Nem tudom,

mond-e bárkinek is bármit a Harrison Fawcett név. Néhányuk megítélése szerint valószínűleg igen nagy jelentőséggel bír, hisz ha máshonnan nem is, a „nagy” filmek és a még nagyobb díjak világából biztosan ismert.

Nekem azonban ez a név sem jelent semmit, bocsánat. Nem jelent semmit, mert elsősorban nem szeretem, ha valakinek így kezdődik az élete, az életrajza s a karrierje (még akkor sem, ha több tíz, száz, ezer kiadott kötetből épít magának emelvényt):
sorkatonai szolgálata alatt paranormális jelenségekkel szembesült.

Éspedig nem azért nem tetszik, mert nem hiszek a paranormális jelenségek valódiságában (jóllehet tényleg nem hiszek), hanem épp amiatt nem tetszik, hogy a sorkatonai szolgálat alatti paranormális jelenségekkel való szembesülést úgy tálalja, mintha különleges, kizárólag őt megillető, egyedi eset lenne, s hozzáteszi: tehetségét, különleges tudását tulajdonképpen ezeknek a találkozásoknak köszönheti.

Egészen halkan kérdem: van valaki, aki nem hallott még a sorkatonai szolgálat paranormális jellegéről?

Aki tehát ekként, efféle mesékre támaszkodva próbálja eladni a könyveit, egyből hiteltelenné (hogy mást ne mondjak) válik – számomra. Igaz, a szerző a sci-fi-hez kötődik elsősorban és állítólag. Azaz sci-fi-t ír. Én viszont nem. Azaz se nem kötődök a sci-fi-hez, se nem írok sci-fi-t. Most sem, csakis a színtiszta valóságot vázolom fel. Ezennel pedig vissza is térek az előbbiekhez, és még egyszer aláhúzom: aki szerint a sorkatonai szolgálat alatt tapasztalt paranormális jelenség a sci-fi körébe tartozik, legyen az bármi is, nem lehet (jó) sci-fi-író. Mert az ilyen nem sci-fi-t ír, hanem történelmet, főként, hogy tanult szakmája szerint katolikus teológus. Igaz, csak távmunkásként az.

Állítólag.