Tévedni emberi dolog, de a nemzetközi porondon megengedhetetlen

Kísérletezett a Harag György Társulat a Shakespeare fesztiválon

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját hozta el a nemzetközi gyulai fesztiválra. A darabot a tószínpadon adták elő július 16-án, vasárnap.

Félórás csúszással álltak színpadra a Szatmárnémetiből érkezett művészek vasárnap este. A kezdésig teljesen besötétedett, ami javára vált az előadásnak, a kellemesnél kicsit alacsonyabb hőmérséklet azonban épp ellenkezőleg, hisz már a szünetben sokakat hazazavart.

A Harag György Társulat tavaly mutatta be Benedek Zsolt új Shakespeare-fordítására épített darabját, a Tévedések vígjátékát a hagyományostól kicsit eltérő előadásmódban. A teátrum honlapjáról kiderül, a rangos romániai rendezőnek, Bocsárdi Lászlónak ez az első szatmári munkája, egyfajta kísérlet, ami kockázatot is jelentett. A társulat képességeinek ismeretlensége ugyanis számos problémát előhívhatott, amiként ez be is következett.

Shakespeare alaptörténetét bizonyára minden színházba járó és irodalomkedvelő ismeri, ezért (és a terjedelmi korlátok miatt) ennek részletezésétől eltekintek. Az sem titok, hogy a tévedés, amely életben tartja a darabot, egyértelműen Shakespeare zsenialitásának köszönhető. Bravúros megoldásait még egyetlen színműíró sem tudta túlszárnyalni, pedig a működése óta eltelt jó pár évszázad. Annyira életképesek és kimagaslók, hogy bárhol bármikor önmagukban is megállják a helyüket, nem szükséges hozzá sem díszlet, sem jelmez. Amennyiben viszont színre kerülnek, és így előszóhoz, előadókhoz kötöttek, elkerülhetetlen a színészi teljesítmény. Az a feltétel, az az egyetlen egy, ami a vasárnapi előadásból hiányzott.

A tószínpadon tapasztalt lendületlenség, a rengeteg álló, bekövesedett helyzet képtelennek bizonyult fenntartani a jövőbe tekintő rendezést. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem tudtak azonosulni szerepeikkel, nem lelkesedtek azért a feladatért, amit rájuk bíztak, inkább megrögzötten ragaszkodtak szokásos manírjaikhoz, és nemhogy kiléptek volna régi önmagukból, inkább halmozták, mélyítették a holtpontokat. A vígjáték inkább kínjátékká vált ettől, és számos olyan pillanatot generált, amikor csak azt az egyet akartuk, hogy végre legyen vége.

Csapatjátékot és összjátékot ezúttal nem kaptunk. A szájak nem nyíltak ki rendesen, a szemek nem nedvesedtek be az átéléstől, a sírás nem járt könnyel, és a düh sem tombolta ki magát. Egyetlen percig sem hittük el, hogy amit látunk, az a valóság. Hogy ilyesmi is megtörténhet a fesztiválon. Volt persze olyan jelenlévője is a társulatnak, aki vitte, cipelte, vonszolta volna magával a többieket, de sajnos ehhez sem volt elegendő energia, a semmiből mindig előbukkant egy akadály, amelybe mindenki belebukott. A lábak belefáradtak a teherviselésbe, a testek összeomlottak.

Úgy tűnik, a Harag György Társulat nem nőtt még fel a kortárs darabokhoz, nincs meg hozzá a kellő gyakorlata és rafinériája. A kortárs vígjátékhoz sajnos egyáltalán. Nem vált be az a próbálkozás sem, hogy a modernséget majd megalapozza a minimalizmus, a dekoráció teljes hiánya (érdekes, mert a produkciónak díszlettervezője és díszlettervező asszisztense is van!), az utcai szerelés, amely megragadt a klasszikus újraértelmezések szintjén, nem lett eléggé bátor, sem sokkoló, sem mai, sem stílusos, és az átírt, közérthetőbbé szerkesztett szöveg sem érte el azt a szintet, hogy a hiányokból fakadó hibákat elsimítsa, észrevétlenné tegye. A reneszánsz, a barokk és a mai köznyelv között lavírozó sor- és gondolatfüzér a sikertelen összefonódást képviselte. Furán hatott, hogy a jelen alvilági emberei kacifántos és finomkodó körmondatokban fogalmaznak, ám itt-ott még ez is elfogadható lehetett volna, ha akad, aki hitelesen elő tudja adni.

