Kértem egy kávét,

***

mert hideg volt, korán volt, a csomagjaim össze-vissza hevertek a lakásban, ezért beültem egy bodegába, mert az összes pénzemet és életkedvemet elvitte a költözködés. A fagy miatt a bor is jól jött volna, főként ha forralva s fahéjjal szolgálják fel, de mivel a lokál, ahová beültem, csak egy bodega volt, a bort csak ömlesztve adták, nem forralva, a sört pedig sóval és alátéttel. Korán reggel viszont nem kell sem a bor, sem a sör (sem sóval, sem só nélkül, alátéttel pedig semmiképp, majd karácsonykor – esetleg –, ha meghozzák a kőművesek). A teát hiába is kívántam, mert nem volt, az automatában sem, jóllehet automata sem volt, csak egy presszógép, amely önműködő ugyan, de nem önkiszolgáló. Így hát megkértem a pultost, főzzön nekem egy jó feketét. És főzött. Mivel nem figyelmeztetett, hogy a kiskanál (amellyel a rendelésemet megspékelte) nem arra való, hogy felkavarjam vele a löttyöt, nem kavartam fel, hanem csak úgy megittam. Ez az oka annak, hogy tudom, mi volt benne. Volt benne egy jó nagy adag zacc, persze legalul, ezen volt a langyos víz, vagyis középen – feltételezhetően azt a meleg erdélyi szívet helyettesítendő, amellyel remek presszókávékat főznek odaát, ám ott sem a lepukkant bodegákban, hanem a jégvirágos piacokon (akarom mondani: a református lelkészek havi összejövetelein, a zárt körű egyházi sajtótájékoztatókon és kiállításmegnyitókon, feltéve, ha van magas rangú vagy anyaországi meghívott). Legfelül pedig volt egy csöpp kávé is, talán koffeinmentes, az íze ugyanis a puliszkára emlékeztetett.

Végezetül visszaadtam a csészét és a kanalat.