szilveszteribulizással évek óta hadilábon állok. Valahogy mindig elkerül, hiába tervezekezt-azt, készülök fel rá lelkileg, testileg, azzal pl., hogy lefekvés előttkikészítem alkalmi cuccaimat az ágy mellé. Így volt ez legutóbb is, azaztegnapelőtt, valamint azelőtt, holott már tavaly ilyenkor elhatároztam, hacigány asszonyok fognak potyogni az égből, akkor sem hagyom ki életembőldecember utolsó napját, hadd érezzem át én is, miként lépünk ki, oszt bé.

Persze nem szabadelhallgatnom azt sem, hogy eleve azzal a tudattal kezdtem megvalósítani a projektet (amely szerintnagyot ropok majd Budapest utcáin egy üveg pezsgővel és néhány töpörtyűspogácsával a hátizsákomban), hogy valamilyen okból kifolyólag biztosan kudarcravan ítélve. Úgy gondoltam, valószínűleg esni fog az eső, esetleg lekésem avonatot, netán nem lesz elegendő pénzem az utazáshoz ~~a horribilis gázszámlanyomásgyakorlása miatt~~. Csak abban voltam biztos, hogy a társadalmi rongyrázás ezúttal is elmarad.

Hát el is maradt,természetesen, de most már nem is bánom, hisz sikerült idejében felkelnem, majdakadálymentesen, nyakik bebugyolálva (nehogy megizzasszam a nagy napra jólkifűtött és kitakarított vonatokat, pályaudvarokat, vasúti ~~álom~~állomásokat) bejutnom a fővárosba, ahol végül megnéztemegy zseniális kiállítást.

Ezt ni:

A múzeumbólkijövet kértem meg a Hősök terén bámészkodó fekete hajú alacsony srácot (akifeltételezhetően kínai volt, hisz mi más lehetett volna?), fotózzon már le,hogy legalább bizonyítani tudjam magamnak évek múlva, lám-lám, nem tétlenkedtemén azért odahaza szilveszterkor. Aztán a tagot hálából bekísértem a Váci utcába, aholmegittunk egy forralt bornak nevezett langyos kotyvalékot kevés fűszerrel, vetettük egy-két pillantásta várra s a hidegben tébláboló külföldiek csoportjaira, majd a köhécselőRákóczin visszasétáltam a gyászos hangulatú Keletire.

Tegnap aztán ahíradósok megerősítették a tévében, mennyire jó döntést hoztam, lévén hogy a tűzijátékot,amelyről semmi pénzért nem akartam lemaradni, akkor sem láthattam volna, ha Pesten lötyögök hajnalig.

A soron következőóév-búcsúztatóra ezért nem is tervezek semmit, mert az idei nagyon is megfeleltaz ízlésemnek, no meg az időbeosztásomnak, sőt, még a drága cipőm is épségben keltát 2012-be (ami számomra rendkívüli öröm, főként ha a kilátásba helyezettbrutális áremelkedéseket veszem figyelembe).

Még szép, hogy azújévi bécsi koncertet legalább megtartották, közvetítették.

RÉTEST ÉS LAPOT!

2011-12-29T00:33:00.000+01:00

K. grófnő újévikívánságai

Előre leszögezem,semmi olyat nem fogok kérni, amivel árthatnék másoknak. Már csak azért sem,mert ez az első újévi kívánságlistám, és nem lenne kedvező, ha egyből rosszbenyomást keltenék a tündérekben (jó, bevallom, van bennem egy kis félsz isattól, hogy a gonoszkodás ellenem fordulhat).

Elsőnek tehát aztszeretném, ha újra kinyitna a Rétes bár. No nem azért, mert ezzel továbbra iserős konkurenciát állíthatnék a kebabosnak, akit etikátlan viselkedése miatt egyébkéntki nem állok, hanem azért, mert a csődbe juttatott kisipari létesítmény volt aváros egyetlen olyan tere, ahol rétes címszó alatt rétest árultak, vagyis arétesnek tényleg rétes íze s kinézete volt. Nem mellesleg úgy hiszem, ha ahelyi sütőde túlélné a válságot, a méregkeverő, alkimista kebabos végleg lehúzhatná aredőnyt (én pedig nem halnék éhen). Persze ennek elérése is lényeges szempont és cél, de mint mondtam,inkább elhallgatom, mi irányít még az elesettekkel, szerencsétlenekkel valóegyüttérzésen kívül, nehogy valami balul süljön el. (Már csak azért sem akarom folytatni atörténetet ebben a formában, mert a réteseket maguk a magyarok seperték le az asztalról azzal,hogy inkább kebabot zabáltak egész nap, erről azonban nem illik beszélni.)

Másodikként egy sajáttulajdonú lapot kérek a címzettektől. Egy olyan folyóiratot, amelyben végre szabadonjelentethetném meg a gondolataimat és az írásaimat, tehát anélkül, hogy másfélévig kelljen könyörögnöm a szerkesztőnek (felajánlva neki nagy kegyesen ahonoráriumomat is), rendezze már úgy a dolgokat, hogy legalább 20,5 sor nekemis jusson az 586123-ból. Sőt, megfordíttatnám a helyzetet, amelynekkövetkeztében azok imádkoznának hozzám térden állva, hogy publikálhassanak akiadványomban, és egyáltalán, akik eddig kunyerálásra, koldulásra s várakozásrakényszerítettek.

Lennének még óhajaim,mint például néhány hónapnyi-évnyi nyújtózkodás valamelyiklakatlan, napsütötte szigeten imádott hercegem társaságában, ám ezek az igények nemtartóznak a közre s a tündérekre.

SZABAD KŐMÉRGESEK

2011-12-28T21:43:00.000+01:00

Lebontották,szétszedték a város büszkeségének számító kar székhelyét. A Jászság NépiEgyüttes idén ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját, és arról volt szó, hogykiemelkedő teljesítményére való tekintettel nagy és szép székházat építenek akollektívának. A beruházásnak ugyan nagy elánnal kezdtek neki, ripp-ropp fel (vagyel-) is emelték az alapokat, a felsőbb szintek egy részét és egyebeket, a városapraja-nagyja járt a csodájukra, s bólogatva tapsikoltak és táncoltak a jászhagyományok iránt elkötelezett nemzedékek örömükben a patakparton. Ám azthiszem, senkit nem lep meg, hogy ennél több nem történt, mert a munkások egyiknapról a másikra eltűntek az állványokról, az építkezés pedig leállt. Mostelhagyatottan ácsorog a csonk a még derűs Zagyva mellett, én meg úgy teszek, minthaértetlenkednék afölött, miért indított csődeljárást maga ellen az építkezésicég (a Hérosz /sic!/, zsebében a csillagászati összeggel), ha támogatói,megbízóik magukénak vallották a házszentelés ügyét?

Mint említettem,úgy teszek, mintha, s mindenki úgy tesz, mintha... Igazából persze csöppet semlepődnék meg azon, ha ugyanazok a kőmérgesek, akik elmentek, térnének visszatavasszal a falak alá, ezúttal azonban egy másik, kvázi újonnan bejegyzett, azaz makulátlancég mezében.

Hát így jártunk.Jártak.

Akkor miként isvan: szeretik-e a jászságukat, vagy nem?, imádják-e az együttesüket, vagy sem?

A JÁTÉKELMÉLET

2011-12-28T19:14:00.000+01:00

Vegetatív életvitelemet illetően kicsit túloztam legutóbbibejegyzésemben. A valóság az, hogy késői ébredésem után nem tétlenkedtemegyfolytában. Úgy kéne fogalmaznom, azt csináltam, amihez kedvem van (szintemindig), mondhatnám azt is, hogy a kedvenc kispárnámtól nem messze üzemmódbahelyeztem magam, jóllehet amiben én örömömet lelem, az nem mindenki szerintmunka, sőt, egyesek szerint egyenesen időpazarlás, lustálkodás, semmittevés.Hát ezért nem tájékoztattam mélyen tisztelt olvasóközönségemet arról, hogyelővettem egy kortárs művészeti témát (balhét), és dolgozgattam a kifejtésén,annak reményében, hogy egyszer majd csak összeáll a tervbe vett tanulmány(és egyszer majd csak elismeri a világ leghíresebb esztétája, hogy a 21.századi művészet nem több egy nagy átverésnél). Nos, ebben az értekezésben kapmajd helyet valamilyen formában a játékelmélet, például ily módon:

A kubai rakétaválság idején, 1962-ben Kennedy tanácsadói márjátékelméleti módszerekkel elemezték a helyzetet, és jó előre kimutatták akonfliktus gyávanyúl-jellegét. Ez segítette Kennedyt abban, hogy korán világossátegye a szovjetek számára: nem hajlandó kompromisszumra. Sikerült is meggyőznieHruscsovot arról, hogy az amerikai vezetés még a nukleáris háborútól sem rettenvissza. Végül Hruscsov rántotta el a kormányt.

A játékelmélet – mint tudományág – képes volttehát bebizonyítani: bizonyos esetekben az egyetlen lehetséges racionális viselkedésaz irracionalitás. Igazolta továbbá, hogy a két választásból álló játékok esetébenkizárólag négyfajta csapdahelyzet fordul elő, s hogy a tényleges, életbelikonfliktusok is ennek a négy alaptípusnak a bonyolult, kusza kombinációi.

HIÁNYZÁS

2011-12-27T22:53:00.000+01:00

Nemrégiben egyikkedves ismerősöm ezt válaszolta hogyléte felől érdeklődő levelemre: hiányoztam.És én egyből megértettem, tényleg hiányoztam a közösségi térből, ahová időnkéntfeltöltök egy-egy idétlen fotóalbumot, mert ha látom a fényképemet avilághálón, már nem érzem magam teljesen fölöslegesnek. Mert az igazság az,hogy nem hiányzok sehonnan és senkinek, ez már így van, bele kell törődni. Avicces az, hogy egyre inkább kezdem úgy érezni, nagyon-nagyon nekem semhiányzik már semmi és senki, pedig korábban, hozzávetőlegesen néhány hete (?)még elgondolkodtam a gyermeknemzésen (finoman fogalmazva). Azóta azonbanletettem róla. Ehhez hozzájárulhatott a karácsony is, amelyet ígéretemhez hívennem ünnepeltem meg, vagyis nem vásároltam és nem állítottam fát, még cserepesetsem, hisz rájöttem, a cserepes fával sem lenne mit kezdenem pár nap múlva.Persze emiatt sokak szemében én lettem a földkerekség leggonoszabb,legszemtelenebb, legateistább egzisztenciája. De őszintén szólva, teszek rámagasról, ki mit gondol, mit mond, mit javasol.

És apropó fa:tegnap tettem egy sétát a városban, és mit láttam, mit nem?! Hát azt, hogygyűlni kezdtek a megunt fenyőágak a kukák mellett. No, hát ezért nem úgyemlékeztem meg Jézus urunk születéséről, ahogyan a fegyelmezettek szoktak.

De nem is eztakartam most papírra vetni (azaz nem azt, hogy én miben különbözökembertársaimtól, mi határozza meg az egyéniségemet, mitől vagyok más, szebb,angyalibb, nemesebb, keresztényebb a nyájszelleműeknél). Inkább azt, hogy annyira jól kezdem érezni magam az újkrégliben, mint még soha költözködés után. Sőt, egy kicsit meg is rettentemmagamtól. Tudniillik holnap egy budapesti kiállítást szerettem volnamegtekinteni, ám amikor számba vettem, hogy a cél érdekében reggel majd ki kellbújnom az ágyból, magamhoz kell térnem, meg kell fésülködnöm, fel kell öltöznömés ki kell mennem az állomásra, azonnal letettem a tervről. Olyan súlyos testi-lelkiállapot ugyanis ez a mostani, amely nem több és nem kevesebb annál, hogyképtelen vagyok megválni a kispárnámtól, és sírógörcs tör rám, ha csak átvillanaz agyamon, hogy jövő héten újra be kell mennem dolgozni. S ez borzasztó.

Gondolkodtam egyébügyeken is, természetesen – mert amúgy csak megközelítőleg viselkedtemélőlényként az elmúlt napokban –, de hiába, mert mint kifejtettem: úgy érzem,az alváson és a henyélésen kívül semmi sem hiányzik az életemből.

Mindezek ellenéremégis égető hiányérzet gyötör.

SZEMÜVEG

2011-12-27T20:33:00.000+01:00

Amíg szemüveget viseltem, azért nem szóltak hozzám, mert féltek, hogy nem fogják tudni folytatni a gondolataimat. Amióta nem teszem fel a szemüvegemet, azért nem szólnak hozzám, mert feltételezik, bármit is mondanának, csak néznék rájuk, mint egy fakutya.

KARÁCSONY

2011-12-23T00:40:00.000+01:00

volt, van,lesz...

Tulajdonképpenhazaugrottam pár napra, vagyis kettőre. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyotthon voltam-e. Tulajdonképpen teljesen konfúz bennem minden eme nagy időutazástkövetően. És tulajdonképpen nincs is karácsonyi hangulatom. Mert végülis mitjelent a karácsonyi hangulat? Fenyőfát szép csillogó díszekkel? Kényszermosolytaz esti vacsoránál? Stílenáhtot? Kürtöskalácsot és gipszangyalkákat? Ez odakinnmind megvan, még sincs semmi.

Felszálltam abuszra, s az első benyomásom az volt, hogy mindenki engem néz. Mert valójábantényleg mindenki engem nézett, illetve azt nézte, hogy mit keres ez a nő ezzela hátizsákkal a városi buszon? Tán bolond? Mindenki nézte a hátizsákomat ésengem, ülőhely már nem volt, ám senki sem állt volna fel, hogy leülhessek. Seférfi, se nő. Sőt, mindenki haragudott, hogy egy nagy térfogatú zsák van ahátamon, nem egy tenyérnyi, parfüm illatú retikül a kezemben, mondjuk, ésmindenki haragudott bizonyára azért is rám, hogy nő létemre ilyen terheket cipeleka vállaimon.

Ezek után nemtudom, otthon voltam-e?

A korzón ugyanaztláttam, amit tavalyelőtt és azelőtt, no meg három-hét-tizenhét éve. De mitörtént addig? Mivel gyalog tettem meg az utat a flitteres belvárosi díszelőadásig,sok mindent láttam. Láttam, hogy lebombázták a csokigyárat, a Kandiát, mertvalakik úgy gondolták, Bukarestben jobb helyen lesz. Láttam, hogy a csempe- s atextilgyárral is ugyanazt tették. Láttam, hogy az üknagyapáim pénzéből emelt bérpalotákbetegebbek, mint amikor utoljára találkoztunk. Mert valakik úgy gondolják, hameghalnak, akkor porrá válnak, és jöhet a helyükbe a számukra dollármilliárdokathozó beruházás. És láttam sok-sok idegen és gonosz embert, olyanokat is, akiketszívesen felpofoztam volna, bár lehet, korábban sosem futottam velük össze.

Vagyis nem tudom,otthon voltam-e egyáltalán. A legvalószínűbb, hogy nem. Hisz akikhez tartottam,azok már a sírban vannak és külföldön. Ha pedig ők nincsenek, nyugodtanbevallhatom végül magamnak is: a rengeteg rossz emléket és a megszámlálhatatlan újraharagszomrád-megvagyoksértődveismerőst leszámítva semmi sem köt már a szülőhelyemhez. Mi több, egyre jobbangyűlölöm, egyre fájdalmasabb rosszullét környékez, ha mennem kell oda, hajegyet kell váltanom a Kürtös felé tartó vonatra, jóllehet a kalauz állandóankedveskedik nekem valamivel. És még csak nem is a fajtámból való az, aki kedveskedik, hanema szomszédos nép fia, lévén, hogy a vértesóm ezúttal is megvág 250 forinttal.Mondja, 500. És én készítem is elő az ötszázat, szinte boldogan, hogy ni,miután a menetrend hézagossága miatt két és fél órát idétlenkedem Békéscsabán(ahol kínomban ismét megtekintem a már milliószor megtekintett összefüggő panel-együttest és betonkolbász-kerítést),csak ötszázat kérnek egy pót-pótbilétáért a Maros IC-re a MÁV-nál, mennyire rendesek. Holott egy fenét.

Perszeelőfordulhat, az a baj, hogy folyton ilyen késői órákban veselkedek neki a naplóírásnak. Lehet, hogy az állandósult rossz kedvemet, amelytől aligha fogok egyhamar megszabadulni, akialvatlanság okozza. Lehet, a halálos lelki fáradtság teszi, hogy idén sem sütök-főzök majd, ahogy illik, ahogy elvárja tőlem a saját butaságába belefásulttársadalom, és a lépcsőházat sem fogom elárasztani a savanyú káposzta illatával.Tehát bocsásson meg nekem az Úr, hogy idén sem állítok karácsonyfát, idén sem kavarok ünnepkor tejfölt a levesembe, idén sem küldök senkinek téli tájas,jászolos, beiglis képeslapot, és idén sem fogom megnézni a marhaságokat atévében. De azért békés szentestét mindazoknak, akik valami csoda folytánbelebotlanak a blogomba.

Fón etikusan

2011-12-18T00:49:00.000+01:00

Ó egek! Hogymennyire utálatos tudok én lenni még ilyen késő este is. Mit este?!, szombat éjjelfél kettőkor, amikor a legtöbben a huszonhetedik borukat szopogatják, de közbenaz üveg törékeny nyakára támaszkodnak, mert ülni bizony mankó s pálinka nélkül márnem tudnak. De én! Én ilyenkor bosszantom soraimmal a társaság már bealudttagjait, mert bizonyára örömömet lelem abban, hogy csengőhangomra felébrednek,és hirtelen nem tudják, hol vannak, ezért kérdezetlenül is mindent bevallanak.Hát ne igyatok alkoholt korlátlan emberek, és ne döfködjétek álmotokban avillát a mosdókagylóba!

Valójában kicsitigazuk van az ilyeneknek is, mert tényleg perverzkedek általuk, de mintmondják, nem nagyon, sőt, megbocsáthatón, kedvesen és érzékenyen, mint egy szerethetőenbüszke nő, aki tényleg jól érzi magát, ha sikerül néhány fáradékonyan szeszelő férfibaszuflát lehelnie, s közben megtévesztenie görgőiket, főként, ha a csókos ajkúilletők még hálásak is neki, amiért ilyet tesz velük. Amiért érdemesnek tartjaőket arra, hogy értekezzen velük bármikor bármiről. Csak bátran hát, ha csörög,hajtsátok fel nehéz buráitokat a kispárnáról, hogy kényelmesen beszélgethessünka paplan alatt. Szorítsatok fehér ingeitekhez legalább most, általánosítvapedig legalább akkor, amikor felhívom magamra a figyelmeteket. És ha szabad mégszólnom mindezek után, ne halszálkás öltönyben feküdjetek le a virágmintáságyneműre, s ne vasalatlan cipőre húzott zokniban, és ne a telefonnal aszájüregetekben, hogy azonnal meghalljátok, ha zörren. Ez ugyanis árulkodó jelképes lenni még ebben a késői órában is.

És engedjétekmeg, hadd mondjam el ezt is, ha már felültetek: már gyermekkoromban utáltam ajól fésült bácsikat, akik tízkor ágyba bújnak, hogy öregségükre megőrizzékbababőrüket. Ez fölösleges, a kor előrehaladtával ábrázatotokon sem a pihenés,sem a szappan nem segít, sőt, inkább ront. A körmötök viszont legyen folyton gondozott,ha lefekszetek tízkor, ha nem, az állkapcsotok úgyszintén, no meg az orrotokalatti édes kis vájat, de ne vigyétek túlzásba, nehogy befelé kezdjen el nőni pompásszőrzetetek. Ha kell, beteszek egy fésűt az oldalzsebetekbe, van már ilyen terűgyakorlatom. Tudniillik ahány férfinak sikerült kivernem az álmot a szeméből egyidőre, annyi fésűt kellett életem során összevásárolnom. Egy adott ponton túl perszeebbe is beleuntam, következésképp a fésűket is megutáltam, és a velükegyenrangú törülközőkkel együtt mindeniket kihajítottam a házamból. Az embertartsa ellenőrzés alatt a környezetét, rendben és titokban, akár a magánéletét,ám a kontrollnak semmilyen vonatkozásban nem szabad érintkeznie az én éjszakaifoglalkozásommal. Az almacsutkának sem.

Nem utolsósorban: amennyiben naponta szépen megfésülködtök, mert a szélnemfútta frizura amániátok, vagy azért, mert hiúk is vagytok, nem csak perverzek, mint én,akasszátok vissza a szekrénybe sikkes öltönyötöket. A kettő párosítása neminspirál, de azért kösz, hogy meghallgattatok.

Annyi könyv

2011-12-16T23:42:00.000+01:00

van a piacon, ésannyi, de annyi a szobámban és a ruhásszekrényemben (többnyire a szolnokivasútállomás aluljárójában vásároltak), hogy nehéz számon tartanom, hány is, miis. Mégsem tudom, melyiket vegyem a kezembe úgy, hogy fél óránál továbbkibírjam a társaságában. Igen, félek. Félek magamtól és félek a könyvtől, aszerzőjétől, a kor tehetségeitől, rettegek, hogy ismét a földhöz fogok valamitvágni, előbb a könyvet, aztán magamat, esetleg fordítva. S követi majd a dühöta teljes kiábrándulás és tettnélküliség. Egy ideig, az újrakezdésig.

Így hát beálltama sorba, hogy nagyobb baj ne essék, és mint mindenki más manapság, amikor nehézhelyzetbe kerül, segítséget kértem a földhözragadtak szürkeállományától,rákattintottam a google-ra, hogy megkeressem a 2011. év legjobb magyar könyvét.Ám a rendszer nem dobott ki semmit (tavaly még sikerült valamit előkaparnom anetes szeméthalmazból). Valójában regényt kerestem, hisz az egyéb kategóriájúkiadványokat már nem is követi senki figyelemmel, hát még az a rengetegkultúrblogger, weboldal-adminisztrátor, -szerkesztő, akiknek ez lenne a dolguk.Úgyhogy nem maradt választási lehetőségem, várom a beígért, félig-meddigpofátlanul megrendelt verseskötetet. Hátha...

Most vagy arendszer hibás, vagy nem született jó magyar könyv 2011-ben, vagy én vagyok,lettem ügyetlen (és válogatós?).

(Ha nagyon őszinteakarok lenni, találtam egy közeli ismerősnek tűnő tízes listát, amely lajstrom azonbannem győzött meg, hisz inkább kanonizált sztárírók, kisistenek összeírásának látszott, mintsem valóságábrázolásnak. És amúgy is kívülről fújjamár mindenki a neveiket, még álmában is. Úgyhogy lapoztam. Elnézést.)

Hogy ne várjál rám sokáig!

2011-12-15T20:16:00.001+01:00

NYITVA TARTÁS

Hétfő: 19-12,59óráig

Kedd: Elmentemebédelni!

Szerda: 6-6,03óráig

Csütörtök: Rögtönjövök!

Péntek:Áramszünet (de már értesítettük a villanyszerelőket!)!

Szombat: Leltár.Szíves elnézésüket kérjük!

- Szia!Ne haragudj, de tényleg nem értem rá a héten, nagyon sok volt a melóm.

- Hali!Tudom, kerestelek, ám hétfőn, ha még emlékszel, át kellett állítani az órát, ésén, a fene vigye el!, előre toltam a mutatót, nem hátra, kedden fizunap volt, demindegy, mert végül nem kaptuk meg a pénzt, hiába vágtuk magunkat vigyázzba azautomatánál, kiürítették előttünk. A szemtelenek! Szerdán 6,028 órakor értemoda, ezért a kolléganőd épp az orrom előtt lakatolta le a rácsot, csütörtökön viszonttúl korán érkeztem, és nem volt kedvem órákig ácsorogni, pénteken nem leltemmeg a boltot. Szombaton bejutottam, viszont valaki rám zárta kívülről az ajtót,ezért hívlak most a céges telefonról. Ha van időd, el tudsz ugrani, hogykiengedjél? Ugye nem haragszol, de... Hahó! A fenébe is, nem hallak. Mitmondtál? Hogy hétfőn árufeltöltés lesz, ezért nem jön be senki? No nem baj, jövőszerdán legalább nem otthonról kell elindulnom, így elkésni sem fogok. Bejösszegyébként aznap? Csak azért kérdem, hogy ne várjak rád sokáig.

TESTVÉRNÉPEK (a dákok és a honfoglalók)

2011-12-15T19:42:00.000+01:00

Ma már másképpen írnám meg, de nem ez a lényeg...

Dák leletek váltják fel a magyar honfoglalókat?

Megkezdődött a római katolikus püspöki palotában székelő Körösvidéki Múzeumnak a hajdani Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola épületébe történő, több hónapra saccolt átköltöztetése. A kollekciók dobozolása kapcsán annak néztünk utána, hová, milyen múlttal bíró ingatlanba kerülnek az intézmény nemzeti vagyonnak tekintett relikviái.

"Úgy tudom, az iskola dísztermének falán egy nagy festmény volt látható. Ha nem csal az emlékezetem, az alkotás a honfoglalást ábrázolta, és a hatalomátvétel után nem tüntették el onnan: azt vagy egy vászonnal takarták le, vagy pedig deszkákat helyeztek rá. Én az édesapámtól hallottam felőle, ám sajnos ő már nem él, noha egyike volt a szemtanúknak, így érdekes, mára már feledésbe ment részletekkel is szolgálhatott volna" - áll abban a levélben, amelyet olvasóink egyike juttatott el szerkesztőségünkbe.

A magyar honfoglalókat megörökítő festményre, illetve annak emlékére azonban minden igyekezetünk ellenére sem leltünk rá. Egyfelől az ingatlanba nem kaptunk bebocsátást, bár a katonaság már kivonult onnan, és állítólag már dolgoznak is odabenn (jóllehet a munkálatoknak semmi jelét nem észleltük), másfelől az általunk megszólaltatott helytörténészek eleddig még nem találtak írott említést az alkotásról. Kupán Árpád, a 19. és a 20. századi Várad egyik ismerője például egyetlen olyan feljegyzéssel, újságcikkel sem találkozott, amelyben bár csak egy utalás is szerepelne a műalkotásról. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a kép nem létezett, létezik.

A valójában még el sem kezdett felújítás befejezését amúgy 2007-re tervezik. Ezzel együtt az idei múzeumi napokat már új székhelyükön szeretnék megünnepelni a közgyűjtemény alkalmazottai, akik mostanság a muzeális anyag leltárba vételével bajlódnak. A javítások ütemét, a munkálatokhoz szükséges pénzek kiutalásának gyorsaságát, illetve az átalakítandó laktanya nagyságát tekintve feltételezhetően erre nem fog sor kerülni.

Levélíró olvasónk arról a Gábor Áron-szoborról is említést tesz, amelyet a tanoda udvaráról tüntettek el az illetékesek még a kommunizmus idején. A kompozíció eredetileg az épület parkosított előterében magasodott, ám az akkori hatóságok úgy vélték, ott túlságosan szem előtt van, ezért elmozdították onnan. Végleges eltávolítására az iskola 1945. évi megszűnése szolgáltatott elegendő okot.

Megfejtendő múltbeli rejtélyből tehát bőven akad, az viszont biztos, hogy a nagyvarjasi Oláh Sándor által 1942-ben készített szobor már nem kerül vissza Nagyváradra. Az ágyúöntőt megmintázó alkotás 1971. szeptember 8. óta ugyanis Kézdivásárhely főterének egyik ékessége: hányattatott sorsáról, létrejöttének körülményeiről a talapzatára felszerelt, majd 2003. június 27-én leleplezett háromnyelvű (román, magyar, angol) emléktábla tanúskodik. A hadapródiskola első ízben 1898-ban nyílt meg, és 1918-ig a magyar királyi honvédség tisztikarának az utánpótlását szolgálta.

Észak-Erdélynek és a Partium egy részének újbóli Magyarországhoz való csatolását követően, 1941 októberében ismét megnyitották a képző kapuit, mégpedig azzal a céllal, hogy tüzérségi hadapródiskolaként a magyar királyi honvédség tábori, valamint légvédelmi tüzérségi fegyverneme részére hivatásos tiszteket képezzenek ki. Az iskola akkor vette fel az 1848-49-es szabadságharcokban vitézsége révén kitűnt székely honvédség tüzér főparancsnokának, a legendás hírű ágyúöntőnek a nevét. Az 1943-ban megejtett szoborállítást is ez a névcsere indokolta.

A szaktárca utasításainak megfelelően a honvéd hadapródiskolák bentlakásos katonai tisztképző intézetek voltak. A tanoda első négy évfolyama a latin nyelv tanulására nem kötelezett gimnáziumi osztályoknak felelt meg, ám a tantervben elméleti és gyakorlati szaktantárgyak is szerepeltek. Az 1944. évi háborús események más irányt szabtak az iskola oktató-nevelő tevékenységének. 1944 szeptemberében a tanodát áttelepítették Kőszegre, onnan pedig Sümegre. A képző történetének utolsó szakasza Németországhoz, valamint Ausztriához fűződik, hisz az első négy évfolyamot 1945-ben az említett két ország területére költöztették, ahol a hallgatók zöme fogságba esett.

Mindenképp megemlítendő, hogy a hadapródok egy része 1944-ben, a karácsonyi szünet alatt Budapest bekerítése miatt a magyar fővárosban rekedt, és részt vett az úgynevezett Morlin páncéltörő csoport harcaiban. Az életben maradottak szovjet hadifogságba estek. Ezek után jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: lesz-e majd a felsorolt eseményeknek, személyeknek, túlélőknek és áldozatoknak emlékszobájuk a leendő múzeumban?

