Szexadó

Ki a hibás (ha kilóg a gumiláb)?

Most aztán igazán nagyon szégyellem magamat, valódi hazaáruló lettem. Mondjuk, személy szerint én nem érzem magamat annak, és ez az egészben a legszebb, a legrondább pedig az, hogy írásos dokumentummal nem tudom igazolni ártatlanságomat. Az állam bizonyos számításai szerint ugyanis a továbbiakban nagy hasznára válnék az emberiségnek, a nemzetnek és az egyetemes történelemnek (ezek szerint ezidáig csak a kárára voltam), ha gyermektelenségi adót kezdenék fizetni. Először is köszönöm, hogy ennyire törődnek velem és a jövendőbeli családommal. Másodszor is nagyon köszönöm, hogy ennyire ösztönözni kívánnak a nagyon jóra, a még jobbra, a legjobbra, amire az ember képes, de kérem, világosítson már fel valaki afelől, mennyire enyhíteném a demográfiai katasztrófa okozta szívfájdalmakat, ha meghajolnék a kukkorékoló atyaúristenek kéjvágya előtt, és kinyitnám a bukszámat? A helyes választ senki sem tudja, csak én. Mert én tudom, hogy ilyen tekintetben is felsülnék, bebizonyítanám életképtelenségemet, haszontalanságomat az evolucionizmus gyöngyöző láncszemében. És ez borzasztó, gondoljanak csak bele. Borzasztó! Sajnálom is, hogy ez az adó, pénzbírság, vagy mi, leperkálása fölülmúlná minden képességemet. Másfelől, ha szabad érdeklődnöm, miként is működne ez a fajta népességrobbantás? Valahogy úgy, hogy aki egy gyermeket múlasztott el világra hozni, az egyet fizetne, aki kettőt, az kettőt, aki hármat, az hármat, és így tovább? Minél több utódot nem szültél meg, azaz minél öregebb vagy, annál többet fizetnél? A kinek is? Hát ez az. Tán csak nem annak az apácskának, aki nem volt hajlandó nászéjszakát rendezni neked, amikor friss diplomásként munkáért loholtál napestig. És most sem, amikor arról panaszkodsz neki őszintén, hogy nem azért tanultál el négy, vagy akár kilenc, tíz évet is az életedből, hogy még a családalapításra se teljen az éhbéredből. Abból a galambszarból, amellyel az ország építésére ösztönöznek azok az öszvérek, akik most ugyan egyéb címen, de vissza is kívánják venni tőled könyöradományukat. Szóval bocsánat, nem értem: kössek kényszerházasságot? Boruljak az első jött-ment ölébe, hogy újraélesszem tetszhalott állapotából az államháztartást? Oké, beleborulok, de mi lesz tovább? Jöjjön a következő, vagy tartsam el aztán az előzőt is (nem csupán az eltévelyedett szamárkamarát)? Vagy szüljem meg közösülésünk gyümölcsét, majd váljak el, és ravasz asszony módjára fejjem meg havonta gyermektartással, juttassam az adósok börtönébe a kiszemeltet? Fosszam meg e szent országot egy potenciális vásárlóerőtől? Egy férfitól! Egy leendő utcai harcostól, gázszámlafizetőtől, benzinfogyasztótól? Plázafalótól, kebabzabáló robottól? Hát miféle legény válna ekként abból a csöppségből, akinek apa nélkül lesz muszáj felnőnie? Bele sem merek gondolni. De hogy ne csupán magamról beszéljek, és ne csupán a tehetetlenekről. Beszélek inkább a cölibátust fogadott római katolikus papokról, az apácákról és a szerzetesekről, akik saját maguk és – főként – az eklézsia alatt vágnák el a fát, ha gyermeket vállalnának. Márpedig ha az egyház leszegényedik, abból semmi jó nem fog kisülni, főleg nem az állam hasznára. Abból sem, ha a kétségbeesettek helyzetét vesszük fontolóra. Azokét, akik már az összes kórháznak és klinikának lefeküdtek, mégsem jön nekik össze, hiába próbálkoznak össze-vissza, kínlódnak megkövült fizimiskával éjt nappá téve, ültetnek be magukba fűt-fát. Vagy épp az orvostársadalom megmentésére lett kieszelve ez a pufajkás időkre emlékeztető adózási mézesmadzag? Hisz, ugye, semmi sem könnyebb, mint néhány tízezresért beszerezni egy papírt arról, hogy steril vagy, fogamzásképtelen és impotens, és, és , és, és mint ilyen, leszázalékolt, fenékbe billentett betegnyugdíjas, mentesülsz a kötelességek alól. Ha viszont ennek ellenére rád köszön a gólyahím, a Mikulás, a Télapó, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, megnézheted magadat: addig pengethetsz majd szélhámosságért, amíg bele nem zöldülsz. Olcsó mulatsága lesz ez megint az apeh-nek, kétségtelen, amiként az is, hogy eme kemény mérkőzés elől sehová sem menekülhetsz, választási lehetőséged nincs. Ám legyen ez a jövő zenéje, nézzük a jelent, amely annyira illatozik a cipősz cirkétől, hogy cak na. Persze szemlélhetjük más szemszögből is. Vegyük például azt, hogy ezentúl aztán már senki sem szólhat rád, ha a parkban érnek tetten (in flagrante delicto). Egyszerűen annyit kell majd csak mondanod: bocs, épp a fajfenntartáson dolgozunk. Ugyanezzel a szöveggel az út szélére is nyugodtan ki lehet majd állni riszálni, fogat mosni, ledönteni a kamionsofőröket. A varázsszó tehát, amely előtt minden kiskapu ki fog nyílni, a fajfenntartás lesz. A kétes szándékú kezdeményezést így akár a szex liberalizációjának is nevezthetnénk, amely a legnagyobb megdöbbenésemre egy olyan elöljáróság fejéből pattant ki, akiről sosem feltételeztem volna, hogy jó dolgában ilyesmiken (mármint a fajtalankodás határtalanságain) töri az agyát, és a hajléktalanná válás lehetőségeit mélyíti, babusgatja. Ezért ha még nem tudná, jelezném feléje: a keresztény tanítás értemében csak az vállaljon gyermeket, aki tisztességesen fel is tudja nevelni. Mi mást jelenthetne ez a 21. században, mint a következőt: tessék különbséget tenni a felelős felnőtt és a sok pici casanova között. Én a méltóságteljes babanevelésért szálnék síkra: legalább a gyártója ne gyötörje szegényt.