24, 25, 26

Segítők, önkéntesek és fizetettek. Mindenki dolgozik ilyenkor, állítólag a többiekért, az emberiségért, a békéért. Sokan, hirtelen, és ezek mind keresztények. De csak ilyenkor. 

Nem hiszek nekik.

Van ez a három nap, amit gyűjtőnéven karácsonynak nevezünk, három pihenőnap, szabadságnap, ami szinte kötelez arra, hogy írj egy blogbejegyzést. Mert milyen az, hogy hazautazol, de nem adsz hírt magadról, inkább hallgatsz, nem posztolod ki, hogy éppen hol vagy, mit csinálsz, és ha elindulsz a templom felé, nem hálaadó imák jutnak az eszedbe, hanem csak az szúr szemet a sarki keresztnél, hogy újabb szobrot állítottak valakinek, akit nem ismersz, mert nem is ismerhetsz, sosem járt itt. És ha kinézel az ablakon, azt látod, hogy a bejáratod előtt négyen ugrálnak és dobolnak őrülten egy ötödik körül, aki a kecskét alakítja, ezért csattog is, pattog is, zajong is. Hej. 

Most már azt sem hiszed el, hogy bent laksz a városban, emberek között. 

A tévében Krisna-tudatú fiatalok keresztényt alakítanak, etetik a csöveseket. Mellettük szerény máltai lovagok melegítik a gulyáságyút. És egymást. Valaki nagyot köp a képernyőre, az operatőr hoppon van, ő dolgozik, és mint egy valódi hős, megörökíti a nyálat a gépen. Nem érted, ha a világnak tényleg ez a menete, akkor a lelki táplálék miért nem kerül előtérbe. 

Ma megengedhetted magadnak, sétáltál is, lassan. Hiába, különleges ez a három nap. Máskor is ki szoktál menni a fák alá levegőzni, ám a tartásod hétköznapokon nem ennyire ünnepélyes. Nyolc és fél óra alatt bizony megérik a szemgolyód és a hátgerinced a végtelen mozgásra, kikívánkozik a burokból a parkba, mégis kapkodsz, sietsz, rohansz, felkészülsz a koránkelésre, koponyád behúzod a vállaid közé, kényelmesen begörbülsz. Most sem mész tájékozatlanul, nem lep meg, hogy nem jön veled szembe a három király, sem Mária, sem József, de érzékenyen érint, hogy összetalálkozol Micu Frunzával, aki egy új szobor a belvárosban. Szépen a fejedhez kapsz, megvakarod. Te jó ég, karácsony van, számodra mégis ez a hír a visszatérő, a fontos.

Nem akarod elhinni, hogy már csak ők élnek itt. Meg te.

Megértőn nyugtázod azért, hogy a haszonlesők mellett néhány éhező is jóllakhatott decemberben. Mindeközben a hívatlan vendégeid tomboltak egyet az ajtód előtt, viseletben. 

Mindent a csángókért*

Bizonyára nagyon az út elején járok, hisz most hallottam először Dorinel Ichim bákói úrról, aki állítólag folklorista, összeállított már életében néhány néprajzi kiadványt, s állítólag múzeumigazgató is (volt) a tartományában. Az sem lenne túl nagy baj, ha mindezeket rosszul tudnám.

Ezt az úriembert ugyanis az 1990-es évek elején nagy szeretettel és dicsérendő szakmai érdeklődéssel meghívták a IV. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferenciára, Békéscsabára, ahol Portul popular romanesc al ceangailor moldoveni** címmel előadást tartott az egybegyűlteknek, románul, jó nagy adag iróniával.*** Önmagában véve ez sem gond, abba viszont már nyugodtan bele lehet kötni, hogy a románul elhangzott, megírt anyagot a szerző anyanyelvén szerkesztették bele a konferencia tanulmánykötetébe, amely Magyarországon jelent meg, tehát elsősorban a magyar olvasókat célozták meg vele. Talán ez az alapvető hiányosság az oka annak, hogy máig sokan közülünk nem értik, mennyire könnyen és egyszerűen, történelmi, antropológiai érveket felsorakoztatva bizonyította be ez a kalapos szaktekintély a csángók ősi oláh származását. Igaz, hogy Ichim úr a román állam idevonatkozó hivatalos álláspontját fogalmazta meg közérthetőn, de annyira csalafintán, hogy még a legvérmesebb ellenzőivel is elhiteti: a csángók valójában Erdélyből Moldvába áttelepült románok, akik nem a helyiektől való félelmükben, de nem is a megváltozott körülmények (a földhöz ragadt szegénység) miatt vetkőztek ki székely viseletükből, amiként ezt a magyarok megpróbálják beállítani,  hanem a kultúrájuk iránti ragaszkodásból. Erőteljes nemzeti identitásuknak köszönhetően ők megőrizték eredeti ruháikat, jelképeiket, az archaikus, letisztult gétadákot, amiként ezt**** a Traianus-oszlop is illusztrálja.