Gurzó K. Enikő
Reggeli Újság

2006.01.20

Nem tudom,

2011-12-14T11:13:00.002+01:00

mond-e bárkinek is bármit a Harrison Fawcett név. Néhányuk megítélése szerint valószínűleg igen nagy jelentőséggel bír, hisz ha máshonnan nem is,a „nagy” filmek és a még nagyobb díjak világából biztosan ismert.

Nekem azonban ez a név sem jelent semmit, bocsánat. Nemjelent semmit, mert elsősorban nem szeretem, ha valakinek így kezdődik az élete,az életrajza s a karrierje (még akkor sem, ha több tíz, száz, ezer kiadott kötetből építmagának emelvényt):
sorkatonai szolgálata alattparanormális jelenségekkel szembesült.

Éspedig nem azért nem tetszik, mert nem hiszek aparanormális jelenségek valódiságában (jóllehet tényleg nem hiszek), hanem éppamiatt nem tetszik, hogy a sorkatonai szolgálat alatti paranormálisjelenségekkel való szembesülést úgy tálalja, mintha különleges, kizárólag őtmegillető, egyedi eset lenne, s hozzáteszi: tehetségét, különleges tudásáttulajdonképpen ezeknek a találkozásoknak köszönheti.

Egészen halkan kérdem: van valaki, aki nem hallott még asorkatonai szolgálat paranormális jellegéről?

Aki tehát ekként, efféle mesékre támaszkodva próbálja eladnia könyveit, egyből hiteltelenné (hogy mást ne mondjak) válik – számomra. Igaz,a szerző a sci-fi-hez kötődik elsősorban és állítólag. Azaz sci-fi-t ír. Énviszont nem. Azaz se nem kötődök a sci-fi-hez, se nem írok sci-fi-t. Most sem,csakis a színtiszta valóságot vázolom fel. Ezennel pedig vissza is térek az előbbiekhez, ésmég egyszer aláhúzom: aki szerint a sorkatonai szolgálat alatt tapasztaltparanormális jelenség a sci-fi körébe tartozik, legyen az bármi is, nem lehet (jó) sci-fi-író. Mert az ilyen nem sci-fi-t ír, hanem történelmet, főként, hogy tanultszakmája szerint katolikus teológus. Igaz, csak távmunkásként az.

Állítólag.

Élet a gatyán kívül

2011-12-11T16:57:00.001+01:00

Mozgalmas errefelé az élet.Csúcsidőben kb. annyian járnak az utcán, ahányan a fenti ábránláthatók. Könnyű tehát itt toleránsnak lenni, könnyű jóban lenni aszomszéddal, könnyű fenntartani a közbiztonságot. Ha a rendőr kimegy a közútra,ezt látja:

Vagyis szépidőben megnézheti a tükörben, jól áll-e rajta az uniformis, nem-e kötötte megferdén a nyakkendőjét. És hogy egyáltalán felvette-e az unikornisát. Pardon, azuniformisát.

Mert az a hírjárja, hogy... Majd elmesélem kicsit később.

A Jászság ugyanissosem a vendégszeretetéről volt híres (lehet, halkabban kéne írnom?). Persze egyébrőlsem, és ezt már Petőfi is megjegyezte, amikor állítólag megszállt ittSismiséknál (nem-e esetleg Susman/n/éknál?), az erdődi Júlia töröknek aposztrofáltrokonainál, és én inkább hiszek neki, a poétának, mint az utókornak. Elvégremiféle az a hely, ahol a nemzet koszorús költőjéről csak azt jegyeztékmeg, fel, be a naplóba, hogy levette a nadrágját, mert melege volt, és egyszál gatyában ült ki vasárnap a ház előtti lócára, megbotránkoztatva ezzel atemplomba igyekvő makulátlan jász asszonyokat.

No sebaj, haszámukra Petőfi csak ekkora nyomot hagyott a kollektív emlékezetben és a magyarművelődéstörténetben, hát legyenek boldogok a benyomásukkal. Érdekes amúgy,mert azt viszont nem tudják, mikor járt itt, és hogy egyáltalán járt-e.

Meg is értemőket, mivel a bereteszelt ajtók mögött gyorsan elfelejti az ember az ilyesmit.Hisz van egyéb gondja. Például, hogy az egyetlen szórakozóhely, ahol magánkívül talán mással is találkozna, vasárnap így fest:

Pont.

Vagyis pontvasárnap van zárva, a hét egyetlen munkaszüneti napján. Ilyen körülményekközött minek is dugják ki az orrukat az utcára?

Minek? Hisz azadventi vásárra is csak hálni jár a lélek – szintén vasárnap délután:

Vagy azértinduljanak el bármerre is, hogy rádöbbenjenek, övék lett az ország legocsmányabbhídja?

Én elhiszem, hogya manók mesebeli hidat akartak idevarázsolni. Hisz hol másutt babarózsaszín ahíd, ha nem a mesékben? De akkor is, ilyet nem szabad csinálni, hisz– kéremszépen – ez nem mese, ez maga a valóság! Számolni kellett volna időben azzal,hogy a jó manóknak nincsen pálcájuk. Azaz varázspálcájuk.

És végezetül mégegyszer el kell ismernem, a jász népnek igaza van abban, hogy nem mozdul. Üljöncsak odahaza, zárja be hétszer maga mögött az ajtót, húzza le a redőnyöket is, mertha fegyelmezetten ül a seggén, csücsül a tévé előtt és nézi a faktorokat, legalábbarról sem vesz tudomást, hogy tőle két lépésre állították ki az ország legízléstelenebbadventi koszorúját.

Szerencsére tiszta jóínydulatból.

VIRÁG

2011-12-10T10:56:00.001+01:00

Nem is tudom,mikor kaptam utoljára virágot. Virágot férfitól. Nem mintha nőtől kaptam volna,de a nőktől nem is várom el, hogy virággal kedveskedjenek nekem. De a férfitólelvárom! A férfitól annál inkább. Persze lehet, azért nem kaptam, mert férfiaknincsenek már, vagy vannak, de elnemtelenedtek. Ha egészen pontosan akarokfogalmazni, akkor ezt kell kérdeznem: mikor kaptam utoljára virágot csak azért,mert nő vagyok? Csak azért, mert én én vagyok? Csak azért, mert érdemesnektartanak rá. Csak azért, mert szeretnek. És nem magukat, hanem engem.

Egyszer azértkaptam virágot, amióta felnőttem, de csak azért, mert úgy illett. Mert úgyillett, hogy a publikum lássa, az a valaki, aki virágot nyújt át nekem,mennyire illedelmes. Mennyire férfi. Mennyire szerethető. Kellemes jelenség.Úriember. Mennyire megérdemli a fizetését, és azt, hogy az legyen, aki. Ez a bizonyosaki ellenben csoportot alkotott, azaz több ilyen aki alkotott egy csoportot, a közösségetpedig egy nő irányítgatta a háttérből. Ha ez a nő nem ügyeskedett volna aháttérben, azon az ünnepségen sem kaptam volna virágot.

Utoljára aszülinapomon kaptam virágot szeretetből, odahaza, a rokonságtól.

Marad tehát akettes számú megoldás: a művirág a vázában.

De inkább ahármas: az üres váza a csupasz asztalon.

Huszár Virginiája

2011-12-10T10:50:00.001+01:00

A Virginiacigaretta teljes vizuális megjelenítését - a csomagolástól a reklámig - HuszárVilmos magyar képzőművész* dolgozta ki 1926-ban. A dohánytermék dobozán azakkori hírességet, Miss Blanche színésznőt jelenítette meg, amint éppencigarettázik. A fiatal hölgyek dohányzása ugyanis abban az időben jött divatba,s szinte egyet jelentett a nők függetlenedésével, szabadságával, egyenjogúságitörekvéseivel.

A complete visualidentity – which included packaging, advertising and point-of-sale displays – forMiss Blanche Virginia cigarettes was created in 1926 by Huszár Vilmos, a famoushungarian painter**. The concept drew on the imagery associated with theemergent „New Women”, or Flappers. The Flappers were perceived as young,single, urban and employed, with independent ideas and a certain disdain forauthority and social norms. The smoking of cigarettes was closely associatedwith their new found independence.

* Huszár VilmosBudapesten született 1884. január 5-én. Alkotói fénykorát Hollandiában töltötte,ahol egyik alapító tagja lett a De Stijlc. folyóiratnak, s a lap körül kialakult művészeti mozgalomnak. Egyébként Budapestentanult az Iparművészeti Főiskolán, nyaranként a nagybányai művésztelepen vagyHollósy Simonnál Técsőn festett, de Münchenben is járt tanulmányúton. Az1900-as évek elején naturalista stílust sugárzó portréfestményekkeljelentkezett a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain. 1905-ben kivándoroltHollandiába, eleinte Voorburgban, majd Hágában élt; a képzőművészet több ágábanszerzett ismereteket, ennek köszönhetően az épület-plasztika, a belső építészetés a színes üvegablakok készítése terén is kapott megbízásokat, sőtbábkészítéssel, valamint színházi jelmeztervezéssel is foglalkozott.

** Vilmos Huszár (1884- 1960) was born in Budapest, Hungary. He emigrated to The Netherlands in 1905,settling at first in Voorburg. He met other influential artists including PietMondrian and Theo van Doesburg, both central figures in establishing the DeStijl movement with Huszár in 1917. Huszár also co-founded the De Stijl magazine and designed the coverfor the first issue.

In 1918 he designedinterior colour schemes for the bedroom of Bruynzeel House in Voorburg. From1920 to 1921 he collaborated with Piet Zwart on furniture designs and (than) withGerrit Rietveld on an exhibition interior for the Greater Berlin ArtExhibition.

Many of Huszár'sworks (paintings and sculptures) are only known through photographs thatappeared in De Stijl, or fromphotographs taken by the artist himself.

Huszár died inHierden in 1960.

Leglegek

2011-12-05T18:05:00.001+01:00

Szép kis könyvetkonstruált a minap egyik brit bajtársam (nocsak, meg sem jegyeztem, férfi-e, esetlegnő az illető) a világtörténelem legvérmesebb, vagy ahogyan ő fogalmaz egészenfinoman, legbrutálisabb, legveszélyesebb asszonyairól, vagyis a leglegekről (fejedelmek,királyok, pápák, űrhajósok, tűzoltók nyilván ilyen szerepkörben nemtetszeleghetnek). Főként ázsiaiak szerepelnek eme nemes kiadványban, többekközött Báthory Erzsébet, ám ezt zsigerből sejthetik mindazok, akik csak egypillantást is vetnek a kötet címére, amely már nem is tudom, pontosan mikénthangzik, mindenesetre ez** a fehérnép pózol a borítóján.

Tulajdonképpen velekezdődött globális kultúrkalandom, azaz a fotó elkészítéséhez modellt álló hölgyeménnyel,aki beerőszakolta magát példásan rendezett életembe, s így a szokványosnakinduló shoppingtúrámat is teljesen felborította, hisz miután megláttam, az elsőreakcióm valahogy így hangzott: "Atyaúristen, híres lettem!" Hogy miért is? Hátnem igazán a brutalitásom miatt, bár nem kizárt (minden megeshet kies ezvidéken), inkább az egyik leglátogatottabb közösségi portálon (és mondjuk kimár végre nyíltan a nevét: a facebook-on) való jelenlétem okán, mivel jobbdolgom (portrém) nem lévén, fárasztó keresgélés után választottam magamnak egyarcot a netről, és mit ad Isten, hát az övét.

És hol történtmindez? Természetesen a ~~korzón~~ tesco-ban (a teszkóban), ahol a könyveket a kínai falatozószomszédságában forgalmazzák, talán nem is véletlenül (mert a kínai kajaállítólag olcsó s kiadós, bár én ezt még nem tapasztaltam, de nem is ez alényeg, hanem az, hogy amíg az ember jól elvan magának a gyorskajáldareciklálható székében kedvenc kígyóival, békáival, addig áttanulmányozhatja anem éppen bagóért árult katalógust).

Ami visszatartottattól, hogy pénzt adjak ki érte, a következő:

1. szinte ott,helyben kiolvastam a vaskos kötetet,

2. mindössze 3800forintot kérnek az újrahasznosítható papírkötegért (ennyiért akár egytudományos tézis is az enyém lehet).

Igaz, sok benne afekete-fehér illusztráció. Hisz milyen is lenne egy nőkről szóló kiadvány képeknélkül?

Mindezektől függetlenül előfordulhat, hogy kikölcsönzöm a tékából.

(Ugye nem baj?)

Borforraló

2011-12-03T19:54:00.001+01:00

Na igen, ez a forralt boros (azaz forraltboros) biztosan reám vár. És hamég szegfűszeget is tesz a lébe, no meg valami csípőset, akkor már tényleg nagylesz bennem a káosz, hisz egyre elviselhetetlenebb a mehetnékem. Ehhez perszeaz is hozzájárul, hogy még mindig nincs netem, sőt, még tévéantennám sincs (de már közel járok ahhoz, hogy legyen mindkettő),aminek következtében nem követhettem pl. figyelemmel, hogyan telt el a december elsejei nemzeti ünnep (amely mellesleg a szülinapom), összevertek-e valakit, vagy sem, lehányták-e Szent Istvánledöntött szobrát, esetleg a Petőfiét, vagy sem, letörték-e a Mátyás-szoborlovának a farkát, vagy sem. Továbbá arról sem szerezhettem tudomást, hánymagyar nyelvű feliratot loptak le a nagyváradi közhivatalokról, hányan kötöttek (követtek el) vegyes házasságot (vegyesházasságot), és hány magamfajtát (magam fajtát) küldtek el melegebb éghajlatra, csak úgy,unalomból, csakazértis. Szóval mennék is, maradnék is. Mert az összkomfortothamar megszokja az ember, ám a rosszat sem felejti el egykönnyen (csak akinek szorulása van, az nem xarja le).

*Ha adecember elsejei nagyzolók tudnák, mennyire unalmas /itt/ nélkülük, akkor biztosantűzbe dobnák a zászlóikat.

**Mára ennyit a forraltborról és a forralt borosról.

...s délről fekszik az Thömös War

2011-12-03T19:40:00.001+01:00

Íg(y) napkelet, s délről fekszik az ThömösWar,

Kis Thömös át folyván benne, s körüll u(gy)ancsak.

Három hónapon át tartó nyári ásatások során atemesvári Hunyadi-kastély belső udvarán - mindössze fél méterrel a talajszintalatt - egy középkori torony alapjai kerültek napvilágra, amelyet I. KárolyRóbert magyar király építhetett 1315 körül.

A 2009. évi feltáráson számos 14-17. századihasználati tárgy került elő. A kormeghatározást illetően ezek közül az1330-ban, I. Károly Róbert idején vert ezüst dénár a legbeszédesebb, de akadt16. század eleji, II. Ulászló-féle pénzérme is, továbbá egy csontból készültfurulya és egy varrótű, valamint egy füles cserépbögre, egy kályhaszem, többcseréppipa, mázas kerámiapohár, majolikatányér-töredékek. A kastély falai körüldúlt ádáz harcok emlékét egy bőrrel bevont bronz kardhüvely-maradvány ésmintegy negyven darab nyílhegy idézte. A leletek alátámasztják azt afeltételezést, hogy Temesvár mindvégig megtartotta stratégiai kulcspozíciójátés ismételten a törökök elleni hadjáratok kiindulópontjaként szolgált. Ezértlátogatott el többször is a városba I. Lajos és Zsigmond király, akiket -minden bizonnyal - a volt királyi kastélyban szállásoltak el. A 15. és 16.század folyamán az épület székhelye volt a temesi ispánoknak, akiknek sorábanaz Ozorai Pipóként emlegetett olasz Filippo Scolari hadvezért és a törökverőHunyadi Jánost is számon tartják.

A Bánsági Múzeumot befogadó ingatlan a városlegrégebbi műemléke. A magyar Anjou-ház alapítójának rendelkezésére a már meglévőépület helyén 1307-ben húzták fel a kastélyt. A magyar főnemesekkel vívottháborúskodások idején ugyanis - az itteni országrész királyhű oligarchái okán -1315 és 1323 között a királyi udvartartás Temesváron tartózkodott. A feltártlakótorony a kastély központi magját képezte, de egyúttal védelmi célokat isellátott. Falai téglából épültek, alapozásként pedig tölgyfacölöpöket használtak– velencei mintára – olasz mesterek közreműködésével, mivel a torony a Temesfolyó ágai által védett szigeten állott. A mocsaras talajban az évszázadokalatt a gerendák elkorhadtak, így csak ezek üregei maradtak az utókorra. Anégyzet alakú lakótorony oldalai egyenként tizenegy méter hosszúak voltak,magassága közel húsz méter lehetett. A tornyot a sarkokon előbb támpillérekkelerősítették meg, később kör alakú saroktornyokká módosították a régieket. Atovábbiakban védőfalakat is emeltek, amelynek következtében a 16. századbankifejlődött a négy saroktornyos kastély.

1552 és 1718 között Temesvár az oszmánbirodalom egyik tartományi központjává minősült át, a kastély pedig a törökfőhivatalnokok székhelyévé vált.

Az illusztrációként használt rajzot a 17.század kezdetén török fogságba esett Wathay Ferenc magyar főúr készítette avárosról, amely grafikára lúdtollas kézírással a következőket jegyezte fel:„Így napkelet, s délről fekszik az Thömös War. Kis Thömös át folyván benne, skörül ugyan csak”. Szintén ő tüntette fel a lapon „Az War”, „Waros” „Tömlöcz”vagy „Bassa háza” elnevezéseket. A települést Savoyai Jenő osztrák hercegseregei 1716-ban szabadították fel, a kastélyba ezután a katonaságotköltöztették be. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején az ingatlanújból súlyosan megsérült, ezért 1856-ban romantikus stílusban újjáépítették.

nagyon hiányzol

2011-12-03T19:37:00.001+01:00

HOW TO SIGHT-IN

2011-12-03T19:32:00.001+01:00

The foe oft-times having the foe in sight,

Is tired with standing though he never fight.

(S mint harcos, ha ellenségre talál:

lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.)

J. Donne/Faludy

Kötény

2011-11-29T17:34:00.001+01:00

És most bemutatom nektek a háziasszonyoklegújabb, divatos kötényét!

Here is the new fashion of housewives!

A trendi ruhadarabot egyszerű, elegáns szabásminta és hagyományosvonalvezetés jellemzi, amely nagyanyáink öltözetét juttatja eszünkbe. A köténytelvétve virágmotívumos hímzés díszíti, s egy hozzá stílusban tökéletesenilleszkedő főkötő egészíti ki. Viselete kényelmes, a szoknyát elől teljes hosszábaneltakarja, így hétköznapra éppúgy ajánlott, mint ünnepnapokra. Világos színemiatt könnyen mosható, forró vízben sem fakul, vasalást pedig nem feltétlenüligényel. Termékünk tehát minden tekintetben megfelel a modern háziasszonyelvárásainak.

Rendelje meg MOST!

Order now!

Munkamegosztás...

2011-11-27T12:07:00.001+01:00

Ehhez a képhez már nincs is mit hozzáfűzni. A nő tekervalamit* a kezével, az biztos, de hogy minek, kérdéses. Illetve valószínűlegazért, hogy a férfi is haladjon mögötte.

(Bizonyára könnyen lehetett közlekedni ezzel a szerkezettel,főként az akkori forgalomban és az akkori utakon (bár nem kételkedem már abbansem, hogy jobbak voltak a maiaknál). És bizonyára felszállni rá is könnyenlehetett, főként az akkoriban divatos cipellőkben és ruhácskákban. Kipróbálnámmindenképp!)

*pedálnak azért nem nevezném a fogantyút

Erről jut eszembe, hogy a munkamegosztás előnyeirehagyatkozva tegnap este szinte mindencuccomnak megtaláltam a helyét, legalábbis egy időre. Mert a cipők nem odakerültek, ahol lenniük illene, így majd lesz min törnöm a fejemet az elkövetkezendőidőszakban, és néhány holmim is még mindig dobozokban hever. Nem beszélvearról, hogy vagy két zsáknyi szemét is összegyűlt (azaz ismét), ami aztjelenti, hogy két zsáknyi öltözéket hiábavalóan cipeltem egyik albérletből amásikba. Nem utolsó sorban a ruhaszárítónak is megtaláltam a helyét:felállítottam a fürdőszobában. Vagyis ha mosakodni vagy fésülködni támadkedvem, előbb ki kell onnan húznom a tákolmányt, hogy beférjek. Vagyis: kicsi ahely, de meleg. Végülis a cél az volt, hogy elkerüljem a fagyhalált. Hátsikerült!

A számítógépem még mindig nincs összeszerelve, de mintláthatják, egész jól elboldogulok nélküle. Ettől eltekintve számítok rá atovábbiakban.

Négy nőnek vajon hány

2011-11-27T12:01:00.001+01:00

szekrényre lenne szüksége?

Tegnap este újabb szekrényt töltöttem meg, így a cuccaimnakcsupán a 20 százaléka hever továbbra is össze-vissza a lakásban. Gond viszont,hogy nincs több szekrény, és hely sincs, ahová még egyet beilleszthetnék úgy,hogy ne rontsa el az otthon harmóniáját, funkcionalitását. Valójában egynagyobbacskára lenne szükségem, mert a nagynál kisebbel semmire sem mennék.További gond, hogy azt a méretű tárolót, amely jól jönne a házban és kihúzna acsávából, fel sem lehetne vinni a tetőtérbe. Legfőképp a lépcsőház eléggészűkös volta miatt (jó na, nem is annyira szűka lépcsőház, csakhogy a nagyanyámtól örökölt, viszonylag könnyűnek minősítettegyajtós szekrényem felcipelése is nehézségekbe ütközött).

Pedig nem is vagyok egy divatmazsola, s ismerős hölgyeimhezviszonyítva aránylag kevés a ruhám, cipőm, táskám, arckrémem (jóllehet ők semunatkozó pénzes némberek).

Ráadásul a könyvekről, folyóiratokról, újságokról még csaknem is ejtettem szót. Nos, a nyomtatványokat nem is terveztem bele aszekrényekbe, csupán a szekrények tetejére, mivel polc egy sincs (csak akonyhában), és hogy alkalomadtán le lehessen szedegetni néhányat közülük,anélkül, hogy az összes felborulna, lezuhanna. A probléma, amely az előzőbőlegyenesen következik: a három szekrénynek csak három teteje van...

Un baiser légal

2011-11-27T11:56:00.001+01:00

ne vaut jamais un baiser volé.

(Hogy ne csupán a szőrösökről essék szó. Hisz szeressük miőket is, de na. Vannak határok. Pl. úgy csókolni, mint a fickó a képen, senkisem tud, csak ha lefizetik. Trükk, montázs, santázs. Korrupció. Csak zárójelbenmondom el, hogy tegnap este sikerült bepakolnom az egyik szekrénybe,következésképp egy tűt azért már le lehet ejteni a szobában. Tévézni azonbanmég nem tudok, és a számítógépem sincs összeszerelve, ezért egyelőre ablogírást is hanyagolnom kell. Van ugyan egy laptopom, ám a nappalinak pontabban a sarkában, amelyet most megközelíteni lehetetlen. Marad tehát azírógépes megoldás, esetleg a toll, majd a szkennelés. Működik viszont a hűtő,mint a bolond, esztelenül viselkedik, amikor beindul. Erről jutott eszembe acsók. Istenem, két éven át nélkülöztem a hűtőt.)

Krízishelyzet

2011-11-27T11:42:00.001+01:00

Fotográfia a férfiakkihalása előtti időkből:

Itten* meg éppen kihalnimennek, látszik is a fejükön: ha nem eltévedt golyó miatt, és párnák közt sem,akkor éhen vagy fagy által.
(Csak azért pózoltatom most ezeket a fotográfiákat,mert nem jut semmi jobb az eszembe, ráadásul azt mondtam a főbérlőnek, hogy nemtudok írni. Ha tehát esetleg ő is fészel, ill. nyomoztat utánam, nem kénerögtön a beköltözésem után megtudnia, mekkorát füllentettem.)

*

KIA FENEEZ

2011-11-23T21:05:00.001+01:00

levelet küldött az egyik észak-keleti (marginális) magyar város önkormányzatának, mivel a hatóságiak kíváncsinak mutatkoztak a város rehabilitációjával kapcsolatos LAKOSSÁGI VÉLEMÉNYEKRE (erre a célra még egy önálló weboldalt is előállítottak). A küldemény a következőket* tartalmazta. S bár a címzettek azt ígérték, mindazoknak válaszolnak, akik névvel és email-címük megadásával hallatják hangjukat, a feladó a mai napig nem kapott még egy rövid köszönömöt sem. Nahát!! Most azt feltételezi, hogy hozzászólása a feje tetejére állította az intézmény illetékeseit, hisz az ENGEM ÉRDEKEL négylábú alfajta errefelé annyira ritka, mint a fehér holló.

*Tisztelt városvezetők, városszépítők!

Mindenekelőtt üdvözlöm Jászberény központi negyedénekfelújítási szándékát. Többed magammal úgy hiszem, erre már nagyon régen megérettaz idő. Örvendek ugyanakkor annak is, hogy az elkészült tervrajzokat a lakosságis megtekintheti, illetve véleményezheti. Sajnálatosnak tartom viszont, hogy amai polgár ilyen téren is érdektelen, következésképp nem él a felkínáltlehetőséggel. Tartózkodásának azonban minden bizonnyal megvan az oka.Előfordulhat, hogy nem igazán érzi, tényleg számít, mit gondol, mivel az utóbbiévekben, évtizedekben nem is nagyon számított.

Ami pedig a magam szerény álláspontját illeti: csakisgratulálni tudok a mérnök uraknak és arculattervezőknek, hogy térrendezéskorfigyelni fognak a zöldövezetek megőrzésére, s nem követik majd a fakivágásokat,bokorirtásokat követelő, intenzív és esztelen betonozással, fullasztókövezéssel járó szürke nyugat-európai trendet. Az adottságokhoz természetesenalkalmazkodni kell, bár ilyen szempontból nem igazán van, mihez, hiszJászberény leendő főterének architektúrája sajnos nagyon kevés építészetiremekművel rendelkezik, inkább semmitmondó, értéktelen. Épp emiatt talán jobbanoda illene figyelni arra, miként lehetne esztétikussá, érdekessé,befogadhatóvá, élvezhetővé, élhetővé s színesebbé tenni a korzót, azaz ajövőbeli sétálóutcát és ingatlanjait (miután – feltételezem – az autósforgalmat végleg és végképp kitiltják majd a centrumból). Tehát több virágot,könnyedebb, játékosabb formákat kívánok az erősen szocreálos, régi vágásúJászberénynek. Az itt élőnek, a távolabbról ide költözöttnek ugyanis szükségevan arra, hogy otthon érezze magát benne, felfrissüljön, ha kilép az utcára. Aszámottevő sík felület, lehangoló szögletes alakzat és gyászos kockaházaktuális jellegének megőrzésével lehetetlen megfelelni ennek az óhajnak.

Dicséretes továbbá, hogy a téren a víznek is kiemelt helyetbiztosítanának. Ám ha azt nézzük, hogy az országon végigsöprő szökőkút-állításihisztéria sok esetben erősen blamálta a kivitelezőket és az ötletgazdákat,vigyázni érdemes a megvalósításával. No meg a folyamatos és állandókarbantartás nehézségeivel, költségeivel is számolni javallott időben. Aváros-rehabilitáción már átesett településeken nem egy esetben – és főként alakosság gondatlansága okán – a kutak lefolyói rendre bedugultak, így többnyireöntöző-rendszerként működtek. Ha működtek.

És ami mindezekből következik és nagyon fontos: nem ártanaegyéni elképzelésekkel előrukkolni, s nem nóvumként előadni azt, amit másuttmár valóra váltottak. A kidolgozott projektek – bár látványosak és rengetegszellemi munkát igényeltek – sajnos nem sok sajátosságot tartalmaznak (és ezennem a „jász közösséghez” való tartozás túlzott és minden áron valóhangsúlyozását értem). Sőt. Az egykori kőhíd jelenlegi, trendi változata, nomeg a hozzá tartozó mellvéd rózsaszín részlete már-már a jó ízlés határait (is)feszegeti. Mondhatnám ezt is: jobb, szerethetőbb volt a régi. Egy szakszerűrestaurálás nagyszerűen (és olcsóbban) megoldotta volna a problémát. A kétirányúsítottgépjárműforgalommal pedig abszolút nem érthetek egyet, hisz – ha már az európaimódit vesszük alapul – a cél inkább a városközpont tehermentesítése,felszabadítása kellett volna, hogy legyen. Ezzel szemben a gyalogos ismétmásodrangú polgár lett, kiszolgáltatott helyzetbe került, és természetesentovábbra is kerülgetheti a gépjárműveket, ízlelgetheti a szmogot, éppúgy, minteddig, hacsak nem fokozottabban.

Végezetül sok sikert és óvatosságot kívánok Önöknek szépítőszándékú és újító szellemiségű elképzeléseik gyakorlatba ültetéséhez.

Köszönettel:
xyz

Cu(OH)2 + 4NH3 ↔ Cu(NH3)2+4 + 2OH-

2011-11-17T14:05:00.001+01:00

& nem hullik már a hajam,
nem hullik már csomókban.