A szatmárnémeti magyar színház Tévedések vígjátéka című előadása másfél év után is kiforratlan, és ha ennyi idő alatt nem történt vele semmi jó, akkor már nem is fog. Mindezt messziről láttuk, és talán ez is nehezítette a tisztánlátást, mert a színpadra felkerült még egy színpad, egy kisebb méretű pódium, valószínűleg az egyedi megvilágítást biztosító reflektorok helyigénye miatt, ami inkább rontott, mint javított a katarzis lehetőségén. A játék egésze elveszett egy távoli ajándékdobozban, elhalványult az elérhetetlen messzeségben. Néztük a tavon zajló műhelygyakorlatot, a szúnyogháló mögötti stúdiót, mint a tévét, amelynek képernyőjén bolhák ugrálnak. Az ember ilyenkor azt teszi, hogy kikapcsolja a készüléket.

Köszönjük a varázslatos szöveget, köszönjük a rendezést. Valami azért elindult északon, aminek örülünk, a folytatáshoz pedig sok sikert kívánunk.

Galéria itt!

Hatvanhat percben nézhettük meg, mit meg nem teszünk azért, hogy rosszul éljünk

Díjazott előadást hozott el a Shakespeare Fesztiválra a temesvári magyar színtársulat

Shakespeare, Sonnet 66 a címe annak a produkciónak, amellyel a temesvári magyar színház egyetemes jelrendszerével, kiegyensúlyozottságával, komplexitásával és kimagasló színészi játékával megszerezte a legjobb előadásnak járó díjat az idei INFANT Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztiválon Újvidéken. Gyulán július 15-én mutatták be a darabot az Erkel Ferenc Művelődési Központban.

 „FÁRADT vagyok, ringass el, óh Halál! –:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent Hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot Doktor-Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok, jobb volna messze mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”

Tizennégy sor hatvanhat percben. Látszólag ennyi az előadás. Ennyi: egyetlen szonett Szabó Lőrinc fordításában. A látszatnál azonban sokkal több. Mert minden egyes verssor előhív egy jelenetet, egy színt, mint az Ember tragédiájában, és még tartalmilag is szinte ugyanazt kapjuk, mint Madáchtól. A 21. századi ember tragédiáját, ezúttal Shakespeare-től, a rendezőtől (Kokan Mladenovic), a dramaturgtól (Góli Kornélia), akire ezúttal igen fontos feladat hárul a koreográfustól (Andreja Kuletevic), a zeneszerzőtől (Irena Popovic) és a temesvári magyar színház társulatától. Angolul, mert hogyan másképpen közölhetnének a nemzetközi porondon a mai Európában? Tizennégy sort, nem többet, hatvanhat percig, időre, angolul a kontrollált és időzített vén kontinensen. Mindezt le is fordítják nekünk, mert az etnikumoknak, a nemzeti kisebbségeknek és a nemzeteknek állítólag jogaik vannak az államokban.

Mindössze tizennégy sort kapunk hatvanhat percben, mert ennyi pont elég ahhoz, hogy elmondjunk magunkról mindent. Kifejezzük, milyenek vagyunk valójában. Mindig ugyanazt a tartalmat mindenik soron következő 66 percben. Sosem jobbat, mindig csak a rosszat. Akasztott emberként ébredünk, akasztott emberként fejezzük be. Ennek a történetnek egyetlen izgalmas része van, a köztes, amely az akasztás után és előtt bontakozik ki. Ezt fejti ki a darab, mint a híradókban, felkiáltójelekkel.

