Keresztények a zenről (+ AR filmkockái)

Meditációs gyakorlatok

Mindennapi teendőink során gyakran szembesülünk olyan, hitéletünket is érintő kérdésekkel, amelyekre az alábbi írás megnyugtató választ adhat. Szőcs László SJ értelmezése ugyanis azt igazolja, hogy a sokak számára még ma is tabunak számító keleti meditációs módszerek igenis összeegyeztethetők a keresztény szemlélődéssel. A jezsuita teológus előadása a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán hangzott el.

Régóta foglalkoztat a kérdés: miként válhatott jelenséggé a zen? Ez persze főként a „nyugat” dilemmája, ám a zazennek nevezett régi japán meditációs módszer iránt az egykori kommunista blokk országaiban is megnőtt az érdeklődés. Következésképp: érdekes és érdemes megvizsgálni, miért sereglik egyre több keresztény a keletről érkezett guruk (mesterek) iskoláiba, elsajátítandó az általuk hirdetett tanokat. Felfokozott, szokatlan igyekezetük nem is lenne különösebben feltűnő, ha az illetők zöme nem hagyná el eredeti vallását.

Legfőbb kérdésem tehát: miért oly nagy a szimpátia a buddhizmus, a jóga, a transzcendentális meditáció, valamint a zen iránt?

Mi is valójában a zen?

A zen indiai eredetű, kialakulása a Krisztus előtti időkre tehető, mondhatnók: gyümölcs a buddhizmus fájáról. Létrejöttét jelentős mértékben befolyásolta a jóga, a mahayana buddhizmus és a taoizmus.

A mahayana buddhizmusból kinőtt zen Buddha meditációját jelenti, vagyis azt az állapotot, amikor a személy a maga egzisztenciális valóságában észleli a világot. Mivel Buddha életfilozófiájában meghatározó erőt képvisel a szenvedés és a fájdalom, az élet mulandósága is előtérbe kerül. Az út végén eszményként a megvilágosodott életforma, a boddhisattva áll, amely a szabadság megtapasztalásából származik.

A zen a jóga három fejlődési stádiumát vallhatja a magáénak: a koncentrációt, a meditációt és a samadhit, azaz a szellem összeszedettségét, a belső egyensúlyt és a csendet. Indiából Kínán keresztül jutott el Japánba, ott indult fejlődésnek Dogen és Hakuin nagymestereknek köszönhetően. Tulajdonképpen nem egy diskurzív elmélkedés (gyakorlója nem valamin gondolkodik), inkább tárgy nélküli meditáció, öntudatos állapot, amely által a dolgok lényege közelíthető meg. Eszerint a zen áthatja a teljes életet: az evést, az ivást és a munkát. Egyszóval: mindent.

A zenről valójában csak az tudna érdemlegesen beszélni, akinek volt satorija (megvilágosodott állapota), csakhogy az, aki erre a szintre már eljutott, sosem beszél róla. Mert a zen meghatározhatatlan, megfogalmazhatatlan.

Bizonyos tapasztalatok azért természetesen a zenben is megoszthatók. A közismert mester, Szuzuki Dajtszetszu szerint a zen az egyetlen szubsztancia felfedezése, út, amely az önismereten át vezet el a célhoz. Nem intellektuális tudás, inkább intuitív meglátás, satori: előbb ráérzel az entitások titkára, majd harmóniába kerülsz velük.

Mindezeket figyelembe véve felvetődik a kérdés: vallás-e a zen, vagy filozófia? Az ugyanis világos, hogy a zen – mint a nyolc buddhista szekta egyik ága – isten(ek) nélküli. Ám mivel Isten létét nem tagadja, egyesek nondeisztikus vallásnak nevezik. Igazából absztrakt metafizika, s noha népszerű, keveseknek való.

A zazen: gondolatok a semmiről

A zen módszere a zazen: általa érhető el a satori. A módszerhez három fontos elem tartozik: a testtartás, a légzés és a belső tartás. Az utóbbi a legfontosabb.

Lássuk, min-miken meditál az ember a zazen alatt? Dogen szerint a semmin (munen-muso). „Gondolj a semmire, gondolkozz a semmin. Fogalmak nélkül meditálj!” – ajánlja a mester.

A keresztény meditációtól eltérően tehát a zazennek nincs meditatív tárgya. Van viszont két „segédeszköze”. Az egyik a koan, amely olyan, akár a feladat, amit a mester ad fel tanítványainak. Többnyire értelmetlen, ellentmondásos mondat, felszólítás vagy párbeszéd, mint például: „Hallgasd az egyik tenyered hangját!”; „Hallottad a reggel, amint a húrtalan hárfán játszottam? – kérdi a tanító. – Nem. – válaszolja a tanítvány, mire a mester: – Akkor miért nem szóltál, hangosabban is játszhattam volna!”