Mi kellett hozzá, babám?

Béres csepp

plusz

fini parasztleves (magyarosan elkészítve, azazlassú tűzön forralva).

Hozzávalók:

20 cm füstölt csatornapárkány (a horgany ((Cink/Zn)) miatt)
10 deka darált világítórakéta (kesereny-tartalma ((Magnézium/Mg)) miatt)
1 db. ócska vas ((vasany-gazdagsága ((Vas/Fe)) miatt)
csipetnyi rézgálic (a rézannyal ((Réz/Cu)) való együttélése miatt)
elektromos mérőellenállás – ízlés szerint (mert az immunrendszernek szüksége van cselenyre ((Mangán/Mn)) is)
3 db. apróra vágott gépkocsirugó (állítólagos ólany-koncentrációja ((Molibdén/Mo)) miatt)
0,5 kiló szemcsésre vagdalt védőüveg (a szineny ((Vanádium/V)) csodás tulajdonságai miatt)
2 pár piercing (álanyból ((Nikkel/Ni))
néhány űrrepülőgép-maradvány (a bórany ((Bór/B)) stabilizáló hatása miatt)
2,5 fogkefehegynyi fogkrém vagy gombaölőszer (lehetőleg folyany-tartalmú ((Fluor/F))
kiskanálnyi tinta (kobany ((Kobalt/Co))

Elkészítési módja:

Habosra keverd ki, forrald fel, majd a kész masszát öntsdbele egy nagyobbacska műanyagtálba.

Javallott szervírozása:

Frissen fogyasszuk, hogy a nyomelemekkifejthessék hatásukat!

Jó étvágyat!

Könyvészet:

ALLOWAY B. J. (1995): Heavy metals in soils,Blackie Academic and Professinal, London

FILEP GY. (1987):Talajtani alapismeretek I.Általános talajtan - DATE Mg. Kar jegyzet, Debrecen

FILEP GY. (1988): Talajkémia - Akadémia Kiadó,Bp.

szerk.: Geleji Sándor: Vaskohászatienciklopédia VI. – Nyersvasgyártás. Budapest: Akadémiai Kiadó (1955)

HARGITAI L. (1998): Talajtan és Agrokémia II.Jegyzet. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Bp.

szerk.: Horst Czichos: Hütte – A mérnökitudományok kézikönyve. Budapest: Springer Verlag. ISBN 963-7775-50 (1993)

KÁDÁR I. (1992): A növénytáplálás alapelvei ésmódszerei. Akaprint, Bp.

KÁDÁR I. (1998): Talaj és környezetszennyeződése. GATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Gyöngyös

KOVÁCS M. (1998): Talajjelző növények.Természetbúvár, 53. évf. 6. sz.

LOCH J. – NOSTICZIUS Á. (2004): Agrokémia ésnövényvédelmi kémia, Mezőgazda Kiadó, Bp.

MENGEL K. (1976): A növények táplálkozása ésanyagcseréje. Mezőgazdasági Kiadó, Bp.

PAIS I. (1999): A mikroelemek jelentősége azéletben. Mezőgazda Kiadó, Bp.

PATÓCS I. (szerk.) (1989): A növényektáplálkozási zavarai és betegségei. Agroinform, Bp.

SIMON L. – SZILÁGYI M. (szerk.) (2003):Mikroelemek a táplálékláncban. Bessenyei György Kiadó, Nyíregyháza

STEFANOVITS P. – Filep Gy. – Füleky Gy.(1999): Talajtan. Mezőgazda, Bp.

SZABÓ S. A. – REGIUSNÉ M. Á. – GYŐRI D. –SZENTMIHÁLYI S. (1987): Mikroelemek a mezőgazdaságban I. (Esszenciálismikroelemek). Mezőgazdasági Kiadó, Bp.

Verő József. Fémtan. Budapest: Tankönyvkiadó(1969)

Kértem egy kávét,

2011-11-16T18:55:00.001+01:00

***

mert hideg volt,korán volt, a csomagjaim össze-vissza hevertek a lakásban, ezért beültem egybodegába, mert az összes pénzemet és életkedvemet elvitte a költözködés. A fagymiatt a bor is jól jött volna, főként ha forralva s fahéjjal szolgálják fel, demivel a lokál, ahová beültem, csak egy bodega volt, a bort csak ömlesztveadták, nem forralva, a sört pedig sóval és alátéttel. Korán reggel viszont nemkell sem a bor, sem a sör (sem sóval, sem só nélkül, alátéttel pedig semmiképp,majd karácsonykor – esetleg –, ha meghozzák a kőművesek). A teát hiába iskívántam, mert nem volt, az automatában sem, jóllehet automata sem volt, csakegy presszógép, amely önműködő ugyan, de nem önkiszolgáló. Így hát megkértem apultost, főzzön nekem egy jó feketét. És főzött. Mivel nem figyelmeztetett,hogy a kiskanál (amellyel a rendelésemet megspékelte) nem arra való, hogyfelkavarjam vele a löttyöt, nem kavartam fel, hanem csak úgy megittam. Ez azoka annak, hogy tudom, mi volt benne. Volt benne egy jó nagy adag zacc, perszelegalul, ezen volt a langyos víz, vagyis középen – feltételezhetően azt a melegerdélyi szívet helyettesítendő, amellyel remek presszókávékat főznek odaát, ám ott sem a lepukkant bodegákban, hanem a jégvirágos piacokon (akarom mondani: areformátus lelkészek havi összejövetelein, a zárt körű egyházisajtótájékoztatókon és kiállításmegnyitókon, feltéve, ha van magas rangú vagyanyaországi meghívott). Legfelül pedig volt egy csöpp kávé is, talánkoffeinmentes, az íze ugyanis a puliszkára emlékeztetett.

Végezetül visszaadtama csészét és a kanalat.

Nagy PILLANAT

2011-11-15T17:07:00.001+01:00

IS akad elvétve azember életében. Ilyen lenne egyesek számára az eljegyzés, a házasságkötés és a házasságtörés, azutód nemzése és születése, mások számára viszont – és úgy tűnik, ezek közé tartozom én is– a költözködés. Bár ha azt veszem figyelembe, hányszor szállítottam mármagamat a vadóc magyar puszta egyik szegletéből a másikba, nyugodtnak kellmaradnom.

Az is vagyokegyébként, mert – mint említettem – tulajdonképpen csak egy rutinbeavatkozásrakészülök. Szóval semmi pánik. Aki úgy gondolja, segítenie kellene, de nem merszólni, nehogy megsértődjek (v. valami ilyesmi), üljön nyugodtan a fenekén,mert meg fogom oldani. A fuvar már amúgy is le van szervezve, a kézipoggyászok,lavórok, cipők, edények pedig majd csak átmennek maguktól egyik lakásból amásikba. Semmi az egész, csak néhány kemény éjszakai műszakot és egy új lakcímkártyát fogjelenteni a procedúra, többet nem.

Ami igazánaggaszthat, az nem más, minthogy most már internetem is lesz, nem csupánszekrényem a nappaliban, hűtőm, székem és asztalom a konyhában, ágyam ahálóban. Vége tehát a gumimatracos szezonnak, és vége a regényolvasásnakesténként. Főként, hogy egy vérmes költő még be is jelentkezett éjjeli szerenádra, skarácsonyig fonnom kell neki egy kosarat (majd azt is kitalálom, miből ésmiként, hisz ha már lesz netem, mi sem könnyebb ennél).

Ha tehát azelkövetkező napokban látni fogtok egy mozgó háztartást az utcán, az én leszek.

SZERETEM (a.),

2011-11-14T13:15:00.001+01:00

feltéve,

ha nem kell kölcsön vennem a rúzsát.
ha nem kell kölcsön adnom neki a borotvámat.
ha megérti, hogy ma nem.
ha megérti, hogy holnap sem.

SZERETEM (b.),

feltéve,

ha elfogadja, hogy az iránta való szeretetemnek nincs (a.) és (b.) pontja, mert kizárólag, csakis (a.) pontja van.

Igazából nem is tudom,

2011-11-13T17:06:00.001+01:00

milyen az udvarlás, pedig egyszer nekilendültél kifejteni.
De ugye nem azt jelenti, hogy nekem kell helyére tennem azt a papucsot, amit másvalaki hagyott ~~a hálószobádban~~ az előszobádban?
Amúgy kényelmes volt a pici papucs, szívesen viseltem, amíg meg nem tudtam, ki hordta korábban.
(A pizza is ízlett, amíg világossá nem vált számomra, hogy valójában kinek a kedvenc étele.)

Gázos,

2011-11-12T12:36:00.001+01:00

ha már csak napszemüvegben mehet ki az ember az utcára, mert néphatalmat és nemzeti erőt képviselő tömegek kérnek tőle autogramot. A sztárságnak persze megvannak a hátrányai, s egyáltalán nem biztos, hogy a gázsi fedezi a kiadásokat.

Hogy miért mondom ezt?

Amint reggel kitettem a lábamat az utcára, jött a postás és az orrom alá dugott egy cédulát, rám parancsolva, írjam rá a nevemet jó nagy betűkkel, nyomtatottakkal, hogy olvasható legyen (és miközben beszélt hozzám, szemüvegét letolta homlokáról az orrnyergébe). Helyeseltem, majd megtettem, amit kért. Már zártam volna be magam mögött a kaput, amikor megjelent a vízóra-leolvasó, s ugyanazt kérte tőlem, amit a kollégája, a postás, csakhogy az ő fecnijét számokkal kellett kitölteni, de nem akármilyenekkel, és nem rendezetlen sorrendben, nem össze-vissza, tetszés szerint, fejetlenül, hanem kizárólag az enyéimmel, amelyeket egy udvari akna rejt el a Big Brother mennyei szemei elől. (Talán a személyazonosságom kódját süllyesztették el a jól álcázott gödörbe, amiként az elvtársakat viharos időkben az atombunkerbe?)

A többieket, akik utána érkeztek lapokkal a kezükben, már fel sem sorolom, mert a személyi jogok védelme elvégre szent ebben az országban.

Lehet, hogy egyetlen napszemüveg ezek után már nem is lesz elegendő?

SZERETEM,

2011-11-11T11:05:00.001+01:00

hogy már reggel korán felesleges telefonhívásokkal izgatnak. Pedig (ÁLLÍTÓLAG) nem is engem keresnek. Még ennél is szebb, hogy akit keresnek, az nincs a közelben. Most rohanjak el, szóljak neki? Esetleg hívjam fel telefonon, hogy elmondjam, keresték telefonon? Érdeklődjem meg a tudakozónál az elérhetőségét? Ez az egyik bajom.

A másik bajom, hogy nekem nincs is telefonom. Annyi felel csak meg a valóságnak az egész történetből, hogy a telefonkészülék mellett ülök. Ha nem ülnék itt, valószínűleg nem is jutna eszébe senkinek kora reggel telefonálni.

Sőt, kezdem szégyellni magam amiatt, hogy sosem tudok válaszolni egyetlen kérdésre sem, mivel a kérdéseket eleve nem nekem teszik fel. Nem értem, miért ülök akkor én a telefonkészülék mellett (?).

(Azt azért még elmondom, eddig még sosem hívtak fel azért, hogy gratuláljanak. Sem korán, sem későn. Azzal a köznapi céllal sem, hogy jó napot, jó egészséget, boldogságot, gyermekáldást kívánjanak. Azt hiszem, ki is fogom kapcsolni ezt a csúnya fekete telefont.)

Hunyadi*

2011-11-10T12:07:00.001+01:00

jó választásnak tűnt, miután az következett, hogy a fafiókba zárt naplóírómat olvasnivalóval lássam el. Azzal a gondolattal kezdtem el keresgélni, hogy a könyvnek újnak is, meg réginek is kell lennie, másképp fölösleges minden igyekezetem. Mint láthatták, a nőszemély elég fifikás, néha dühös is, tehát nem kívánhattam sem magamnak, sem másnak, hogy egyik rossz pillanatában tiltakozásképpen hozzám vágja a kötetet. Körülnéztem hát a neten, ahol találtam is valamit, amiről azt írták, hogy sci-fi is, meg nem is, antik is, meg nem is. Érdekesnek tűnt a kiadvány, főként a borítója (s a vastagsága). Egészen pontosan: a borítója érdekesebbnek tűnt már első látásra, mint maga a szöveg, amellyel a tenyérnyi - vagyis intim, bensőséges, melegséget árasztó, testvéries stb., stb. - sarki könyvesboltban kezdtem el szemezni (de sehogyan sem értettem meg, miért temetkezik bele egy történész a párbeszédekbe). Aztán a szerzőnek is utánanéztem, mert kellett az újabb csalódás. Azt derítettem ki ugyanis, hogy csapnivaló a műveltségem (persze, hogy lenéznek az entellektüel férfiak), hisz Bán Mór már kiadott vagy 562 könyvet és ennél ötvenszer több újságcikket, egy ideig főszerkesztő-helyettesként működött Kiskunhonban, és én eddig nem hallottam róla. Nos: Bán Mór, avagy Bán János, Kim Lancehagen, Gran Goa (neveinek számát illetően már tényleg utólérhetetlen) így elegánsan megerősítette kisebbségi komplexusomat, mégis úgy gondolom, naplóírómért vállalnom kell az élet nehézségeit.

(Zárójelben jegyzem meg, ha netán Bán úr meglelné a címemet, kérem, küldje el nekem a Hunyadi-sorozatot, mert - őszintén legyen mondva - gyermekkorom óta nagy rajongója vagyok a félig oláh, félig magyar erdélyi fejedelmi családnak, imádom a törit (erről egy egyetemi diplomát is fel tudok mutatni), ám anyagilag elég gyatrán állok. Jószívűségét, megértését előre is köszönöm!)

Ja, a nagy keresgélés közepette még ezt** is megleltem, ami azt jelenti, hogy valamiképpen egy laptopot is be kéne szorítanom az asztalfiókba.

**http://hunyadikonyv.hu/

Valamelyest sajnálom

2011-11-09T14:50:00.002+01:00

a lányt, akit most összecsomagoltam és befektettem egy gyógyhatású asztalfiókba (az egyszerűbbek kedvéért: egy ökofafiókba). Talán amikor ezt elkövettem, azt remélem, hogy majd megíródik a folytatás, és hogy majd akad egy önzetlen kiadócska évek múlva (megsúgom, valaki már jelentkezett, ráadásul még egy doboz marcipánt is felajánlott, de olyan árat kért a leendő szolgáltatásokért, hogy gondolkodás nélkül, mégis pironkodva vissza kellett utasítanom).

Továbbá: nem is volt annyira egyszerű ez a tisztogatási, spájzolási művelet, amilyennek tűnik. Azzal kezdtem ugyanis, hogy kibéleltem újságpapírral a fiókot. Aztán rájöttem, hogy rosszul csináltam, mert a lapok maiak voltak, így a fiatalasszonyt nem igazán inspirálhatják majd a kibontakozásban (következésképp a történet kifejlődését sem segíthetik).

No de hát így jártam (csupán amiatt, mert a séf nem enged el az archívumba, folyton a kötelezően letöltendő nyolc óra munkára hivatkozik, feltéve ha munkaidőben elérhető).

Búcsú a naplóírótól

2011-11-08T14:56:00.001+01:00

Közkívánatra nem ezen a blogon folytatom hősnőm történetét. Egyfelől az én életem is megváltozott, másfelől alkalmazkodnom illik a kor szellemiségéhez: inkább majd csak a napi fröccsenésekre reagálok itt egy-két tőmondatban, hogy mindenki meg legyen elégedve (s ki legyen elégítve). Többek között én is.

Naplón kívül – egy szobanövény társaságában

2011-10-27T09:39:00.001+02:00

kellemesen telnek az órák, mégha egyelőre hulla szaga is van mindennek, de jő egy levél, amely üzenetfélének tűnik, általa egy ismeretlen, aki közelinek mutatkozik, de arctalannak, hiába rója nevének kezdőbetűit az episztola végére, s hiába ígérget fűt-fát, jólétet, mert a csatolmány előrehaladott kora ellenére oly módon bölcselkedik, hogy per pillanat átlép a befogathatóság küszöbén

A nő nem szerette az őszt, mégis vidáman ébredt. Kinézett az ablakon, és azt látta, hogy az utcát temérdek színes falevél borítja. De még mielőtt gyönyörködni kezdett volna a látványban, szembefordult a valósággal, mert hirtelen az elmúlás jutott eszébe, a rengeteg gyászlepedő, a fekete kendők az asszonyok vállán és fején. Nem akart több temetést, égő gyertyát, papi búcsúbeszédet, noha ezidáig még nem is vett részt temetési szertartáson úgy istenigazából. Ha mennie kellett siratni, inkább otthon maradt, mert bár érdekelték a halottak, az elhantolatlan élettelenek még nem.

A nő ezért a szobanövényéhez sietett, minekutána a kertekben, parkokban lévők már kimúltak, ő pedig szükségét érezte annak, hogy beszélgessen valakivel. No meg azért is, természetesen, mert imádta ezt az élőlényt. Naponta többször is beszédbe elegyedett vele, volt, amikor még énekelt, fütyörészett is neki, holott ezzel a fennálló fiziológiai állapot semmiféle javulását nem tudta előidézni. Gondozottja ugyanis egyre csak sárgult, kókadozott és köhécselt, azt akarva ily módon közölni, hogy neki már elege van bizony mindenből, addig fog itt hervadozni, amíg végképp ki nem nyiffan, el nem távozik a távoli mezőkre. Mintha csak arra várt volna, hogy a nő egy szép napon nyakon csípje, s anélkül, hogy bármit is mondana vigasztalásképpen, kidobná a szemétbe társai közé.

Anna, Éva, Márta, Ildikó, Rozália, vagy ahogyan tetszik őt szólítani, tényleg kétségbeesetten, sőt, már-már betegesen igyekezett életben tartani magányosan búsuló hallgatóját, jóllehet arra sem emlékezett már pontosan, miként került a lakásukba. Hogy nem a piacon vette, se nem boltban, azt tudta, azt is, hogy nem József lepte meg vele, s mivel rendkívül kötődött hozzá, arra gyanakodott, hogy valamelyik kedves ismerősének az ajándéka. Valójában nem is óhajtotta ezt kideríteni, hisz sejtette, minél több baráti szálat göngyölít fel vele kapcsolatban, annál nehezebben fogja elviselni a növény szenvedését.

Madárka muzsikál, de már halkan,

Csücsörít, veri magához a szárnyait,

Köpköd az eső, csörgedezik az arcodon,

Üvölt a szellő, jégvirágot fon a Napból,

Földhöz verik magukat a gesztenyék,

Tetemükön ugrálnak a barna diákok.

Te vagy az egyetlen, ki jó pajtásnak,

Emeld fel a fejecskédet, legyél velem.

Te, kis buta, hadd, hogy trillázzak neked!

Tri-lala, tri-lala, tri-lala

- szavalta szomorúan, miközben tudta, nem ért a versfaragáshoz, és nem is áll jól neki a költőnői szerepkör. Aztán elcsendesedett, mivel koppanni hallott valamit az előszoba padlóján. Előbb azt hitte, Annácska tért vissza kimenőjéből, de mivel köszönésére nem érkezett válasz, kitipegett, hogy megnézze, mi történt. Nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a zajt csupán egy levél okozta, amelyet valaki becsúsztatott hozzájuk az ajtó alatti résen. Lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a küldeményt. A borítékon ez állt öles betűkkel:

Mademoiselle!

Kérem, a lehető legóvatosabban vegye kezelésébe eme levelet! Úgy nyissa ki, hogy baja ne essék! Sarkai ne sérüljenek meg, s a papírlap se szakadjon szét! Ügyeljen a részletekre!

A nő nem hitt a szemének, úgy érezte, kacagnia kell, és egy kicsit azon is elgondolkodott, ki űzhet vele ilyen ostoba tréfát. Kétségei ellenére mégis követte az utasításokat. Legvékonyabb ollójának élével bontotta fel a borítékot, amelyben a következő sorokat találta:

Mademoiselle!

Ha eljutott ehhez a lépéshez, azt jelenti, nem tett kárt a levélben. Remélem, továbbra is hisz nekem, és elolvasván e sorokat, megtalálja kérdéseire a helyes választ. A borítékot ne dobja el, mert ha figyelmesen beletekint, talál még benne valamit, nem is akármit! Kezelje maximális érzékenységgel, és tegye el jól, biztonságos helyre, hogy naponta leellenőrizhesse, megvan-e, s épségben van-e, de vigyázzon, mert leheletével tönkre teheti, érintésével úgyszintén. Aztán vegye fontolóra a tanácsaimat! Amire most rálel, azt sose adja ki a kezéből, de ne kövessen el rajta erőszakot, hisz benne rejlik további sorsa alakulásának kulcsa.

Őszinte tisztelettel: K. S.

P. s.: ha most még nem is érti, minek a birtokába jutott, majd eljő azon idő, amikor meg fogja érteni. Bízzon magában, és én is bízni fogok Önben!

A fiatalasszony, noha még mindig nem hitt a szemének, és a K. S. mint monogram sem juttatott eszébe senkit, ellenvetés nélkül követte a levélíró utasításait. A borítékban egy őszi falevelet rejtett el a feladó, amelynek üzenetét, értelmét a nő egyelőre tényleg nem értette.

Naplón kívül – egy üveg bor mellett

2011-10-18T15:45:00.000+02:00

megsemmisülnek az árulkodó jelek, sőt, még annak a látszata is elenyészik, hogy a nap nem múlt el történések nélkül, hogy az absztinens hozta régi formáját, hogy könyvek között élve biztosan megtanulunk a sorok között is olvasni, meg hogy a férj szerethető, mert erkölcscsősz és családcentrikus, szóval mindennek a képzete szertefoszlik, a feleség pedig szemünk elé vergődik egy üveg borral a kezében, szinte meztelenül

Beköszöntött az ősz, és Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, egy szál zokniban álldogált a szoba közepén. És amint ott álldogált, és nézett ki az ablakon, érezni kezdte, hogy bizony hideg a padló. Begyújtani még nem akart, azaz szeretett volna, de még sosem csinált ilyet, ezért úgy gondolta, jobb, ha nem kísérletezik, inkább iszik egy forró citromos teát mézzel. Kiment hát a konyhába, hogy készítsen magának egy kamillás főzetet, de mire kiért, eszébe jutott, hogy a tegnapi lefekvés előtt József alaposan beborozott. Ebből arra következtetett, hogy valahol lennie kell egy üveg finom vörös bornak, József ugyanis, ha ivott, mindig a vöröset részesítette előnyben. No nem azért, mert szerette a vöröset, hanem azért, mert Schultz doktor rábeszélte, amikor csütörtökönként még eljárt hozzájuk kártyázni.

S mivel Schultz neve ezúttal a semmiből tűnt elő, illetve a szőlővel kapcsolatban merült fel (mivel a doki állítólag nem is kártyázni, hanem táplálkozni járt hozzájuk), az asszonyka először a konyhafiókot nyitotta ki, hisz nem igazán tudta, hol kell a bort keresni. Nem is tudhatta, hisz úrilány lévén még sohasem szolgált fel senkinek, és persze abból kifolyólag sem tudhatta, hogy amióta Schultz összeveszett Józseffel, nem fogadtak látogatókat. A szekrényfiókban azonban evőeszközökön és parafadugókon kívül semmit sem talált, Annácska pedig ma is szabadnapos volt. Hogy hová járt el ilyenkor, nem sejtette, de a hiányát egyre jobban kezdte érezni. Ilyen is ritkán szokott előfordulni, summázta a tapasztaltakat. Mindenesetre Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, hirtelen rendkívül elszánt lett, és ha másra nem is volt most nyitott, arra igen, hogy előkerítse valahonnan a bort. Ezért hát visszatért a nappaliba, szintén egy szál zokniban, mert a papucsa elkallódott a rendetlenségben. Arra gyanakodott, hogy a keresett üveg a könyvek között lapul, esetleg az ezüst tálak és szelencék mögött, a vitrinben, vagy a zongora alatt, hisz József van annyira kényelmes, hogy a kéznél tartsa innivalóit. Nem mintha gyakran az üveg aljára nézne, ám amikor kedve szottyan egy kis szíverősítőre, nem kezd el össze-vissza kotorászni, jönni-meni a lakásban, hanem odamegy a polchoz, csörömpöl, tölt és iszik. Ezek után naplóírónk sem gondolkodott sokáig, sőt, egyáltalán nem. Benyúlt a vaskos lexikonok mögé, s előszedte a borokat. Három volt összesen, három vörösen gyöngyöző jóság, ám mindenik érintetlen állapotban várta, hogy megkóstolják. Márpedig ez mindent összezavart. A fiatalasszony ugyanis meg kívánta őrizni bocsánatos kicsapongásának titkát, ha viszont felnyitja valamelyiket, kitörhet a perpatvar. És ezt nagyon nem akarta. Nem akarta, hogy kiderüljön, mennyire jól érzi magát József távollétében. Pontosabban: hogy csak József távollétében érzi jól magát. Csak ezekben a pillanatokban mer kibontakozni, önmaga lenni, élni, szórakozni. Mert amikor József itthon van, még egy mosolyt sem engedhet meg magának, csak ül szótlanul, olvas és figyel. Figyeli József életmenetét, lüktetését, mozdulatait, reakcióit, mégpedig azzal a szándékkal, hogy hibátlanul kiszámíthassa, mikor jön el az az idő, amikor észrevétlenül kiosonhat, vagy ha nem is, legalább rezdületlen arccal mondhassa: „Édesem, kiugrok a piacra venni ezt-azt”. A nő kétségkívül tudta, szüksége van ezekre a megfigyelésekre, de ugyanakkor arról is szentül meg volt győződve, hogy ura nem kételkedik az ő tisztaságában, kimértségében, és persze a szomorúságában sem. A búskomorság itt ugyanis kötelessége lett a házasfélnek, miután kimondta a boldogító igent. Abban a kerületben, ahol a pár lakott (jóllehet fejlett iparral, kiterjedt vasúti hálózattal, utcai villanyvilágítással bíró civilizált nagyváros központi negyedéről beszélünk), ha valaki boldognak mutatkozott a templomi esküvő után, biztosan gyanússá vált, és egy-kettő lekönnyelműzték. Noha József és felesége ritkán jártak el társaságba, s a közösségi életben is pusztán kötelezettségből vettek részt a nagy nemzeti ünnepekkor, Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, nem óhajtott szóbeszéd tárgyává válni. Hisz amikor Auréllal kacérkodott, vagy amikor Zoltánnal bujdosott a tetőn, nem csinált ügyet belőle, mert mások sem csináltak. Mivel nyilvánvaló volt, miről van szó, senki sem figyelt rájuk. Az otthoni mosoly azonban másfajta elbírálásban részesült. Úgy tartották feléjük, hogy a hitvesek házon kívül bárkivel elmehetnek egy körre, házon belül azonban kötelesek szeretettel viseltetni férjük, feleségük iránt. Mi több, aki nem ezen erkölcsi normák szerint foltozgatja napjait, az valószínűleg súlyos testi-lelki problémákkal küszködik.

A lakás úrnője végül kinyitotta az egyik üveget, és anélkül, hogy megkereste volna a papucsát, szép lassan elszopogatta a nedűt a hideg konyhacsempén. Úgy okoskodott, az üveget nyomtalanul el tudja tüntetni, s így József előtt rejtve marad a dolog, ám ha csak a negyedét vagy a felét issza meg a bornak, a megmaradt rész akár le is buktathatja.

Késői hazaérkezése után József a zongora szomszédságában, a lexikonok közelében fogyasztotta el vacsoráját, talán még egy kis alkoholt is ivott, de semmit sem vett észre abból, ami délelőtt a lakásban lejátszódott.

Naplón kívül – mégis a legbensőségesebb küzdelmekről

2011-10-12T10:51:00.004+02:00

szól a mai történet, amely huncutul kanyarodik ki a hálószobából az előszoba hajnali sötétségébe, amelynek bugyraiban a férj alussza mély álmát, nem tudva arról, mi játszódik le tőle csupán néhány lépésnyire, s mi hitvese sebzett szívében, az ajtó egyik és másik térfelén (a névtelen kalapos árnyéknak tulajdoníthatóan)

Aztán reggel lett, és a fiatalasszony nem tudta, miként került haza, hisz csak arra emlékezett, hogy elindult otthonról. Még a küszöb fényére is emlékezett, mert amint átlépett felette, a kivikszolt létesítmény nyikorogva megcsillant. Arra gondolt abban a percben, hogy vissza kéne fordulnia. Nos, mindegy, mert az igazság az, hogy nem tudja, elment-e bárhová is ezt követően. Előfordulhat, hogy a jelenség hatására betért a szobájába, s lefeküdt. Ha tüzetesen megvizsgálná az ágyneműjét, a párnák állását és a paplan helyzetét, talán kiderülne, mi történt. Ő azonban úgy gondolta, ezzel most nem törődik, nincs rá ideje, holott semmilyen feladatot nem kellett elvégeznie.