Sokan álltak fel és mentek ki tüntetőleg a teremből a negyvenvalahányadik percnél. Talán csak nem azért, mert nem tudjuk elviselni, amikor a szemünkbe mondják, mekkora bunkók vagyunk, mennyire rosszul csináljuk? Annyira romlottak, hogy saját magunkat sem vagyunk képesek elviselni? Lám, most élő példával igazoltuk: nem tudjuk. Sértődötten, feltűnően és dacosan kivonulunk az előadásról, amelyben azt látjuk, hogy az Ave Maria eltorzult szólamaira csecsemőket dobálnak szét szívtelenül a keresztény Európában. Két műkönny a szembe, mellé rengeteg ígéret, populista hazugságdömping a méltányos bánásmódról, emberi jogok reményfelhőcskékbe csomagolva, győzelmi jelek és mázsányi békeszimbólum, csillagos égszínkék zászló, egyenlőség a papírforma szerint, és készen is vagyunk. Amúgy meg ennyi: kontroll a végtelenségig a mindennapokban, semmi egyéb. Ellenőrzés, motozás, vájkálás az üres zsebekben, katonásdi. Menekültek, anyák, családok a rács mögött, fegyveres rendőrök a falaknál, kisgyermekek az uniós bevásárlókosárban várják, hogy nyújtsunk feléjük egy védelmező kart, tegyünk igazságot. Nem, nem adunk, mi elfutunk, hátat fordítunk.

Sokkoló és hatásos a temesváriak produkciója. Erős, kemény, fájó, megdöbbentő. Politikailag leleplező és tényfeltáró. Jó. Nagyon jó.

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház régóta foglalkoztat szerb és román rendezőket, játszik szerb, román és német közönségnek. Mert a helyi szórványmagyarság már nem tudná fenntartani önnön teátrumát. A kapunyitás megoldotta az örökös problémát, feltöltötte az üresjáratokat, és egyben lendített is a társulat dinamikáján. Díjnyertes előadások tömkelege született meg az új irányelveknek köszönhetően. A bánsági teátrum kimagasló érdeme, hogy annak ellenére produkál minőséget, éli túl a digitális konkurenciát, hogy elveszítette azokat, akikért megszületett. Gyulán nem csupán azért feliratoztak, hogy értsük az angol szöveget, azt a tizennégy sort, amit bármelyik Shakespeare-összesben elolvashatunk, hanem azért, mert odahaza is ezt teszik. Azóta van ez így, amióta a magyar nyelvű előadásaikat a román, bolgár, ukrán, török, arab és kínai ajkú nézőknek is ajánlják. Régóta.

A Shakespeare, Sonnet 66 című darab persze, mint már említettem, nem csupán emiatt angol nyelvű. A jelent vágja a képünkbe, a nyugatról importált egészségtelen versenyfutást, az őrültségbe kergető törtetést, a szolgalelkűséget, a betagozódást, az önfeladást, és emiatt. Azt a rengeteg érthetetlenséget és kegyetlenséget mutatja be gyomorforgató cinizmussal, amelybe belekényszerülünk. A törvények és rendeletek labirintusában felvesszük az egyenruhát, majd eltáncoljuk, amit kell. A buli és a stopperóra vezényszóra indul, és tart a teljes kifulladásig. Nem számít, ki bírja tovább, mert a győztesre éppúgy halál vár, mint a leggyengébbre. A nyertes koronával a fején vehet búcsút a nagy összeröffenéstől, neki sem kegyelmeznek: megalázzák és megbüntetik.