A koan a mondo-t is szolgálhatja. Ez abban áll, hogy a kérdéseire logikai úton választ nem találó tanuló addig ismételgeti, amíg problémának kezdi érezni magát. Ama tenyérnek, amelyről a mester szónokolt. A saját én ilyenkor eltűnik, megsemmisül. A koan lényege tehát nem egyéb, mint egynek lenni, válni vele, eljutni az abszolút üresség állapotába, amely előfeltétele a satorinak.

A zazen másik eszköze a shikantaza, az üldögélés. Segédeszközeid ilyenkor nincsenek, a gondolataid viszont össze-vissza csaponghatnak. Ezt addig csinálhatod (vagy addig kell csinálnod), amíg nagyfokú szellemi erő s jelenlét vesz birtokába.

Ideálok

Mindenekelőtt a koncentráció-képességed, a joriki-d fejlődik ki – manapság emiatt végzi a zazent az átlag-japán. A joriki ugyanis olyan intellektuális energiát biztosít, amely állandó dinamizmust garantál, és képessé tesz arra, hogy nehéz helyzetben pillanatok alatt helyes döntéseket hozzál.

Cél a satori is. Már említettem, hogy az, aki ismeri, nem beszél róla, aki pedig beszél róla, az nem ismeri. Ahhoz az igyekezethez hasonlítható ez, amelynek fonáksága akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a született vaknak azt kezded magyarázni, milyen a szín.

A satori mindenképp egyedülálló, egyszeri és megismételhetetlen.

Egyfelől saját magadra találsz rá benne, arra az óriási intenzitású belső éberségre, amely a mélyebb önismerettel, öntudattal azonos. Azzal a helyzettel, amikor látod önmagadat: pontosan úgy, mintha a hegy tetejéről egyetlen pillantással ölelnéd át az egész tájat.

Másfelől az abszolút létezővel való egyesülés átélésében segít. Keresztény gondolkodók szerint a satori olyasmi, mint a kereszténységben a misztikus eljegyzés.

A satori persze nem öncélú: megtapasztalása a tökéletesedés eszközévé kell hogy váljék. Mivel a zazen rengeteg negatív erőt szabadít fel, nem szabad megbízható, bölcs mester nélkül végezni. Ha nincs aki az energiákat helyes irányba terelje, fekete mágiába csaphat át.

Amúgy a zen rendkívül fogékonnyá tesz a hitre. Zazenezés közben ugyanis elmúlnak azok a kétségek, amelyeket materialista korunk erőltet ránk. Megszűnik a kétkedés, a félelem, az irígység és a gyűlölet, hisz a satori egységélményt jelent.

Már utaltam rá, hogy a zennek nincs belső tartalma, ám ha az ember eljut egy magasabb szintre, ott intuitív módon az értelme is működésbe lép. Ekként ébredhet rá a keresztény zazenező az Evangélium titkaira, s élheti meg, érezheti át a misztériumokat. Emiatt alkalmas a zazen a hagyományos szemlélődő imádkozásra.

Befogadó keresztények ("Ő bennem van és én őbenne")

Beszélhetünk keresztény zenről, de csak annyiban, amennyiben a zazen eszköz-jelleggel bír, vagyis mintegy előgyakorlata a keresztény meditációnak. Németországban, Svájcban, Ausztriában és Franciaországban már tartanak keresztény zen-kurzusokat - igen nagy sikerrel. Mivel a tanfolyamot páterek, főként bencés atyák irányítják, az érdeklődők nem ezeken az összejöveteleken hagyják el a vallásukat.

A lelkigyakorlatok öt napig tartanak, fókuszpontjuk az eucharisztia ünneplése. A helyes testtartás és légzés megtanításával a résztvevőket a jobb elmélyülésre készítik fel a szerzetesek, ráadásul keresztény szövegekből kiollózott koanokat használnak: a szentpáli „ő bennem van és én őbenne” jó példája ennek. A kiválasztott idézetet ki-ki addig ismételgeti, amíg a tudata kiürül, a lelke pedig alkalmassá válik Isten szemlélésére.

Összegezve: a keresztény egyházon belül is tevékenykednek olyan elöljárók és beosztottak, akik nem kiáltanak eretneket az útkeresőkre. Ők a bajok gyökerét kutatják, a gondokat szeretnék orvosolni, ezért nem csupán a már jól bevált, hajdanán hatékonynak tartott, de időközben elfeledett imamódokat elevenítik fel, hanem a hasznos újításokat is "alkalmazzák". Ők azok, akik belátják: a zen is egy út a sok közül, nem jobb, de nem is rosszabb a többinél, sőt, sokak számára az isteni fényességre nyíló ablak.

(összeállította: szerény hosszúságom)

FILM