Valójában nagyon elveszettnek érezte magát, ebből kifolyólag, abban sem volt bizonyos, nincs-e mégis valamilyen halaszthatatlan teendője. Már-már fordult volna ki a konyhába, amikor az ajtó ismerősnek kezdett tűnni számára. Túlzottan ismerősnek, noha sosem nézte még meg közelről, sőt, távolról sem, pedig ott állt már évek óta az ágyával szemben, ami azt jelenti, hogy akadálytalanul rálátott. Olyan érzések kezdtek kavarogni benne, mintha a nyílászáró és közte egyfajta bensőséges kapcsolat létezne, amely viszonyt ellenben képtelen volt bármivel is összefüggésbe hozni. Ám amint a fához hozzáért, hirtelen megtántorodott. Mintha egy férfi árnyékát vette volna észre mögötte, egy kalapét, és egy kabátét. Egy ideig meg sem mert moccanni, hang sem jött ki a torkán, pedig megpróbált kiabálni. Az ifjút szólította volna, akit ugyan nem ismert, csak az álmaiból, így a neve sem jutott eszébe. Nem is juthatott, hisz az álomképhez sosem párosított nevet. Másvalakire nem is gyanakodott, Aurél meg sem fordult a fejében, hisz Aurélnak nincsen kulcsa a lakáshoz, sőt, még sosem járt náluk, talán nem is tudja, hol laknak. József jöhetett volna csak szóba, de érdekes mód, férje sem jutott eszébe, jóllehet ura akár a másik szobában is aludhatott, hisz kora reggel volt, és még elég sötét is, tehát úgy hajnali öt óra felé járhatott az idő. Naplóírónkat igazából a tehetetlenség kerítette hatalmába, úgy érezte, képtelen rendet teremteni a kialakult káoszban. És amint ott állt a kilinccsel a kezében, izgalma lassan-lassan elszállt, de még így sem mondhatta el magáról, hogy minden rendben van vele. Fura emóciók és revelációk kavarogtak benne, olyan emlékek is, amelyek valahonnan nagyon mélyről törtek elő belőle, s amelyeket már régen eltemetett, vagy amelyekről már régen elfeledkezett. Ezek egyike késztette arra, hogy megfogja az ajtót, és teljesen kitárja. De hiába tette meg ezt, mert az ajtó mögött nem várt rá senki, sem puszta kézzel, sem fegyverrel a kezében, amelytől meg kellett volna rettennie. Mégis félt kilépni az előszobába. Legalább az ernyőt tudnám magamhoz venni, gondolta, s kirohant a fogashoz, hogy aztán háttal a bejáratnak, magasba emelt esernyővel harci állásba helyezkedjen. Bárki is van itt, adja meg magát!, kiabálta, miközben ismét remegni kezdett a keze, arca pedig lángolni a rettegés tüzétől. Egy-két perc, és vége, biztatta magát, hisz Annácskának haza kell jönnie, s ő majd megment. Már el is tervezte magában, miként fog kisurranni a folyósóra a bejárónő érkezésekor, amikor a homályban megcsillant egy férfi arca. Hát maga mit művel?, szólt hozzá a hang, amelynek mélységében a hősnő felismerte a Józsefét. Erre nem tudott mit mondani, úgy hitte, párja rendesen ráijesztett, ami egyáltalán nem volt szép a részéről. Maga mit keres itt? Nem szégyelli magát!, replikázott, és leeresztette harci szerszámát, amelynek nyelén kacsintva törtek meg a csak félig besötétített ablakon beszűrődő felkelő nap sugarai.

A család némán fogyasztotta el reggelijét, mert az asszony meg volt győződve, hogy hitvese gonosz játékot folytat vele, a férj pedig arról, hogy kedves kis feleségével komoly bajok lehetnek. De mivel egy ideig nem beszéltek egymáshoz, aznap nem derült ki az igazság. A Jenő-herceg téren sokáig csak Annácska vigyorgott.

Naplón kívül – de már közelebb hozzá

2011-10-05T10:06:00.002+02:00

s ha lehetne, vesszővel kezdené ilyenkor mondatait a mesélő, ha még tudna egyáltalán szabatosan fogalmazni a nagy ijedelmek közepette, amelyeket egy ajtó vált ki belőle, vagy inkább egy férfi annak a bejáratnak a túloldalán, amelyik nem vezet sehová, csak a napos part pandanjába, ahol esik az eső, bár ezt egy-két személytelen kijelentésen kívül semmi sem bizonyítja

Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, erősen bajlódott azzal, hogy kiteregesse fehér lepedőjét. De mivel a fal is fehér volt, nem látta az anyag végét, így próbálkozása kudarcba fulladt. Úgy vélte, jobb lesz, ha lefekteti a szőnyegre, de ezt a tervét sem tudta véghez vinni, mert az igen hosszú és széles darab beleakadt az éjjeliszekrényen álló növénybe, s leverte onnan. Ám a lepedő mégsem simult ki a járófelületen, inkább összekuszálódott. Naplóírónkon mégsem lett úrrá az idegesség, hanem szép nyugodtan benyitott Annácska szobájába, megkereste a kis seprűt, és eltüntette a cserép maradványait, a kaktuszt pedig átültette egy pohárba, talán pont abba, amelyből József nagyokat kortyolgatott előadása idején. Jó lesz ez, jó lesz ez, állapította meg félbe szakított munkájáról, és az összekuszálódott, összegyűrődött és összemocskolódott terítőt a bolyhos szőnyegen hagyta.

Aztán követni kezdett egy illatot, amely kivezette az udvarra, amin nagyot csodálkozott, mert úgy emlékezett, hogy a háznak, amelyben laknak, nincsen udvara. Egy térre emlékezett, ahová férje néha automobillal szokott behajtani, miután hosszú útról tér vissza. Emlékezett a szemtelenül aranyos muzsikusra is, aki vasárnap mindig felébresztette, de virágokra, színes kompozíciókra, füzérekre egyáltalán. Hangfoszlányokat is hallott, mintha egy rezesbanda felől fújta volna a dalt felé a szél, ám elméjében ehhez a nótához sem kapcsolódott fű, növény, bokor, fa. Csak egy pad, egy magányos barna fapad a tér közepén. Meg szerette volna közelíteni, de az ülőalkalmatosság egyre csak távolodott tőle, s mintha ült is volna rajta valaki szürke kabátban és kalapban. Ebből arra következtetett, hogy csakis férfi lehet az illető. Azonnal az ifjúra gondolt, ezért szaladni kezdett, hogy utolérje, s már-már meg is érintette a vállát, amikor a pad köddé vált, helyén pedig gyönyörű rózsák nőttek ki. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, ekkor rájött, hogy ez volt az az illat, amely kicsábította a szabadba. Lehajolt, hogy nagyot szippantson a virág parfümjéből, de amint közelebb került a szirmokhoz, a látvány halványulni kezdett, és hirtelen egy ötéves kaliberű gyermek szaladt be a képbe, kezében egy piros pöttyös labdával. A fiatalasszony ismerősnek találta a kisember arcát, olyan érzése támadt, mintha tükörbe nézett volna, ettől pedig egy kicsit meg is ijedt, meg is hátrált, ám amint a biztonságba araszolgatott, beleütközött egy ajtóba, amelyen valaki épp ebben a pillanatban kezdett kopogtatni. A nő előbb nem tudta, mi történik, majd önkéntelenül is szembe fordult a bejárattal, nehogy esetleg ráijesszenek. Egy férfi szólt ekkor hozzá ilyenképpen: „Engedjen be, hölgyem, kérem, tudom, hogy ott van, elázok idekint, engedjen be!”. Az illetőt arctalannak könyvelte el, mert nem ismerte fel a hangját, és persze a fejszerkezetét sem látta. Benyomásainak megfelelően válaszolt is neki: „Nem ismerem magát, ne kopogjon itt, kérem, menjen el, nem nyitom ki, nem engedem be, távozzék!”. És miután mindezeket kifejtette, felnézett az égre, s azt látta, hogy süt a nap, és négy óra körül lehet, délután. Mi a fenét keresek én ezen a helyen ilyenkor, egyedül?, tette fel magának a kérdést, és kinyitotta az ajtót, hogy elinduljon valamerre, mindegy, merre, csak el erről a térről. Az ajtó ki is nyílt, ő ki is lépett rajta, ki az utcára, bele a nagy forgalomba. Nem állt a túloldalon egyetlen férfi sem, se kalapos, se szürke kabátos, ám ez is mindegy volt már számára, hisz nem is emlékezett arra, hogy bárki is arra kérte volna, hogy engedje be az udvarra, a térre, engedje a gyermek vagy önmaga közelébe, mert odakint, a nyílászáró másik térfelén elázik. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, minderre egyáltalán nem emlékezett, különben megérdeklődte volna, hogyhogy zuhog az eső az ajtó mögött.

Naplón kívül – még mindig

2011-09-29T13:32:00.001+02:00

botladoznak az események, de csupán egy láthatatlan pályán, amely mindenkitől függetlenül van jelen közöttük, létezésének mikéntjébe hőseink mégsem szólhatnak bele már egy ideje, mert csupán hallgatag résztvevői a folyamatnak, akárcsak az életnek, amelybe beleszülettek, és amelynek falain belül hazudni sem tudnak, ám igazat mondani sem, a sült csirkecomb viszont gyógyírként hat a megviselt női testre s lélekre

Nyolc nappal később József nem folytatta történetét, felesége pedig fellélegzett. Kinézett a konyhaablakon, és elgondolkodott azon, hogy ura miért volt hozzá annyira bizalmas, nyílt és őszinte, mint még soha korábban (bár abban, hogy valóban őszinte volt-e hozzá, erősen kételkedett). El kellett azonban ismernie: nem is igen figyelte, mi zajlott körülötte, következésképp, állást sem foglalhat. Lehet, hogy József tényleg beszélt hozzám, és nem csupán képzelődtem? – tette fel magának a kérdést, de nem amiatt, mert a helyes válaszon akarta volna törni a fejét. Nem, nem akarta. Inkább határozottan kihúzta magát, beleszippantott az utcai levegőbe, majd belesett a nappaliba, ahol Józsefet látta pihenni a karosszékben. Azt is látta, mekkora erőfeszítést fejt ki párja, hogy valamiképpen talajt érjen a lába. A szőnyeg azonban ide-oda csúszkált a férfi alatt, a szőnyeggel együtt pedig az ülőalkalmatosság is táncot lejtett a szobában.

Mária, Virág, Boglárka, Andrea, Katalin, Anna, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nem törődött tovább a körülményekkel, most az ösztöneinek szeretett volna engedelmeskedni, tetszés szerint cselekedni. És mivel nagyon megkívánta a csirkecombot, benyitott a kamrába, mert úgy emlékezett, van ott valami, ami jól fog neki esni. Aztán kezelésbe vette az asztalt, szépen megterített, mert Annácska megint nem volt sehol, a kenyeret is belefektette a kosárba, noha ő sosem fogyasztotta el a neki jutó részt, elhelyezte a sótartót, felszeletelte a zöldségeket és a savanyúságot, végül beszólt Józsefnek, jöjjön enni, ha akar. József azonban már mély álomba zuhantan leste a pohár szélén lustálkodó legyeket, ezért nem jött. A fiatalasszony így egyedül fogyasztotta el a csirkecombot, akkora étvággyal falta fel, és annyira gyorsan, mintha történt volna vele időközben valami. Valami, amit általában égi áldásnak neveznek a hívek, néha természeti csapásnak a világiak. A fiatalasszony azonban ennek kielemzésére sem szánt időt, nem óhajtott belebocsátkozni a részletekbe, hisz tudta jól, minden a legnagyobb rendben van, kivéve az urával való viszonyát. Utóbbi néha neki is fejtörést okozott, főként amikor az okokat kellett volna felfednie. De jelenleg ezzel sem foglalkozott, mert a finom falatok élvezeténél ebben a pillanatban semmi sem volt fontosabb számára. Úgy vélte, ha már napokig rostokolt hallgatólagosan egy jelentéktelen kis sámlin, mégpedig egyfajta kötelességből, megérdemel egy kis kilengést, azzal együtt, hogy a vonalaira is vigyáznia kell, és azzal együtt, hogy képtelen lenne felidézni, miről szólt az elmúlt hét. Sajnálta is emiatt Józsefet, meg nem is.

Valami azonban eszébe jutott. Nem volt ez egyéb, mint a naplója, amit egy időben hatalmas gonddal vezetett, és amit aztán csak gondolatban volt lehetősége gazdagítani. Eszébe jutott Matild is, a gyermek is, a villa is, no meg a meghívás, amelynek eleget kellett volna tennie ahhoz, hogy kiderítse, mi az igazság. Előbb azonban muszáj kidolgoznia egy eljárást, amely eredményhez vezethet. Mert hogy valójában miként fognak elsülni dolgai, persze nem tudhatta, a leendő sikert semmi sem garantálta.

Ám az is egyre világosabbá vált számára, hogy az elcserélt és ellopott retikülök megoldást rejtenek magukban. Ha nem is a teljeset, de részben hozzájárulhatnak a rokoni szálak helyes felgöngyölítéséhez.

Virág, Zsófia, Sztella, Annabella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni – vagyis naplóírónk –, szép lassan tehát magához tért. Kellett ehhez a csirkecomb, és kellett a házaséletben eltöltött hét nap feszültségét feloldó csend. A csend, amely máskor zavarta, most viszont gyógyírként hatott rá. Virág, Zsófia, Sztella, Annabella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, lerázta magáról a morzsákat, és elhagyta otthonát.

Naplón kívül

2011-09-22T11:12:00.000+02:00

szunyókál az élet, az elhallgatott nagy szavak közepette pedig összemosódnak az arcok, elfelejtődnek a napi cselekvések, amelyek korábban egyfajta kényszert jelentettek, de kellemeset, most meg már az illatuk is távoli, színüket elveszítették, átbillentek fehérbe, hogy ezzel se okozzanak gondot annak, aki a mulandóban is felismeri a tanulságot és az értéket (vagy nem)

Eltelt egy hét, és József még mindig nem mondott el mindent. Úgy érezte, itt az ideje, hogy szavakba öntse az évek alatt felgyülemlett élményeit. Azt persze csak ő nem érezte, hogy inkább a sérelmeit sorjázza, s meg sem próbál felesége kérdéseire válaszolni.

– Magát egyáltalán nem érdekli ez a történet, ugye? – fordult oda hitveséhez, aki könyvével az ölében nyikorgó sámlijáról tekintett rá bepirosodott szemeivel. Napok óta nem aludt már rendesen, de ez most rajta kívül senkit sem érdekelt.

– Már hogy ne érdekelne? Hisz látja, itt ülök csendesen, és figyelek – mondta a nő, aki lassan-lassan már a naplójáról is megfeledkezett. De megfeledkezett Matildról is, Matild férjéről, és a gyerekről, akit még nem egészen tudott beazonosítani. Mert csak ült rendesen, és figyelt. Néha kiment a konyhába, hogy feltöltse vízzel ura poharát.

– Hát ha érdekli, folytatom. Figyeljen ide, mert a maga érdekében is mondom: bármilyen körülmények között vállalnunk kell azokat az elképzeléseket, amelyeket hitelesnek érzünk belülről. Kapkodnunk sosem szabad, és mindig nagyon alapos, biztos alapállásból kell elindulnunk az úton, különben végérvényesen összecsomagolhatunk. Szükséges, hogy legyen egy sajátos, kiforrott világlátásunk, de az előzmények nélküli szituációkra is reflektálnunk ildomos, hisz ezekkel együtt alakul pillangó-létnyi életünk, tőlük válik izgalmassá munkásságunk, hisz beleépülnek azok a történetek, események, hatások, amelyek körülvesznek. Végül azonban mindent az idő dönt el. Életművem is azért tagolódik több, egymástól elkülöníthető korszakra, mert mindig újabb és újabb szempontokat kívántam felvetni – ez egyfajta előre irányuló menekülés volt a részemről. Amikor valamely periódusom formanyelve már túlzottan közismertté vált, esetenként más életművekbe is beleépült, akkor megállíthatatlanul tovább léptem. Ennek ellenére gyakran szoktak dokumentarista művésznek nevezni, nekem pedig el kell ismernem, hogy művészetemnek tényleg alapja a realista megközelítés, hisz számomra mindig fontos volt a megalkuvást nem tűrő igazságközlés. Ezen felfogásom miatt mondtam le azokról a festői gesztusokról is, amelyek táplálékai az emberi szívnek. Azt viszont határozottan elutasítom, hogy stílusom lenne. Nekem nincs ilyenem, nem volt, mivel úgy érzem, a stílus a művészet halála.

József mély levegőt vett, majd kitekintett az ablakon, mintha emlékek után kutatna, pedig csak kifújni szándékozott magát. Fél perc múlva így szólt hallgatójához, aki követve pillantásait, szintén kinézett az ablakon:

– Ha nem haragszol, lenne még valami, amit meg kell veled osztanom – mondta, s felállt kedvenc kispárnájáról, hogy megmozgassa zsibbadt lábfejeit. – Visszatérnék egy pillanat erejéig kezdeti munkáimhoz, mert azt elfelejtettem veled közölni, hogy ezek legfontosabb jellegzetessége a transzparencia. A már említett Velencei Biennálén bemutatott sorozatomon jelentek meg először erőteljesen és egységesen az átrajzolt figurák. Ezek kiüresítésével kérdeztem rá akkoriban a létre, amelyben leledzünk, és amely körülvesz bennünket. Arra jöttem rá, hogy mi nem akarunk megszületni, de miután megszületünk, már meghalni sem akarunk. Különös, nem? Amikor hatalmas fiatalkori magányomban a tó partján üldögéltem, folyton azt éreztem, hogy egész életünket átjárja a nap, a fény, a fák, az erdő, a levegő, létezésünk pedig csak egy jel. Egy jelhagyás valahol, amit megkíséreltem belerajzolni a képeimbe. S amit kaptam: a tárgyak, a híd, a víz, az árnyék átlátszottak az emberen. Átlátszottak, mert a helyzet, amiben benne vagyunk, csak egy pillanat. Az ember átlátszósága a tájban az átmenetiségre utal. Tudjuk, a fotográfus értelmezésében a pillanat a létezés halála. S mivel elsősorban én is fotográfus vagyok, ennek megfelelően cselekedtem. Ha lehetett, akkor mindig fehérrel próbáltam kifejezni a mulandóságot, a tájban mozgó fényrajzolta figurák alkalmiságát, hogy törékeny létezésünket is jelezzem valamiképpen.

József elhúzta a függönyt, visszaült zöld foteljébe, s elnémult. Felesége már régóta hallgatott, de továbbra sem szerette volna megtörni kettejük csendjét. Az ifjúra gondolt

Naplón kívül

2011-09-17T14:46:00.003+02:00

hullnak el a legyek, mint katonák a csatamezőn, hősiesen, ellenállás nélkül, egyetlen hajszálba kapaszkodva, s mint a szentek az előmennyországi létben, megalázottan, kiszáradva, s egyetlen csepp vízért esedezve, vagy a szótlanságra kényszerült nők a konyhában, könyvet majszolva kenyér helyett, egyetlen lapot, egyetlen képeslapot, de sosem történelmet formáló rokokó szereposztásban, és nem kínai selyempapucsban, egyetlenség nélkül, átlagosan

József kikerülte a szilánkokat, amelyeket felesége okozott, feltöltötte poharát friss vízzel, majd visszatért a nappaliba, ahol Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, már teljesen belemerült az olvasásba. A vörös kispárna ismét ferdén ült a zöld fotelben, József meg is nézte magának, aztán nagyot csapott kínai selyempapucsával az asztal sarkán zümmögő légyre, amely sebzett szárnyakkal zuhant a szőnyegre. Pont arra a helyre, ahol korábban a fiatalasszony könyve pihent élettelenül. „Ezt nem kellett volna!”, emelte fel tekintetét az ifjú nő a dráma láttán, lévén hogy ura megfogta a tetemet, és miután feje fölött többször is meglóbálta, az ablakon át kihajította az utcára. Ezt követően József elfoglalta kedvenc helyét, mintha mi sem történt volna, s újból beszélni kezdett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, hűségesen hallgatta, noha a véres leszámolás miatt nem igazán volt most hozzá lélekjelenléte. Persze kérdezett is.

– Gyakran fordul elő mostanság, hogy a fiatalabb művészek alkotásaimról motívumokat emelnek be a sajátjaikba, úgy téve, mintha az ötlet az ő agyukból pattant volna ki. Ami nem lenne baj – indította előadását József. – Az viszont már fölöttébb zavaró s idegesítő, hogy a műértők zsenge s hajlékony nemzedéke nem a lényeges mozzanatokra, tényezőkre figyel, mint például erre, hanem bárgyúságában arra keresi a választ, miért nem olyanok az újonnan fogant munkák, mint az enyémek. Nem a generációk közti összeköttetéseket vizsgálják tehát, nem a magyar művészet egészének a folyamatait elemzik, és nem könnyítő analógiákat keresnek a nemzetközi helyzettel, ahogyan ezt elvárnánk tőlük mint feladatteljesítést, hanem butaságokra fecsérlik drága idejüket. Mondhatnók, kritikáik egyetlen olyan örök érvényű értékrendet sem képviselnek, amely külföldön magától értetődő. Németországban például az egészen nagyokat akár heves bírálatok is érhetik, mert a kánonban elfoglalt státuszuk továbbra is megkérdőjelezhetetlen marad, hisz miközben egyes műveiket teljes mértékben kivesézik, leírják, elássák, életművük jelentőségét nem vonják kétségbe. A hazai műbírálat azonban nem így jár el, nem ennyire diplomatikus, inkább az ellentétek kiélezésére épít, mint az előbbiekben már jeleztem. Ez a fajta hozzáállás rendkívül rossz hatással van művészeti közéletünkre, s természetesen a közérzetünkre is. Érdemes azonban nem elfelejteni, hogy létrejött egyszer egy fontos kísérlet, amelynek keretében a legfiatalabbak, a középkorúak és a korosabb tanítók tényleg együtt, egymást kiegészítve állítottak ki. A tárlatnak átütő ereje volt, hisz a magyar művészetet a maga gazdagságában mutatta be, ilyenképpen kiválóan reprezentálta az akkori eredményeket, és az alkotókat sem játszotta ki egymás ellen. Miután a Gomba című képemet árverésre bocsátották, megkeresett egy igen neves lengyel szakértő, akit egyébként a mai művészet egyik fő támogatója, remek tanulmányok és könyvek szerzője. Ő akkor azt mondta a képeimről, hogy egy valódi zseni művei, csak az a probléma, hogy nem áll mögöttük egy ország. Elmagyarázta, mennyit küzdenek ők azért, hogy művészeik ismertségre tegyenek szert a nagyvilágban. Galériákat hoznak létre számukra Párizsban, Londonban, Berlinben, újságokat finanszíroznak és sok minden egyebet, csakhogy a nemzet kultúrája prosperáljon. Ha igaz, amit állított, egyértelmű, hogy példaértékű, amit művelnek. Ám nem csak ők teszik ezt. Hozzájuk hasonlóan járnak el a belgák, a franciák és a németek. Mert ők tudják, a műveltség termékeinek nemzetközi jelenléte a nehéz gazdasági helyzet ellenére is megtérülő befektetésnek bizonyulhat. Amikor a Velencei Biennálén szerepeltem, számos külföldi múzeumigazgató megnézte a képeimet, és mindenikük úgy vélte, ha a magyar művészet ennyire jó, akkor meg kell mutatni. Így született meg a nagy magyar kiállítás Rómában, amelyet ismét többen kifogásoltak, mint támogattak, ahelyett, hogy belátták volna: márpedig ezt a sikert nem szabad elhallgatni, sőt, mindenütt számot kell róla adni – fejezte be mondandóját József, és felesége beleegyezésére számítva, reá tekintett. Az asszony ellenben nem adta beleegyezését, hanem a következőképpen folytatta:

– S ha már az előbbiekben nagyon szubjektív kérdéseket is érintett, kérem, okulásomra fejtse ki bővebben azt is, mit gondol azokról a véleményekről, amelyek a személyével szemben fogalmazódnak meg. Mivel én elsősorban a hitvese vagyok, nem pedig a mecénása, engem elsősorban ez érdekel. Úgyhogy fogjon neki, József, próbálkozzon!

- Már jeleztem: rettenetesen hamisak ezek a kritikák. Helytelennek érzem, hogy a kritikusok a legtöbb esetben egyéneket állítanak szembe egymással. Az ilyenfajta értékítéleteket ötven év múlva is érdemes lesz elolvasni, hogy kiderüljön, mennyire ingatagok, és mennyire rácáfolnak a kritikussal szemben támasztott elfogulatlanságra. Azt azért pontosan fel kéne mérni s értékelni, hogy harminc-harmincöt esztendős pályafutásom mekkora nyomot hagyott, hisz egyéni formáimat naponta fedezem fel a nálamnál ifjabbak és idősebbek munkáiban. Van, aki érdemeimet, hatásomat, befolyásomat el is ismeri, ám a legtöbben nem, mert Magyarországon illetlen mások iránt pozitív érzelmeket táplálni. Bár jó lenne elismerni, hogy elődeink nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Fel kell vállalnunk mindazokat, akikből szellemileg is merítkeztünk. Nyelvezetem gyakran épült be mások diskurzusába, például az anya gyermekkel témám. Ez mindenütt előfordul, nem tudom felfogni, nálunk miért nem lehet ezt a jelenséget a valóságot tükrözően bemutatni, hisz senkire nézvést sem sértő, mivelhogy egy természetes folyamat része. Mindig voltak mesterek, akiknek életműve forrásként szolgál. Főiskolás koromban rengeteget jártam le a Dunához, Orsovára, Herkulesfürdőre; gondoltam, egyszer majd megfestem az ott készült fotókat. De inkább aluljárós képeket készítettem. Egy külföldi újságban fedeztem fel Matolcsi Ferenc Folyóvíz című képét, amelynek hatására fölrohantam a műtermembe, s összetéptem a meglévő vázlatokat. Mindig idegenkedtem attól, hogy mások gondolatait használjam fel a saját elképzeléseim megfogalmazására, s igyekeztem a saját látásmódomat, a saját igazságomat a felszínre hozni. Visszatérve a velem kapcsolatban megjelent bírálatokra: nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a diploma megszerzése után másfél évvel meg akarták vonni az ösztöndíjamat, rendszeresen feljelentéseket tettek ellenem, miközben én koszos, vidéki állomásokon takarítottam, hogy a festészetemet finanszírozni tudjam. Sosem az mozgatott, hogy a képeimet el tudjam adni, pénzzé tudjam tenni. Mindig csak önnön igazságomról beszéltem, mert úgy voltam vele, ha kell, akkor kell, ha nem, akkor nem. Számomra mindig az volt a fontos, miként vagyok képes önmagammal elszámolni. Nézzünk egy példát: fehér-fekete képeim a biennálé után nagy üzleti sikert jelentettek, és óriási kereslet mutatkozott irántuk a gyűjtők és a kereskedők részéről. Ha kizárólag a meggazdagodási vágy mozgatna, mind a mai napig fehér-fekete képeket festenék. Ám én a sorozatot épp akkor zártam le, amikor a legnagyobb volt iránta az érdeklődés, egyszerűen azért, mert tartottam attól, hogy a munkáim manírossá válnak. Vagy vegyünk egy másik példát: ha pénzéhes lettem volna, akkor elfogadom a felajánlott műtermet, és elfogadok egyéb előnyöket is a hatalom részéről, de én következetesen visszautasítottam mindenkit, mivel azt gondoltam, számomra mindennél fontosabb a megalkuvás nélküli tisztaság és őszinteség. Ezt mind a mai napig tartom, soha nem festettem olyasmit, ami számomra nem evidens. Ha viszont visszapillantunk az időben, azt látjuk, hogy az anyagi érdekek mindig fontos szerepet játszottak a műalkotások keletkezésében. Már Tintoretto idejében lobbik folytak az aranyakért, a megrendelésekért, és különböző intrikáktól volt hangos a korabeli művészeti élet. Mégis világra jöttek a hatalmas, örök alkotások. Van tehát a művészetnek egy ilyen, másik olvasata is. Nem ítélem el azt, aki megrendelésre komponál remekműveket, amennyiben az, amit létrehoz, kvalitásánál fogva maradandó.

Rövid levegővétel után József ismét agyon csapott egy legyet, majd kínai selyempapucsában kicsoszogott a konyhába egy szelet kenyérért, mert megéhezett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, könyvével a kezében némán követte. Azt tervezte, hogy vacsorázás közben elolvas még egy fejezetet.

Naplón kívül

2011-09-09T15:45:00.002+02:00

zajlik megint minden, a képeslap elfelejti szerepét, a kispárna vöröset kiált és a munkavégzés ellen fog harsány tiltakozásba, amit tulajdonosa is túlérzékenyen reagál le, ezért mondandójának, úgy tűnik, nehezen szakad vége, csak a nő tart ki mellette a végsőkig

A fiatalasszony tehetetlenül forgolódott a konyhában, ideges is volt, de örült is, kinyitotta az ablakot, majd becsukta, kihúzta a széket az asztal alól, majd visszatolta, kivett egy üvegpoharat a szekrényből, majd leejtette, s az összetört. A zajra József magához tért, körülnézett a szobában, pillantásával leellenőrizte féltve őrzött műkincseit, rátekintett a sámlira, s látta, hogy nem ül rajta senki. Nem emlékezett rá, hogy felesége magára hagyta volna, ám a tapasztaltak alapján alá kellett vetnie magát a valóságnak. Párja nem volt ott, ezért elkiáltotta magát: „Gyere ide, kérlek, folytatnám!”.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elfogadta a felkérést, mivel éppen nem tett semmit, csak unatkozott a szilánkok fölött. De izgalmában nem tudott hallgatni, inkább kérdezett.

