„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. december 7., hétfő

Sötétség a fényben. Sorvadó közösségeink XIV.

Néhány hete még egy idomtalan hatalmas fémkorsó hirdette a temesvári várfalmaradvány mellett, hogy 1718-ban itt, mármint ebben a csodálatosan szép és sokoldalú európai városban, a multikulturalitás bölcsőjében, Kis Bécsben már egy teljes sörgyár szolgálta ki az iszákosok igényeit (arról persze nem szólt a fáma, hogy az említett főzdét a mai város helyén állott erősen militarizált, császári-katonai településen működtette két német nevű zsidó ember, egy olyan élettérben tehát, amely mára porrá s hamuvá lett).

Aztán a korsó helyét felváltotta egy alumínium-kandeláber, több tekintetben is kifogásolható külsővel, de szintén óriás méretben, hogy még a vak is lássa: Temesvár az első olyan európai város, amelynek utcáit villanyáram felhasználásával világították ki (hogy kik, vagy ki, az most is lemaradt az üvegtábláról, a sok ékezet miatt bizonyára bajos lett volna belegravírozni a felszíni matériába, ráfesteni a védőrétegre a Török Jánost; hát még kibetűzni, leolvasni sikamlós tükörfelületéről a Magyarországot!). Nem mintha e zseniális műszaki megoldásról eddig nem tudtuk volna, hisz a korabeli német és magyar napilapok híradásait kiegészítve erről világosít fel immár sokadik esztendeje a Hunyadi-kastély előtti fényszóróutánzat is, mégpedig négy nyelven, négy világnyelven: románul, németül, angolul és franciául. Na de legyünk ezúttal elnézőek, hisz egyszer van ennek az újításnak százhuszonötödik évfordulója, eme kerek számot pedig méltóképp ildomos megünnepelni, válság ide vagy oda. Nemde?


Bizonyára az esemény szépségén és egyediségén felbuzdulva váltak eleiknél nemzetközibbé a szervezők, és állapították meg most már hat világnyelven a tényt, miszerint: igen, mi, vagyis Mi, a 21. századi megapolisz lakói, mintegy félmilliónyian ebben is elöljártunk. Amiként a szűklátókörűségben is, hisz a jubileumi lanterna magica oldalaira, a román, az olasz, a spanyol, a francia, az angol és a német mellé még kényszerből, interplanetáris szerződések nyomása alatt sem fért fel a magyar nyelvű szöveg. Mindenfajta rossz indulat nélkül le merem fogadni: ha a szeméthegyre emelt dísztárgy tizenhatszögű lenne, mi akkor sem kaptunk volna rajta helyet. Persze ez egyfajta bók is lehet felénk a dáridó lebonyolítóinak részéről, olyan értelemben, hogy a magyar felirat mellőzésével tulajdonképpen az európaiságunkat, a már-már idegesítően békés természetünket ismerik el, azon kivirágzott, kivirágoztatott tulajdonságunkat, hogy hajlandók vagyunk mindig mindent eltűrni, megemészteni, így előreláthatóan a nemzetközi lampion körül sem fogunk világbotrányt gerjeszteni, hanem szép csendesen, szégyenlősen, szemünket földre sütve hajtunk majd fejet a társadalmi baleset előtt. Sőt még hálásak is leszünk a figyelmetlenségükért, az irántunk való tiszteletlenségükért és ama feltételezésükért, hogy mi amúgy is értünk románul, olaszul, spanyolul, franciául, angolul és németül, képesek vagyunk a lehetetlenre (ha tudnák, hogy már a kínait is kapizsgáljuk...).

Mert bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, gombolyítjuk, bogozgatjuk a történelem fonalát, 1884-ben, a világítótestek felállításának esztendejében nekik még egyáltalán nem volt alkalmuk megköszönni nekünk a sok-sok köztéri, közszolgálati reflektort, az azóta is emlegetett találkozásunkra ugyanis csak ezt követően került sor, kb. fél évszázaddal később. Ennek fényében azt sem várhatjuk el tőlük, hogy a kisujjukból rázzák ki: volt egy 1867-es kiegyezés, ami után számunkra elkezdődött egy újabb időszámítás, egy sajátos reneszánsz, ami miatt nem szeretjük, ha az akkori nagy Magyarországot fogalmi szinten lépten-nyomon leosztrákmagyarmonarchiázzák. Ha például a temesvári 1884. évet a Habsburg Impériumhoz kötik, a birodalmi história epizódjaként tárgyalják. Ha Török János ex-polgármestert, a közterületi villanyvilágítás atyát leosztrákozzák, lerománállampolgározzák, lefelejtik az oszlopokról, műemlékekről. Ha lúdbőrözik a hátuk, amikor muszáj kimondaniuk, leírniuk: Temesvár Magyarország részeként világosodott meg, kapott ló vontatta s elektromos villamost, 59 kilométernyi villanyfényt és fényirdát, egy olyan időszakban, amikor a hegyen és táblán túl még mindig a tűz csiholásával bajlódtak naphosszat.

És még van, akit a sarkalatos civilizációs értékek, alapvető szabadságjogok kiharcolásának elmúlasztásáért, a többnyelvűség elfogadtatásának, megvalósulásának elherdálásáért Pro Cultura-díjjal tüntetnek ki ma Timişoarán.

Hát ez a valódi sötétség.

4 megjegyzés:

Éva írta...

Sajnos elmaradtam az olvasással, meg minden egyébbel is, de örömmel látom, hogy csorbíthatatlan szókimondással teszed a dolgod Enikő.
A szomorú apropók gombamód szaporodnak odaha, hogy soha ki ne fogyhasson tollad alól a mondanivaló..

Üdvözlettel
Éva

Do-Mi írta...

Maradjon ennél a műfajnál kedves...
ezt legalább igen jól csinálja...sőt a stilusa is egyre javul. Semmi sallang ...stb.
Csak velem van a "nagybaj" mert hol gratulálnom kell... hol meg bejegyzéseket figyelve (elnézését kérem!!!) "mosolyognom"...
De ne bántsa a Székelyeket ! Zártak volna minket azokba a soványföldű medencékbe a Hargita aljába országvédőknek... megnézhetnénk magunkat ha még lennénk.
Szegényfejük,szegényfejünk.

Kzcsk az "tudósitásért" !

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Remélem, nem volt semmi nyomos, kellemetlen oka a hallgatásodnak, Éva.

Éva írta...

Szerencsére nagyon kellemes oka volt, ugyanis apukám járt nálam, vele töltöttem minden szabad percemet.

Bocsánat a fenti elírásért,gondolom a lényeget megértetted

Üdv
Éva