Lekéstem

Március 15-én kiléptem én is a nagyvilágba, s elmentem a "központi" ünnepségre, hogy alázattal fejet hajtsak nemzetünk nagyjai előtt. Egy kicsit elkéstem ugyan, mert ha az ember a betűvetés megszállottja, akkor számolnia kell az éjszakázással és a másnap délig kitolódó reggeli ébredéssel, így mire a helyszínre értem, már hűlt helye volt az elegáns tömegnek. Remélem azonban, hogy önzetlen lustaságom meg fog bocsáttatni nekem az égi seregben, amikor úgy állok majd én is vigyázban a legfőbb igazságosztók színe előtt, akár egy vérbeli katona. Ám addig itt vannak nekem ítélőbírónak a picik, a kicsi rendszabályzók, akik apró kezeikkel hatalmas koszorúkat helyeztek el az emlékmű(vek) talapzatára. Hogy miként, mennyire ízesen-mázasan, képmutatón vagy kisstílűen, arról most nem tudok beszámolni. S lehet, nem is véletlenül. Lehet, hogy egyfajta tudatalatti szándékosság zavart be a napi programomba? Lehet, hogy épp azt akartam így vagy úgy elkerülni, hogy ne lássam, miként nyalogatják önmagukat azok a szónokok, akiket, bevallom, csupán a tévé képernyőjéről ismerek, és mégis, úgy érzem, nem veszítettem semmit. Az emlékhelyen gondosan elhelyezett díszvirágok, kokárdák és gyermekmunkával nyersanyagba álmodott papírtrikolórok pszichológiai nyomása alatt tényleg azt hittem, semmi nem az enyém ebből a felhozatalból, még a cérna sem, amely feltehetően az én adóhozzájárulásom áldásait is magán viseli, s amely összetartotta az ünnepi konstrukciót, nehogy szétessen. Sőt, a látványtól még kétségek is gyötörni kezdtek, hisz a pirosak-fehérek-zöldek zuhatagában ott villogott bizony a kakukktojás is, a csillagos amerikai, bizonyára a magyar szabadságharcosoknak hathatós segítséget nyújtott amcsi hősök tiszteletére...

Hát ebben az esztendőben – életemben először otthonomtól távol, a nemzetközileg is elismert, ombudsmanok által hitelesített és hivatalosított magyar földön – egyedül emlékeztem a dicső múltra Petőfi büsztjénél hétfő délután, még a légy sem zavart meg nyugalmamban, és ez annyira jól esett, hogy nem is találok szavakat rá. Feltekintettem az égre is, hogy hálát adjak a teremtőnek és minden szentnek, de onnan zsebkendőnyi lobogók mosolyogtak rám szívszorítóan és fakón. Egy háromosztatú nemzeti, két kék vidéki, egy háromosztatú nemzeti, két kék vidéki, aztán két üres kopott zászlórúd, aztán ismét két kék vidéki – ezüst rajzolattal. Valószínűleg ennél több és nagyobb méretű jelképekre nem telt a szűkös városi büdzséből, a jogtalanul mellőzött és rosszalóan lenézett alföldi város megnyirbált bevételéből. Feltételezhetően a kínai varrónők szakszervezete sem szállt még be ünnepélyesen a márciusi businessbe. Ezen okok miatt lehetett ennyire hiányos, hogy is mondjam, zsenánsan szegényes a zászló-felhozatal ezen a csendes, hideghónaljú jász településen. Nem is csodálom, hogy miután mindenki elvégezte március tizenötödikei feladatát, gyorsan hazahúzott és bezárkózott mini házába, amely itt-ott azért a mennyország kapuit döngeti itt is. Palotaépítésre ugyanis futja a költségvetésből, de csak egyeseknek, akik magyarok. A többiek, akiknek még kenyérre nem telik, és akik talán jászok, ha még létezik efféle genetikai felépítés, kód, bőrszín, vagy mi, nem számítanak, nekik ne legyenek kívánságaik, igényeik, fifikáik, ők csak fizessék hűségesen a megalitikus gázszámlákat, és tapsoljanak a rezesbandának, amely már csak képzeletbeli requiemeket fú(jtat), mert fenntartásának költségeit elnyelik az újkeletű lakónegyedek.

Szóval rongyrázás, csinnadratta itt nem volt, ennek pedig kimondottan örülök. Mert nincs akkora vizeslepedő, amit a flancolásért cserébe én most egyesekre ráhúztam volna. Persze előfordulhat, hogy rossz helyre mentem el e szent napon, mert nem az óriásoknak kijáró kiskapun nyitottam be, hanem a törpéknek fenntartott nagyon. Ám azon a területen, ahová ez a bejárat vezetett, egyetlen szál nyilaskeresztes sem lépett rá a tyúkszememre, mert ha ez nem így lett volna, azt bizony megérezném, és egyetlen színesbőrű sem tüntetett a hátrányos megkülönböztetés ellen, sem a polgármester ellen, sem a rendszer ellen, sem ezért, sem azért, sem ellenem mint bevándorló ellen stb., mert ha ez megtörtént volna, azt még mindig fájlalnám. Nem ijesztett halálra fáklyás felvonuló sem, petárdás sem, fegyveres sem, így az estém szépen, biztonságban telt el. Hű!

S miután mindennel számot vetettem, kigyalogoltam a holland alapítású állatkertbe, s onnan vissza a városon belüli városba. A belvárosba.

Hogy miért pont a vadaskertbe mentem?

Csak úgy...

Meglátogattam például a királyt, akit nem Narniával és a szekrény mögötti varázslattal asszociáltam, hanem a fejetlenül aláásott fényes jövőnkkel, azzal a luxussal, amit az osztrák-magyar monarchia jelenthetett volna, a birodalom, amely volt annyira esztelen, hogy a megfélemlíthetetlen oroszlán helyett a kétfejű sasra bízta rá magát és a vagyonát, mígnem a koronás szárnyast ki nem lőtték alólunk, le nem vadászták a berezeltek, a sunyik.

És honnan tudom mégis, hogy a csonka államalakulatunkban jártam március 15-én, nem valahol másutt, más országban, más világban? Hát a fentiekből. A fentiek együttes hatásából és következményeiből.