– Felébredt? Régebben sosem aludt el az örökségén – fogalmazott, és elfoglalta helyét.

– Egy kicsit elszundítottam, tény és való, de ne feledjük el, hogy már nem vagyok húsz éves – mentegetőzött József, és megigazította maga alatt a piros kispárnát.

– Ezt nem kellett volna szóba hoznia, József, mert zavarba hozott. Beszéljünk ezért arról, hogy Ön odafigyel-e a mai fiatalokra? Főként azért, József, mert mint említette, ha ifjúkorában másképp alakulnak a dolgai, akkor talán mi most nem ülnénk itt, és nem a sérelmeinkről beszélgetnénk. Nem arról csacsognánk, miért nem számolt be nekem rokonairól, sem pedig arról, hogy nem is ismeri őket.

– Hagyja, kérem, térjünk a tárgyra, zárjuk le ezt a témát, legalább ma ne vitatkozzunk – vágott közbe József kissé ingerülten, és előrehajolt foteljében, hogy ismét igyon egy korty vizet. – Hallgatom. Mire kíváncsi?

A fiatalasszony nem vette komolyan ura szavait, amelyeket szinte naponta hallott, következésképp nem is törődött az olyan kijelentésekkel, hogy „legalább ma ne vitatkozzunk”, mert tudta, ő és ura eddig még sosem bocsátkoztak vitába, hisz sosem volt egymásra idejük. Neki ugyan lett volna férjére, de valószínűleg nem akkor, amikor a férjének is lett volna rá. Így hát máig nem sikerült megismerkedniük.

– Rendben, ahogy óhajtja. Mondja, mit gondol a mai magyar művészetről, főleg a fiatalokéról? Vannak-e olyan tehetségek köztük, akiket esetleg szemmel tart, nehogy éppoly szerencsétlenül elvesszenek, mint maga? És mi a helyzet a külföldiekkel, mi a véleménye arról, hogy Nyugat-Európában, és főként Párizsban a hagyományos festészetet, szobrászatot kiszorítják az új irányzatok és stílusok?

– Igen, figyelemmel követem az ifjúság tevékenységét. Ha módom van rá, s egy kiemelkedő műről van szó, akkor azt meg is vásárolom. Benne vagyok egy ösztöndíj-bizottságban, amiből kifolyólag szándékom ellenére is ismernem kell a pályázókat. Szerencsés is vagyok tehát, mert így évenként láthatom, ki fejlődik, ki nem, kivel érdemes foglalkozni, kivel nem. Rengeteg a tehetségtelen semmirekelő, de van számos jóra való is, így mindig óriási dilemmát okoz, hogy csak 9, legtöbb 10 díj osztható ki. Nekem ilyenkor borzasztóan vérzik a szívem, hetekig nyugtalan vagyok, csak vívódok, szenvedek a gondolattól, hogy lesznek, akiknek tönkre tesszük az életét. Drágám, iszonyatos felelősség hárul reám, ennek súlyát csak saját magamból kiindulva vagyok képes lemérni. Ugye megérti, ha erről nem kívánok beszélni.

A külföldi kortárs művészet helyzetére reflektálva pedig abszolút alaptalan az a feltevése, hogy a porondról lassan-lassan kiszorul a hagyományos festészet. Mindig összességében kell nézni a dolgokat. A műkincskereskedők ugyanis hajlamosak kiemelni a modern művészet egy-egy szegmensét, hogy a későbbiekben kizárólag az általuk preferált ízlést képviseljék. Jóllehet kiállításaikon azt sugallják, hogy az általános trendet reprezentálják, valójában mindig csak az általuk favorizált problémafelvetés, értékrend, s az ehhez illeszkedő műalkotások kerülnek a publikum elé. Vagyis nem az élő művészet sokszínű, bonyolult folyamatai, egymás mellett létező tendenciáinak kölcsönhatása, hanem e törekvésnek csupán egy adott szempontrendszer szerint bemutatott részlete. Bár bizonyos tárlatok tükrében sokszor úgy tűnik, hogy a festészet meghalt, temetik, siratják, mégis tudni kell, hogy az egyes művészeti formanyelvek még mind megvannak, párhuzamosan alakulnak és csiszolják egymást. Valójában nem a technika megválasztása, a stíl a döntő, hisz bármelyik képes a pillanatnyi nehézségekre választ adni (igaz más-más módszerekkel), hanem az, hogy a mű egyetemes kvalitásokat mutasson fel, s ugyanakkor a jelent is boncolgassa.

Azt kell még minden áron elmondanom, hogy a mai ifjaknál rendkívül erőteljesen jelentkezik a borúlátás. Amiként egyre jobban beleásom magamat ennek a jelenségnek az elemzésébe, azt veszem észre, hogy szinte minden második vagy harmadik család érintett. Ennek egyik eredménye a túlérzékenység. Hatalmas terhet ró az ifjúságra az a nagymennyiségű információ, amelyet a sajtó és a könyvkiadók termelnek követhetetlen frisseséggel és csillapíthatatlan gátlástalansággal. Nagyon sok irányból jövő, összetett probléma ez, annak ellenére, hogy mi belőle szinte semmit sem érzékelünk, hisz harmonikus, gyönyörű, kiegyensúlyozott életet élünk, illetve élhetnénk. Értetlenül állunk ezért a bajok előtt. Ahhoz, hogy gyermekeink kivergődjenek ebből az állapotból, nagyon sok odafigyelés, törődés szükségeltetik. Kellenek az állandó beszélgetések, találkozások és az összejövetelek is. Ahhoz, hogy legyőzzem a generális kiábrándultságot, amely annyira mélyen érintett, hogy hónapokig nem nyúltam ecsethez, meg kellett fogalmaznom, szavakba kellett öntenem ezt a történetet. Megfestettem a sorozatot, amely nem csak a városról szól, hanem arról a világról is, amelyet nem lehet leegyszerűsíteni egyetlen iszonyatos betegségre. A kor csupán egy „ürügy” volt ahhoz, hogy megfogalmazzam azt a létállapotot, amelyben leledzünk.

Ha visszamegyünk néhány száz évet, és megnézzük Grünewald isenheimi oltárát, amelyen az emberi gyötrődés akkora erővel van jelen, hogy mind a mai napig érvényes kérdés, miként alakult át a durvaság és vér mára széppé. Mást egyelőre nem mondhatunk, csak azt, hogy a művészetnek mégiscsak arról a tisztaságról és belső értékről kell szólnia, amely meghatározója az emberi lényegnek. Ha visszanézünk Bruegel Vak vezet világtalant című képéhez, vagy megnézzük Hieronymus Bosch poklait, azt látjuk, hogy a megszületésük óta eltelt évszázadok alatt átmentek egy másik dimenzióba. Vagy vegyük csak a tragikus sorsú Ákos Istvánt, akinek késekkel hadonászó angyalai napjaink híres gyűjteményeinek díszdarabjai, szeretett képei; holott fájdalomnál többet nem fejeznek ki. Végigmenvén ezen az íven, arra a konkluzíóra jutunk, hogy csak azok a munkák nyújtanak minden időszakban erőt és hitet, amelyek keményen és hitelesen tolmácsolják a valóságot. Úgy vélem, ez a remekművek alapvető kritériuma. Mert ha megnézzük Rembrandt nevető önarcképét, amelyen vélhetően odaszorult valami a festék és a vászon közé, vakító fényt érzékelünk. Jöhetnek különböző politikai kurzusok, háborúk, gyilkosságok, szerelmek, bánatok, a kép fénye ugyanolyan marad. Rembrandtnak ez a műve alapvető igazságról szól. Célba ezért akkor érünk, amikor az emberi lét valódi értelmét képesek vagyunk észre venni ebben a mosolyban.

Visszatérve a sorozatomhoz: nem egyéb ez, mint személyes drámám lecsapodása. Az a tehetetlenség szorult belé, amit az álszenteskedés gyógyírjaként meg kell fogalmaznunk – fejezte be mondandóját elérzékenyülve József, és kivitte az üres poharat a konyhába.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nagyot sóhajtott, és felvette könyvét a szőnyegről, hogy két gondolat között belelapozzon. Matild képeslapja most nem jelzett határokat, egy időre bekerült az utolsó és az utolsó előtti lap közé.

Naplón kívüli csend

2011-09-02T11:50:00.001+02:00

van bent, a négy fal beszédes műkincsei között, holott ketten is mondják a magukét, de a légy hallgat, szárnyait zajtalanul ereszti le teste mellé, így nincs mire odafigyelni, csupán a családi örökség csalja meg egy picit házigazdáját, hogy megszégyenítse a szavakból épített néma parádét, amely végül ketté törik: tudatosra és tudatalattira

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, érdeklődőn figyelte ura elbeszélését, és csodálkozott a hallottakon. Azon viszont kevésbé lepődött meg, hogy férje ezidáig sosem beszélt neki korábbi életéről. Hisz József ritkán szólt párjához, akkor is csak a legégetőbbeket közölte vele. Ettől eltekintve az ifjú hölgy mégsem azon méltatlankodott, hogy hitvese mennyire szorosan kötődik a művészetekhez, hanem azon, hogy őt gépírótanfolyamra íratta be annak idején, holott látta, mennyire szeret festegetni. Ezért hát úgy gondolta, mivel Józsefet még nem merítette ki teljesen saját előadása, s van még némi ereje, szaván fogja.

– Mondja, uram, azt a hölgyet, aki leveleket küldözget magának, Matildnak hívják? – törte meg halkan a csendet, és felemelte könyvét a szőnyegről.

– Matildnak? Miért hívnák Matildnak? – horkant fel József az őt váratlanul érintő kérdésre, de tekintetét továbbra sem vette le becses antikvitásairól.

– Hát minek hívják, ha nem Matildnak? – feszegette tovább az ügyet a fiatalasszony.

– Látja, ezt nem tudom. Lehet, hogy Matildnak hívják.

– De hát tudnia kéne, hisz több évtizede írogat magának.

– Ez igaz, de kedves, higgye el nekem, sosem olvastam el a firkálmányait.

– Ha ez így igaz, és ön sosem olvasta el egyik levelét sem, sőt, egyik sorát sem, akkor honnan tudja, hogy ő a feladó?

– Tán csak nem kételkedik a szavaimban, bogaram? – emelte fel kissé hangját József, és a feleségére pillantott. – Mondja, hazudtam én magának valaha is?

– Ó, nem, persze, hogy nem, mindig csak a színtiszta igazat mondta – adta beleegyezését a feleség, és újból férje alá nyomta a félre csúszott piros kispárnát, amelyet az egyik nagyapa hagyott halála előtt a családra örök emlékbe. – Nézze, már régóta el akartam árulni magának, hogy megkerestem ezt a Matildot – közölte katonásan urával a fiatal hölgy, és elpirult.

– Melyik Matildot?

– Matildot, a levélírót.

– Á, értem, Matildot, a levélírót. Miért kereste meg? – érdeklődött József, és látszott rajta, még mindig nem érti az összefüggéseket.

– Kedves uram! Ez a Matild képeslapot küldött önnek, amit én áttanulmányoztam. A képeslapon azt írta, hogy szeretettel üdvözöl testvéred, Matild. Mondja, József, van magának egy húga, esetleg egy nővére is, akiket roppantul ügyesen dugdos előlem?

– Azt hiszem, van – válaszolta hosszú gondolkodás után.

– Szóval van. És ezt csak most közli velem, József? Mi okból titkolta mostanáig? Annyit, de annyit ettem magamat az üzenete miatt. Azt hittem...

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elhallgatott, mert képtelennek bizonyult megfogalmazni azt, amitől annyira félt.

– Mit hitt? Mondja csak nyugodtan, úgy is rettenetesen ritkán van időnk egymásra.

– Á, nem, inkább nem mondom. De beszéltem vele!

– Kivel?

– Matilddal! Megkerestem a Gyárvárosban.

– Kit, a nőt, aki évek óta üldöz a leveleivel, és szinte tönkre tette az egész ifjúságomat?

– Nem, József, az ön drága húgával. Igaz, nem közöltem vele, ki vagyok. Számoltam azzal, hogy nem hiába hallgatta el előlem rokonait.

– Az én húgommal? Galambom, de hát hogy talált rá? És szabad-e azt is megkérdeznem: ha nem tudta, hogy van egy húgom, mi alapján kezdte el keresni? – nézett fel kínai selyempapucsáról József, és levette szemüvegét.

– Csak úgy, a képeslap alapján. És tudja, József, legközelebb együtt vendégeskedünk majd náluk, mert meghívtak mindkettőnket.

– Ez lehetetlen, hisz nem is ismernek!

– Persze, hogy nem, József, mert nem árultam el nekik, ki vagyok. Mégis úgy vélem, Matild sejti, hogy egymáshoz tartozunk. De József, maga nem figyel rám, hisz mondtam, nem ejtettem ki előtte még az ön nevét sem.

– Kedvesem, Matild nem sejthet semmit, mert nem is tud rólam. Apámnak volt egy lánya, akivel egyszer találkoztam életemben, amikor még baba volt. Azóta sem hallottam róla, anyjával áthajóztak Amerikába. Lehet, hogy Matildnak hívták, de lehet, hogy nem. Maga sem figyel rám, kicsikém.

– Ez lehetetlen, hisz már teljesen beleéltem magamat. József, ne vegye el tőlem ezt a parányi örömöt is! És ha nem a húga ez a Matild, akkor mégis kicsoda ő? Az ég szerelmére, miért nem tudhatom meg az igazságot?

– Szívem, egyetlenem, az igazságot egyedül maga tudja, hisz ott volt, látta, beszélt vele. És semmit sem tudok róla, sőt, azt sem tudtam, hogy él egy Matild a Gyárvárosban, akit ön kíváncsiságból felkeres. Drágaságom, nem szeretem, ha nem értesít, mire készül. Nem tudhatom, hogy valóban ott járt, vagy csak kitalálta ezt a históriát. Neheztelek ezért magára, vegye tudomásul!

József ezek után hátra dőlt kedvenc foteljében, és elszundikált, Mária Virág Boglárka Margaréta (vagy ahogy tetszik őt nevezni) pedig remegve húzódott vissza szobájába, hogy egyedül legyen gondolataival a reá szakadt siralmas csendben.

Naplón kívül

2011-08-29T11:15:00.000+02:00

a jég sem olvad szét a teában, de a női szív még akkor is meglágyul, ha önző gondolatok burjánzanak el a felforrósodott légkörben, históriát írnak a kimondott szavak, bár néha alaptalanok, a legtöbbször csalfák és hazugok, és csupán kicsinyes emberi elképzeléseket fejeznek ki egy hagyatéki piros párna fölött

A légy elszállt, a pohár maradt. József is maradt. Hitvese kiment a konyhába, elővett egy üvegkorsót, amelybe jeges citromos teát öntött, aztán bevitte férjének, aki piros párnáján ülve mozdulatlanul meredt maga elé. Úgy tűnt, még nem ért előadása végére. Felesége is visszaült kedvenc gyermekkori sámlijára, hogy meghallgassa a történet folytatását, ám ez nem ment annyira zökkenőmentesen, amiként hitte, hogy menni fog. Arcok derengtek fel előtte, kiváltképp egy, amely idővel kivált a többi közül. Egy fiatal férfi portréja volt ez, azé az ifjúé, akihez kellemes emlékek fűzték. Amikor először találkozott vele, talán még nem is ismerte Józsefet, bár ebben annyira biztos nem volt, nem is akart ezzel most különösebben foglalkozni. Ebben a pillanatban, akárcsak anno, számára csakis a fiú számított. A hatalmas teremben épp egy verniszázst tartottak, a vendégsereg avatott tekintettel pásztázta a kiállított képeket, miközben karéjt formált az méltatók körül. A fiút nem látta, de érezte, hogy ott van. Érezte a tekintetét, a leheletét, az érintését. Aztán minden megváltozott. Gyönyörű a dereka, mondta a fiatalember, miután előlépett a homályból, ahonnan eddig a nőt figyelte. Egy hirtelen jött huzat azonban szemébe szórta jól fésült haját, naplóírónk pedig ismét kiejtette könyvét az öléből.

“Sosem akartam műgyűjtő lenni, nem is nagyon gyűjtögettem, bár a főiskolán elég sokan szerettek volna velem cserélni, sőt még a mappámat is ellopták” – törte meg a csendet József. – „Eltűntek tehát a rajzaim, elenyészett az összes munkám, így már csak reménykedhetek abban, hogy egyszer majd felbukkannak valahol, ha egyáltalán még megvannak. A kilencvenes évek elején gyakran ostromoltak a gyűjtök azzal, hogy ugyan nincs túl sok pénzük, de szeretnének tőlem képet, cseréljünk. Én azonban akkoriban még nem kultiváltam a dolgot. Mígnem egyszer, miközben a Hunyadi utcán sétálgattam, betértem Weiss Manó régiségkereskedésébe, amely eléggé elhanyagolt volt abban az időben, ellenben rengeteg egyedi műtárgy és antikvitás megtalálható volt poros zugaiban. A hátsó részben, egy nagyon rossz kis keretben bukkantam például rá arra a képre, amely világított. Egykori mesterem munkája volt ez. Annyira megfogott, hogy muszáj volt megkérdeznem az árát. Mivel megalázóan olcsónak tűnt, csak néhány pengőt kért érte a tekintélyes Weiss úr, azonnal benyúltam a zsebembe, mert éreztem, nem hagyhatom nála ezt a gyönyörűséget. Haza is hoztam, letettem ide, s itt is elkezdett sugározni. Sugárzott, mert benne volt a mester minden szeretete, jellemének harmóniája, az együtt töltött esztendők, ami által éltető misztika lengte be a szobát, én pedig kezdtem megbékélni a világgal, amellyel igen nagy harcban álltam addig. Ezen tényezők együttes hatására kezdtem el vásárolgatni.

Aztán elmentem Kalmárhoz, tőle is szereztem néhány munkát. Nem sokkal később megkeresett Horváth Frigyes, és előadta, hogy nagyon szeretne tőlem egy tablót, de nincs rá pénze. Ekkorra már a bécsi tárlaton való részvételemnek tulajdoníthatóan egész szépen kezdtek felmenni fotómásolataim árai, sőt magyar viszonylatban az én alkotásaim számítottak a legdrágábbnak. Ez annak is volt köszönhető, hogy rendszeresen hívtak külföldre, s én mentem is boldogan. Amikor Frigyes kifejtette kívánalmát, arra gondoltam, semmiképp sem szabad a galériabeli árak alá mennem, meg miért is tenném, így aztán felvetettem: «Mi lenne, ha cserélnénk?». Az első képemért többek között egy nagyon értékes Székely Istvánt kaptam, ezért úgy gondoltam, ha a cserebere ennyire eredményes, érdemes lenne komolyabban foglalkoznom vele.

Sose felejtem el, egy másik gyűjtőnél, Varga Bélánál nagyon szép Tóth Géza festmények vártak vevőre. Az egyikre rámutattam, és jeleztem a tulaj felé, hogy elvinném a képet. Mire ő: «Azt nem lehet, mert az anyámat ábrázolja». Aztán végigmentünk a termeken, már Molnár Lászlónál tartottunk, de arra is azt mondta, hogy elvinni nem lehet, mert az apja kapta ajándékba a festőtől. Ekkor tűnt fel hirtelen az egyik sarokban a csodálatos Tolnai-főmű, a Fej, amely bármelyik klasszikus alkotással fel tudná venni a versenyt. Így hát fel sem merült bennem, hogy elkérjem, de a végén csak kiböktem: «Tudja mit, uram? Cseréljük!». Mire ő odalépett a falhoz, leakasztotta és a tenyerembe fektette ezekkel a szavakkal: «Legyen az öné!». Döbbenten álltam a csoda előtt, rendkívül nehezemre esett elindulni, lábaimat acéltömbként vonszoltam magam után. Végül az ölemben hoztam haza a kiválasztott remekművet, akárcsak az imádott asszonyt, fenséges pillanat volt. Bélától még sikerült beszereznem jó pár szóra érdemes Tolnait, és persze egy jó barátságot is. Kollekcióm ezeknek a véletleneknek köszönhetően alakult ki és növekedett, mert jöttek a gyűjtők, és mindenki szívesen cserélt. Rájöttem, hogy ez mindkét félnek jó, nekem főleg, mert ezáltal bekerülök a legmeghatározóbb társadalmi körökbe, s a köztudatba, rangom, hírnevem és tekintélyem lesz, miközben az életem is gazdagodik, élményekkel és tapasztalatokkal gyarapodik.”

József felemelte a tekintetét és büszkén körbenézett a besötétített nappaliban, amelynek falait beborították az említett műtárgyak. Felesége vele együtt tekintett körbe, ám ő egy másik történetet látott és követett, nem az uráét. Arca sugárzott, amiként a fiúé is a távolban.

Naplón kívül

2011-08-22T10:58:00.000+02:00

semmi sem lehetetlen, mert naplón kívül nincsenek kötöttségek, a pocakos légy háborítatlanul dőzsölhet a napsütötte üvegpoháron, amelyből kifogyott a víz, mert részben égető szomjat oltottak el véle, részben felszívódott a körülötte megfogalmazódott súlyos gondolatokba, s a festékbe, amit vászonra kentek az emlékeinkben zöldellő tölgyfa alatt egy esős gyermekkori délutánon

József nem nagyon törődött a leesett könyvvel. Miután megitta a vizet, megigazította maga alatt a piros párnát, fényes haját tenyerével hátrafésülte, s belesüpedt a fotelbe, amelynek karfájára egy pillanatra felesége is rátámaszkodott. A fiatalasszony az öléből kihullott kötetet emelte volna fel a szőnyegről, amikor férje leintette. Nem szóval tette ezt, hanem mozdulattal, nem hirtelen, hanem tapintattal. A nőnek erről jutott eszébe, hogy a képeslapok, amelyeket hitvese dobozában talált meg, és amelyek között Matild aláírását is meglelte, talán mind másolatok, nem is eredetiek. Nem tartotta igazságosnak, hogy ura ilyenképpen játszadozik a világgal. Ekkor ugyanis még csak nem is sejtette, mi rejtőzik párja cselekedetei mögött. Ám József folytatni kezdte rögtönzött előadását, és ő lemondott a könyvről, hogy reá figyelhessen.

“Azt követően, hogy végeztem a képekkel, szomszédaim, akik jeles középosztálybeliek voltak, ilyeneket kezdtek terjeszteni rólam: <<Az első emeleten valaki megőrült, hisz fotókat másol>>. Ekkor még Pesten laktam, csupa idegen között, engem meg nem értők és be nem fogadók társaságában, én azonban nagyon konokul, következetesen építettem tovább a sorozatot. Így született meg az a munkám is, amely minden korábbi igyekezetemet betetőzte. Ez volt a Pince című, rajta egyik gyűrött, szakadt fotóm tükörképe. Reggelente ugyanis, útban az akadémiára mindig fáradt, szürkearcú emberekkel találkoztam. Gyakran készítettem róluk fekete-fehér fotográfiákat. Hosszú ideig, hetekig-hónapokig őrizgettem ezeket a felvételeket, de nem igazán tudtam, mihez kezdjek velük, mígnem egyszer mérgemben a földhöz csaptam az összest, rájuk tapostam, és amikor a talpam alá néztem, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen mi vagyunk azok gyűrötten, fáradtan, összetörve. Először 100×70 cm-es méretben festettem meg modelljeimet: ezeket Demeter László vette meg gyűjteménye számára. Aztán festettem két és fél méteres nagyságúakat is. Emlékszem, az akadémiai bírálóbizottsági ülés után megkeresett Kalmár mester, és ezt mondta: <.>> Mindössze két kurta mondat, én mégis elestem a diploma utáni mesterképzéstől, amely akkoriban óriási lehetőséget jelentett a pályakezdők számára. Kesergésre viszont nem volt időm, hisz amint kikerültem az akadémiáról, már várt reám a katonai behívó, nem számított, hogy túl koros voltam. Ennek ellenére mindenki azt állította rólam, hogy sikeresen indult a pályám, holott valójában másfél évre kivontak a forgalomból. Utána – mintegy rehabilitálásomként – már hiába adtak nekem királyi ösztöndíjat, nem lelkesített. Nem is lelkesíthetett, hisz kitámadtak miatta, Kalmár mesternek kellett megmentenie elhivatottságomat az utókornak. Egyébként érdekes, hogy a hölgy, aki akkor annyira ki volt rám akadva, bár semmi kapcsolatom nem volt vele, debütálásom után minden egyes kiállításomon az első látogatók között volt. Még leveleket is irogatott új címemre, miután elhagytam a fővárost. (Naplóírónk ekkor majdhogynem megkérdezte, nem-e Matildnak hívják-e az illető nőt, de végül letett kísérletéről. József ezért zavartalanul szőhette tovább történetét.)

Az első helyszín, ahol az alkotásnak szentelhettem életemet, Zolt volt. Ez a kis falu Temesvártól mintegy 100 km-re, Lugos és Tamásd között található. Apámat, aki pedagógusnak tanult, a negyvenes évek végén – mint akkoriban nagyon sok hozzá hasonlót – politikai okokból felfüggesztették városi állásából, hogy aztán néhány hét múlva felajánljanak neki egy nevelői állást a világtól elzárt dombsági településen, amely több menekültnek, üldözöttnek is otthont adott. Rendkívül nehéz körülmények között, szerényen éltek ott a szüleim, és egy darabig én is. Jól emlékszem viszont, hogy a szobám falára felkerült egy nászajándékba kapott festmény, amelyen apám fiatalkori lova volt látható. Ez lehetett az első találkozásom a művészettel. Ha reggelente kinyitom a szememet, sokszor még most is ezt a tablót látom magam előtt, aztán hozzá kapcsolódóan a gyönyörű természetet, az arborétumot, a tavat, a fákat, az erdőket, az oszlopokat és a kúriát, amelyben laktunk. Ami tehát apáméknak kényszerszáműzetés volt, nekem maga a paradicsom. Egy ízben rengeteg gyermek tömörült lombos tölgyfánk alatt, és én a szobámból kilesve azt hittem, verekednek, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy idős urat álltak körül, aki egy háromlábú széken ült és festett. Ez volt az első esett, hogy a szemem láttára született meg a gyönyörűség. Miután a nézősereg szétoszlott, megszólítottam az öreget: <>> Az öreg csodálkozva fordult hátra, s megkérdezte, hogy hívnak és hány éves vagyok. Én szépen bemutatkoztam, és kifejtettem, ki vagyok. Aztán felmentünk édesanyámhoz, társam hóna alatt a festőállvánnyal. Amikor anyám meglátott, szinte megijedt. Összecsapta két kezét, és félve megkérdezte, mit tettem már megint. Az öreg azonban nem sokat teketóriázott, sőt, olyan gyors választ adott, mintha az ügyet azonnal el kéne intézni. <>> S anyám, apám elengedett. Ezután én, aki sosem keltem korán, már reggel hat órakor a festő műtermében ügyeskedtem. Művésztelepnek ugyanis még nyoma sem volt ott, ahová vitt. Amit nyújtott, nem volt egyéb, mint egy olajos padlójú udvari szoba, egyik sarkában hatalmas szalmazsákkal, másikában egy lavórral és egy poros fogassal. És bár nem azt kaptam tőle, amire vágyik az átlagos gyermek, nem adott sem ólomkatonát, sem cukorkát, ő jut eszembe, amikor lefújom egy-egy pasztellképemet, vagy kisétálok a mezőre. Hisz napjainkat a természet ölében töltöttük, ahová már korahajnalban elindultunk lemintázni a ráncos kapálókat a szikadt káposztaföldeken. Fantasztikus ködfátyol úszott ilyenkor a föld felett, és ahogyan feljött a nap, az ég a lila és a sárga tónusaiban pompázott. Az öreget Mátis Péternek hívták.”

József hangja ekkor megbicsaklott, ezért ismét a pohárért nyúlt. A pohárban azonban már nem volt víz, csupán a karimáján lebzselt egy dagadt köpőlégy.

Naplón kívül

2011-08-16T18:19:00.001+02:00

A fotelből mindig szebbnek tűnik a világ, a kényelemből puha szemekkel tekintünk a zord világra, amelynek szörnyűségei ragacsos édességgé nemesülnek ellazult elménk útvesztőiben, és így a szívünket elöntő nyári forróságot le kell hűtenünk egy pohár hideg vízzel

Volt egy zöld foteljük, József ebben szeretett üldögélni, ám csak miután belehelyezett egy piros párnát, amit a nagyapjától örökölt. Az öreg állítólag Törökországban vásárolta első nászútján, amikor József valószínűleg megfogant. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, mély tisztelettel kezelte ezt a párnát, lévén, hogy ismerte a történetét, és tudta, mekkora jelentősége van férje életében. Ő maga az ablak mellett foglalt helyet egy sámlin, onnan figyelte miként bólogatnak az időjárás viszontagságainak kitett díszvirágjai. Mást ezúttal nem igazán csinált (kevés ilyen pillanatnak örvendhetett életében), figyelte urát, aki tegnapi beszélgetésükre reagálva a következőket mondta:

“Két különböző nézetű mesterem volt, mindkettő másképp viszonyult az élethez, talán azért, mert nem ugyanahhoz a generációhoz tartoztak. Először Iványihoz kerültem, ő a nagy klasszikus időket igyekezett felidézni óráin. Magasztos előadásmódjával olyan művészettörténeti légkört sikerült minden egyes alkalommal teremtenie, amely megremegtette még a legvadabb ember szívét is. Gyönyörű, szenzációs találkozások voltak ezek, hihetetlen nyugalom, derű, szeretet áradt személyéből. Korai halála azonban hatalmas változásoknak vetette alá az iskolát, hisz Baumberg Aurél nyugdíjba vonult, Daróczi pedig váratlanul elhunyt.

