Hajdúkkal szemeznek a hagymakupolás honfoglalók

Váradhegyalja keresztjei

Riportom helyszíne, a Szent Kereszt kolostor a romániai Váradhegyalja felé vezető Alsó Körösoldali úton (ma Făcliei utca) terpeszkedik, terjeszkedik, terebélyesedik, negyven percnyi járásra a nagyváradi városközponttól. Jóllehet a rendház domboldalra felkúszó területe egykoron a vincés nővéreké volt, a teleknek most már közel száz ortodox importapáca a büszke gazdája.

Néhány éve még nyoma sem volt az ortodox egyháznak Biharország eme szegletében, az ingatlan építése is csak 1992-ben kezdődött el Mina Bădilă főnökasszony kezdeményezésére. Akkoriban Vasile Coman volt a váradi görögkeleti püspök, aki talán azért fog bekerülni a román történelemkönyvekbe, mert páratlanul lelkes szorgalmazója volt az efféle, álcázott és álszent, isteni lepelbe gyömöszölt betelepítéseknek. Az apácákat ugyanis messze földről, főként az evilágból kiszakadt Moldvából hozzák be a nem kizárólag románok lakta erdélyi, partiumi vidékekre, így növelve meg a románság lélekszámát ott, ahol kisebbséget alkot. Kezdetben a hegyaljai kolostorban is csak hárman laktak, ma viszont már hetven főnél is többen. A női közösséget két pópa és egy diakónus egészíti ki, nélkülük ugyanis a szerzetesház nem lenne az, aminek lennie kell.
A laikusokkal is megosztható részletekről a jövevényapácák egyike tájékoztatott, akit a zárdafőnöknő utasított mellém, miután nagy nehezen rátaláltam a formás, korszerűen felszerelt, berendezett cellák egyikében. A rendelkezésemre bocsátott fiatal nővér állítólag román-francia szakos tanár, és – szavaival élve – igen hosszú utat tett meg Váradig, hogy Istent és a népét szolgálja. Tájszólásából ítélve Moldva valamelyik eldugott falucskájából verődött Bihar megyébe, akár társainak zöme, s halvány fogalma sincs arról, miért pont ezen a helyen emelték fel a kolostort, és miért velük kellett benépesíteni a hajlékot, nem pedig elhivatott helybeliekkel. Az indítóokokról nekik senki sem beszélt, ők pedig nem érdeklődtek utána, hisz mindenikük megkapta a maga feladatát, amit ki-ki küldetésszerűen teljesít majd mindaddig, amíg kiosztják rá a következőt. Van, aki a liturgiákon, hálaadásokon való részvételt leszámítva egész nap miseruhákat varrogat, van, aki takarít, és van, aki látástól vakulásig ikonokat festeget a műhelyben, vagy segédkezik, tesz-vesz a konyhán, ahová még a hajléktalanok is betérhetnek egy-egy ebédre, vacsorára. Az általuk fenntartott, működtetett szegénykonyha egyébként annyira népszerű, hogy le kellett mondaniuk „klienseik” nyilvántartásba vételéről, a lajstrom elkészítése, a papírmunka ugyanis mindig nagyon sok időbe tellett. Szerintük. Ezért manapság az eszik náluk, aki akar, aki kedvet kap hozzá, ők senkit sem zavarnak el. Legalábbis a hivatalos álláspont szerint.
Amúgy a hegyaljai kolostori életet egyéb tekintetben is eléggé lazának nevezném, hisz mind az udvaron, mind a nagytemplomban óriási jövés-menést, hangoskodást tapasztaltam, ahányszor csak megfordultam ott, de főként szombaton és vasárnap. A balkáni nemtörődömséget, felületesség érzékeltetésére említem meg, hogy míg a váradi vincés nővérek Párizs (ma Mioriţei) utcai zárdájába ismételt próbálkozásaimra sem kaptam bebocsátást, addig a Szent Kereszt kolostorban senki meg nem kérdezte, mit óhajtok, noha az apátnőre vadászva bejártam a teljes hegyaljai ortodox birodalmat, még a hálószobák egyikébe is benyitottam.

