Lebontják Szabadkát. Mentsük meg Szabadkát!

Szabadka legújabb városrendezési terve szerint megközelítőleg kétszáz (200!) régi épületet kell lebontani új utak és bevásárlóközpontok építése miatt, köztük annak a Raichle Ferencnek az ingatlanjait, aki a délvidéki város legszebb szecessziós bérházait és palotáit tervezte – közölte tegnap a Duna Televízió.


Megjegyzendő: Szabadka a közép-európai szecesszió egyik legszebb városa, ahol a csodával határos módon épségben fennmaradtak a monarchia fénykorát idéző díszes középületek. A tévériportban megszólalók ezért egyebek mellett azt nehezményezték, hogy a korzón ma már szinte csak bankok vannak, és egyre több a posztmodern, semmitmondó, szürke betonkolosszus.

Dévavári Zoltán, a VMSZ alelnöke a romániai faluromboláshoz hasonlította Szabadka tervbe vett „korszerűsítését”. Vass Géza, a Szabadkai Műemlékvédő Intézet vezetője viszont azt állítja, az engedélyeket azért adták ki, mert még műemléki környezetként sem képvisel értéket az a két Raichle-épület, amelyet bontásra ítéltek.

Raichle József Ferenc főként Szabadkát, Szegedet és a délvidék többi települését színesítette különleges hangulatú épületeivel a 20. század elején. Elsősorban arról volt nevezetes, hogy Lechner Ödön után ő alkalmazta legnagyobb gazdagsággal a pécsi Zsolnay-gyár mázas kerámiadíszeit.

Kapcsolódó anyag

Te, rongyos élet, kapj el, ha tudsz!

Legalább egyszer az életben mindenkinek meg kell tapasztalnia, milyen pénztelennek és megalázottnak lenni, mert úgy tűnik, aki ezt nem éli át, bután fog meghalni, s még a végső lakomáról, a nagy közös buliról is lecsúszik – mégpedig végleg, az apokalipszisig. Ha tehát nincs ahhoz szerencséd, hogy minimum egyszer az életben budipucoló legyél egy közintézményben, akkor maximum egy senki lehetsz, és semmit sem tudsz majd – olvasható az Írásokban.

Amúgy meg tényleg nem árt felpróbálni a kék nejlonköpenyt, megragadni a seprű s a kefe nyelét. Mert ha ezt megteszed, tieid lesznek a lelki erények, és minden egyéb szellemi szépség, amelyekről még csak nem is álmodtál, hisz létezésükről nem tudtál. Szóval miután beöltözöl, nem kell többé a kávé kifőzésével bajlódnod reggelente, nem kell uzsonnát készítened, bevásárolnod munka után, megfőznöd az ebédet, megnézned a kedvenc sorozatodat, nem kell majd fogat mosnod, sem a szennyest kimosnod, sem végigszáguldanod a világhálón, sem pénzt kiadnod. Mások mocskának eltüntetésén kívül nem kell tenned semmi különöset, mert senki sem fog tudni rávenni arra, hogy megtegyed. Mondod aztán majd nekik nagy bőszen: „Fiaim, az idő – pénz!” És meglátod, lábaidhoz fognak borulni, a jövőjükben te leszel a megmondó ember, az egyetlen, akire hallgatni fognak, elhallgatni előled fontos dolgokat.

Ezek után azon sem kell már gondolkodnod, mit viseljél magadon másnap reggel cukrászdába menet, mert a folytatásban neked nem lesz közöd az anyagiakhoz. Annál is inkább, mert új egyenruhádban csámpásnak fogsz kinézni, hiába a tiéd egyébként a város legszebb női lába, az ördög sem vesz majd észre. Hogy csóró voltál, és maradtál, azt mindenki tudni fogja, azt viszont már nem, hogy könyvtárnyi tudomány van a fejedben: sokak szerint ez ugyanis még a szociális státusodnál is jelentéktelenebb, nem több egy okostojásnál. Elvégre ha nem ülsz kiskosztümben és tétlenül egy pucos irodában, le vagy nullázva, te vagy a frájer, a falu bolondja, azonos a felmosórongyoddal, ám még balf_sz is vagy – kisasszony létedre. Az igazgató általában tetőtől-talpig végigmér, de elfelejt köszönni neked, bár ahányszor lát, annyiszor megjegyzi, hogy bizony kilóg a bokád a ruhád alól, a tarkód a kontyod alól. Merthogy dús hajkoronáddal mehetsz te a sóhivatalba hódítani, takarítóként azonban kibontva sose hordjad. Mert hát mit is képzelsz magadról, te kis olcsó kur_a?! Legyél inkább kopasz, bájaidat rendesen rejtsd el, nemedet senki se ismerje fel. Jogokat ne kérj, ne elégedetlenkedjél, ám a kliensekkel illedelmesen viselkedjél. A kötelességek teljesítése terén tehát te légy a tökély. Legyél felügyelő, beszerző, pénztáros, raktáros, könyvelő, s néha direktor, utóbbi azonban csak akkor, ha beáll a válság, megtelik az árnyékszék.

Ezen elvtelen rendszer ellen lázadt fel egyszer Ilona. Ő azt mondta, ha a felmerült helyzet miatt felelősséget kell vállalnia, s a problémát, amiért nem hibás, meg kell oldania, vegyék le róla a zubbonyt, s tegyék vezető beosztásba. Ilona magatartása a közösséget persze felháborította. Na még ilyet! Na még ilyet! – értetlenkedtek kórusban a fasírt szagú alkalmazottak, titokban azonban mindenikük remélte, hogy Ilona revoluciója az ő helyzetüket is jobbra fordítja. Ám mihelyt a hősnő célját elérte, s az igazgatói széket megszerezte, korábbi kínzóiról, testi-lelki sanyargatóitól szinte teljesen megfeledkezett, mivel egy ideig senki sem elégedetlenkedett. Azután viszont, hogy egy szép napon a tömeg elébe járult és előtte panaszaitól megszabadult, stratégiát váltott. Azt gondolta, az ő missziója, hogy megmutassa, milyennek kell lennie egy valódi, vérbeli főnöknek, milyennek egy jó kollégának, munkatársait ezért tiszta szívből a keblére ölelte. Mesterkélt jóindulatának meg is lett az eredménye: a beosztottak imádni kezdték, ajnározni, mígnem az iránta való szeretetük odáig fajult, hogy a jóindulatát hülyeségnek kezdték nézni, s a munkahelyüket merész ívben elkerülni.

Ilona így végül főnökasszonyként megbukott, a felhalmozódott adósság miatt pedig még a dutyiba is belebotlott. A börtönrácsok mögött azonban bőven maradt ideje az elmélkedésre s cselekedeteinek kielemzésére. Rájött, hogy nem való neki a mesés fizu s az elvtelen taktikázás, ám még a példaállításra kényszerülő szerepkör sem, hisz ő a földhöz ragadt törvényeknél nemesebb eszmék képviseletére született. És miután ezt magában eldöntötte, ismét beállt takarítónőnek. Az is maradt, szerény és szegény, amíg meg nem halt. Állítólag boldogan, a hűvösön.

De ki hiszi ezt el?