Mladenovic világában dresszírozott kutyaként nyalatják fel velünk a padlót, a nőnek kuss a szava, s amikor már senki sem bírja tovább, és fellázad, kinyitja a száját, kiírja magából a nyomasztó lehetetlenségeket, elhallgatatják, belegyömöszölik egy fekete szemeteszsákba, akárcsak a háztartási hulladékot. Ebben a világban a nagyhatalmak diktálnak. Ha nekik úgy jó, gázmaszkkal szaladgáltatnak le-föl, amíg meg nem unják, és fel nem akasztanak, ki nem végeznek, szemrebbenés nélkül meg nem semmisítenek. Csak merj ellenszegülni, merj pofázni. Merj élni. Merj ember lenni.

A Shakespeare, Sonnet 66 szerint földgömbünk egy lufi, amit túlnyomás alá helyezünk. A balon nem bírja, szétrobban, mint a Shakespeare-i életműben. A produkcióban mindazok felvonulnak, akiket a brit szerző halhatatlanná tett, de akiket mégsem tudott megmenteni. A dán királyfi, Othelló, III. Richard, Macbeth, Prospero, Rómeó és Júlia egyaránt átvonul a színen, mindnyájan eljárják a magukét, mindnyájan funkciót kapnak a mában, de a szerelmet, az emberi kapcsolatok alfáját egyikük sem éli túl. Aki mindebből kimarad, a szárnyas puttó, az ízléstelen kacat, az ordináré közhely, a magamutogató, elnőiesedett fiatalember, a beazonosíthatatlan, céltalan teremtmény, aki az utca nyelvére írja át a feszes költői gondolatokat, rapesíti a valóságot, ám rögtön utána le is zárja az ügyet, készít magáról egy szelfit, és elvonul. Ő az, aki csak úgy van. A túlélő, a játékmester.

Július 15-én hatvanhat percig nézhettünk szembe önmagunkkal. Nem volt sem könnyű, sem szép, sőt, rohadtul nehéznek tűnt, gonosznak és csúfnak. Gyönyörködhettünk a meztelenségben (jelmeztervező: Tatjana Radisic), zenére. A szonett egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést, csak hitet abban, hogy idővel mások is, egyre többen meglátják azt, mit mi, a Shakespeare, Sonnet 66 publikuma és alkotógárdája, mert együtt könnyebb tűrni, elviselni és változtatni.

Galéria itt!

A sötétség ellen harcolt a nagyváradi társulat a gyulai éjszakában

Megmásíthatatlanul román előadást mutatott be a Mária Királyné Színház

Gavriil Pinte rendező és Roxana Ionescu színpadi építész díjazott Shakespeare-adaptációját hozta el a gyulai nemzetközi színházi fesztiválra a nagyváradi román teátrum társulata. A produkciót július 12-én néztük meg a Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felállított sátorban.

Remek döntés volt belevetni a gyulai sötétségbe az Éjszaka szívében – A Lear történet című előadás közönségét. A Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felhúzott sátor funkciói így megtöbbszöröződtek: amellett, hogy áthaladhatott rajta egy végtelenített vasútvonal, új helyszínt is belevarázsolt a város kulturális életébe. Már csak ezért is milyen jó, hogy eljöttek hozzánk a nagyváradiak.

Kétségbevonhatatlan: a Gyulai Várszínház valamire nagyon ráérzett. Megértette, hogy a klasszikus értelemben vett színházi előadások a végüket járják, egyre szűkebb réteget érintenek meg, ültetnek be a teátrumokba, főként nyaranta. A Gyulai Várszínház megértette a 21. század intelmét: a színjátszást ki kell vinni az utcára, bele kell ásni a közéletbe, ugyanoda, ahonnan ered, amelyből táplálkozik, abba a közegbe, amelyet értelmez és felmutat.