Szerencséjére legyen mondva: nem voltam jelen azon a konferencián. 

De mi van, ha tényleg igazat beszél?

* mindent vissza

**  A moldvai csángók román népviselete

*** az előadások hangneméből világosan kitűnik, hogy 1990-ben még kőkeményen tartotta magát az 50 évnyi kommunista propaganda alatt megalapozott internacionalista tempó és témafelvetés

****  az elcsángált dákógéta hagyomány antik tisztaságát.

A bujdosó Csontváryról

Bejegyzésem néhány sorát azokhoz intézem, akik lappangó Csontvárykat keresnek, ezenfelül pedig tudnak olvasni a sorok között. 

Az őrültnek nevezett zsenivel, mondhatnám, a végzet folytán találkoztam. Nem terveztem, de örültem neki. Ezért is vettem magamnak a fáradságot, hogy belemélyedjek a hagyatékába, majd a Lehel Ferencébe is, aminek folyományaként írtam néhány tanulmányt a tapasztaltakról. Őszintén sajnálom, hogy technikai okok miatt nem folytathattam ezt a roppantul izgalmas munkát. Így jártam: elirigyelték tőlem. De ez sem probléma.

Az ismeretlen Csontváry-életút egy-két lényeges pillanatára, mozzanatára szerencsére a rendelkezésemre álló rövid idő ellenére is sikerült felfigyelnem. Meglátásaimat, észrevételeimet igyekeztem beleszőni a cikkeimbe, mégpedig olyan megfogalmazásban, hogy kézzelfogható módon könnyítsek azok helyzetén, akik a rejtőzködő műveket keresik, és pénzük is van a művelet véglegesítéséhez.

Mivel a források egyikét ITT teszem elérhetővé, nem maradt egyéb dolgom, feladatom ezen a blogon, minthogy az adathalomból és betűtengerből kiemeljem a praktusat: a Csontváry-festmények akkor kezdtek tömegesen és hirtelen előkerülni, felbukkanni, amikor Lehel Ferenc visszatért Londonból. A többi részlet benne van, illetve benne lesz a szövegeimben. Megfelelő anyagi támogatás, ösztönzés esetén a megfejtést a legmegfelelőbb formában és felületen fogom olvashatóvá tenni.

Privát nacionalizmusok

Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni

Ez a visszhang a hallgatás falába ütközött**

A Bánság regionális autonómiájáért folytatott küzdelemben Toró T. Tibor, a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselője mindenekelőtt Viorel Coifan liberális párti politikus támogatásában bízik. Sabin Gherman  illegalitásban tartott Erdély–Bánság Ligáját, a liga utódalakulatát úgyszintén potenciális támogatónak tartja Toró, aki a számba vehető szervezetek között a Népi Akciót* is megnevezte. "Smaranda Enache személye biztos záloga annak, hogy a kistérségi autonómia mihamarabbi megvalósítására irányuló törekvéseink visszhangra találjanak a Népi Akcióba tömörült román értelmiség körében" – fogalmazott. /Gurzó K. Enikő: Napirendre kerültek a bánsági autonómia-törekvések. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 3./

*PAP

**A HALLGATÁS FALA 

A sokismeretlenes kiállítás

Hamza D. Ákos lappangó művei

Hamza D. Ákos rejtőzködő munkássága mindenképp jelentős figyelmet érdemel. A nevét viselő jászberényi múzeum új időszakos kiállításán a művész lappangó képeit helyeztük előtérbe.

„Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”

(Paul Gauguin)

A hazai közönség 1987 óta találkozhat Hamza D. Ákos munkáiból válogatott kiállításokkal, összegző bemutatkozása azonban sokáig nem volt a művésznek. A Magyar Festészet Napján, október 18-án nyílt tárlata sem életmű-kiállítás, mivel a terem mérete ezt nem teszi lehetővé, de a kutatás sem tart még ott, hogy egy ilyen horderejű bemutatót felvállalhassunk. A sokismeretlenes kiállítás mint cím és rendezőelv természetesen megpróbálja felölelni a teljes életművet, de korlátozott számú munkán keresztül. A gazdag Hamza-oeuvre-nek tulajdonképpen csak egy keresztmetszetét mutatja most be.