Aladin leszármazottainak csodalámpája

Szerencsétlenkedésből is rekordot döntögetnek

A világ legnagyobb fémből készült söröskorsójának megalkotása után a világ legnagyobb elektromos lámpájának működésbe helyezésével próbáltak helyet szorítani maguknak a rekordok könyvében és a mennyekben Temesvár jelenlegi elöljárói, ilyen-olyan hangadói, mitugrászai. A fölöttébb vicces eseményről és a tisztségviselők kétes igyekezetéről korábban már beszámoltam (http://gurzoklaraeniko.blogspot.com/2009/12/sotetseg-fenyben-sorvado-kozossegeink.html), amiként arról is, hogy az avatóünnepségen az is kiderült, mennyit (nem) sikerült a bennfenteseknek megtudniuk a 125 évvel korábbi világsikerről.

Azt viszont már nem volt alkalmam a helyszínen átélni, hogy ügyeskedésük végül ügyetlenkedésbe ment át, ezért néhány hónapnyi örömujjongást követően a lámpást alapos restaurálásnak vetették alá. Miért is ne, hisz így a hivatalosan bevallott 35 ezer euró, amit már ráköltöttek, tovább kamatozhat egyes lángeszűek bankszámláján. Utóbbiak alatt többek között azokat értem, akik grammatikailag hibásan festették fel az amúgy semmitmondó s hazug ismertető szövegeket az agyonajnározott alkotásra. Hogy az angol, a francia, a német, az olasz, a spanyol és a román közül melyiket, azt nem tudom, bár ezt illetően is van némi sejtésem. Nekem csak az tűnt fel, hogy a magyar nyelvű bizony átcsapott latinóba, vagyis fel sem került a magyar újításnak emléket állító kompozícióra. Következésképp: a csodalámpa úgy rossz, ahogy van. Nem elég, hogy esztétikailag számomra a teljes bukást vetítette előre, de még azt a célt sem szolgálja, amiért állítólag felállították (ennek történetéről a későbbiekben szólok majd bővebben). Ám hogy mégis betekintést nyújtsak e torz Guiness-kísérlet kulisszatitkaiba, elárulom: 125 évvel ezelőtt Török János polgármester kezdeményezésére világították meg először Európában villanyizzókkal az utcákat. A javaslattevőről persze nem sok szó esett a mágikus műtárgy kapcsán, az indoklás hiányosságától pedig nem lett rosszul senki, csupán attól, néhányan, hogy azért mégis csak kapott „ez a Török” egy büsztöt a személyiségek sétányán. Hát már ez is valami. Ám aki ennyivel, megelégszik, ne is számítson többre, s ne is követelőzzön, nyafogjon a jövőben, amikor majd fizikailag is kisebbséginek fogja magát érezni (ha még nem érzi magát annak).

Ezért nem szeretem, amikor a Böge-parti város multikulturalitásával példázódnak. Hisz milyen tolerancia az, amelyik még az anyanyelvedet sem tűri el egy szerencsétlen, idétlen köztéti lámpán? De megtűri a spanyolt, például, holott hispániai lakosa nem túl sok volt a Bánság fővárosának (azt a pár szefárd zsidót leszámítva, akik tényleg az Ibériai-félszigetről vetődtek el jókedvükben a Bánságba). Vagy talán a spanyolországi eperszedők előtt hajtunk fejet ezzel a jelképépítéssel, azok előtt, akik már nem akarnak románok lenni s románul beszélni? Az olaszokkal pedig tudjuk, milyen viszonyban áll mostanság a többség, de ezt most hagyjuk, mert bennünket sem ölelnek a keblükre. S ami a legfontosabb, és ami közösségünket közvetlenül is érinti: hogy már semennyire sem vagyunk meghatározó tényezők a térségben, egyáltalán nem számítunk, nem létezünk. És ennek eléréséhez csupán néhány évtized leforgása kellett.

***

A villanyvilágítás bevezetését előíró szerződést Temesvár elöljárói 1882. december 15-én kötötték meg az Anglo-Austrian Brush Electrical Company Limited nevű brit céggel. A kontinensen premiernek számító beruházást azonban a minisztériumnak is engedélyeznie kellett, a temesváriak ezért küldöttséget menesztettek a fővárosba, Budapestre, ahol arra hivatkozva, hogy bárminemű halogatás óriási vesztességet okozna az államkasszának, meg is kapták a jóváhagyást. A munkálatok Kierzkovs(z)ky Stuart vezérigazgató irányításával 1883. február 27-én kezdődtek meg.

A budapesti Ganz Rt. által gyártott elektromos lámpatestek (1833. március 10-én) a Blau Testvérek szeszgyárában gyúltak ki elsőként, a lakosságnak azonban még egy évig kellett várnia a fényes „csodára”, a britek ugyanis haladékot kértek. A nevét International Electric Limitedre változtató angliai cég a késedelmet azzal együtt vállalta, hogy a csúszás 10 ezer forintjába került.

„...az egész világ feszült várakozással néz elébe a teljes kivilágításnak. (...) New York egyik külvárosának kivételével még sehol sem tettek kivételt a villamos fénnyel” – olvasható a Délmagyarországi Lapok 1884. október 2-i számában.

Több hetes próbavilágítás után a történelmi fordulat 1884. december elsején következett be: a 29 ezer forintra becsült 731 égő ezen a napon éjfélig világította be Temesvár utcáit.

(részletek a Török János. Temesvár korszakalkotó polgármestere című tanulmányomból)

Rend a lelke mindennek

Odahaza a város határából már szemügyre vehettem a legközelebbi falut, itt, ha végignézek az utcán, még a szomszédos portára sincs rálátásom. Annyira girbegörbe errefelé az összes sétány és sugárút. Legalább annyira, mint a kisebbségi életpálya – másutt. Nem mintha hiányolnám a betekintési lehetőséget a velem egyazon égbolt alatt élők intimszférájába, ám ami az ex-osztrák részeken a rendet jelentette egykoron, az itt ismeretlen, és talán még korlátoltságnak is tűnne (amiként odaát, a kamaszkorát élvező román földön ma fantázianélküliségnek számít). Ide nem ágyazta be magát a rizsporos parókájú birodalmi mérnökök pontossága, igényessége, s így annak a bizonyossága sem létezik, hogy bármerre is indulok, nem fognak meglepetések érni. Az én Habsburg-gyökerű világomban viszont mindig a községközpontban magasodik a templom, mellette az iskolaépület és a polgármesteri hivatal. Aztán a postahivatal, a rendőrség, mind-mind előre megtervezetten és megfontoltan. Nem csak úgy odabiggyesztve, beszorítva két bokor közé, hozzávetőlegesen, esetlegesen felépítve, hanem derékszöget, szabályos mértani formákat alkotva, kifogásolhatatlan látványarchitektúrát nyújtva. Abból a világból tehát, amihez hozzánőttem, semmit sem találok itt meg, jóllehet, mint mondják és igazolják, az is a mi hazánk, ez is a mi hazánk, hisz elvégre egyazon ország lakói, felvirágoztatói, kiteljesítői voltunk (és maradtunk – lélekben).