Ekkor hívták be Kalmár Ignácot, későbbi tanítómat, aki teljesen friss levegőt hozott magával, egészen más típusú nézőpontot képviselt, mint elődei. Alapállásból arra ösztönzött, hogy vállaljuk önmagunkat, akár megpróbáltatások árán is. Okításainak hatására úgy éreztem, át kell értékelnem a művészetről vallott nézeteimet, elméletei új dimenziókat nyitottak számomra. Először gimnazista koromban láttam a Műcsarnokban kucsmás figuráit, hatalmas Pofáját és a csontmezőket ábrázoló műveit. De ugyanilyen elementáris erővel hatott rám a Keselyűje, amely – értékelésem szerint – a modern magyar művészet egyik csúcsteljesítménye. E képben benne van az egész korszak, a világ, amelyben éltünk.

Kalmár munkássága és gondolkodásmódja rendkívül kritikus, nagyon keményen reflektál egy-egy adott helyzetre, miközben megőrzi azokat az alkotói erényeket, amelyek Rembrandt óta a művészet esszenciáját adják. Vajon sikerült-e tartásából merítenem? Sokat vívódtam már korábban is ezen, aztán negyedéves koromban nekiláttam megfesteni a nagy törött családi fotókat. Felfigyeltek rám, de igazi csodálatot akkor érdemeltem ki, amikor felvázoltam a Részlet egy hölgy naplójából című sorozatot, amelyben hajógyári munkások arcait örökítettem meg névtelenül. Névtelen emberek arcvonásait, akik ugyanolyan fontos szerepet töltenek be a globális egyensúly fenntartásában, mint a nagy becsben forgó személyiségek. Hosszas töprengés után készítettem el ezt a szériát, benne lemondtam mindazokról a festészeti fogásokról, amelyek amúgy nélkülözhetetlenek. Szerencsére időben feismertem, hogy ezúttal teljesen más alapállásból muszáj nekilátnom a mázolásnak. Nagyon hitelesen, ellentmondást nem tűrően kell majd egyfajta igazságot képviselnem, nem egyebet, mint az én belső igazságomat.”

József ezennel megszakította előadását, hogy ihasson egy pohár vizet. Hitvese továbbra is mozdulatlan maradt, csupán a könyv hullott ki öléből, de még távol állt attól, hogy az unalomtól elszundikáljon.

Emlékeztetőül felidézem: Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, tegnap este megkérdezte urát, boldog-e. Eszébe jutott ugyanis, hogy férjét a szülők orvosnak szánták, mivel szerintük egy középszerű zongoraművész sosem lehet boldog, a közepes képességű medikus viszont igen. A kapott válasz alapján azonban nem derült ki, orvos, avagy zongoraművész lett-e végül Józsefből. Amit most árult el önmagáról, az Máriát, Virágot, Boglárkát, illetve Margarétát is meglepte.

Naplón kívül

2011-08-07T23:02:00.000+02:00

a kérdések elvésznek a homályban, amely nappali is, meg éjszakai is, mikor milyen, hol fényesebb, hol szürkébb, annak függvényében, mit kíván épp a történet, de végül minden egységes egésszé áll össze, mint a szimfóniákban

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, sosem kérdezte meg urát, hová járt iskolába, mert illetlennek tartotta. Azt gondolta, urát akkor is tisztelnie s szolgálnia kell, ha egyáltalán nem járt iskolába. Hogy az ő férje esetében ez nem állt fenn, sejtette, hisz a fontos hivatalokba nem alkalmaznak akárkit, felelős beosztásokba pedig egyáltalán. Sosem fordult meg a fejében, semmi bizonyítéka nincsen arra vonatkozóan, hogy József tényleg felelős beosztást tölt be. Azzal persze tisztában volt, hogy a képnek, amely benne él férjéről, saját maga a szerzője. Mégis elégedett volt, és magabiztos. Egy ideig, jó ideig, addig a pillanatig, amíg fel nem tűnt környezetükben a Matild-féle képeslap, a lapon pedig a meghökkentő aláírás.

József és Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, a nappaliban ültek egy-egy könyvvel az ölükben. József Beethoven életrajzát olvasta, naplóírónknak erről jutott eszébe egyik régi beszélgetésük, amelyből kiderült, hogy József zongoraművész szeretett volna lenni, de édesapja ezt mondta neki: „Fiam, tanulj orvosnak! Mert az orvos akkor is boldog lehet, ha csak közepes képességű, de a középszerű zongoraművész élete csupa szenvedés!”. Hogy József végül orvosnak tanult-e, avagy sem, nem derült ki, de hogy nem lett zongoraművész, kétségbevonhatatlan, hisz sokszor járt el otthonról úgy nevezett üzleti tárgyalásokra, ám távollétei nem tartottak hetekig, mint például egy koncertkörút, hanem csupán néhány napig. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, ebből vonta le a következtetést, hogy férje inkább lehet orvos, mint zongoraművész.

Zongora a szállodai lakosztályukban ugyan nem volt, de akadt egy a temesvári otthonukban, amelyet viszont József sosem érintett meg. Legalábbis amióta házastársa figyelemmel követi napjait. Valószínűleg a kellemetlen fiatalkori tapasztalatai miatt nem nyúlt hozzá a hangszerhez, hisz a szülői ajánlás legfőbb gyermekkori álmát oszlatta szét. Felesége egyetlen egyszer hallotta játszani, több évvel ezelőtt következett ez be Buziásfürdőn, amikor a jelenlévők közül szinte már mindenkit megfelelő mértékben felmelegített a fütyülős, amit felszolgáltak. Naplóírónk úgy emlékezett vissza erre az alkalomra, hogy ura akkora könnyedséggel tolmácsolta a világ leghíresebb komponistáinak szerzeményeit, mintha naponta reájuk lenne hangolódva. Pedig nem volt, állítólag.

A barna zongorával ezen a héten is összetalálkoztak Gézánál, aki arról is ismert volt pajtásai körében, hogy kiváló muzsikus. Virtuóz hangversenyeket adott cimboráinak, főként, ha nagy bánat érte. Remélt bevételeinek elmaradása elegendő ok volt számára a kiváló zenéléshez, úgy tűnik, mert azt követően, hogy kitárgyalták szakmai sikereiket és bukásaikat, leült hangszeréhez és óriásit alakított. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, furcsa fényt látott ekkor megcsillanni József szemében. A nő a férfi jobb kezének ujjait is látta táncolni, le s föl pattogni a barna nadrág szövetén, a comb tájékán Géza fergeteges dallamára. Kivételes pillanatok voltak ezek számára. És felejthetetlenek.

A fiatalasszony elérzékenyülve emelte fel fejét a monográfiából, és először életében őszinte szeretettel a férjére tekintett.

– Mondd, József, boldog vagy? – kérdezte, s megpróbált fizikailag is közelebb kerülni urához. József azonban meg sem rendült, olvasmányából fel sem pillantott, mintha még a kérdést sem hallotta volna meg.

Órákkal később, amikor lefeküdni készültek, a feleségére nézett, és így szólt:

– Miért érdekli, hogy boldog vagyok-e? Hogy jutott ez most eszébe? – s kioltotta a fényt az éjjeli lámpában. – Talán boldogtalannak látszom? – érdeklődött, de mint aki fél valamitől, teljesen magára húzta a takarót. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nem látta értelmét, hogy ezek után kifejtse, mire kíváncsi. Úgy tett, mintha mélyen aludna.

A Grand Hotel

2011-07-31T18:31:00.000+02:00

nagy titkokat rejt, de nem nagyobbakat, mint a helyszín, ahol a varrónő hihetetlenül lassú, a barátok szeszélyesek, a bekecs meleget is tart, meg nem is, a gyógyfürdő a hideg ellenére is tárt kapukkal várja a vendégeket, a lakók kisvárosiak, mégis szó szerint értelmezett arisztokrata szokások szerint tengetik napjaikat, a bőröndbe a világ összes kacatja belefér, csak a legfontosabb kellékek nem

A régóta várt nagy nyári üdülési szezon beköszöntével a család összepakolt és elutazott a közeli Buziásfürdőre. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, önmagától is megkérdezte már több ízben, miért nem máshová vonulnak el pihenni, hisz az efféle kivételes alkalmakkor főként kényeztetésből szokott neki kevés kijutni, választ azonban nem kapott. Néha ugyan Herkulesfürdő lett a végső célpontjuk, a Dunánál és a hegyeknél messzebbre azonban sosem merészkedtek. Főhősnőnk gyanítani kezdte, hogy férje nem bírja a megterhelő hegyi levegőt, talán megzavarja elméjének logikai futamait, ám elképzelését a későbbiekben korrigálnia kellett, hisz egyszer Svájcba is ellátogattak, ahol József remekül érezte magát, sőt, úgy viselkedett, mintha kicserélték volna. Ekkor gondolta azt felesége, hogy ezentúl minden évben a 2000 méternél is magasabban fekvő svájci falucskában kellene eltölteniük szabadságukat, távol ismerőseiktől és a hivatali közegtől. Ebből persze nem lett soha többé semmi, mert a döntő órában hitvesének mindig közbe jött némi halaszthatatlan elintéznivalója, amely miatt tényleg csak pár nap erejéig volt képes elhagyni városát.

Márpedig Buziásfürdő megengedte neki, hogy sebesen visszatérjen, ha hívták. Barátaik amúgy is tárt karokkal és fejedelmi lakomákkal várták őket, főként a legidősebb, aki még nem nősült meg, és hajszálnyi remény sem mutatkozott arra, hogy ezt a későbbiekben megtegye, magányos unalmának fájdalmait pedig József és felesége által próbálta csillapítani. Ő volt azon legények egyike, akik borzasztó rövid idő alatt rettenetesen kifárasztották hősnőnket. A két férfi ugyanis, ha egymás közelébe került, igen csak az üveg fenekére nézett, ami azt eredményezte, hogy fölöttébb megeredt a nyelvük, éjszakába nyúló beszélgetéseik pedig még a csillagászatra is kiterjedtek, amelyhez egyébként egyikük sem értett.

Az ifjú pár tehát egy időre Buziásfürdőn rendezkedett be, a Grand Hotel legelőkelőbb szobájában, mert József úgy vélte, ott a helyük, jóllehet cimboráik teljes ellátással kecsegtették a szabadságukat töltőket. József azonban, aki erősen finnyás volt, és betegesen ragaszkodott ahhoz, hogy úri életmódot viseljen, hallani sem akart erről a lehetőségről. Kijelentette, Géza nem önzetlenül tesz ilyeneket, biztosan elvárná, hogy cserében rendben tartsuk az udvarát. Ágoston sem jobb, állította, mert jegyzői mivoltából kifolyólag ő is haszonleső, bár kevésbé, mint Géza – ismerte el megemelve kalapját és letörölve homlokáról az út porát –, hosszú távon viszont, ami legfeljebb egy-két napot jelenthet, rá sem lehet számítani. Sőt, neki még tehenei, kecskéi is vannak, ezért reggelente biztosan fejni kellene reggeli tornagyakorlat gyanánt. Ezt követően hitvese felé fordult: „Maga szívesen menne ki a marhák közé ébredés után, amikor inkább a napfelkeltét figyelné a hotel erkélyéről kedvenc citromteáját szürcsölgetve?”. A fiatalasszonynak nem volt, mit szólnia ehhez, szemeit lesütötte, s újabb hurkot kötött cipőfűzőire.

Nyaralásuk fürdőzéssel folytatódott a gyöngyöző buziási gyógyvízben, amely jótékony hatásairól József semmiképp sem kívánt lemondani, noha zuhogott az eső, s a szél is őszi hideget hozott a déli havasok felől. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, ennek egyáltalán nem örült, hisz vastag ruhát egyáltalán nem pakolt be, sem magának, sem férjének, következésképp vendégszerető pajtásaikhoz kellett folyamodniuk segítségért. Csakhogy Géza nejének váratlanul haza kellett utaznia, Ágostontól pedig illetlenség lett volna női ruhát kölcsön kérni. Ágoston amúgy sem nyúlt volna be felesége szekrényébe, a bejárónőt pedig elküldte, mégpedig pont amiatt, hogy ne zavarja a barátaival való társalgást és a meghittnek tervezett borozgatós együttlétet. Az egyetlen, akihez fordulhattak, az oláh főjuhász volt, akit nagy nehezen, de megleltek a domboldalon, messze Buziástól, hatalmas kutyák társaságában. Végül vásároltak tőle egy subát és egy bekecset, amelyet a kocsiban magára terített a házaspár, és amely az udvari beszélgetésekkor is használhatónak bizonyult, az utcán viszont nem lehetett benne végigsétálni, s a cukrászdában is nagyot néztek volna a fizetővendégek, ha a parasztok viseletében tér be közéjük férjének oldalán. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, egyéb megoldáshoz kellett folyamodnia. Előbb úgy döntött, két ruhát ölt majd magára, egy világosabbat alulra, s egy sötétebbet felülre. Később jött csak rá, hogy elgondolását gyakorlatba nem ültetheti, mivel a sötétebbiket szűkebbre szabták a nyárias világosabbiknál, annyira keskenyre, hogy gyorsan még átalakítani sem lehetett, addig pedig nem várhatott, amíg a szállodai varrónő megváltoztatja az arányokat. Bár Hortenziának éppen nem volt munkája, a felkérést sürgősségi eljárásban is csak négy nap alatt tudta volna teljesíteni, ennyi idő alatt pedig akár Temesvárról is hozathatott volna maga után melegebb felöltőket.

A főszereplő ekkor kezdett el keresgélni a bőröndjeiben, abban bízva, hogy mégis csak talál valami használható darabot. És miközben a holmijai közé temetkezve kutakodott, eszébe jutott a naplója, amelynek írását akár folytathatná is ebben a hidegben, és akkor legalább lenne mentsége arra vonatkozóan, miért nem tart Józseffel a fürdőbe. Mélyen beletúrt a csomagjába, de hiába mert a naplója nem került elő. Már minden szétdobálva hevert körülötte a földön, amikor rányitott József, akiről felötlött benne, hogy féltve őrzött füzetecskéje legutóbb a városházán járt a kezében, akkor, amikor magánnyomozásának hevében betért a polgármester fogadóirodájába, s ott összetalálkozott urával, aki szintén az elöljárót kereste. A primáriusz azonban nem jelent meg, hiába vártak rá annál az íróasztalnál, ahová naplóírónk jegyzettömbje is felkerült a már ott lévő lomok, fecnik, határozatok, hirdetmények, törvénytervezetek, rendeletek és közlemények közé. A rendetlenség feltételezhetően írónőnket is megfertőzte, hisz miután alaposan megerőltette eszét, akkor is pusztán arra emlékezett, hogy rengeteg papír és dosszié borította az asztallapot, amelyről József is elemelt egy paksamétát, mielőtt kijöttek. Ez kétségkívül megtörtént, mivel József az ajtóból fordult vissza, mondván, bent felejtett valamit. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, utánanézett, ám nem előre megfontolt szándékkal, nem azért, mert gyanúsnak talált bármit is, hanem egyszerűen csak megszokásból, illendőségből. Hogy a naplóját visszatette-e a retiküljébe, avagy sem, nem tudja, de nem hiszi, hogy magával hozta volna Buziásfürdőre.

Midőn ezen sorokat olvassa...

2011-07-12T16:05:00.001+02:00

...már nem vagyok pénzügyőr – olvasható egy fakó üdvözlőlapon, amely néhány órával korábban még szűzen álmodozott egy ónémet szekreter mélyén, ott várakozott birtokosára, hogy legalább ő szenteljen neki némi figyelmet, legalább ő üzenjen általa a földgolyóbis lakóinak, az utókornak és szűkebb baráti körének, mélyenszántó gondolatoknak adjon felületén helyet, kürtölje szét, mekkora drámák forrják ki magukat és játszódnak le tőle csupán néhány méternyire, pillanatok alatt

Mostanában roppantul keveset pihentem. A piaristáknál szundikáltam ugyan, de javarészt nyugtalanul és röviden, hisz folyton attól tartottam, hogy valamelyik magasabb beosztásban lévő agilis paptanár bekopogtat az én szelíd lelkű unokabátyámhoz, meghívja egy esti teára, sakkpartira, eszmecserére, s akkor vége mindkettőnknek. Vége az ő felfelé szárnyaló karrierjének, és vége nekem is. Gondolhatják, ekkora aggodalmak közepette miként hajtottam álomra ólomsúlyú fejemet. Igaz, sokat is dolgoztam, bíbelődtem a nem éppen szórakoztató hírlapokkal, amely munkálat csupán arra volt elegendő, hogy megtudjam, a csütörtöki lapszám kizárólag a polgármester intim életteréé. Az ezt követő napokban pedig azon törtem fáradt elmémet, hogy a Böge-parti villában általam megkeresett Margit miért pont a csütörtöki lapszámot ajánlotta kitüntetett figyelmembe. Arra jutottam, hogy az ügyem bizonyára kapcsolatba hozható a város elöljárójával. És mivel erre jutottam, ébredésem után nyomban ráncba szedtem magamat, és elindultam a városházára leellenőrizni, van-e alapja feltételezésemnek.

Mire odaértem, már mindenki a folyosókon szaladgált. Illetve lehet, hogy nem mindenki, csak az alkalmazottak, mindenesetre elég sokan. A rohangálók paksamétákkal a kezükben futottak egyik irodából a másikba, ahová belépve hatalmas ováció fogadta őket. Nem hiszem, hogy az öröm megnyilvánulása lett volna ez, inkább az elmarasztalásé, a dühé. A látottak alapján csakis azt hihettem, hogy a tisztviselők elhanyagolták teendőiket, és most, egyetlen nap alatt, pár órán belül igyekeznek behozni elmaradásaikat. Néhányuknak csak a haját láttam meglobbanni a huzatban, annyira siettek. Hosszú ideig egyensúlyoztam közöttük, mert vártam azt a pillanatot, amely megfelelő alkalmat teremt arra, hogy egyiküket elkapjam és szóra bírjam. A hölgy, akit végül sikerült karon ragadnom, először is rettenetesen csúnyán nézett végig rajtam. Majdhogynem senkinek éreztem erre magam mellette, csak a belső hangom intett további folyamatos büszke tartásra. Az asszonyság azonban a következő percben sem mutatott érzelmi enyhülést irányomba, sőt, egyenesen arra kért, vegyem le róla a mancsaimat. Csupán a harmadszori próbálkozásomra kérdezte meg (miután sugalltam neki, hogy megkérdezze), persze gorombán, mit óhajtok. Felsóhajtottam, és így szóltam:

- Kedves asszonyom, a polgármester urat keresem.

- A polgármester urat? Maga? – és megvető tekintetével ismét végigmért. – Miért is keresné maga a polgármester urat? Hah, még ilyet! Maga csak ne keressen itt senkit, főleg ne a polgármester urat! – figyelmeztetett, és fennhéjázón hátracsapta fejét.

- A polgármester úrnak ma fogadóórája van. – fogtam rövidre mondókámat, és az ajtóra kiszögezett órarendre mutattam.

- Ó, szóval olvasni is tud! És higgyem ezt el magának? – mondta megvetően, és nevetett. – Nem hiszem el magának. És tudja, miért nem? Mert a polgármester úr nincs is itt. A hétnek ezen a napján sosincs itt, az évnek egyetlen napján sincs itt. – magyarázta ingerlően vékony hangján, de kit érdekelt, hisz mindeközben fontos események zajlottak le a háta mögött, ahol egy alakot láttam besuhanni azon az ajtón, amelyen a fogadóórák órarendjét fedeztem fel, és bár csak egy szempillantásnyit érzékeltem a figurából, úgy tűnt, mintha Józsefem lett volna. Élére vasalt sötét zöld nadrágja és barna zakója ugyanis senkiével össze nem téveszthető.

- Álljon, kérem, félre az utamból, hisz a polgármester urat épp az imént láttam bemenni. – vágtam vissza neki határozottan.

- Bemenni? Hová látta bemenni? Ne viccelődjön itt velem, mert nagyon sok dolgom van! Még egyszer figyelmeztetem, tűnjön el innen! Nem szeretném, ha erőszakkal kellene kitoloncoltatnom! – és még egyszer végignézett rajtam.

- Én sem szerettem volna kellemetlen perceket okozni magának, de tudomására kell hoznom, tisztelt hölgyem, hogy ön mától nem dolgozik itt. El van bocsátva! Mert ha hiszi, ha nem, szerény személyemben a polgármesternét tisztelheti! Igen, ne vessen reám ennyire megvető pillantásokat, hisz most már önmagától kell majd megkérdeznie naponta, kicsoda is valójában, felsőbb rangú s módú-e, mint mások. Isten önnel! – búcsúztam el tőle hirtelen, és tágra nyílt tekintetének kíséretében benyitottam a polgármester fogadótermébe.

A koronázás

2011-07-06T18:11:00.000+02:00

egy úri lakás erkélyére kényszeríti szerény kettősünket, ahol bor gyöngyözik a poharakban, a vendéglátó és a vendég cimborának érzi magát, az utcákon hömpölygő tömeg emberként viselkedik, mert úgy érzi, ez az ő napja is: ingyen fánkot kap, és ingyen sört, nem rója meg senki, amiért felkapaszkodik az elit emeleteire, onnan tekint le testvéreire, akik az ünnepség mámorában élve észre sem veszik a közéjük beékelődött szintkülönbséget

Bár ne akarná megtudni tőlem senki, sem ma, sem a későbbiekben, hányadika van. Pedig bizonyára sokan kérdezősködnek majd, mindenki érdeklődni fog, hogy milyen volt, sütött-e a nap, vagy esett-e az eső, sokan voltak-e, s kik. Egyértelmű, azt hiszem, hogy a leginkább azt akarják majd megtudni, hogy kik, nem pedig azt, hogy az illetők az úr hányadik esztendejének hányadik napján vágták magukat tetőtől talpig díszbe.

Emlékezetes nap tehát a mai, ébredés után elegendő, ha legalább ennyi is eszembe jut. Az viszont biztos, hogy fontos is, olyanféle, amelyre örökké emlékeznünk kell majd. És fogunk is, mert Józsefem hosszú levelet gépelt be elmenésünk előtt, de nem mutatta meg nekem, hanem szépen becsúsztatta fiókjának mélyére. Mondhatnám, elfektette. Én a folyóson ácsorogtam ismét, már fel voltam öltözve, lábfejem belepréselve a szűk cipellőbe, amelyet még bérmálásom alkalmával kaptam jutalmul drága szüleimtől. Így, hatalmas kínok közepette vártam, hogy végre a drága férjem is előbukkanjon dolgozószobájából és elinduljunk a fővárosba. Ezúttal viszont nem vártam hiába, mert nem sokkal azután, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, elő is tűnt, ám csak pár pillanatra, mert utána bevonult a fürdőbe borotválkozni. Tapasztalataimra hagyatkozva kikalkuláltam, hogy fél óráig még biztosan nem fogom látni, egészséges kíváncsiságom pedig arra ösztönzött, hogy benyissak a dolgozóba, mélyen benyúljak a fiókba, s előszedjem a levelet. Csakhogy a levél nem kívánt elsőre a kezembe kerülni, előbb kicselezett, huncutkodott velem egy kicsit, végül a legalsó fiókban, kissé gyűrött állapotban megadta magát. Áttanulmányozni nem volt már időm, ezért finom mozdulatokkal becsúsztattam a retikülömbe. Ezt követően már csak arra kellett vigyáznom, nehogy a legváratlanabb pillanatban valamilyen ürüggyel kipottyanjon kézi poggyászomból. Például amikor előveszem zsebkendőmet, vagy Józsefem kér tőlem egy-két apróságot, amely általában az én csomagomban kap helyet, ő ugyanis üres kézzel utazik, ki nem állja, ha bőröndök zavarják szabad óráit. A bőröndökkel törődni kell, uram pedig semmire sem akart különösebben figyelni, ha kimozdultunk a házból. Sejtettem, hogy most is csak a sétapálcáját hozza magával, noha két napra röpültünk ki fészkünkből, és automobillal tettük meg az utat. Lett volna, hová betenni a kellékeit, de nem tette meg. Borotvapengéjét a levél fölé raktam a fentebb már említett okok miatt.

Sofőrünk ekkor már az utcán toporgott, éreztette is velünk, hogy késésben vagyunk, ezért alighogy behuppantunk mellé a Mercédeszbe, neki is lendült. Szempillantás alatt elhagytunk a várost, sőt, a következőt is, röpültünk, mint a madarak. Én fölöttébb élveztem, Józsefem azonban besötétítette az ablakot, és elbóbiskolt. Egy-egy élesebb kanyarban reám dőlt, ám aztán visszaomlott a helyére. Rozoga hidakon, erdei ösvényeken robogtunk át ilyenkor, folyóvizek mosta országutakon, néha őzek és vaddisznók szaladtak át előttünk.

A legveszedelmesebb szakaszt Pesten jártuk be, hisz már milliónyian nyüzsögtek a tereken, utcákon, mindenki kiöltözve, vidáman vonult ugyanabba az irányba. Csupán a rikkancsok bontották meg a sorokat, de ők is vidámabb fizimiskával osztogatták lapjaikat, mint egyébként. A Duna-parton teljesen megbénítottak, úgyhogy az automobilt és a sofőrt a hídfőnél hagytuk, a maradék utat a templomig gyalog tettük meg. Séta volt ez a javából, haladni ugyanis nem lehetett, muszáj volt felvenni a hullámzó tömeg ritmusát. Előzni már tényleg csak a templom közelében tudtunk, hisz a ceremónia helyszínéhez közeledve mindenki megpróbálta megkeresni a legelőnyösebb látószöget. A merészebbek az első emeleti erkélyekre kúsztak fel, a legmerészebbek pedig még ennél is magasabbra kapaszkodtak. Nekünk szerencsénk volt férjem egyik barátjával, aki épp a székesegyházzal szemben lakott, és már várt is bennünket. Nem volt könnyű bejutnunk úri lakásába, de valahogy mégis csak átverekedtük magunkat a sokaságon. Felesége kávéval és dobostortával kínált meg, és nagyokat csodálkozott, hogy feketét öltöttem, holott nem is gyászolok. Szemei elárulták, mennyire vágyott egy kis különleges fecsegésre, olyanfélére, mint amilyeneket szeretteink elvesztése követel. Többször is megkérdezte, biztos, hogy nem a gyász öltette fel velem komor hangulatú ruháimat? Miután ismételten tagadtam, némaságba burkolózott, majd kimenekült a konyhába, ott is maradt (én már csak másnap láttam viszont). Ennek pedig határozottan örültem, hisz a külvilágban zajló eseményre a zajok fokozódása miatt egyre kíváncsibb lettem. Elvégre nem lát az ember naponta koronázási szertartást, ez pedig az volt a javából!

Kiléptem az erkélyre, ahol a két férfit a bor már rendesen összemelegítette. Kettőjük társaságában vettem szemügyre a virágba borult országot. A nép énekelt és táncolt. A nép egyszerre énekelt és egyszerre táncolt. A nép ugyanazt az éneket dúdolta és ugyanazt a táncot járta hatalmas üdvrivalgással.

A Délvidéki Kaszinó

2011-07-01T15:04:00.001+02:00

menedékül szolgál gazdagnak, asszonynak, férfiúnak, elöljárónak és főméltóságnak, de a menekültnek is, akit elmebetegek kergetnek meg a sötét éccakában, miután a piaristák szárnyaikat visszavonják felőle, mert tán a magasságos szent lelkétől támogatottan megérzik, hogy igazságtalanság történt velük, makulátlanságukon csorba ejtetett

Kijutásom fölöttébb bonyodalmasnak bizonyult. Sosem gondoltam volna, mekkora szigor keseríti az egyházi iskolákban kupálódó legények életét. Most viszont már ezt is tudom. Ferenc unokabátyám ugyan minden megtett annak érdekében, hogy a gimnáziumból való kijutásom zökkenőmentes legyék, az előre nem látható fordulatokkal azonban ő sem számolt. Nem vette figyelembe például azt, hogy a mellékbejáratot jóval tíz óra előtt kulcsra zárják, és így ott sosem fogok kijutni az intézményből. Hacsak nem kopogtatunk be a szolgálatos atyához kitalált ürüggyel. Ferencem azonban állta a megpróbáltatást, és leleményesen, apró kis füllentéssel kinyitatta nekem a kaput. Azt mondta, fáj a foga, ezért feltétlenül ki kell ugrania gyógyszerért. Tulajdonképpen nem hazudott, csak egy minit, hisz valóban fájt foga. Hogy utólag meggyónja-e majd, mit tett, az már csakis az ő dolga. Nem is mondott nekem erről semmit, én pedig különösebben nem faggatóztam, nem akartam lelkiismeret-furdalást magamnak éjjelre.