Hogy mi az oka annak, hogy a 20. század egyik legsokoldalúbb és legkarakánabb magyar művészét egyfajta titokzatosság lengi körül, és mi annak, hogy részleteiben máig nem ismerjük a munkásságát? A kérdésekre nyilván azt kell válaszolni, hogy mítosz is csak akkor születik, ha korlátozottak a hozzáférés lehetőségei, ha információhiány van egy életmű körül. A rejtélyesség másrészt a művész szemléletéből, egyéni teljesítményéből fakad, abból, hogy mihez, milyen tematikához mikor nyúl. A mítosz kialakulásának okait és körülményeit feltárni, a kapott eredményt dekonstruálni, megtisztítani, s így a hiteles képet kialakítani a művészettörténész feladata. Ennyit tehet, de ennyit mindenképpen tennie kell az ügyért.

Hamza különállása generációs kérdésekre, nemzedékek közti szembenállásokra, ellentmondásokra is visszavezethető. Az első és a második világháború idején kézzelfogható élményei vannak, a szovjet térhódításról úgyszintén. Mindezek megélése magyarázza az általánostól eltérő habitusa gyökerét. És talán a nyomokban, gondolatfoszlányokban tetten érhető klasszikus irányultságát is, hisz ő rendszeresen azt nyilatkozta, nem szándékosan vált absztrakt művésszé, inkább a körülmények hatására, az új idők új szelei hozták, a „klasszicizmus” háttérbeszorulása eredményezte. A recepciótörténet érdekessége, hogy sokkal inkább nonfiguratív művészként ismerjük. Egyrészt azért, mert az a kevés mű, amelyet Brazíliából hazahozott, ennek az irányzatnak a jegyében képvisel markáns szemléletet, és a közelmúlt kutatásainak köszönhetően is ezek a munkái váltak leginkább a kánon részévé. Az is szempont, hogy az ő elképesztő technikai felkészültségét, grafikai ismereteit, kísérleteinek jelentőségét kevesen tudták igazán értékelni, mert csak kevesen értették, értik meg megfelelő mélységben azt a világot, amelyben ő otthonosan mozgott, amelyet létrehozott. Ráadásul nemcsak követte, de néha előszeretettel szembe is ment a nemzetközi trendekkel, kiváltképp, amikor kifejezetten történeti megközelítést újított fel.

Módszertani nehézséget jelent, hogy csupán a megőrzött és nyilvántartott művek alapján lehet rekonstruálni, milyen területeken kísérletezett, és miért azzal, amivel, miért akkor, amikor, mivel életpályájának elejéről, a harmincas, negyvenes évekből egyetlen tabló kivételével az összes elveszett. Még a nyilatkozatok, de a kiállításokhoz készült műtárgylisták is gyakran ellentmondásos információkat nyújtanak.

Az általa alkalmazott tematika közvetítése, interpretációja rendkívül egyéni. Emellett az aktuális történések feldolgozásában távolba szakadtan is tudott lépést tartani a magyar kortársakkal. Mondhatnók persze, könnyű volt neki véleményt formálnia Magyarországról külföldön, meg hogy mások is foglalkoztak ugyanazokkal a kényesnek számító kérdésekkel, mint ő. A nézőpont viszont, amit reprezentáltak, különbözött.

Hogy provokatívnak számít-e ma Hamza? Néhány szerepvállalásával kapcsolatban cáfolhatatlan, hogy igen. Egyes címei ma is provokálnak (1944, 1956, Kivégzés, Álombrigád). Ez az illető munkák időtálló voltát is mutatja, ám azt is, hogy a társadalmi problémák mindenkoriak, nem sokat változnak a történelem során.

Az életműnek a második világháború okozta traumák és folyományaik feldolgozása jelentette az alapját. Egy kulcsszót említenék, amely alapeleme a kiállításnak, de nem csak a tárlatnak, hanem a 2014. év kutatási koncepciójának is. Ez a rejtőzködő szó lenne a sokismeretlenes, amely nemcsak a tanatológiai érdeklődésre, nemcsak az embertelen gyilkosságokra s a holokauszt megélésére vonatkozik, ennél többre, mert Hamza teljes munkásságában, életvitelében kiemelt szerephez jutott a személyes és történelmi-társadalmi megrázkódtatások feldolgozása.