Mindezeket azért írom ide le ennyire lelkiismeretes részletességgel, mert az egyik legkedvesebb ismerősöm tavaszi nagytakarítás gyanánt rendteremtésre intett (többek között). Mondtam is neki, ami az én szétszórtságomat illeti, bizonyára téved, mert emlékszem, engem már az óvodában arra oktattak, hogy nem szép dolog kilógni a sorból. Ezt különféle kommunista módszerekkel igyekeztek elmagyarázni. Először is rám erőszakolták a műszálas kék-narancssárga sólyomegyenruhát, amelybe már akkor beleizzadt a gyermek (ha vigyázott magára, ha nem), amikor még fénytávolságok választották el a hormonháztartástól. Aztán – szintén nyomásgyakorlásként – az elvtársak azért is kiverték a biztosítékot, ha a többiekétől eltérő uzsonnás táskába csomagolták be szüleim a szintén egységesített kőkemény elemózsiát. Ez a fajta móresre tanítás az iskolában folytatódott, ahol a tornaterembe csupán fehér talpú fehér tornacsukában, úgy nevezett teniszcipőben, fehér pólóban és piros rövidnadrágban volt szabad belépni, hancúrozásról, ugrabugrálásról ugyanis szó sem lehetett. A csak verejtékkel, temérdek kenőpénzzel és sok-sok ismeretségi kör lefizetése által beszerzett szerelésben úgy kellett ide-oda masírozni, normákat teljesíteni, bakot ugrani, mint a hadseregben. De tényleg. Ha nem érted el a kívánt szintet és nem teljesítetted a normát, mehettél hajót húzni. Hiába voltál jeles irodalomból, zseni matekból, és hiába hánytad nagyszerűen a cigánykereket, vágtad a spárgát, ha öt perc alatt nem futottad körbe háromszor a tanoda alkotta városnegyedet, nem értél semmit, sőt, egyenesen bebizonyítottad, hogy selejt vagy, alkalmatlan a kommunista életforma művelésére. Egy ízben akkora sallert kaptam azért, mert ennek kapcsán kinyilvánítottam a(z ellen)véleményemet, hogy bizony rendesen kicsattant tőle az arcom. Pofozkodós tornatanárom végül nem úszta meg szárazon agresszív perverzkedéseit, hisz piszkos múltja miatt a forradalom után szabályszerűen meghurcolták, még ki is rúgták (de csak a sulinkból...).

Na de verekedős pedagógusból egy egész csokorra való akadt híres gimimben, jóllehet, ez még nem jelentette azt, hogy belőlünk kihozták a legjobbakat. Mi több, minél többet püföltek bennünket, annál rosszabbak és gyűlölködőbbek lettünk, és néha, sőt, egyre gyakrabban még egymással is hajba kaptunk. A csataszellem annyira belénk ívódott, hogy most már csak röhögni tudok ezeken a régi történeteken, ahelyett, hogy bűnbevallóan, szemlesütve ülnék a templomi sötétségben.

Ettől függetlenül a frász bennem maradt, és talán mára mániává is enyhült. Mással képtelen vagyok megmagyarázni ugyanis azt, miért idegesít, ha a fogkefémet délután nem a szokásos helyén találom, ha az ágyterítőm gyűrötten vár haza, ha a törülközőmre a takarítóeszközök között lelek rá, ha..., ha... Ha semmi sem oda kerül, ahová én akarom. Az én törvényeim szerint ugyanis a könyvnek a polcon a helye, nem az íróasztalomon, sem a tévé mellett, vagy a kávés csésze alatt, a bögrémnek pedig a konyhaszekrényben, és nem a számítógépemen, de a tél elmúltával, kifakadásomat elkerülendő, a bakancsoknak is vissza kell kerülniük dobozaikba. Ki nem állom például, ha az ajtón belépve belebotlok a család teljes csizmagyűjteményébe. Ezt a rendet, az én törvényeimnek engedelmeskedő fegyelmet szigorúan meg is követelem mindenkitől. Akár még álmomból is képes vagyok magamhoz térni, s nekilátni a kutakodásnak, ha eszembe jut egy régóta nem használt kedves mütyür, amelyet már hónapok óta nem láttam. Ha nem így cselekednék, szükségállapotban semmit sem találnék meg (nem mintha a keresett tárgy egyébként mindig elsőre a kezembe akadna).

Vérembe ívódott rendteremtési mániám azonban, úgy tűnik, most már a külvilágra, mások magánéletére is kiterjed. Szombaton ugyanis kimentettem az egyik ismeretlen polgártársnőmet a lángok közül. Pedig valójában nem is tettem semmit, csupán észre vettem, hogy ég a ház a feje felett, ezért értesítettem a tűzoltókat (illetve megkértem valakit, hívja fel sürgősen az illetékeseket). Nem tudom viszont, hogy ő – mint potenciális áldozat – örült-e hősies fellépésemnek, avagy nem (lehet, öngyilkosságra készült), én mindenesetre néhány óráig megváltónak, messiásnak éreztem magamat, és ez annyira, de annyira jól esett ebben a hatalmas felfordulásban.

Építészettörténeti rezümé Csákon (+ egyéb érdekes olvasnivalók)

Még megmenthető lenne a város régi arculata

Vannak még úgynevezett erdélyi vidékek, amelyek a szó szoros értelmében sosem tartoztak Erdélyhez, és amelyek múltját nem tárta fel sem régész, sem történész. Ezen sejtelmes, titkokkal, meglepetésekkel teli életterek egyike a bánsági Csák, közismertebb nevén Csákova, a Temesvártól alig 30 kilométerre fekvő mezőváros.

Csák, amely akár Csákvár is lehetne, hisz egyesek máig így nevezik, a nyáron került igazán közel a szívemhez, olyannyira, hogy az általam megközelíthető kisvárosok közül a kedvencemmé vált. Pedig hát elég sokra tehető azon települések száma, amelyek első látásra levettek a lábamról. Csák azonban mindenek fölé került. Pedig hát nincsenek sem dombjai, sem hegyei, sem kastélyai, csupán egy hatalmas piactere van, amely azonban igazi kóstolót ad a középkor óta rajta áthaladt rendszerekből és ízlésekből. Van itt kérem szeletekbe sűrített középkor, török megszállás, osztrák uralom, magyar felvirágzás és román nemulass. Csupán alá kell nézni a hulló, málló vakolatnak, és egyből feltárul ennek a helyszínnek a szépsége, bája, barokkos nagyvonalúsága, klasszicista eleganciája.

A közgyűjtemény székhelyén persze ennek a sokrétűségnek semmi nyoma. A könyvtárrendező múzeumőr, földijeihez hasonlóan Olténiából érkezett ide, s nem tud magyarul, se németül, mi több, csodálkozik, hogy mi azon csodálkozunk, miért nincsenek képviseltetve a Csáknak sokáig tartást és hírnevet adó svábok az alapkiállításban. Mondja, ő nem tudja, ő új ezen a vidéken, és abból az ősi anyagból rendezte be a tárlatot, amit a padláson és egyéb eldugott zugokban, sarkokban talált. Szemünk állásából valószínűleg nem hiszi el, hogy mi elhisszük neki: ama bizonyos dugi helyeken csupán a román földművesek használati tárgyai porosodtak évtizedekig. „Örömünkre” még hozzáteszi: majd még hoz Olténiából pár konyhai eszközt, hogy gazdagabb legyen a mutogatnivaló műtárgy.