Gavriil Pinte és Roxana Ionescu darabja jellegzetesen kortárs, és félremagyarázhatatlanul román. Amit a publikum a váradiaktól Gyulán láthatott, nem más, mint a mai román színjátszás összegzése. Aki egyetlen szót sem értett az egészből, nem tudta követni a magyar feliratozást, az sem veszített semmit. Mert a kortárs román színjátszás nem szövegközpontú: annyi hangzik csak el az eredeti műből, amennyi szükséges. De pont annyi, nem több, nem kevesebb. És pont úgy, ahogyan kell: kifejezőn. Ha kell hangtalanul, ha kell, suttogva, ha kell üvöltve.

A kortárs román színjátszás, éppúgy, mint a kortárs román közélet, hatásvadász. A látvány a fontos, a felszín, a dinamika, a mozgás, és nem utolsó sorban a közönség, amelynek figyelmét mindvégig fent kell tartani, akit káprázatok tömkelegével el kell vakítani. A váradi román társulat ilyen tekintetben hiánytalanul megoldotta feladatát. Nem azt kaptuk tőlük, ami szép, ami nem is létezik, csak az álmainkban és a mesékben, nem a szokásos utcai blődségeket ontották magukból, amiken csupán azért szoktunk nevetni, mert kényelmetlen rezzenéstelen arccal végignézni az előadást. Felhozatalukban folyik és ömlik a vér, emberek halnak meg, nyírják ki egymást kegyetlenül, karakterek rohannak fejvesztve a vesztükbe, egymás holttestein át. Szerelmet, bosszút, gyűlöletet egyaránt kapunk az alkotóktól. Éppúgy, mint a valóságban.

A Lear történet egy nagyobb ciklus része, mondhatnók egy sorozat, amely Shakespeare-szövegekből táplálkozik, és amelynek az Éjszaka szívében csupán a gyűjtőneve. Nem véletlenül, mert az egyes epizódokban a sötétség mágikus erejéből meríti ötleteit a társulat. És ha valamiből sok van ebben a produkcióban, az a fantáziadús megoldás, amelybe bőven belefér a multifunkcionális, mégis egyszerű, kevés elemmel operáló díszlettervezés, de helye van benne az akrobatikának is. A király őrültségbe vezető históriája, az őszinte örökös elüldözése, s a rossz igazságos felszámolása és felszámolódása egyetlen vonatvágány köré rendeződik. Az emberi kapcsolatok drámája a sínek körül, felett és alatt bonyolódik, a halálból érkezik és a halálba, a megsemmisülésbe tart. Az élet ilyenszerű jelképével sűrűn találkozunk a román színpadokon. Ebben a közegben azzal teszik egyedivé, hogy még futó- és hóhérpadok, étkező és ravatali asztalok is kibonthatók belőle, utalva arra, hogy útjaink néha rejtett mélységekben, gyomorforgató társításokban folytatódnak.

Roxana Ionescu szcenográfus nevét nem véletlenül emeltem ki, hisz ő az, aki a darabnak díjat szerzett 2016-ban a nagybányai Atelier nemzetközi fesztiválon, amely, tegyük hozzá, a rangosak közé tartozik. Gavriil Pinte pedig azok közül való, akik ugyan Erdélyből indultak és Erdélybe tértek vissza, Marosvásárhelyen jártak egyetemre (2004-ben Az ember tragédiája színrevitelével is megbirkózott), de közben a magának mindent megengedő, szemtelenül bátor és impulzív, pofátlan és semmitől se visszarettenő vérbeli román színházi világba is beletanultak. Pinte egyébként rádiórendezéseiről is híres, teátrális munkái pedig kiemelkedők. A Lear történetben a nyugati, Shakespeare-i univerzumot elegyíti a kelet-európai kultúrával, Visniec látásmódjával, és Ionescóval, így éri el azt a mágikus hatást, amelyről kár, hogy lemaradt az, aki nem jött el, hogy megnézze ezt az előadást.