A további utam sem volt bajmentes a hétvégi szürkületben. A nagyvárosokat, amint azt legutóbbi bejegyzésemben érzékeltettem, nem kerülik el a zsiványok, sőt, a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy egyre inkább a mozgásterületükké válik. Tehát: amint araszoltam haza a sötétben, arra lettem figyelmes, hogy nem egyedül haladok folyamatosan ugyanabba az irányba. Higgyétek el, nem képzelődtem, valóban követtek. Kevésbé jól öltözött fiatalemberek csoportja settenkedett mögöttem. Nem szóltak hozzám, csak kacarásztak, de egyre közelebbről ütközött fülembe hangjuk, vagyis egyre erőteljesebben is. Már-már a sarkamban jártak, amikor hirtelen feléjük fordultam. És tényleg ott voltak, közvetlenül a hátam mögött kullogtak, hadonásztak és nevetgéltek. Aztán kikerültek, és látva riadalmamat, még meg is kérdezték, nincs-e szükségem segítségre. Mivel azt válaszoltam, hogy nincs, szépen lekezitcsókolomoztak, és tovább álltak; hajbókolva haladtak el mellettem. Később az utca túloldaláról csapták meg füleimet némi hangfoszlányok, de ezekkel annyira nem törődtem, biztonságérzetemet a közénk ékelődött villamossínek fokozták. Pedig a veszély most tényleg reám leselkedett. A Mária-szoborral egyazon vonalba érve ugyanis az alak hirtelen mellém szegődött, megragadta a kezemet és a combjai közé szorította. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, aztán átvillant az agyamon, mit kell ilyenkor tenni. Hatalmasat rúgtam belé, s beszaladtam a kaszinóba, amelynek ajtaját épp előttem nyitották ki. Akit csak elértem, a kétes figurára zavartam. A szórakozóhely ablakából aztán nyomon követhettem, miként náspángolják el a szerencsétlent. Jóízűt nevettem a körém sereglett szépasszonyokkal, akik nem hagyták ennyiben a dolgot, hanem beinvitáltak a nagyterembe, ahol épp operett-előadásra készülődtek, azaz díszítették a székeket, a falakat, a pódiumot, mindent amit lehetett. Nekem piros rózsákat nyomtak a kezembe, ezekből kellett koszorúkat fonnom az ablakkilincsekre. Nem volt ez kellemes elfoglaltság, illetve állapot, hisz a teremben szorgoskodók mindenikének tekintete reám irányult, mindenki engem figyelt, velem törődött. Olyan érzésem támadt ettől, hogy a fellépőkről teljesen megfeledkeztek, hisz amikor rákérdeztem, kik adják elő a darabot, senki sem tudott felvilágosítani. A legtöbben azzal magyarázkodtak, hogy már reggel óta dolgoznak, és ezt be is bizonyították. Mivel látták értetlenségemet, bevezettek a publikumnak fenntartott étkezőbe, amit roskadásig telt asztalok fogtak közre. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Halételek, rántott és sült húsok, tojásépítmények, tésztakülönlegességek és habos torták, de mint magyarázták, ez még semmi ahhoz képest, ami még várat magára: a legnagyobb szállítmány, amely főételeket, töltött káposztát, krumplipaprikást, babgulyást, tőtikét, túrós csuszát, vadast és hasonlókat tartalmazott, még nem érkezett meg. Ezután az italkészletet is bemutatták, a borok, konyakok és pálinkák valamennyi honi fajtáját. Azt követően, hogy ezzel is végeztünk, a gyermekeknek berendezett szobában vezettek körbe, ahol úgyszintén a bőség zavarával küszködtek.

A virágkötészet utolsó fázisának így csöppnyi késéssel lendültünk neki, de végül időben befejeztük, mert a vendégek csak eztán kezdtek érkezni, fontossági sorrendben, azaz, először a kevésbé fontosak jöttek meg, és csak legutoljára a legfontosabbak. Erről jutott eszembe a polgármester, akinek titkos életéről a csütörtöki lapszámokban olvashattam behatóan. Meg is kérdeztem, ő jön-e. Nem tudták megmondani. Illetve mégis: egyikük úgy hallotta, hogy őméltóságának el kellett utaznia, ezért nem lesz jelen. Az illető azonban arról is értesült, hogy őfelsége nem hagyta egészen cserben a szervezőket, küldött ugyanis egy levelet, amelyet fel fognak olvasni az ünnepség előtt. Aztán megmutatták a helyemet a nézőtéren. A második sorban foglalhattam helyet, középen, hogy átláthassam a színpadot és hiánytalan rálátásom legyen a színészekre. Tetszett, hogy ezt tették velem, ám én egy pillanatig sem akartam a második sorból követni a produkciót. Megköszöntem a jóságukat, többször is, hogy meg ne sértődjenek, majd elindultam hazafelé. Egy úriember felajánlotta, hogy a rendelkezésemre bocsátja a fiákerét, amit örömmel el is fogadtam.

Szóval én lettem az est fénypontja, persze csak mint menekült, de legalább épségben hazaértem. Annácska már mélyen aludt.

Ismét a tékában

2011-06-28T09:38:00.003+02:00

köszönt reám az éjszaka, mert a nappal csalóka, sorai félrevezetnek, ragyogásukkal elkábítanak és elcsábítanak, mire tehát magadhoz térsz, fénylő mezők felett szárnyalsz, nem az ólmos betűk között, célirányosan, megfontoltan és értelmi haszonnal, ezért úgy érzed, a legfinomabb pillanatokat vájtad ki életedből holmi penészgombás könyvek miatt, csak a feladat mielőbbi letudásáért hajtottál, és ezzel jóvátehetetlen kárt okoztál magadnak, magadban

Hiányt pótlok, mert legutóbb annyira kimerült voltam, hogy még arról is elfeledkeztem nektek beszámolni, mire mentem a tékában, amelynek dohos olvasószobájában unokabátyám magamra hagyott a hírlapgyűjteményekkel. Vaskos kötegeket kellett átlapoznom figyelmesen, nem meglepő tehát, hogy a fejem szinte rábukott az előttem heverő papírhalmazra, mire befejeztem. Éjjel két óra lehetett, hisz Ferenc atya már harmadszor jött leellenőrizni, mit csinálok, ezúttal azonban nagyon határozottan megragadta a karomat, és kiráncigált a folyósóra, miközben hatalmas tenyerét ajkaimra tapasztotta, nehogy szólni merészeljek. Tudtam jól, ha valaki meghallja, hogy ott vagyunk, egy katolikus fiúneveldében, főleg én, nemcsak engem vesznek elő, s vetnek ki rám számtalan miatyánkot, hanem bátyámat is sötét kamrába zárják hosszú időre. Bajt nem akartam, sem magamnak, sem neki, ám ő ezt nem is sejtette, ezért takarta le a számat.

Nyilvánvaló, hogy aznap éjjel nem mentem haza aludni. Megengedhettem ezt magamnak, mivel Annácskának kimenőt adtam, Józsefem pedig üzleti tárgyalásra utazott Brassóba. Tehát még jól is jött, hogy a szent életű Ferenc felajánlotta, aludjak nála, van egy priccse, azon ő majd elalszik, így legalább nem kellett egyedül várnom otthon a pirkadatra. A magányt rendkívül nehezen viseltem a sötétben, csak hánykolódtam jobbra-balra, s közben az ajtót lestem, nem is csak a bejáratit, hanem mindeniket, ahány csak volt a lakásban, nehogy valaki „véletlenül” besétáljon rajta. Férjem elutazását ugyanis nem volt nehéz kifigyelnie annak, aki betörésekből próbál megélni. Noha nem voltak elvihető értéktárgyaink, hacsak a stílbútorainkat nem tekintem annak (nem egy esetben még a szekrénytől is megfosztották a lakástulajdonost a bűnözők), ám erről rajtunk kívül nem igazán tudott senki. Hisz ki feltételezné, hogy még egy gyöngysorra sem telik annak, aki a legújabb automobillal furikázik a városban? Ezért sem örültem, amikor Józsefem beállított a Mercédeszével, szép időben pedig elvitt néhányszor karikázni, lehetőleg a legnagyobb forgalom idején, amikor a legtöbben sétálgattak a városban. Például a nyári népünnepélyek alkalmával. Hiába magyaráztam neki, mennyire kellemes lenne elgyalogolni az esemény színhelyéig, aztán vissza az árnyékos fák alatt, nem tágított. Azzal sem hatotta rá, hogy nem egyszer jelentős károkat okoztak fénylő fémparipánkon az összesereglett surmók. Mert ahol cirkusz van, ott mindenféle csavargó s aljas népelem megfordul, sőt, nemesnek egyáltalán nem nevezhető szándékkal. Józsefemet azonban ez sem tántorította vissza a díszes kivonulásoktól és a gyanakvó tekintetektől, amelyekkel a guruló csodával még nem rendelkező polgárok követték utunkat.

Félelmemet csak fokozta, hogy egyesek az ablakon másztak be s ki, ekként ürítették ki a házat. Igaz, mi az első emeleten laktunk, elég magasan, de mit számít egy gyakorlott rablónak felkúszni a földszinti pénzintézetet óvó rácsokon a párkányunkig. Az ablakokat ugyan bereteszeltem, mi több, még a zsalukat is becsuktam, ám hiába, mert a tolvajok ügyességét egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg magamban. Reszkedtem tovább a vaksötétben, minden neszre libabőrös lettem, és magam elé tartottam a széket, azzal védekeztem volna, ha a gaz betolakodók nekem támadnak.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom Ferenc atya ajánlatát, és vállalom inkább a hallgatást és a szobafogságot, amíg munkámat a könyvtárban be nem fejezem.

Másnap reggel ismét lábujjhegyen loptam be magamat a könyvgyűjtemények közé. Antal bátyám biztosított afelől, hogy valószínűleg senki sem fog zavarni, nyugodtan végezhetem a dolgomat, azzal a feltétellel, hogy semmi áron ne hagyjam el a helyiséget nélküle. Bólogattam egyetértően, és amint kipördült mellőlem, azonnal nekiláttam a munkának. Volt még néhány csütörtöki lapszám, amelyre tegnap nem maradt időm, ezek tanulmányozásával folytattam, annak reményében, hátha ráakadok a Matild által említett cikkre. Semmi nem került azonban elő, egyetlen emlékeimből ismerős sortöredék sem, még a női magazinok is szótlan énjükkel akadályozták felderítő tevékenységemet. Ellenben ilyenekről olvastam: „Kifosztották és agyonütötték a belvárosi házaspárt”, „Baltával verték fejbe a családfőt”, Kést döftek a lakó szívébe”, 90 éve nő a rablók áldozata”. A rendőrségi híreken kívül másból nem is nagyon szemezgethettem, mert a csütörtöki lapszámok mindenike a polgármesteri beszámolóknak voltak fenntartva. Ezekben tudósították a polgárokat, milyen intézkedéseket foganatosított, hol járt, kivel találkozott a város első embere. Néha még arról is beszámoltak, mivel és kivel töltötte szabadidejét, hogyan él családja körében. Akadt, hogy az apát és az anyát is megszólaltatták, őket beszéltették fiúkról. Mivel úgy gondoltam, ezek a fejezetek engem nem érintenek, gyorsan átsiklottam felettük. Ám amikor az utolsó szám felett tartottam mustrát, hihetetlen lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni. Egyre lassabban haladtam, egyre tüzetesebben olvastam el a címeket és az alcímeket, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy visszafelé lapozgatok, és minden lapszéli megjegyzést kibetűzök.

Így esett meg, hogy éjfélkor még mindig a csütörtöki lapszámok felett csüngtem, és csak Antal bátyám unszolására voltam hajlandó álomra hajtani nehéz fejemet.

A Böge szőke partján

2011-06-22T15:10:00.008+02:00

mindenki össze-vissza ringott és dobálózott, kövek röpködtek jobbra-balra, amíg az egyik száguldó tárgy halántékon nem vágott: ehhez persze nem kellett volna kiülnöm a folyópartra, mert az élet mindentől függetlenül hozza magával a csapásokat

Egy időre elegem lett a nyomozásból, elfáradtam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy kinek az érdekeit szolgálná, s kinek használna, ha kideríteném, mi köze van Matildnak Józsefemhez (mindeközben persze azon is gondolkodtam, mennyi mindenen vagyok képes egyhuzamban gondolkodni). Miután bejártam a város összes negyedét, elfeledett körzetét és kacskaringós utcáját, tényleg értelmetlennek találtam folytatni kutató-tevékenységemet. Sőt, egyenesen rosszul kezdtem érezni magamat miatta. Kiállhatatlan undorral tekintettem végig arcátlan személyemen, amikor csak átfutott agyamon, hogy én Matild szobájában személyes tárgyak között kutakodtam, kulcslukon át leskelődtem, hallgatóztam, ésatöbbi. Egyszóval: sok olyasmit csináltam az elmúlt napokban, amit egyébként sosem követtem volna el. Vagy ki tudja? A helyzetek kiszámíthatatlanok, éppúgy, mint az emberi természet. Nem tudnám megmondani, mit tennék, ha valaki megajándékozna egy vitorlás hajóval. Lehet, hogy eladnám, de lehet, hogy felülnék rá, s körbeutaznám a földgolyót. Egy azonban biztos: lelkiállapotom ingatag, a hangulatom úgyszintén, ami borzalmas döntéshozatalokra kényszeríthet. Ki hinné ma el nekem, hogy ha most kéne cselekednem, egészen más emberként viselkednék? Amit egyszer elkövettél, azért vállalnod kell a felelősséget. Ha viszont teljesen őszinte akarok lenni, másként fogalmazok: ebben a pillanatban, ebben az őrjítő lelki tusában semmi egyébre nem összpontosítok, csak a pihenésre. Az ördög vigye el Józsefem egész kapcsolatrendszerét! A guta üsse meg a szeretőit! Nyugodjanak békében munkatársai és beosztottjai! Csak egy csöppnyi színes álmom legyen, ennyit kérek most magamtól és az élettől, nem többet.

Ezért ülök most itt, a folyó-parton. Ruhám combközépig felhúzva, körülöttem seregnyi kamasz legény, szemeik szelíd felfedezőúton járnak testem domborulatain. Vannak azonban itt idősebbek is, minden hájjal megkent férfiemberek, talán családosok is, utóbbiak a legveszélyesebb társadalmi közegből, olajfoltos kezeslábasban. Mindig tartózkodtam az ilyenektől, már évekkel ezelőtt is, amikor még csak azt sem sejtettem, mi a különbség a fehérnép és az ember között. Én csak azt láttam, hogy az erősebb és a gyengébb folyton egymást püföli, éppúgy mint jelen pillanatban ezek a srácok a minél előnyösebb kukkolási pozíciókért, vagy ahogyan ők nevezik ezt stílszerűen: a mennyei falatkáért. Egy formás női boka látásáért, vagy mittudomén, miért.

Számos célja és oka volt általában a kirobbant kavics-csatáknak is. Ezek időpontjában mindenki megnyugtatóan viselkedett, de csak addig a percig, amíg az egyik elhajított kő kupán nem talált valakit. A felelőtlen hajigálásnak ugyanis nem csak sírás lett a vége, hanem közelharc, valódi bunyó, úgy, ahogyan az ember a könyvekben olvassa, vagy a moziban látja. Ilyenkor értetlenkedtem csak igazán azon, hogy miért is nem születtem én fiúnak?

Ezeken csodálkoztam asszony létemre, amikor hatalmas sebességgel nekem csapódott egy gyilkos harci szerszám. Kicsi volt, éles, és a fejembe fúródott. Ekkor azonban már mindenki egy adta sár volt, csöpögött a barna büdös lé a koponyákról, így az ábrázatát sem láthattam annak, aki ezt a bűncselekményt ellenem szívtelenül végrehajtotta. Végül is hálásnak kell lennem neki, mert a másfél napos magamon kívüliség alatt alaposan kipihentem magamat, így amikor észhez tértem, újult erővel rugaszkodhattam neki a létszférámba sodródott irományok áthatóbb tanulmányozásának. Furcsa mód az összes hírlapi cikk a kezem ügyében feküdt, kronológiai egymásutánban, kiterítve sárgállottak a kockás pokrócon, mintha valaki szándékosan készítette volna oda a paksamétákat az én további izgatásomra.

A csütörtöki lapszám

2011-06-17T11:44:00.001+02:00

kulcsot jelenthet a megfejtéshez, és a hithez, hisz isten embere szentsége révén elhiszi a laikusnak, hogy felkentsége által kételyeket oszlathat el, következésképp földi szabályt sért szemtanú jelenlétében, ám utóbbi érdekében: fizetségül feltétlen bizalmat vár el

Matild tényleg felhergelte a képzelőerőmet, aludni sem bírtam, csak jobbra-balra forgolódtam, és bár külön hálószobám volt, borzasztóan idegesített Józsefem horkolása. Nem mondhatnám, hogy hallottam, miként fújtat, liheg, hörög, prüszköl (persze az is lehet, hogy ma csendesen álmodott), mekkora erővel veri magát az alá terített pokróchoz és a pokróc alatti recsegő deszkákhoz, amikor éppen mocskos gondolatok randalíroznak az elméjében, de elviselhetetlenül zavart, hogy mit sem sejt arról, ami bennem már szinte bizonyossággá forrott, ezért egyre dühösebb lettem rá, s szinte már érzékeltem is brümmögését.

Annácska is idegesített, mert úgy éreztem, retikülöm nem véletlenül került hozzá, no meg azért is, hogy őt sem izgatja különösebben, de főként láthatóan Matild, akinek képeslapját volt szerencsém nála meglelni.

Hogy mi köti össze hármukat, az egy hatalmas kérdés. Mert hogy Lippán Józsefem összefuthatott Matilddal, az biztos. Természetesen ennek az ellenkezője sem kizárt, én mégis amellett kardoskodok, hogy előbbi feltételezésem a helytállóbb.

És akkor ott van még Marczika... Róla nem derítettem ki még semmit. Azt sem, hogy nem-e esetleg Matild és a szigorú tekintetű háziúr házasságának gyümölcse. Feltételezésem szerint azonban velük él. Ő ülhetett előttem abban a székben, amelyet nekem kínáltak fel, amikor megérkeztem a villába, s ők beinvitáltak. Azon a széken ugyanis Matild nem férne el, és őt amúgy is láttam az utcáról rózsabokrainak tövében ácsorogni a csípőre tett kezű férfiember társaságában.

Ezen tapasztalataimat osztottam-szoroztam egész éjjel, amíg kora hajnalban meg nem kondult uram ingaórája. Aztán, meggyőződve róla, hogy véget vetett a horkolásnak, elszundítottam. Eléggé fura testhelyzetben tehettem meg ezt, mert amikor Harmonikás Pista nótázására délelőtt magamhoz tértem, a nyakam teljesen el volt zsibbadva, s a jobb karomat is alig tudtam megmozdítani. De szerencsére egyikük sem volt már idehaza, így újabb kísérletet tehettem Annácska birodalmában, ahol legutóbb megtaláltam a retikülömet. Ezúttal azonban tényleg nem jártam szerencsével: az almák ugyan még mindig érintetlenül fanyalogtak a szekrény tetején, és a több ujjnyi por is a helyén maradt, amiből arra következtettem, hogy valamennyire Annácskát is megérintette a lap elvesztése. Ám amint szétdobált ruhái között forgolódtam, ráakadtam arra a retikülre, amelyet ő vett nekem, kárpótolandó az ellopottnak véltet. Ekkor vettem csak észre, hogy amióta bent jártam nála, hozzá sem ért, én pedig érteni kezdtem, miért nem tért ki eddig a hitéből, miért nem kaparta ki mérgében a szememet, vagy miért nem lépett le, amikor felfedezte a hiányt. A bűnösök ugyanis gyakran megszöknek a felelősségre vonás elől. Az meg sem fordult a fejemben, hogy reám sosem gyanakodna. Sosem hinné azt, hogy távollétekor a személyes tárgyai között matatok, azt pedig semmiképp, hogy ezt-azt, egy-két apróságot még kölcsön is veszek tőle. Nem tagadom, én sem hittem volna korábban magamról, hogy képes leszek ilyen tettek véghezvitelére, arra pedig főleg nem, hogy a leskelődés, a settenkedés és a nyomozás köti majd le minden figyelmemet, és egyszer csak azon kapom magamat, hogy a saját otthonomban is bújócskát játszom. Ha jobban fontolóra veszem, mire fanyalodtam, meg kell állapítanom, kész szerencse, hogy nem hiszek a szellemekben, és nem hiszem, hogy isten, aki jóságos és tökéletes, engem figyel magasságos trónjából, és tenyerét morzsolgatva azt számolgatja, mikor és mekkora erőkkel csapjon le reám, mint a legelvetemültebb zsiványra. De mivel babonás sem vagyok, azt is tudom, hogy csak a javamat, sőt a családom javát szolgálja ez a kis ideiglenes felfordulás, amely el fog múlni, le fog csillapodni az ügy megoldása után.

Gyorsan felöltöztem, és elindultam a könyvtárba, ahol már várt reám Ferenc unokabátyám, nőként ugyanis sosem kaptam volna bebocsátást a piaristákhoz. Ehhez kellett az összeköttetés. Ferenc pap-tanárként nem először segített ki, amikor könyvritkaságokat, vagy éppenséggel periodikákat kerestem, amiként most is. Újság ugyanis a mi házunkban nem volt. Józsefem nem szánt rájuk időt, én pedig legfeljebb az elázott cipőimet béleltem ki velük, lényük nem igazán érintett meg (előzőleg már kifejtetten, miért nem). Most is csak a csütörtöki lapszámra voltam kíváncsi, erről tájékoztattam is Ferencet, aki előbb összevonta vastag szemöldökét és csodálkozott, majd, mint aki már mindent tud, huncutul megkérdezte: „Rendben, de melyik kiadvány csütörtöki számára kíváncsi kisasszony? Ha tudnám, előkeresném magácskának, és akkor tényleg csak annyi dolga lenne, hogy eljön a kapuig, én pedig kiadom, úgy is tudom, hogy időben visszahozza”. Ferenc atyát az is érdekelte, természetesen, hogy miért ennyire sürgős, és miért csak a csütörtökire van szükségem, én pedig egyik kérdésére sem adhattam pontos és határozott választ. Így esett meg, hogy állhatatosságom folytán muszáj volt becsempésznie a tékába, amelynek már évek óta ő volt a vezetője, s így kiismerhette a labirintus összes zugát és rejtekhelyét. Márpedig ilyenjei akadtak bőven a nagy múltú intézménynek, amelynek alapjait több tonnányi bölcsesség tartotta fenn, mégpedig az én szent életű Ferencem szigorú, mindenható és állandó felügyelete mellett. Ám amint ehhez a megkérdőjelezhetetlen igazsághoz testközelbe kerültem, és végigtekintettem a polcokra nehezedő betűtengeren, egyre jobban megvilágosodott bennem öcsém kérdésének jogossága: mely’ csütörtöki számot szükséges átlapoznom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a megfejtéshez?

Végül Ferenc bölcsességére bíztam magam, aki a Déli Iránytűt ajánlotta figyelmembe, anélkül azonban, hogy tudná, mire vagyok kíváncsi. „A hölgyek ezt lapozgatják, más szóba sem jöhet, higgyen nekem, kérem, higgyen nekem” – hangsúlyozta, s a kezembe nyomott egy vaskos újságcsomót, aztán fejére húzta csuklyáját, és eltűnt. Értelmezhetetlen némaság maradt utána.

Matild

2011-06-12T14:34:00.000+02:00

előlép a homályból, de csak félig-meddig, hisz személyazonosságát továbbra is háttérbe szorítja beszédes humánuma, amely zavart keltő ugyan, ám annyira mégsem, hogy az útjelzőként szolgáló kesztyű ne tudjon visszavezetni az emberi léptékkel követhetőbb, átláthatóbb valóságba

Matild

Nagyon hamar rájöttem, jobb, ha becsengetek, de hiába, mert az ebek ekkor már az orrom hegyét nyalogatták hosszú rózsaszín érzékszerveikkel. Nem sokkal ezután a férfi is megjelent a bejáratban, a férfi akit az udvaron láttam ácsorogni csípőre tett kézzel. A magasabbrendűség nem tűnt el bozontos képéről, de megszólalt.

– Parancsoljon, hölgyem, kit keres?

– Azt hiszem, jó helyen járok. – válaszoltam nyögvenyelősen, mert bár gondoltam rá előzőleg, hogy mondanom kell majd valamit arról, mit keresek a villa ominózus kapujában, ottlétemre nem dolgoztam ki elfogadható magyarázatot. – Matildot keresem. – vágtam ki végül határozottan.

– Áh, szóval úgy, a kedves feleségemmel kíván beszélni. És mi ügyben, ha szabad kérdeznem? – és már nyitotta is ki a kaput a zakójának zsebéből elővarázsolt óriáskulccsal. – Parancsoljon csak, jöjjön nyugodtan beljebb, a kutyáktól ne féljen, áldott jószágok. – intett a borzos négylábúak felé, miközben homlokán látható ütemben olvadtak szét a szigor lenyomatai.

Ha betessékelt, hát beléptem a rózsabokrokkal megszédített mesebirodalomba, jóllehet nem hittem el, hogy mindezt akadálymentesen, játszi könnyedséggel tehetem meg. Szinte körül sem nézhettem, mert Matild, akiről még nem tudtam, hogy az a Matild-e, akit keresek, vagy egy másik, azonnal a fogadásomra sietett.

– Isten hozta! Már nagyon vártam magát. Jöjjön, jöjjön, aranyom. – és leültetett az egyik hatalmas koronájú fa alá, ahol korábban már pihenhetett valaki, hisz még meleg volt az ülés, amikor helyet foglaltam rajta. – Tudja, kedves, Margitka mindent részletesen elmesélt, így csakis megdicsérni tudom. Nagyon jól tette! Higgye el, ilyen helyzetekben nincs más megoldás, én pedig nagyon csodálom, édesem, hogy képes volt megtenni ezt a nehéz lépést. Manapság nagyon kevesen szánják rá magukat, emiatt kívántam minden áron találkozni Önnel. Meg akartam ismerni azt a hölgyet, aki ennyire bátor ebben az átkozott világban. És nemcsak hogy bátor, okos és hősies kiállású, de még roppantul bájos is! Ennyi bájjal régóta nem találkoztam. És persze, megkérdezni, mi vitte rá, s milyen érzések kavarognak most hatalmas szívében? – fordult felém kitágult pupillákkal, noha én szóhoz sem jutottam a csodálattól, szótlan viszont nem maradhattam.

– Ön nagyon kedves, asszonyom, nagyon köszönöm, hogy érdeklődéssel kíséri próbálkozásaimat, nem hittem volna, hogy bárkit is megérintenek az én szerény tetteim.– fogalmaztam meg kitérő válaszomat, és éreztem, hogy arcomat elönti a vér, szívem pedig hevesen zihál mellkasomban.

– Oh, hát hogyne, aranyom, ez a legkevesebb, amit kegyedért tehetek! És tudja meg, nem vagyok ezzel egyedül. A barátnőim egytől egyig a lelkemre kötötték, adjam át üdvözleteiket és gratulációikat. Csupán azért nem jöttek ma el, mert úgy vélték, nem szeretnének lábatlankodni, ám ha beleegyezik, a közeljövőben rendezünk egy közös találkát, ahol mindnyájan jelen leszünk. De kérem, ne legyen ennyire zavarban, tényleg csak egy apróság lenne a részünkről. Ugye megérti? Azt is el kell még mondanom, hogy a tisztelt férjem is nagyon várta már, hogy lássa magácskát, merész fellépése őt is nagyon meghatotta. Ha nem bánja, ő is csatlakozna maroknyi, de fölöttébb lelkes csapatunkhoz. – adta elő fennkölten azt, amihez szerintem semmi közöm nem volt, mégis kisegített, mert így legalább a közelébe kerülhettem, ami egyfajta biztosítéka annak, hogy azt is kiderítem hamarosan, ő-e a keresett személy.

– Hát persze, hogy nem bánom, sőt, megtiszteltetésnek érzem. Még egyszer nagyon köszönöm, asszonyom. Kedves Matild! – és rendesen rányomtam a hangsúlyt a Matildra, hátha elárul még magáról egyet és mást.

– Egy teát azért még elfogad tőlünk?! Remélem, szán még reánk egy kis időt. Bodzából készítettem, mert tudom, a bodza a kedvence, s ki nem hagyná semmi áron. A hírlapban is olvastam a cikket, amelyben aprólékosan megfogalmazza, mekkora gyógyhatással bír az emberi szervezetre ez a kis szabadon nyíló virágocska. Pedig ki gondolná? Legtöbben a patikából szerezzük be a készítményeket, mert azt hisszük, a természet nem gondoskodik rólunk megfelelőképpen. – magyarázta, s én nagyokat pislogtam hozzá, hisz nem értettem pontosan, milyen cikkről beszél, és hogy azt hiszi-e, én írtam, vagy csupán félreértettem a felvezetését.

– A hírlapban? – néztem reá annak reményében, hogy kifejti, melyikben, és akkor majd elindulhatok egy bizonyos irányba.

– Igen, a csütörtökiben. Nagyon hasznos tanulmány volt. A történetei pedig egyszerűen lebilincselők! – állapította meg, és nevetett. Mondja csak, mennyi időt vesz igénybe egy-egy ilyen mestermű megkomponálása?

– Hát… Elég sok időt vesz igénybe. Úgy értem… Elég fárasztó. Illetve… Attól függ, van-e ihlet, vagy nincs ihlet. – igyekeztem felidézni az írónőkről olvasott emlékeimet, és fürtjeimet füleim mögé csaptam, hogy intellektuálisabb benyomást keltsek.

