Macskazene

Virtuális szerelmeimnek Bálint-napra

Lenn álltak mindannyian az utcasarkon, a hold fényesen és magasan tombolt. Traccsoltak. A nő karonfogta szomszédasszonyát, a szomszédasszony a szomszédbácsit, a szomszédbácsi a kurta farkú kiskutyáját istápolta, a kurta farkú kiskutya zöld szemű macskabarátnéja vörös szőrét nyaldosta, a zöld szemű macska pedig a blokk alagsorában fészket bérlő szürke egérfiókával kacérkodott.
Alanyainknak volt egy közös vonásuk: az unalom. A nő azért hagyott ott csapot és papot, mert kipurcant a hajszálvékony plazmája, a szomszédasszony viszont azért, mert irtóra tetszett neki a szomszédbácsi, aki olyan szép és hatalmas rozsdabarna autóval tért haza a minap, hogy a meglepetéstől még a felesége is ágynak esett; rá egy órára elvitték a fehérköpenyes, karszalagos, bóbitás orvoskisasszonyok. A mentőkocsi szirénájának hangja ráadásul rettenetesen megviselte a kutyát; az állat azonnal tüzelni kezdett, mire a macskát utolérték a párzási hőhullámok. Ezt abból tudom, hogy a négylábú hátborzongató nyávogásba kezdett, a zajra pedig az egérke is magához tért, és azon nyomban kiszaladt megnézni, mi okozza a rijacst.
Egyébként a rágcsáló is égbekiáltó felfordulást hagyott az odújában, ezért úgy vélem, mindenkinek jobb, ha meg sem próbálom körülírni lakhatási feltételeit. Különben is, csak egyetlen egyszer kukkintottam bele a lyukába, akkor, amikor a házmester kiverte a cirkuszt, és rámparancsolt, füstöljem onnan ki azt a büdös dögöt. Én persze mindig is nagy tisztelője voltam az adminisztrátornak, ezért összeszedtem minden bátorságomat, és eleget tettem a tekintélyelvű családapa kívánságának. Dögre azonban nem leltem, hiába meresztettem a szememet, és görnyedeztem, hajlongtam, szagolgattam jobbra-balra több órán át a lépcsőfeljáró melletti pocsolyában; mert bár tél volt, szakadt az eső. Végül az őrület elől a jajveszékelésbe menekült cica sietett a segítségemre, így egész életemben hálával tartozom ennek a derék macseknek.
Horogra került! – újságoltam el aztán vigyorogva teljesítményemet a gondnoknak; a férfi megköszönte, majd a közköltségek kiszámításánál „figyelembe vette” a munkálatok okozta kiadásaimat. Eme nagylelkűségének tudhattam be, hogy még abban a hónapban a szokásos 1,5 millió lejnél nagyobb összeget kellett lepengetnem rovartalanítás és fertőtlenítés címén. Kissé furcsállottam a kitételt, de nem volt mit tennem, örültem, hogy legalább az első megbízatásomkor nem vallottam szégyent. Azóta még a panel előtti parkszerűségbe sem járok le fura fazonokon kacarászni, s elkerülöm azt a tenyérnyi betonszőnyeget, amelyen a gyárból hazatérő illuminált munkások átkozódásokkal, pofozkodásokkal fűszerezett éjszakai sakkbajnokságokat rendeznek.
A már említett házmester ugyanis rüheli az efféle összejöveteleket, ő a jóerkölcsök embere, őre, csősze. Részben eme példás hozzáállásának köszönhető, hogy a stáb, azaz a pongyolás nő, a festett-szőke szomszédasszony, a divatos szomszédbácsi, a felhevült eb, a szerelmes cirmos és a megkörnyékezett egérke a mocsár színű szemeteskukákról felismerhető ártatlan útkereszteződésben fújja ki esténként aznapi fáradalmait. S szűz levegőt habzsolva – mesélget, mesélget, mesélget…



MINDEN JOG FENNTARTVA.