Aki pedig ott volt, egy hátborzongatóan összehangolt Leart látott, amelyben a játékosok egyetlen pillanatra sem estek ki szerepeikből, és hiteles gesztusaikkal a nagyérdeműt is visszahozták a jelen értelmetlenségeinek tengerébe. Amennyiben a néző esetleg kétségbeesett attól, hogy elvesztette a fonalat, összezavarodott, és odáig jutott, hogy már csak csodálattal, elképedve szemléli, mi mindent húznak elő tarsolyukból az alkotók, gondoljon arra, hogy a kortárs román színházban nem áll minden mögött egy-egy szimbólum, háttértartalom. A román színháznak épp az a lényege, hogy önmagát adja, elbűvöl, megszédít, de nem dolgoztatja túl az agytekervényeket.

Utoljára akkor találkoztam ezzel a társulattal, amikor még a Szigligeti nevét viselő magyar színházépületben működtek a Bémer téren. Azóta bizony sok minden változott, a trupp megkapta a hatalmas palotát, és felvette a váradi szellemiségtől idegen egykori román királyné nevét. Igazgatását illetően talán még önállósodott is, hatvan évnyi lét után. Ami megmaradt, az a színvonal, amellyel a vidéki, úgymond „provinciális” színház már tíz évvel ezelőtt is képes volt felzárkózni a legjobbak közé.

Galéria itt!

Reneszánsz tündérmese kortárs feldolgozása nyitotta meg a Shakespeare Fesztivált

A Gyulai Várszínház produkciójában táncosok értelmezték a szentivánéji álmot

Telt házzal indult az idei gyulai Shakespeare Fesztivál július 7-én. A várszínpad közönsége a világirodalom egyik legnépszerűbb és legtöbbször játszott darabjának táncfeldolgozását nézhette meg.

Bátor vállalkozás a Gyulai Várszínház részéről, hogy kortárs táncelőadással nyitotta meg az idei fesztivált. A Szentivánéji álom című Shakespeare-művel egyébként is nehéz kísérletezni, hisz bármennyire is könnyednek tűnik, számos előzménye, feldolgozása rendesen megnehezíti mindazok dolgát, akik újító erővel hozzányúlnak.

Kulcsár Noémi koreográfiája és színpadképe, Cseh Dávid dramaturgiája a gyulai bemutatón azt igazolta, hogy lehet még friss, életképes tartalmakat előhívni a reneszánsz tündérmeséből. A minimális díszlet és a jelzésszerű kosztümök az előadókra irányították a figyelmet, akik egy már teljesen kész produkcióval álltak elő. Noha a premierek általában kiforratlan, tesztjellegű darabok, ebben az esetben a helyzetek kidolgozottan hatottak, a tizenhárom fős csapat összehangolt mozgássorokkal bizonyította, hogy a feladatot szakmai alázattal és a közönség iránti tisztelettel oldotta meg.

Shakespeare vígjátéka, a Midsummer Night’s Dream a szerelem magas fokú dicsérete, a Rómeó és Júlia folytatása, ám egyben cáfolata is. Mert ami a Rómeó és Júliában tragikus és halálos, az a Szentivánéji álomban humoros könnyedség, a negatívumok ezúttal feloldódnak és meseszerű valósággá válnak. A darab összes (lépés)sora egészséges emberi kapcsolatokat hoz felszínre, s a nő-férfi viszony életfenntartó erejét hangsúlyozza.

A németországi iskolák táncelméleteiből merítő Kulcsár Noémi puzzleként összefonódó testekből építi fel a történetet. Képzelőereje határtalan, amikor arról van szó, hogy a feloldhatatlannak tűnő embercsomókból újabb és újabb alakzatokat formáljon. Egyetlen félrecsúszott ölelés, fogás, lábelemelés elegendő lenne a társulat felállásában ahhoz, hogy a kompozíció homokvárként omoljon össze, ám erre a bemutatón még nyomokban sem láthattunk figyelmeztető jeleket. A táncosok nemcsak, hogy olajozottan működnek, és páratlan rugalmassággal, „csavarmentesen” másznak fel a dekorációként használt salgó polcokra, de mindemellett szépek is, ami megsokszorozza a tündéri história esztétikumát.