A pedagógus, akit kalauzként, nem pedig felvigyázóként rendeltek mellém, hét éve él a rendházban, ám e hét esztendő rövid volt számára ahhoz, hogy megismerkedjen azzal a térséggel, annak a helységnek a múltjával, jelenével, amely befogadta. A tulajdonjogot firtató kérdezősködésemre például aláhúzta, neki azt mondták, beköltözésük előtt a telken csak egy százévesnél öregebb romos ház állt, amelyet lebontottak, mert nem volt, mit kezdjenek vele, s a gazdája sem jelentkezett, nem kérte vissza. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a 17. századi, kissé átalakított, korszerűsített fatemplomukat 1993-ban hozták ide Hollószegről (Corbeşti). Eleinte ennek falai között mutatták be naponta az áldozatot, vallották meg bűneiket, ma viszont a kicsire széles árnyékot vető impozáns, hatalmas új hajlékba járnak imádkozni, abba a soktornyú hajóba, amelynek alapkövét 1994-ben fektették le. Felszentelésén a későbbi váradi püspök, Ioan Mihălţan mellett Kovászna és Hargita megye ortodox főpapja, Ioan Sălăjan tömjénezett. Egyéb hazai görögkeleti elöljárók nem képviseltették magukat az "eseményen".
„Egész Erdélyben nincs még egy ilyen szép és értékes templom” – okított ki végül vigyorgó arccal "idegen vezetőm", és a szakember magabiztosságával bevezetett a sötét, félelmetes kupolák alá, majd a falakat díszítő naiv festmények egyediségéről, megalkotásuk technikájáról, valamint az ortodox istenházák dekorálására ritkán használt pasztellszínek előállításáról tartott félórás előadást. Lerítt róla, megrögzötten hisz abban, hogy a váradi Szent Kereszt kolostor beteljesíti Ştefan cel Mare vajda kívánságát, és az idők végezetéig összeköti Erdélyt Moldvával.
Az, hogy ez sajnos be fog következni, a folyamatban levő munkálatokból is kitűnik. A közösség kierőszakolt gyarapodása miatt ugyanis nélkülözhetetlenné vált a 30 főre tervezett ebédlő megnagyobbítása. A munkálatok befejezése után a létesítmény 300 férőhelyessé dagad, ami tehát azt jelenti: a szerzetesrendnek mindezidáig csupán az alapjait tették le Váradon, a munka nagy része még hátra van. Ezt a jóslatot támasztja alá az is, hogy a szent életű nővérek és pópák a vendégszobák számát is meg fogják kétszerezni, mivel állítják: helyhiány miatt nyáron sosem tudják elszállásolni az összes vendéget. Sőt: még könyvtáruk és múzeumuk is lesz, ha Isten is úgy akarja - tette hozzá a hölgy a legnagyobb természetességgel.
„Jelenleg sokan vagyunk ebben a házban, mert aki szerzetesnő akart lenni, az csak hozzánk jöhetett, hosszú ideig ugyanis a mienk volt az egyetlen ortodox rendház a környéken. Időközben azonban az alapítónk úgy határozott, nyit még egyet Váradon. Nagyon nagy szükség volt már rá” – magyarázta gyanútlanul a fekete kendők alá rejtett apáca, mintha gőzöm sem lenne arról, mi fán terem az ortodox térhódítás meg a hagymakupolás honfoglalás, majd viszlátot ígérve el is tűnt az ukrajnai s oroszországi szentek ereklyéit őrző bádogtetejű kőtemplom falai mögött.
(ezen írást a Reggeli Újságban, majd a gondola.hu-n megjelent riportom alapján állítottam össze)


MINDEN JOG FENNTARTVA.