Pár percre halotti csönd ékelődik be közénk.

Aztán szóba kerül a várból megmaradt 14. századi csonka őrtorony, vagyis a kula, amelyet nemrég hozatott rendbe a város, de csupán félig, mert a teljes rendbetételt nem lett volna miből finanszírozni. Informátorunk jelzi, éppenséggel kinyithatja az épített ritkaság ajtaját, mert nála vannak a Csák féltett kincséhez vezető kulcsok, de, állítja, egy belső lépcsősoron kívül nem igazán van mit ott szemügyre vennünk. Amúgy is, már megérkezésünkkor figyelmeztettek a polgárőrök, életveszélyes lenne oda bemenni, elégedjünk meg a lábainál üzemeltetett tenyérnyi strand kínálta kikapcsolódási lehetőségekkel. Szófogadó érdeklődőkhöz illően lemondunk a látogatásról, de felmerül bennünk a kérdés: mégis mihez kezdenek majd a helybeliek, ha véletlenül betéved hozzájuk egy valódi turistacsoport, esetleg az innen elszármazottak unokáiból verbuválódott németországi egyesület, szövetség, amelynek tagjai talán még hallottak arról, hogy Csákon már a 20. század elején működött egy mozi, s a napilapot olvasó vidéki lakosságot hében-hóban vándorszínész-társulatok, nívós fúvószenekarok szórakoztatták.

Csáknak ma már nincs se mozija, se napilapja, se nívós rezesbandája, 2004 óta újból van viszont városi rangja.

A kávézónak minősített kocsma megtekintését persze útba ejtjük, hisz az ingatlan oszlopokon nyugvó árkádjai régi korokat idéznek: feljegyzések szerint itt terült el egykoron a török város, amelyből viszont nem sok maradt meg: az italozón kívül egy, már használaton kívüli oszmán hidacska élte csak túl a viharokat. A leépülés, a romlás, a nemtörődömség sajnos alapmagatartássá vált Csákon, része lett a mindennapoknak.

Ettől függetlenül (avagy inkább a részeként) az igen sokat kóstáló hőszigetelő nyílászárók itt is piacvezetők: a főtéren álló barokk szobrokkal együtt alakítják a városképet. Fehérségük és csillagászati áruk az önkormányzati atyákat is megbabonázhatta, a lakosság felkentjei ugyanis a természetes szépségű fa helyett az ordináré műanyag mellett törtek lándzsát, amikor arról kellett dönteniük, miféle ablakokat, ajtókat szereltessenek be a renovált, kicsinosított historizáló Városházába.

Egyedül a mellékutcákban megbúvó óriási porták tartják még eredeti formájukat, talán annak köszönhetően, hogy a főutaktól aránylag távol eső várost eddig elkerülte a túlzott, erőltetett iparosítás, így a svábok által elhagyott épületekbe, ha be is költöztek a legújabb kori betelepítettek, az a rendszerváltás után történt, vagyis nem olyan régen. A modern, fejetlen arculattervezésnek, avagy arculatrombolásnak tehát még elejét lehetne venni, a főtérnek parkosított jelleget adni, felfrissíteni, kipofozni, barátságosabbá tenni (beleértve eme reurbanizációba a szürke járólapok eltávolítását és az otromba narancssárga szemétgyűjtő ládák lecserélését).

Csák első ízben az 1332-1337. között keletkezett évi pápai tizedjegyzékekben szerepel egyházas helyként, neve szláv eredetű személynévből alakult ki. Kezdetben a Chag (1334), Chaak (1335) volt használatban, majd a török hódoltság alatt (1769–1772) a név délszláv képzővel ellátott megjelenési formája, a Czakova terjedt el. A románok és a németek a település szerb elnevezését vették át, ám a 19. században a magyarosított Csákovár/Csákóvár névalakot is használták (a Csakovar már 1780-ban feltűnik az oklevelekben). Bár az 1898-1912. közötti helységnév-rendezéskor a középkori változat nyert ügyet, a magyarok ma is inkább Csákovaként említik.

A 14. században a Zsidói családnak volt a birtoka. Védműve ennek az időszaknak a végén, 1390-1394. között épülhetett az akkori Temes partján, azzal a céllal, hogy a Temesvárról az Al-Dunához vezető utat ellenőrizze. 1395 szeptemberében hasznossága, fontossága be is bizonyosodott: Zsidói Miklós és Marc(z)ali Miklós temesi ispánok ugyanis itt győzték le a rájuk rontó törököket. 1395-ben azonban a főispán úgy vélte, jobban jár egy Bihar megyei birtokkal, ezért feladta Csákot, amely egyenesen a király, Luxemburgi Zsigmond tulajdonába ment át. A Zsidóiak (Miklós, István és György) 1401-ben kapták, avagy szerezték vissza a koronás főtől, nevüket is ekkor változtatták Csákira. Ezen bánsági famíliából eredeztethető egyébként a Magyarország későbbi történetében fontos szerepet betöltött, grófi címet szerzett, kapott Csáky család.

A 15. század végére már a teljes uradalom a Csákiaké. Ebből a Csáki Miklós által felhúzott vízivár körülbelül két hold területet foglalt el, és mivel minden oldalról a Temes határolta, lakói csak egy csapóhídon át mehettek be a községbe. Palánkokkal és vízgátakkal 1463-ban látták el, beosztása, kiterjedése módosult az idők folyamán. A Dózsa György hadai által 1514-ben elfoglalt védműből mára csak a 23,7 méter magas, három emeletes, nyitott, pártázott teraszban végződő, lőrésszerű keskeny ablakokkal ellátott, és 8 méterig felnyúló támpillérekkel megerősített téglatorony maradt meg (a karlsruhei levéltárban található tervrajz szerint a csáki egy hat bástyás, négyzet alaprajzú vár lehetett). Mivel átfogóbb ásatások, kutatások nem zajlottak egykori területén, illetve felületén, csupán a legkézenfekvőbb információk állnak a rendelkezésünkre. Tudjuk például azt, hogy a strand, a vasúti megállóhely és az önkormányzati épület által közrezárt telken magasodó kula falvastagsága az alapoknál a 2,7 métert is eléri, a legfelsőbb szinten azonban „csak” 1,1 méteres, szakszerű konzerválása, turista-látványossággá tétele pedig még várat magára.

Teljes homály övezi továbbá a Csák közelében egykoron elterült Tót-Csák (Tothcsaak) nevű helység múltját is, amelyről 1370-től 1417-ig vannak adataink. Érdekes még a mai Csák területén feküdt Szenderő: erről az élettérről 1327-ben esik első ízben említés, abban az esztendőben, amikor a Panki família tagjai megosztoztak rajta: Dobó és János Szendrő egyik felét, Máté és Pető a másik részét kapta meg ekkor. Az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben Zenderev és Zunduru a neve, 1473-ban pedig Cserivár (Temesrékástól délre feküdt) tartozékai között található. 1507-ben Szobi Mihály, majd Werbőczy István volt az ura.