A tárlat az Ige című képével, illusztrációjával indul, ez egyben nyomatékos utalás is, több tekintetben: az Ige mint kiindulópont, az Ige mint rendezőelv, az Ige mint hit, az Ige mint tartás. Ezt követi a Fény és forma mindenféle különösebb magyarázat nélkül, akár a Szentírásban. Aztán jöhet a Tavasz ébredése és a többi bibliai történet (Virágvasárnap), a bukás és a megbocsátás (Az első kő), a franciás külső. A következő esemény 1956-hoz fűződik. A megcsonkított tablónak is ez a címe. Érdekes, hogy olyan alkotás ez, amelyről nincsenek közeli élményei, hisz a forradalommal csak a sajtóban és az emigrációban találkozott. A keresztényég, a szeretet lábbal tiprása viszont központi jelentőségű, s olyan képek, események kötődnek hozzá, szinte összemosódnak vele, mint az 1944, a Kivégzés, az Auschwitz (Nők a lágerben), a 20. századi megtorlások sorozata. Ennek feszültségét oldja fel a matematikából eredeztethető Moduláció, amely a humán tárgyak nyelvén összetartást jelent.

Hamza életpályája természetesen kilép a művészet kereteiből, hisz kultúrtörténet, irodalom és politika is egyben, és én úgy érzem, ebből a nagy kínálatból is mindig meg kell mutatni pár elemet a kiállításokon. Ezúton ez meg is történik. Hamza azonban egy másik érzékeny területet illetően is kapóra jön: a keresztény tanítás kortárs recepciójához nyújt gyakorlatias segítséget. Meglepő módon a róla szóló irodalomban alig szerepel, hogy az egyház dolgaival, vallásfilozófiával haláláig foglalkozott.

A sokismeretlenes kiállítás művészettörténeti bemutató, kronologikusan és tematikusan is szerveződik, így nem tűnhet erőltetettnek az Igével felvezetni a forradalmat, a forradalomból pedig levezetni a geometriát (Tér és forma, sorozat). Sikerült archív felvételeket, fényképeket is szerezni, s megalkotni belőlük egy videó-összeállítást, amely megtekinthetővé teszi a már nem, vagy a még nem ismert vásznait, rajzait, kisplasztikáit. Nem fináléként áll az emlékezet keresztútján a francia kitérő Picasso kockáival, kúpjaival, szimultaneizmusával, Gauguin gömbölyded, finoman erotikus nőivel. Innen már csak egy ugrásnyira vártak rá a konstruktivista terek, amelyek a hetvenes, nyolcvanas éveket leképezve adnak most már általa is ízelítőt abból a mérnöki nyelvezetből, amely már akkor aktuálissá vált, ám azóta folyamatosan újabb és újabb tartományokat hódít meg a maga számára.

Az irodalmi alkotásokra történő utalások további kultúrtörténeti beágyazottságot kölcsönöznek a kiállított (és a rejtőzködő) munkáknak. Művei ugyanis sok tekintetben irodalmi ihletésűek, akárcsak a filmjei, ám ez nem is lehetne másképpen: a filmiparban megtanult novellisztikusan gondolkodni. Írt is, mint tudjuk, verseket. De hát a festőnek sem árt, ha szépirodalmat is olvas. Cizellál rajta. Innen adódott, hogy a sokismeretlenességhez társítani kellett egy művet, a tanáremberhez is, ami magától értetődőn Karinthy Frigyeshez vezetett. A Tanár úr kérem című karcolatfüzért valószínűleg nem használta, ám a mi helyzetünkön lényegesen könnyített. Elfogathatóvá tette Hamza életművének két pólusát, a nagyon jót és a kevésbé jót. A kétféle látogatót: az értőt és az értetlenkedőt. Az ellentéteket. Az egymást kiegészítő ellentéteket. Lehetővé vált hát kritikusan reflektálni képzőművészetének azon összetevőjére, amelynek feldolgozása szinte előzmény nélküli. Mert annak, ami új, friss, nem is lehetnek előzményei. Annak sem, ami lappang. És milyen jó, hogy megtaláltuk hozzá a magyar irodalomból ezt a jó és rossz tanulós párhuzamot, mert így legalább előkaphatunk egy kanonizált magyarázatot, ha nem jutunk azonnal kézzelfogható eredményekhez.

(2014)