– De azért a saját cikkeit el szokta olvasni, ugye? – és kacsintott egyet felém jobb szemével, mint aki viccelődik. Bár nem igazán volt kedvem a hasonszőrű tréfákhoz, tovább kellett alakítanom a reám mért szerepet.

– Van egy ötletem, Matildka. Látom, nagyon kedveli az én kis firkálmányaimat, ezért mielőbb beszélni fogok a kiadóval, hogy ezentúl ingyen szállítsák Önnek és barátnőinek a lapot. – és ezúttal én kacsintottam reá egyet a jobb szememmel. – Ha beleegyezik, vegye úgy, hogy el is intéztem.

No persze, ezzel csupán azt értem el, hogy fél órán át bókolt és hízelgett. A teljes nevét is kibökte végül, nekem pedig egyre inkább úgy rémlett, láttam már valahol korábban, sőt, egészen közelről. És igen, láttam. A lippai bazárban találkoztunk, amikor beültem egy kávéra az egy szem helyi törökhöz, ahová ő is beviharzott, majd szó szót követett, amíg le nem csapta elébem horgolt kesztyűjét, és elrohant. Józsefemet kísértem el akkor egy fontos üzleti tárgyalásra.

Szóval ő a Matild, aki a fentieket véve alapul, akár képeslapokat is küldözgethet Józsefemnek. Mert gyakorlatilag akár Lippán is összefuthattak.

Matild és Marczika

2011-06-07T15:41:00.006+02:00

új feladványt jelentenek, de csak párban, hisz Matild fizimiskájáról már fotográfia is tanúskodik, ha minden igaz, Marczika pedig akár Manczika is lehetne, annak függvényében, miféle értelmezést tulajdonítunk a betűknek, és főként a történetnek, amelynek folytatása ezúttal a visszalopott retikülből világlik elő

Mint mondtam, itt van a kezemben a bizonyíték, csupán azt nem tudom, mit kezdjek vele. Rejtsem-e el, esetleg tárjam Józsefem elé? Vagy inkább Annácskát vonjam kérdőre, őt faggassam, hogy mégis mit keres nála ez a képeslap?

A kép...

De ki van a képen? Matild lenne, fején piros kalappal? És ha ő az, ki áll a háta mögött oly magabiztosan, sőt, parancsolón, csípőre tett kézzel, hogy egyből elmegy a kedvünk a vele való kötekedéstől? Ha megtudom, ki a férfi, aki nem József, és nem is Zoltán, hanem egy számomra ismeretlen perszóna, könnyen felgöngyölíthetem az ügyet. Ha kiderítem, kik a Czernitzki Villa lakói, szinte meg is oldottam a feladványt. Mert ha nem is őket látom a fotográfián, a megörökítettek biztosan a barátaik, hisz ismeretleneket nem igazán enged be senki a házába.

Már-már elindultam a Gyárvárosba, amikor az ajtóban megtorpantam, valami visszatartott, talán a megérzésem, amely arra intett, hogy végérvényesen tisztáznom kell magamban a kérdést. Benyúltam a retikülömbe, s előhúztam a lapot. Persze, hogy nem csalódtam. A kartonon, a két ismeretlen lábai alatt a második bizonyíték is kikerekedett szemeim előtt. Sima felületén cifrázódott fehéren feketén a csókos ajkú Matild és Marczika aláírása. Matildról legalább nagyjából tudtam, hogy ki, Marczika viszont felkiáltójelként rejtőzött el a sorok között, akár egy rakoncátlan gyermek a rózsabokrok árnyékában, irkafirkaként, fejük tetejére állított formátlan betűhalmazként az úri lakon, és fölötte, a szürke égbolton. Miután mindezt eszembe véstem, már nem volt, mire várakoznom. Hatalmas lépésekkel rohantam le a lépcsőn, eszeveszetten siettem a folyó bal partjára, oly gyorsasággal, mintha attól félnék, hogy mire odaérek, kilakoltatják Czernitzkiéket, és én ismét hoppon maradok, mert a beköltözöttek nem értenék, miről és kikről beszélek. Persze az sem kizárt, hogy a házat semmisítik meg, amíg kiérek, hisz ma már elegendő néhány perc, hogy a földdel egyenlővé tegyenek egész városokat. Egyetlen városba pedig sok-sok városrész belefér, így a Gyárváros is a Czernitzki Villával.

De hányas számot is visel a villa? Ha nem csal az emlékezetem, a lap erről nem tájékoztat. Mi több, még az utca nevét sem adja meg. Oh, hogy lehetek ennyire figyelmetlen! A lap tényleg nem említ sem utcanevet, sem házszámot, a Gyárváros pedig elég nagy kiterjedésű, s nem mindenik házikó egyedi építésű. Lehet, hogy három is van a Czernitzki-féléből. Vagy négy. És különben is: miként járjak el? Kutassam végig az összes utcát kezemben a lappal, hogy legyen egy támpontom, egy megkérdőjelezhetetlen összehasonlítási alapom, ami szerint irányodhatok? És miért pont a Gyárvárosnak keresztelt külnegyedbe kell mennem, ahol sosem kószálok, mert rettenetesen félek a tyúktolvajoktól? Annácska segíthetne, ha megkérném rá, de egyfelől épp azt akarom elkerülni, hogy kiszállásomról értesüljön, másfelől pedig nincs idehaza. Bevallom, találkozásokra számítok, jószándékú helybeliekre, polgártársakra, akik majd szívélyesen útbaigazítanak.

Találkoztam is eggyel, de nem igazított útba. A purdé nehéz bankókat kért tőlem, cserébe viszont csak elvétette velem a helyes utat, amelyen addig jártam. Maradtam ezért továbbra is hű a képeslaphoz, amelyre az Annácskától visszalopott retikülömben bukkantam, anélkül, hogy számítottam volna rá. Meglepett, de nem tehettem szóvá, hisz nem kizárt, hogy Annácska benne van nyakig a Matildos történetben, s ha benne van, elsődleges forrásom lehet a felderítésben. Apropó: Annácska igen sokat hiányzott az utóbbi időben, hosszú hetekig volt távol tőlünk, egyszerűen eltűnt, nem is közölte, hová megy, előkerülése után pedig nem mondta el, hol tartózkodott. Remélem, semmi köze... Oh, istenem, remélem, semmi köze Marczikához.

Már csak Marczika hiányzott! Most már róla is meg kell tudnom egyet és mást. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy köze van a villa lakóihoz. Attól még, hogy a lapon szerepel, lehet egy kisded a szomszédból, vagy egy közeli rokon, a szeretett unokahúg kisfiúja. Számtalan eshetőség elképzelhető. Persze az is, hogy Matildé, amiképpen az sem kizárt, hogy Annácskáé. S ha ez így van, vajon miért titkolja előlem bonyodalmait az én drága bejárónőm?

Nos, úgy tűnik, a lap célba vezetett, mert ez a ház kiköpött mása a keresettnek – közlöm azokkal, akik még nem tudnák, mert csak most kapcsolódtak be az olvasásba. Az ő kedvükért ismétlem el, hogy az Annácska szobájából visszaszerzett retikülömből előkerült egy újabb képeslap Matild aláírásával. Matild után azért nyomozok, mert korábban már irogatott Józsefemnek, erre a titokra is véletlenül akadtam rá. Már nem emlékszem, mikor és hol, de rátaláltam, és ez a lényeg. Szövegeinek stílusából ítélve előbb úgy hittem, férjem testvére, csak féltve mertem feltételezni, hogy a babája. S íme, jól tettem, hogy türelemmel viseltettem az ügy iránt, mert feltűnt egy Marczika is (amely Manczika is lehetne, ha alaposabban átvizsgálom a betűket).

Hát itt vagyok, a Czernitzki-családtól már csak egy kovácsoltvas kapu választ el. A hölgy valószínűleg most is a vörös rózsáiban gyönyörködik, az úriember pedig még nem tért vissza a hivatalból, ahová naponta bejár dolgozni. Feltételezésem szerint megbecsült jogász, anyagi helyzetük alapján patikus, kovács, vagy vasutas ugyanis nem lehet, az orvosokat pedig egytől egyig ismerem, és ő nincsen közöttük. Nem is baj, az asszonyt könnyebben szóra bírhatom majd, ha engedi. De hát miért ne engedné? A bók még a hárpiákat is le szokta venni a lábukról, Czernitzkinéről pedig nem feltételezek ilyesmit (mármint hogy vérszomjas hárpia lenne).

S ha már ilyen szépen megfogalmaztam hipotéziseimet, levetem fehér kesztyűmet, és bekémlelek az ominózus kerítés résein.

ÉLETKÖNYV

2011-06-03T15:11:00.002+02:00

(...valamely prózaíró versengésre beküldött pályázati anyagom: benne a főhösök csütörtököt mondanak...)

***
Könyvvel takarózom, fű alattam, ég felettem, micsoda világ! Pedig anyám megmondta, a könyv veszélyes, nekem adja ugyan, de ha boldog akarok lenni, sose nyissam ki. Nem is nyitottam ki addig a bizonyos napig. Addig a pillanatig, amikor elfogytak a lehetőségek, és a villamos úgy ment át a testemen, hogy észre sem vettem.

Azóta itt lakom a mezőn. Alattam fű, felettem ég, és könyvvel takarózom.

Igazából sosem vágytam képtelenségekre, csak egy kis nyugalomra a nagyvárosi zaj után, a fülledt meleg után, a könnycseppek után, amelyek az én arcomra hullottak rá egy másikról, arról az arcról, amely fölém hajolt, szinte hozzám simult, miután a felhők eltakarták a napot, és hideg lett. Ekkor került reám először takaróként a könyv.

A könyv, amely befedett, szétterült rajtam, de még nem nyitottam ki, mert anyám azt mondta, ne lapozzak bele, ha boldog szeretnék lenni. Vagy nem is ezt mondta?

Pontosan már nem emlékszem, mit is mondott.

Ám ez akkor volt, most más van, két irritálóan tompa fül a sérült koponyámon, betűk és írásjelek lógnak ki belőle, kettős pontok és kérdőjelek, felkiáltójelek a strófák végén. Gyenge vagyok, és földönfutó.

A könyvet ellenben könnyen viselem szikkadt testemen, bár súlya van, és nehezéke. Benne lapul az egész életem. Nagyapám is benne lakott, mezítláb, szakadt nadrágban állt a vízparton, és várta, hogy kerüljön már valami a horogra. Éheztünk, és ő enyhíteni kívánta a szenvedéseinket. Jó ember volt az öreg, de hamar elment. Mert minden, ami jó, elment, csak a rossz maradt, a gyalázat és a szenny, mert kinyitottam a könyvet, amelyben nagyanyám is ki volt írva nagy zöld betűkkel, a borsó, a káposzta, a paprika, a dió, a falevelek színeivel. A nagyanyám, ki elválaszthatatlan volt a kertjétől, amely végül a miénk lett, amíg apámtól el nem vették. Ezt is a könyvből tudtam meg, amelyből az apámat is kiolvastam. Őt piros sorokkal jelölték, több sort is áldoztak rá, mivel azt mondták róla, pazarol, míg mások éheznek. Én viszont mást tapasztaltam, éreztem, hogy mi éhezünk és nyomorgunk, miközben mellettünk mások kövérre híznak, mint a disznók. Ezek a disznók, a mi disznóink rózsaszínben tündököltek a lapokon, talán azért, mert ők mindig rózsaszínűnek látták a világot, hiába éheztünk és nyomorogtunk mellettük. Ezért hajítottam ki a maskarát, amelyet viselnem kellett a falat kenyérért cserébe. Ha kellett a falatka, kényszerré vált a jelmez. Megváltam hát tőle, mert rájuk emlékeztetett. Rájuk, akik miatt sok-sok kövér disznó költözött a fejembe, torkomon át röfögtek naphosszat, álmodni nem engedtek, farkuk saját nyelvemként forgott a számban. Kivágtam mind. Még a lapokat is utánuk szórtam, rengeteg lapot a könyvből, amelyben benne volt az egész életem.

Benne voltak az örömeim is, a lány a sarki házból, vastag fekete copfokkal, de hiába, mert mire felnőtt, mással járt el táncolni, nekem épphogy csak köszönt, nem is köszönt, csak biccentet, és azt mondta, jó napot. Egészen addig ment ez így, amíg állásom, házam és kocsim lett. És ő lett a hitvesem, mint a mesékben, patyolatfehér ruhát viseltünk mindketten, amikor a pap áldásával felcsavartuk egymás ujjára a gyűrűket.

Ez a lány én voltam egykoron. Ma már nem az a lány vagyok, gyűrűm sincs, autóm sincs, házam sincs, nincs, mert kinyitottam a könyvet, amelyben benne volt az életem. De ma már nincsen benne, mert kiolvastam. Kiolvastam belőle az életemet, és az életemmel együtt kihullottak belőle a sorok, a sorokkal együtt a nagyapám, a nagyanyám, aki apám ingét vasalta éppen, amikor ez bekövetkezett. Láttam, miként emelkedik fel munka közben a magasba, s én nem tudtam érte tenni semmit, hiába nyújtózkodtam, mert ő egyre magasabbra emelkedett, és én már nem értem el. Ő volt a nagyim, aki ellátta a családi asztalunkat, amíg el nem fogyott a lisztünk, amit pótolni nem tudtunk.

De mi jól éltünk, pazaroltunk, kizsákmányoltunk, olvastam a könyvben, amelyet anyám vásárolt Rozsnyóban, amiért büntetésbe kellett esnünk. Előbb nem a könyv miatt, hanem Rozsnyó miatt, mert már nem volt szabad Rozsnyóról beszélni, de aztán a könyv miatt is, miután már senki sem értette, miért Rozsnyóban adták ki a könyvet. Hiába írta az első oldalon, miért, mert a miérteket ekkor már senki sem értette. Kiszakítottam ezért belőle az első oldalt, és anyám után küldtem, de ennek ellenére is azt mondták, túl jól élünk, nincs jogunk több liszthez. Nagyapám ekkor állt ki mezítláb és szakadt gatyában a vízpartra, amely még a miénk volt, de mire hazaért, másé lett. Lenyúlta a halakat, kiáltották utána, s őt is a nagyi után küldték, én pedig ismét csak néző lehettem, mert a kezem nem volt annyira hosszú, hogy meg tudjam menteni. Gyerek voltam még, de bűnös. Ezt is ők olvasták ránk, miután nem értették a szavaimat. Pedig csupán annyit közöltem volna velük, hogy olyan székeket, mint a nagyapám, nem farag senki széles e világon. Nem értették, mégis utána küldték a széket is, mert nekik nem kellenek a faragott székek. A faragott szék bűnt hordoz magában. A faragott szék az ördög műve.

Kiolvastam a szemükből, hogy hamisak, anyám is ugyanezt láthatta, ezért figyelmeztetett még időben, hogy a könyv veszélyes, ne nyissam ki.

Most egy fűszál van a tenyerem alatt, erős fűszál, de már nem az enyém. Itt már semmi sem az enyém, hiába kapaszkodok a mező zöld szőnyegébe. Az ég nem tudom, kié, de ez már nem is számít, hisz benne lakik a nagyanyám, benne a nagyapám, az apám és a szék, és én hiába nyújtom utánuk ölelő karjaimat, mert egyiküket sem érem el.

Márpedig a könyv nem mondott erről semmit, hiába nyitottam ki, s hiába hittem azt, hogy a könyv, amelytől anyám annyira tiltott, majd megment. A könyv nem mentett meg, mert a könyv nem az én családomról szólt, hiába volt benne mindenki, én is, a benne lévő életek égi életek voltak, nem földiek.

Ezért küldtem volna utánuk a könyvet is, de hiába próbálkoztam, a könyv folyton visszazuhant a lábam elé. Napokig hevert előttem a porban, fájlalta, hogy hová jutott. De aztán hirtelen mozdulattal nyúltam utána, felkaptam és kinyitottam. Nem gondolkoztam ezúttal sokáig, nem fontolgattam, hogy miként is nyissam ki, meg hol, meg hogyan. Mindez nem érdekelt. Csakis a megoldás érdekelt, de a megoldást nem találtam meg benne. Csak a végkifejletet, mindennek a befejezését, mintha a fejezetekből kivágták volna a bevezetést, és csak a tragédiáknak kegyelmeztek meg.

Most itt fekszem a mezőn, fű alattam, ég felettem, és a könyvvel takarózom. A könyvvel, amelyben benne van az egész életem, de amelytől hiába reméltem a megváltásunkat.

Ez a könyv tehát nem rólunk szól, mégis benne van az életünk.

Turul

2011-05-31T12:14:00.000+02:00

– amely nem csupán birodalmi szimbólum, a czipőgyártás hatalmi jelképe városon, és kőbe vésett dicsőség a községközpontokban, hanem oka annak, hogy a szerénykedők egy adott pillanatban előlépnek a sötétből, és hirtelen a figyelem középpontjába kerülnek, sőt, combjukat megcsillogtatva egy fekete necc alatt, megzavarják az események értelmes menetét

Madárcsicsergésre ébredtem, nagy baj tehát nem lehet, gondoltam. De aztán Annácska kicsoszogott a konyhába, ahol a reggeli teasüteményhez tejeskávét kortyolgattam, és a retikül visszaszerzése felett érzett örömömben nagy vígan morzsolgattam a tenyeremet. Mivel nem úgy járt el, mint bármikor korábban, nem ült le az asztalhoz, nem kérdezte meg, van-e mosogatnivaló, azonnal megállapítottam, hogy bizony rossz fát tehetett a tűzre. Ugyanígy viselkedett néhány hónapja, amikor a beleegyezésem nélkül kölcsön vette a fekete kisestélyimet, amit aztán a mulatságon tönkre is tett. Olyan állapotban helyezte vissza szótlanul a szekrényembe, hogy azt még egyszer házon kívül hordani nem lehetett. Nagyon megorroltam rá akkor, mert nem volt több kedvenc alkalmim, és amikor mennem kellett volna társaságba, s készülődni kezdtem, hogy pontosan érkezzek meg, ne utolsónak, nem volt mibe öltöznöm. Gyanítottam, hogy most ugyanez történt, ezért rá is kérdeztem, jól érzi-e magát. Ő erre felém fordult, de anélkül, hogy rám nézett volna, visszamenekült a szobájába. Úgy véltem, megtettem minden tőlem telhetőt az érdekében, ezért többet vele nem törődtem, megittam a maradék kávémat.

A délelőttöm fölöttébb derűsen telt, hisz meglátogatott az egyik legkedvesebb ismerősöm, akit leánykori baráti körömben orcájának pirospozsgása miatt egyszerűen csak Pirikének becéztünk. Pirike ezt azzal hálálta meg, hogy sosem érkezett üres kézzel. Ha hatan vártunk rá, akkor is mindenkinek hozott valamit ajándékba. Tehát tudtam, hogy kapni fogok tőle valamit, mégis meglepődtem, amikor egy egészen hatalmas és díszes dobozzal állított be. Én nyitottam neki ajtót, mert Annácska továbbra is a szobájában duzzogott (feltételezésem szerint).

– Ó, kedves barátnőm, már nagyon vártam rád. – üdvözöltem az ajtóban, és már tuszkoltam is volna befelé, elkerülendő, hogy személyét pletykákkal feketítsék be a környékbeliek.

– Te is rettenetesen hiányoztál nekem! Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára! Ugye egyet értesz velem abban, hogy nem kéne ennyire hanyagolnunk egymást?! És amíg el nem felejtem: ez a tiéd. – és az ölelésére kitárt karjaimra fektette hatalmas dobozát, miközben még mindig a küszöbön toporogtunk.

– Na de édesem, én ezt nem fogadhatom el! Megkértelek már... – tiltakoztam volna a masnis doboz ellen, ám ő közbeszólt.

– Mit csacsogsz, hisz nem is tudod, mi van benne! Előbb nyisd ki, aztán tiltakozz. – csitított le, s betuszkolt az ajtón.

Hellyel kínáltam, bár erre sem volt semmi szükség, mert ki nem állta a formalitásokat, így már Józsefem féltett óriáspárnáin hempergett a kanapén, mire odajutottam, hogy illedelmeskedjek vele. Aztán kibogoztam a csomagon áttekert szalagot, és óvatosan, mint aki rejtélyekhez jut közelebb, leemeltem a doboz tetejét. Előbb az alatta talált vörös selyembélés bűvölt el, amely nemcsak hogy szemkápráztató látványt nyújtott, hanem még illatával is levett a lábamról. Annyira elvarázsolt, hogy tán ha nem figyelmeztet, meg is feledkezem a lényegről, drága barátnőm ajándékáról, amely nem egyéb volt ezúttal, mint egy fekete necc-harisnya. Nem akartam megbántani, ügyetlenkedéseimből azonban gyorsan rájött, hogy nekem tulajdonképpen fogalmam sincs arról, mire is használják az ő neccét. Forgattam, tekergettem, de valahogy nem tudtam elképzelni a lábamon, no meg a necces lényemet az utcán, szomszédjaim rosszalló pillantásainak kereszttűzében.

– Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy nem láttál még ilyet?!

– Hidd, el, tényleg nem láttam.

– Ó, te szerencsétlen! Olyan butus vagy néha, mint egy kamaszlány! – kacagott rajtam feltartozhatatlanul, és visszavetette magát Józsefem párnái közé. – Na, majd megmutatom én neked. – mondta, s kiragadva kezemből értékes rongyát, felhúzta a jobb lábára egészen combközépig. – Most már tudod, mire való, te! Te, tisztességes asszonyság, ami vagy! Ezért nem jutsz semmire. Ezek alapvető fogások, amelyeket a mai romlott világban muszáj elsajátítania egy nőnek. Nagyvárosi létedre ilyeneket nem ismerni, úristen! – szörnyülködött, majd egy-két irritáló lábgyakorlat után lehajította magáról a neccet. – És akkor mi következik? Hát az, édesem, hogy kiöltözöl, és karonfogva elsétálgatunk a Turulig, ahol vásárolsz magadnak egy új cipelőt, mert ebben a kitaposott papucsban nem járhatsz többé! Igen, ne nézz reám ilyen ijedten. Ez lesz! – mondta, sőt, parancsolta, s nekem már időm sem maradt a tiltakozásra, hisz megragadta a kezemet, és vitt is magával a Turulba.

Ez volt a legfőbb oka, hogy ma kiröpültem az otthoni fészekből, és nem igazán elemezhettem ki azt az éles helyzetet, amely abból adódott, hogy a retikülömben, amelyet Annácskától loptam vissza, ráakadtam Matild aláírására. Csakhogy a képeslap, amely az illető aláírást hordozza, nem azonos azzal, amelyhez korábban már volt szerencsém, és amely teljesen véletlenül összehozott Matilddal.

Az otthon

2011-05-26T17:43:00.003+02:00

melege sokszor észrevétlenül hűl ki, például amikor mindenki kirajzik rajtad kívül, és így egyedül maradsz a nyavalyáiddal, de gyakran épp ilyenkor teremtődnek meg a megfelelő feltételei annak, hogy közelebb kerülj a megoldásokhoz

Drágám, feltétlenül vissza kell fognunk magunkat, váratlan nehézségek adódtak a hivatalnál, és amíg ki nem evickélünk a válságból, visszafogottabban muszáj élnünk – közölte velem hajnalban Józsefem, így már az ébredésem is mérsékeltre sikeredett. Szándékosság is volt benne persze, mert az ember napja nem indulhat ennyire rosszul. Nem tolhatnak ki senkivel ily módon. Nem ronthatják el egyikünknek sem ekként az időbeosztását. Bár Annácska elkészítette a tojásos reggelit, nem is akadt benne kifogásolnivaló (nem úgy, mint Józsefemék vállalatánál az elszámolásban), megléte semmit sem változtatott kedélyállapotomon. Sőt, miután kiköhögtem magamból elkeseredésemet, Annácskával is közöltem, hogy ezentúl szorosabbra kell húznunk a gatyamadzagot, majd elküldtem a piacra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felmérjem, fele annyi pénzből, mint amennyit eddig fordítottunk vásárlásra, mennyi jut a fazékba. Az eredményt már nem vártam meg, mert dolgom akadt épp elegendő.

Először is kifordítottam mindent az irattáskámból, abban a hitben, hogy majd csak találok valamit, egy feljegyzést például, egy cédulát, ami útbaigazít az elmúlt napok történéseit illetően. Nagyon reménykedtem annak a kulcsnak a felderítésében, amely elő tudná mozdítani a titkok megfejtését. Józsefem ebben semmiképp sem akart nekem segíteni, de bevallom őszintén, rá nem is számítottam. Furcsállottam viszont, hogy Annácska sem beszél, holott máskor be nem állt a szája, bármiről is volt szó. Csak mondta, és mondta, le nem lehetett csitítani. Ezúttal viszont gyanúsan hallgatott. Némaságát ráadásul folyamatos csintalan vigyorgással tetézte, úgyhogy képessé váltam azt feltételezni róla, hogy köze van az ügyhöz. És mivel egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nem tévedek, kíváncsiságom is megduplázódott szobája iránt, amelyet – amióta visszatért, és amióta én is visszatértem természetes állapotomba – hét pecsét alatt őrizget (korábban nem volt szokása becsukni az ajtókat, ami miatt néha össze is kaptunk elég rendesen).

Ezúttal nem kételkedtem abban, hogy a lakásban biztonságban vagyok, hisz láttam elmenni, s hallottam, amint elfordítja a kulcsot a zárban, de azért kinéztem az ablakon, nehogy rám nyisson, miközben kutakodok a holmijai közt. Már a tér túloldalán volt ekkor, jó félmérföldnyire a kapunktól, így bátran benyithattam féltve őrzött birodalmába. Első látásra semmi sem lepett meg, még a szekrényén sorakozó piros almák kivagyisága sem (lévén, hogy ő a sárgákat kedvelte), az ágyterítő sem, amely kissé gyűrötten takarta el tekintetem elől a hálóingét és a kispárnáját, illetve mindazt, ami még oda befért. Benéztem a ruhái közé, az ágy alá is, a regényekben ugyanis mindig az ágy alatt találják meg, amit keresnek. Ám én most nem jártam szerencsével. Már a nappaliban tekeregtem, amikor úgy rémlett, hogy az asztalon mégis csak feküdt egy számomra ismerős tárgy. Kinéztem a kulcslukon, és mivel nem közeledett senki, Annácska sem, ismét benyitottam a szobába, s rögtön az asztalhoz siettem, de hiába, mert a brossán kívül ott semmi sem leledzett. Szavakkal ki sem fejezhetem, mennyire elszomorodtam, fogalmam sincs, mi okból tévedtem. Kifelé menet azonban ráesett a pillantásom a szekreterre, amely a szekrény és az ajtó közé volt betolva, olyan szögben, hogy belépéskor észrevétlen maradt. Közelebb hajoltam a rajta lévő csomaghoz, mert azt hittem, csak képzelődöm. Rosszul hittem. Lecsaptam hát rá, aztán becsúsztattam a hónom alá, s bezárva magam mögött az ajtót, kirohantam a konyhába, hogy lehetőleg olyan helyre gyömöszöljem be, ahol Annácska biztosan nem találja meg. Épphogy elhelyezkedtem a hintaszékben, amikor megérkezett a piacról. Úgy tettem, mintha bele lennék merülve az irományaimba, s mivel bűnösnek éreztem magam (jóllehet nem kellett volna), ujjgyakorlatokat kezdtem végezni az ölembe helyezett írógépen, mást ugyanis csinálni vele nem lehetett, hisz nem működött.

– Mit gondol, mit vettem? – nézett ki rám huncutul a konyhából, és kezeit összekulcsolta a háta mögött, mint aki arra kíváncsi, kitalálom-e, mit rejteget.

– Nem tudom. – válaszoltam, mert tényleg nem tudtam, mit szorongat a kezében.

– Ó, dehogynem, biztosan tudja. Gondolkozzék csak! – parancsolt rám fülig érő mosollyal, és rakoncátlan kis csikó módjára megrázta a fejét.

– Epret! – vágtam rá, hogy ne hallgassak.

– Neeem, de egyet még találhat. – folytatta idegesítő játékát nagy-nagy szomorúságomra, mert már nagyon érdekelni kezdett, mire dobta ki férjem drága pénzét.

– Annácska! – szóltam rá dühösen. – Értse meg, nem tudom, mi van a markában, és kedvem sincs tovább találgatni. Különben is figyelmeztettem még a reggel, hogy vissza kell fognunk magunkat, vége a fejetlen pénzkidobásnak. – néztem rá szigorúan, mert úgy gondoltam, erre el fogja árulni, miről is van szó.

– Igen? És ehhez mit szól? – vágott vissza, s meglóbált orrom előtt egy retikült, amely kiköpött mása lett volna az enyémnek, hacsak egy árnyalattal is sötétebbre festik, ezt az apróságot azonban ő nem vette észre. – Na? Még mindig úgy gondolja, hogy kidobott pénz az ablakon?

– De Annácska! – színleltem felháborodásomat.

– Nem hagyhattam ott, hisz kétségbeesetten kereste! – s ezzel, mint aki megsértődött, portékáját ráakasztotta a kilincsre, s visszament pakolni, még az ajtót is becsapta maga után.

Nekem pedig maximálisan ki kellett használnom pillanatnyi egyedüllétemet, hogy újfent belopózzak intimszférájába, ahol ma már kétszer is jártam, és pótoljam a korábban általam okozott hiányt. Nem vett észre, én pedig megkönnyebbülten süppedtem bele fotelembe. Valóban azt hittem, hogy gondjaim egyikét végleg kipipáltam.