Írott forrásainknak megfelelően a Csákiak 1551. szeptember 18-ig bírták Csákot, mindaddig, amíg a rác lakosság árulása miatt a törökök kezére került, ők pedig egy ide szervezett náhije székhelyévé tették. Egy 1605., illetve 1606. évi oszmán földleírásban már Ruméliához tartozó hódoltsági városként és kerületi központként szerepel. A védmű és a régi magyar település között ez idő tájt török város épült ki, ennek vásártere a mai főtér helyén állott, prosperált (az erre utaló nyomokról már beszámoltam).

„Aliék” bizonyára jól érezték magukat Csákon, hisz csupán Savoyai Jenő zentai győzelmének hírére, azaz 1697-ben adták fel félig-meddig, erősen keserű szájízzel az itteni terepet. Újabb fordulat az 1699. évi karloviczi békekötés után következett, hisz a Bánság hegyvidéki részéről, valamint Olténiából és Erdélyből a kivonulók románokat telepítettek be az állítólag elnéptelenedett Csákra s környékére. A szerződés kitételeinek megfelelően a vár lerombolásának a gondolata is napirendre került. A császári kormány 1701-ben Marsigli Alajost bízta meg a nagy szolgálatot tett erőd lebontásával, ám ő visszautasította a felkérést, mire a császári kormány Oettingen Farkas grófot jelölte ki a feladat teljesítésére. Utóbbi 1701 nyarán és őszén tett eleget a parancsnak, olyannyira, hogy csupán az őrtornyot hagyta meg az utókornak.

1716 augusztusában a törökök végleg elhagyták Csákot. 1722-ben a temesvári kormányszék kezdeményezésére német- és magyar ajkú iparosok telepedtek be a városba, 1724-ben pedig Crausen János kamarai főtiszttartó kezdeményezésére s közbenjárására 30-40 pfalzi, frank és svábföldi családok kaptak itt szállást. Ugyanekkor a plébániát is visszaállították. 1733. után Mercy tábornok hívására olaszok is jöttek, aztán spanyolok, majd 1740-től ismét németek. Ők a már felsorolt távoli régiókból, valamint Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Luxemburgból, Lotaringiából, Sziléziából, Felső-Magyarországról és Erdélyből indultak útnak. 1744-ben 30 bregenzi család érkezett, ők a lelkészüket is magukkal hozták. Mind közül végül a német városrész lett a legjelentősebb: ez a szerbek lakta negyedtől délre alakult ki, a beszélt nyelvjárások közül pedig az északi rajnai frank típusú vált meghatározóvá.

Ezen események közepette 1743-ban a württembergi dragonyosezred alakulatai számára Engelshofen táborszernagy lovaskaszárnyát emelt a régi vár belső telkén (a helyőrséget 1889-ben számolták fel, és ezzel jelentős jövedelemtől fosztották meg a polgári lakosságot). Ennek persze léteztek előzményei, hisz 1723-1778. között a katonai, majd kamarai igazgatás alatt álló Bánság egyik kerületének volt Csák a székhelye, s már 1726-tól honvédelmi testület állomásozott itt, amely egység a fennmaradt vártorony felhasználásával alakította ki a kaszárnyáját.

A hadi ügyek ápolgatása, erősítése mellett az oktatást és a hívek lelki gondozását sem hanyagolták el a csákiak: 1728-ban például felépítették a római katolikus iskolát, 1732-ben pedig letették a pápista templom alapkövét, jóllehet a bekövetkezett háborús idők miatt a templom csak 1741-re készült el. 1738-ban ugyanis a Dunán átkelő Tos Mohamed szerászker Pancsova eleste után, szeptemberben Csákot is elfoglalta, s katonáival két hónapig tivornyázott a településen. Ennek a betörésnek tulajdoníthatóan futottak szét a „németek”, akiknek lakásait, no meg a fiatal istenházát román és szerb ajkú csőcselék fosztotta ki, dúlta fel. A megrémült svábok csak az 1739. szeptember 1-én kötött béke után mertek visszatérni tűzhelyeikhez, ahol számuk jelentős mértékben megnőtt.

1778-ban újabb fordulat következett be Csák históriájában: a terebélyesedő helyiséget Temes vármegyéhez csatolták, majd 1791-ben Felső-Magyarországról, egészen pontosan Nyitraújlakról 27 magyarul beszélő családot telepítettek be a hatóságiak. Ők a mai Aurel Vlaicu utcában nyertek szállást.

Csák történetéből természetesen a zsidóság sem hiányzott: A közép-európai városokhoz hasonlóan a Mózes-hitűek itt is elég korán, már a 18. században megtelepedtek, és 1780-ban létrehozták a hitközségüket, amely 1828-ban 126 tagot számlált. A közösség 1863-ban emelte fel második zsinagógáját, ezt azonban 1959-ben lebontották. Lehet, európai analógiákat és világpolitikai okokat kéne keresnünk arra, hogy 1882 szeptembere s decembere közt antiszemita megmozdulások zajlottak Csákon: a tüntetők röpiratokat osztogattak és betörték a zsidó házak ablakait. Ennél súlyosabb atrocitásokra azonban nem került sor. Mára mégis teljesen eltűntek az izraelita vallásúak a bánsági városkából.

Tovább göngyölítve a história fonalát: 1823. április 23-án I. Ferencz király mezővárosi kiváltságokkal ruházta fel a helyiséget, jogosan, mivel 1828-ban már 3424 lakója volt, köztük 201 iparos és 51 kereskedő, marhavásárai pedig népszerűnek számítottak a régióban.

A felvirágzás üteme mégsem volt töretlen, hisz 1873 augusztusában és szeptemberében Csákot is elérte az egész kontinensen végigsöpört kolerajárvány, amelynek kilencvenhatan estek áldozatul. 1898-ban újabb csapás érte: a község legsűrűbben lakott területén, a piactéren támadt tűz, amelynek a királyi járásbíróság épületén kívül a közalapítványi uradalmi magtár és számos lakóház is martalékává vált. Máig megmaradt viszont az oszlopos árkádokkal, árucsarnokokkal bővített török ingatlan, az emeletes községháza s az előtte kialakított Erzsébet-liget egy szegmense, valamint a vele szemközti Nemzeti Szálló, amely funkciójától megfosztva, lepusztult, lerongyolódott állapotban várja megmentőjét. Innen elindulva, s a Városháza utcán áthaladva jutunk el az 1879–1881. között emelt neogót római katolikus templomhoz, majd az iskolanővérek polgári s elemi leányiskolájához, amelyet a község 1895-ben építtetett. A főtér egyik leágazásaként terjed keleti irányba a Temesvári utca, amelynek egyik oldalán az 1768-ban épült szerb, a másik oldalán pedig az 1900-ban emelt román templom áll.

