Gumicsizmás szabadságharcunk

Gumifej anno megmondta, a Szabadság-szobor nem való Arad jelenkori környezetébe. És a sasszemű, éles elméjű kultúrmelósnak ezúttal igaza volt, lett. A kompozíciót mégis összeszerelték és megcsúfolásunkra felállították az egykori állatvásártéren. Kuss és passz. A bejelentés hallattán persze csak annak nem indult be a fantáziája, akinek nem volt, vagy akinek annyira piszkos, hogy már nem is nevezhető annak, ami.

Nem mintha óriási s hibátlan képzelőerővel bírnék, ám a verdiktnek is beillő közlemény rögtön láttatni kezdte vélem az őrjöngő, magából kivetkőzött balga tömeget, amint zászlókat lengetve torkaszakadtából húrrázik-zik-zik az avatási ceremónián. Parádé, rongyrázás biztosan lesz – fogalmazódott meg bennem erre a gondolat –, és a cifra vezérkar is fel fog vonulni talpig díszben: gumicsizmában, vitézkötéses mentében, zöld gatyában, mellén Kínából importált vörös tulipánnal, átszellemült pofával. Ahogy ilyenkor illik. Diplomatikusan.

Ezen képzetek, rémképek befolyása alá kerülve azonnal eldöntöttem, hogy nem fogom lekésni az Aradon áthaladó sebesvonatot. Megpatkoltatom a fehér paripámat, és uzsgyi, céefer-vagonostúl belelovagolok az éljenző „aradi” tömegbe. Mert tudtam, mostohatestvéreim látszólag roppantul örvendeni fognak rebellis bevonulásomnak, és fülig érő művigyorral, nagy csinndarattával éltetnek majd az ünnepség kellős közepén, kötél helyett pedig, bánatukra, babérkoszorút röpítenek a nyakamba. Mi több, tiszteletemre még Zala műalkotását is felszentelik a kedvemért kitalált Megbékélés parkjában, vagyis a Tűzoltó téren.

Arról is meg voltam győződve, hogy körítésül aranypalástba öltözött pópák eregetnek majd reánk népbutító hatású tömjénfüstöt méltóságteljes ábrázattal. És azt is, hogy a misét követően az ügyvívőkkel szolidaritást vállaló törzsszövetség éjfélig tartó főtéri puliszkapartira kap majd meghívást. Sejtettem, hepaj lesz dobhártyaszaggató peremvidéki muzsikaszóval, idegösszeroppanást okozó balkáni rétegzenével és égetett gumi ízű, büdös csórékolbásszal. Aztán fejszekoncert, hogy Hungária fejéről lezuhanjon a szent korona. S akkor majd beigazolódik, miért állította Gumifej váltig azt, amit (már fennebb jeleztem).

Szó, ami szó: az első perctől kezdve hittem, amit most is, hogy dicsőséges szobrunkhoz éppúgy, mint fennséges jelentéstartalmához a marhavásárok hajdani helyszínénél milliószor méltóbb lenne a minorita templomudvar, a vasfüggöny és a hallgatás fala mögötti tenyérnyi tér, jobb az elzártság az istenverte szurkolótábortól, a várbeli laktanya. Árpád érzékeny leszármazottaira való tekintettel pedig az lett volna tisztességesebb, ha nevükben senki sem köt senkivel kompromisszumot, de főként nem idegenek egymás közt, és mocskos mancsával nem szennyezi be a több mint ezeréves vérszerződést a korrupt politikusi gárda.

Ha ez nem történt volna meg, ha felhatalmazott, fizetett tárgyalóink nem érezték volna magukat szeretethiányban szenvedő tinédzsernek és nem hasogatták volna fel ereiket, ereinket, akkor mennyei szabadságunk apoteózisa most ott hirdetné győzelmünket, ahol 1890-ben felemelték, ahol helye lenne.


U. i.:
Ekkora mennyiségű szoborállításos bejegyzés, nyivákolás és nyikorgás után bizonyára olybá tűnik, mintha mániában szenvednék, a helyzet viszont ennél picit jobb, mert azt kell mondanom, inkább fene nagy átok ül rajtam: a plasztikáktól a munkahelyemen sem szabadulok ezentúl, az új felállás szerint ugyanis az én vállamra nehezednek majd az elkövetkezendőkben (napokban?, hetekben?, években?, ki tudja?) a múzeumi raktárban sínylődő súlyos kő- s metálpasik (meg egyebek).
Az immár szakállas aradi történet pedig úgy lopódzott be a képbe, hogy a múlt heti globális Bálint-napon, amikor az anatómiailag és mentálisan egészséges szerelmesek rózsaszín plüssremények közepette a Maros parton nyalták-falták egymás porcikáit, nekem Valentin-múmiákra kellett vadásznom a temesvári közgyűjtemény aradi testvérintézményében. Nem állítom, hogy rosszul telt, ám úgy gondoltam, ha már ott vagyok, összekötöm a hasznost a kellemessel, és meglátogatom a Zala-alkotást. Meg is tettem.
Nos, egy héttel az események után azt tapasztalom magamon, hogy találkám a marhavásártérrel csak rontott az állapoto(mo)n, hisz rendesen elmélyítette bennem néhány évvel ezelőtti elégedetlenségem és kiábrándultságom, undorom a jelenkortól, mindentől, ami 1918 utáni. Amit láttam, az - kérem szépen - nagyon, de nagyon, marhául lehangoló.

Számítok a megértésetekre. Köszönöm.

MINDEN JOG FENNTARTVA.