A község lakóinak jóllétére utalt, hogy a 19. században öt pénzintézetet tartottak fenn, az anyagi prosperálásnak tulajdoníthatóan pedig a társadalmi-kulturális élet is igen színessé, pörgővé vált: a társaskörön és az olvasóegyleten kívül a közművelődés szolgálatában állott a szerb egyházi dalárda, a román és a magyar dalegylet (utóbbit Doby László gyógyszertáros szervezte meg 1897-ben), 1895-től a német sportklub, az önkéntes tűzoltó-egyesület, a polgári lőegylet, a temetkezési és az általános betegsegélyző. A város forgalmát, látogatottságát, fejlődését lényegesen fellendítette az 1893-ban átadott vasútvonal, amely által az itteniek a széphelyiekkel teremthettek gyors kapcsolatot: 1893-tól Zsebellyel, 1895-től Bókával is hasonló összeköttetésre nyílt lehetőségük. Noha az elektromosságot 1912-ben vezették be Csákra, állandó filmszínházát egy esztendővel korábban, 1911-ben avatták fel. Ez egyáltalán nem meglepő, mivel a publikum ekkor már aszfaltozott járdákon sétálhatott el a moziig: az utakat ugyanis 1882-ben modernizálták.

Csák az iparosítás terén is élen járt: itt volt az 1889-ben létesült Első Csákovai Hengergőzmalom Társaság székhelye, az 1891-ben megnyílt szódavízüzem (amely 1905-ben két másikkal egészült ki), Tikátsch Rikárd és Piszk Mór 1904 óta működtetett ecetgyára, s a szintén Piszk Mór által üzembe helyezett likőrgyár. Húzó gazdasági ágazata mégis a mezőgazdaság maradt, mi több, mint láttuk, ipari üzemeinek a többsége is a környék agrárterményeit dolgozta fel. A kertészetben az újburgonya termesztésének a meghonosításával játszott úttörő szerepet. Eredményessége részben annak volt betudható, hogy az 1884-ben átadott tanonciskola mellett 1885 óta egy magyar tannyelvű nívós földmívesiskolával is büszkélkedhetett a város, így a képzett utánpótlás biztosítva volt.

A haladásra, a szellemi táplálékra való igényt jelzi, hogy 1880-tól nyomda, illetve könyvkereskedés is működött Csákon. Az 1882-ben alapított Csakovaer Zeitung-ot két évtizednyi német nyelvű megjelenés után tulajdonosa, Peter Gradl, és főszerkesztője, Viktor Wittlin 1903-ban magyar nyelven, Csákova és Vidéke néven indították újra. Ebben a formában a lap 1915-ig jelent meg. Zökkenőmentes történetét a nyomdászok 1906. évi sztrájkja rázta csak meg.

Csákot 1920-ban csatolták Romániához, rác lakosságának egy része ekkor hagyta el, költözött át Szerbiába. A város kálváriája a második világháborút követő deportálásokkal folytatódott: 1945. január 14-én a szovjetek 66 német nőt és 46 férfit hurcoltak el kényszermunkatáborba. A tragédia nem szegte a meghurcoltatástól megmenekült svábok kedvét, akik a továbbiakban is tettek róla, hogy a csáki épített örökséget és hagyományaikat megőrizzék. A település lerobbanásához vezető végső csapást Ceauşescu kommunista diktatúrája s az állami vezetés 1972-ben napvilágot látott szisztematizálási terve jelentette, hisz utóbbi azt célozta, hogy Csák lakott területét a felére csökkentsék. A rossz szándékú „fejlesztés” szerencsére nem valósult meg, a német ajkú lakosságot azonban ez már nem tudta visszatartani. Zömüket a nyolcvanas években árusította ki a román állam, a többiek a kilencvenes években hagyták el őseik szülőföldjét. Kivándorlásuk mély, látható, s talán jóvátehetetlen nyomokat hagyott a településen.

Örökség

Lekéstem

Március 15-én kiléptem én is a nagyvilágba, s elmentem a "központi" ünnepségre, hogy alázattal fejet hajtsak nemzetünk nagyjai előtt. Egy kicsit elkéstem ugyan, mert ha az ember a betűvetés megszállottja, akkor számolnia kell az éjszakázással és a másnap délig kitolódó reggeli ébredéssel, így mire a helyszínre értem, már hűlt helye volt az elegáns tömegnek. Remélem azonban, hogy önzetlen lustaságom meg fog bocsáttatni nekem az égi seregben, amikor úgy állok majd én is vigyázban a legfőbb igazságosztók színe előtt, akár egy vérbeli katona. Ám addig itt vannak nekem ítélőbírónak a picik, a kicsi rendszabályzók, akik apró kezeikkel hatalmas koszorúkat helyeztek el az emlékmű(vek) talapzatára. Hogy miként, mennyire ízesen-mázasan, képmutatón vagy kisstílűen, arról most nem tudok beszámolni. S lehet, nem is véletlenül. Lehet, hogy egyfajta tudatalatti szándékosság zavart be a napi programomba? Lehet, hogy épp azt akartam így vagy úgy elkerülni, hogy ne lássam, miként nyalogatják önmagukat azok a szónokok, akiket, bevallom, csupán a tévé képernyőjéről ismerek, és mégis, úgy érzem, nem veszítettem semmit. Az emlékhelyen gondosan elhelyezett díszvirágok, kokárdák és gyermekmunkával nyersanyagba álmodott papírtrikolórok pszichológiai nyomása alatt tényleg azt hittem, semmi nem az enyém ebből a felhozatalból, még a cérna sem, amely feltehetően az én adóhozzájárulásom áldásait is magán viseli, s amely összetartotta az ünnepi konstrukciót, nehogy szétessen. Sőt, a látványtól még kétségek is gyötörni kezdtek, hisz a pirosak-fehérek-zöldek zuhatagában ott villogott bizony a kakukktojás is, a csillagos amerikai, bizonyára a magyar szabadságharcosoknak hathatós segítséget nyújtott amcsi hősök tiszteletére...

Hát ebben az esztendőben – életemben először otthonomtól távol, a nemzetközileg is elismert, ombudsmanok által hitelesített és hivatalosított magyar földön – egyedül emlékeztem a dicső múltra Petőfi büsztjénél hétfő délután, még a légy sem zavart meg nyugalmamban, és ez annyira jól esett, hogy nem is találok szavakat rá. Feltekintettem az égre is, hogy hálát adjak a teremtőnek és minden szentnek, de onnan zsebkendőnyi lobogók mosolyogtak rám szívszorítóan és fakón. Egy háromosztatú nemzeti, két kék vidéki, egy háromosztatú nemzeti, két kék vidéki, aztán két üres kopott zászlórúd, aztán ismét két kék vidéki – ezüst rajzolattal. Valószínűleg ennél több és nagyobb méretű jelképekre nem telt a szűkös városi büdzséből, a jogtalanul mellőzött és rosszalóan lenézett alföldi város megnyirbált bevételéből. Feltételezhetően a kínai varrónők szakszervezete sem szállt még be ünnepélyesen a márciusi businessbe. Ezen okok miatt lehetett ennyire hiányos, hogy is mondjam, zsenánsan szegényes a zászló-felhozatal ezen a csendes, hideghónaljú jász településen. Nem is csodálom, hogy miután mindenki elvégezte március tizenötödikei feladatát, gyorsan hazahúzott és bezárkózott mini házába, amely itt-ott azért a mennyország kapuit döngeti itt is. Palotaépítésre ugyanis futja a költségvetésből, de csak egyeseknek, akik magyarok. A többiek, akiknek még kenyérre nem telik, és akik talán jászok, ha még létezik efféle genetikai felépítés, kód, bőrszín, vagy mi, nem számítanak, nekik ne legyenek kívánságaik, igényeik, fifikáik, ők csak fizessék hűségesen a megalitikus gázszámlákat, és tapsoljanak a rezesbandának, amely már csak képzeletbeli requiemeket fú(jtat), mert fenntartásának költségeit elnyelik az újkeletű lakónegyedek.

Szóval rongyrázás, csinnadratta itt nem volt, ennek pedig kimondottan örülök. Mert nincs akkora vizeslepedő, amit a flancolásért cserébe én most egyesekre ráhúztam volna. Persze előfordulhat, hogy rossz helyre mentem el e szent napon, mert nem az óriásoknak kijáró kiskapun nyitottam be, hanem a törpéknek fenntartott nagyon. Ám azon a területen, ahová ez a bejárat vezetett, egyetlen szál nyilaskeresztes sem lépett rá a tyúkszememre, mert ha ez nem így lett volna, azt bizony megérezném, és egyetlen színesbőrű sem tüntetett a hátrányos megkülönböztetés ellen, sem a polgármester ellen, sem a rendszer ellen, sem ezért, sem azért, sem ellenem mint bevándorló ellen stb., mert ha ez megtörtént volna, azt még mindig fájlalnám. Nem ijesztett halálra fáklyás felvonuló sem, petárdás sem, fegyveres sem, így az estém szépen, biztonságban telt el. Hű!

S miután mindennel számot vetettem, kigyalogoltam a holland alapítású állatkertbe, s onnan vissza a városon belüli városba. A belvárosba.

Hogy miért pont a vadaskertbe mentem?

Csak úgy...

Meglátogattam például a királyt, akit nem Narniával és a szekrény mögötti varázslattal asszociáltam, hanem a fejetlenül aláásott fényes jövőnkkel, azzal a luxussal, amit az osztrák-magyar monarchia jelenthetett volna, a birodalom, amely volt annyira esztelen, hogy a megfélemlíthetetlen oroszlán helyett a kétfejű sasra bízta rá magát és a vagyonát, mígnem a koronás szárnyast ki nem lőtték alólunk, le nem vadászták a berezeltek, a sunyik.

És honnan tudom mégis, hogy a csonka államalakulatunkban jártam március 15-én, nem valahol másutt, más országban, más világban? Hát a fentiekből. A fentiek együttes hatásából és következményeiből.

Az ibolyán túl

Az üde zöld mező olyan friss volt ma reggel, hogy szinte éreztem a leheletemet. Miközben a magaslat csúcsa felé tartottam, nagyokat szippantottam, mintha azt vártam volna, hogy a belém hatoló kínlevőség, a belső világomtól egyre inkább elkülönülő kültér majd megoldja minden gondomat. Tenyeremből a pillangókat is szabadon eresztettem, így a hevesen lüktető természet színskálája tovább erősödött, és én úgy éreztem, ezzel nagy jót tettem az emberiségnek, hisz ezek után talán már lesz annyi önállósága a folyócska partján vergődő kisvárosnak, hogy legyőzze a rá erőszakolt szürkeséget. De nem változott meg semmi, a szétszopott rágógumik tovább szaporodtak a gimi melletti haldokló fatörzseken, és a málló vakolatréteg is tovább bomlasztotta az esztétikai összhangot a nemzet csalogányának emlékhelyén. A korsós lány még tűrte egy darabig a kopást, próbálta túlélni a hó visszasettenkedésével egy időben újratermelődött szúró tekinteteket, majd magára öltött egy lenge nyári ruhát, hogy legalább a gúnyos megjegyzéseket és a perverzek tolakodását kivédje. Bomlasztó szomorúságot láttam azonban a szemében, amikor szombat reggel kigyalogoltam a toronyóra alá, ahol a látványos időtlenség miatt szerettem ücsörögni nagy-nagy magányomban. Ha ott ültem, nem éreztem fájdalmat, nem hallottam emberi hangot, nem láttam gyilkosokat, csak a megkövült isteni misztérium volt ilyenkor az enyém, és erről senki sem tudott, ennek sejtelmességétől pedig az egész ottlétem emberfeletti tartalmakkal telítődött. A fiúm rózsái a kút vizén keringőztek a jéghideg szél fülfagyasztó muzsikájára, de hiába, mert ő egy ideje már nem jár a nyomaimban, és ha járt is, oly némán és üveges tekintettel osont el mellettem, hogy nem mertem megérinteni. Karjaimat ugyan kinyújtottam utána, szinte esdeklően tartottam feléje remegő végtagjaimat, hangtalanul kértem, üljön le mellém, beszélgessünk, vagy csak hallgassuk egymás lélegzetét, ám ő ezt nem vette észre, mert én úgy cselekedtem, úgy kértem tőle segítséget, hogy tetten ne érhessen. Akartam is őt, meg nem is, féltem egy esetleges elutasító pillantástól, ódzkodtam a hajdani kudarctól, amelyet az ő kifürkészhetetlensége által okozhattam volna újra magamnak. Pedig tudtam, sosem utasítana vissza. S mégis. Az út, amely előttem roskadozott és kanyargott, végeláthatatlannak és kíméletlennek mutatkozott, az ő háta mögötti viszont még hosszabbnak és még göröngyösebbnek az enyémnél, nem is láttam a végét, és ez picit elbizonytalanított. Így én még a nyomába sem érhetek, hisz ő annyi tudással bírhat, amennyit én sohasem fogok magamba szippantani, mert belém se fér annyi jótevő gondolat, amennyit ő egyetlen szavával áldoz a világra. Bejáratott ösvényeivel rajtam ő annyira átláthat, amennyire én sosem fogom őt megérteni. Ne kívánd magadnak azt, amit nem ismersz, mondta egyszer intően, amikor olyan tartalmakat kértem tőle, amelyekről még én sem hittem, hogy megvalósulhatnak. És talán épp ez volt a buktató, hisz talán, ha időben hiszek benne, s hiszek a tartalmak megvalósíthatóságában és az ő mindent megmozgató szeretetében, akkor valószínűleg a későbbiekben nem rettegek belekapaszkodni a kezébe.

S amint ezekről a feloldhatatlanul fájdalmas lehetetlenségekről elmélkedtem a lassanként virágba boruló füves réten, csak azt vettem észre, hogy valaki belenyúl a markomba, s felemel a magasba. Miért nem bízol bennem?, kérdezte szelíden, de már vitt is magával, sodort az ismeretlenbe, s én nem válaszoltam neki semmit, mert értelmetlen lett volna ekkor minden mondat, az összes gondolat, hisz ezekben a pillanatokban már nem éreztem félelmet, önmagamból semmit sem éreztem, sem bátorságot, sem érzékenységet, csak őt a tenyeremben, a betartott ígéreteit a szívemben, a kimondott szavait a számban, az újjászületni akaró éhes csókjait, amelyek minden porcikámat átjárták, és ettől az egykoron elveszített énemet ismét hihetetlenül boldognak, vágyaimat beteljesülteknek éreztem. Száguldásunk mintha örökké tartott volna, mégis talán csupán néhány pillanatig, vagy csak egyetlen egyig, egy szempillantás elhalványulásáig. Nem emlékszem, merre bóklásztunk, vagy hogy egyáltalán jártunk-e földrajzilag betájolható helyszíneken, előfordulhat, hogy csupán az ő dimenzióiban csellengtünk, amelyek nem kötődnek sem térhez, sem időhöz, mint kiderült, csak a múlthoz tapadnak elválaszthatatlanul.

A még nedves talajból dalolva dugta ki mellettem fodros pártáját egy ibolyavirág. Hajszálvékony kezecskéjével megmosta orcáját a köré sereglett harmatcseppekben, ráköszönt Napanyóra, amely már magasan viselte aranykobakját, majd felém fordult, mosolygott. „Nem láttad véletlenül a hóvirágot? Évek óta szeretnék már tőle kérdezni valamit, de mire ideérek, ő már nincs itt. Sebaj, nem adom fel, jövőre majd jobban igyekszem” – szólt hozzám megrendítő nyugalommal és derűvel, nekem pedig arra volt muszáj rácsodálkoznom, mekkora tisztelettel és alázattal viseli a rá mért rövidke s kegyetlen sorsot.

Élet a bordáim között

Jössz te még lombjaimra hullni,

szamócáimból vadul zamatolni,

virágaim tölcsérében heverészni,

izzó éjjeket bordámban átvészelni.



Leszel te még kívánt szeretőm,

hajnalban melengető csevegőm,

fürtjeimbe veszettül menekvőm,

neked én tetsző, s nekem te vőm.



Tenyeremből álmok hullanak rád,

kéjeleg a homály, perzselő a vágy,

imádnálak, szeretően kérném, láss,

feküdjél mellém, kivirágzik a szám.



Ajkad mered némán az ég felé,

a holnap a tiéd, a többi a múlté,

sikoltva nyúlok a valóság mellé,

semmi leszek, énem egy gonoszé.


*
AR videója

Műdal(töredék)

Fenyőágon sárga rigó billeg,

a lelkem antik polcokon illeg,

tested kint ül egy kis priccsen,

szíved belül dobog 's reccsen.



Plakát beszél az épületromon,

egy pártfiók-tag utánam oson,

koponyáján avítt siker-torony,

baj'szán uráliul huhog a bagoly.

(bajuszán villogva lóg a takony.)



Életeddel tavaszapó elsuhan,

ravaszul lép tovább, rohan,

törpéké, s lesz is, a futam,

bosszúvágyam rajtam csattan.



Pénzzel áztatott a mai vérmező,

langaléta cic'babáé a keszkenő,

szőke hajába beletép egy repülő,

napjaimba beiktatom a kerülőt.



Húzd rá, magyar, csak azért is,

szakadjon rám még a hóhér is,

ha már nem Attila 'z, ki elvisz,

s nem a disznót eszi a szifilisz.

A végzet filozófiája

Babócák pörögnek a lejtőn,

Nap-anyóval lenne találkájuk,

Apó-ággal nászórájuk,

Felhő-fiúval illatos jelenésük,

Rügy-leánnyal huncutkodásuk,

harmatcseppben tisztálkodásuk,

bimbó-levéllel törülközésük.



De a fiúcska felmegy a lesre,

a Napocska leszáll a gyepre,

hogy az ágacskát megszentelje

s rügyecskét fakasszon benne

icipici mennyasszonya kedvére.

Estére meleg ágyat, kávét reggelre,

a titok nem fér már be a kufferbe.

Durran a zár, a Duna tangót jár,

cafatokra szakad a tappancs-pár.

A telefon hangja nem zörög már,

darabokra törik szét a billentyűtár.

A férfi széttépi mellén zöld ingvárát,

gyűrűjét magáévá teszi egy dugvány,

magányára ráfekszik a katicabogár.

Mélységek és magaslatok

Háttal ült a nedves falnak, rücskös lapáttenyerét sima arcához tapasztotta,

hangtalanul sírt mint egy megcsonkított rabszolgalány nagykorúsítása után.

Gyolcsszoknyája belelógott a porba, kendőjét a fagyos hegyre fújta fel a szél,

védtelen teste egybenőtt a csúcsokig felvonaglott faáradat méregzöld tömegével.


Ajkaiból rózsaszín rügyek pattantak ki, s az eget beragyogták a tavaszfények.




A módos család körbeülte az asztalt, amelyre házi zsír és tojás nehezedett,

rumos szelet járt a gyermeknek, hogy ne kiabálja túl a beszédes öreget.

Apus maradt a rizses hurkánál, katonaként szokott rá az adománypakkból,

amit otthonról küldtek neki még akkor, nehogy csúnyán elerőtlenedjen.


Bekapott mindent, társai a lábainál hevertek halomban, gebén, éhgyomorral.




Porcelántányérjaikat gondosan kinyalták, csak a leszopott bőr maradt rajtuk,

és a sok állatcsont, amelyekből az apróság kísértet-várat épít magának este.

Mire lefektették magukat, a konyha kihűlt, jégvirág kopogott be az ablakon,

és a hó betolakodott az ajtón, a küszöbön hagyva a tavaszt, üdüljön a lány is.


Ki koldusként nézte a magaslatot, várta, hogy egyszer ott neki is helye legyen.




Aztán pördült, csipkés szoknyája hullámzott, haja belekócolódott egy görbe ágba,

honnan bimbók pottyantak le az alvilág gyepére, elvegyültek a bogár-táncban.

Kötényéből életadó gondolatok röpültek szét, vegyültek el gondtalanságból

buján az emberforgatagban, és mint a vadócok köptek bele a romlás poharába.


A lány kinyílt, ruháit levedlette, a család bezárkózott füstöltkolbász-házikójába.

Ejtőzöm

Két felleg között lebegek, onnan nézem reszketve

mennyire apró, jelentéktelen a lenti világ mocska.

Sok pici könnycsepp, sikolyparádé, öngyilkos-jelölt,

jóllehet nem vagyok én még szárnyas paradicsom-lakó.

Egy lány a tó partján keresgéli éppen félreismert

önazonosságát. Nyelve kilóg, szemében homály,

jövője feneketlen sötétség, moha s csontegyveleg.

Lábai alatt villamos szalad a sínen, zakatol is,

mintha fájdalmai lennének, s magányában ordítani akarna.

Derekából kiszáll egy szerelő piszkos tarka cipőben,

haján vastag zselé, hóna alatt aktatáska-féleség, hogy

aláíratlan számlákat dobhasson be a feneketlen postaládákba.



Vöröslik a menny, kutyánk a fűben keresi elveszített életét,

asszonya rálép a katicabogárra, s leinti a friss természetet.

A kék ég alatt, a parkban tangót lejt a szajha s a párja,

némán nézik a csúnya arcú nő pofáján a bibircsókot.

A táncosnőn neccharisnya, s szakadt, háta csupasz,

rajta a férfi matat, tapogat, elhessegeti a szemtelen legyet.

Tenyere lejjebb csúszik az izmos lábakon, a ritmus lazul,

a magasban vadkacsa-horda lendül át zajosan északabbra.

Útjukból kitérve ereszkedek alá, egészen az erdőig bukok,

elterülök egy ágon és lesem a rengeteg-legendát, megmaradt-e belőle

mára egy kis igazság-töredék, utódnevelő szellemiség-morzsa.

A fatörzs azonban elhajlik alattam, leereszt a földre, otthonomba.