Szerethető, hogy az ókori Athén mókás cselszövései és a 16. század felvilágosult eszméi megállják a helyüket a 21. századi környezetben. A gyulai Szentivánéji álom ugyanis a mában játszódik, akkora adag rugalmassággal, hogy a tradíciók észrevétlenül épülnek bele a szelfivilágba, amelyben simán továbbélnek, egyik léthelyzet, állapot idétlenségei sem szorítják ki a másikét. Felix Mendelssohn-Bartholdy romantikus zenéje kortárs zajokkal, zakatolásokkal, morajokkal egészül ki, karcos kiegészítésekkel szolgáltat tökéletes alapot ahhoz, hogy a szerelem minden szinten lángra lobbanjon, magasba röpítse a földhözragadtat. Ehhez mérten kapunk Kulcsár Noémitől és munkatársaitól klasszikus balettelemeket és modern csapkodást, lekerekített szögletes koreográfiát konfettiesővel. Mindent együtt, és mindent a maga helyén.

A gyulai bemutató értelmezéséhez persze nem árt tájékozottnak lenni Shakespeare sokszereplős, szövevényes álmában, amely dióhéjban így foglalható össze: Hermia Lysandert szereti, de apja, Égeus király Demetriusnak ígérte a kezét, akibe viszont Heléna szerelmes titokban. A koronás fő végül dönt, leányának választania kell esküvője napjáig: vagy hozzámegy Demetriushoz, vagy lemond a férfiakról. Hermia egyiket sem akarja, inkább megszökik Lysanderrel a sötét erdőbe. Közben Theseus, Athén ura és Hippolyta amazonkirálynő menyegzőre készülődik. Puck tévedésből szamárrá változtatja Zuboly fejét, ami kapóra jön a feleségével civódó Oberon tündérkirálynak, aki varázsport szór Tatiana tündérkirálynő szemébe, azzal a vad szándékkal, hogy abba a lénybe szeressen bele, akit először meglát. Tatiana elsőként a szamárral találkozik...

Puck véletlenül Lysander szemébe is hint a csodaszerből, aminek következtében ő is beleszeret Helénába. Miután Puck rájön, mekkorát tévedett, Demetrius szemébe is juttat a porból, aminek eredményeként Lysander és Demetrius párbajozni kezd a nőért.

Végül Oberon lesz az, aki kibogozza a szálakat. A király esküvőjének napjára Demetrius Helénát, Lysander pedig Hermiát választja párjának, a szamár visszaváltozik, Theseus és Hippolyta pedig összeházasodik.

A gyulai várszínpadon mindezt Csizmadia Tamás (Theseus, Athén ura), Stohl Luca (Hippolyta, Theseus menyasszonya), Csere Zoltán (Vackor, ács), Grecsó Zoltán (Gyalu, asztalos), Kalmár Attila (Zuboly, takács), Szabó Levente (Dudás, fúvó-foldozó), Darabont Áron (Lysander, aki Hermiába szerelmes), Schell Martin (Demetrius, aki Hermiába szerelmes), Tóth Brigitta (Hermia, aki Lysanderbe szerelmes), Tokai Rita (Heléna, aki Demetriusba szerelmes), Halász Gábor (Oberon, tündérkirály), Wéninger Dalma (Titánia, tündérkirálynő) és Hajszán Kitti (Puck) táncolta el. A rendezésben Kulcsár Noémit Wéninger Dalma segítette.

Galéria itt!

Táncjáték nyitja meg július 7-én a XIII. Nemzetközi Shakespeare Fesztivált

Szlovák, román és izraeli színtársulat is fellép idén Gyulán

Kulcsár Noémi koreográfiája, a Szentivánéji álom című táncjáték nyitja meg az idei Nemzetközi Shakespeare Fesztivált július 7-én a várszínpadon. A július 16-án záruló rendezvény érdekességeiről a szervezők kedden sajtótájékoztatón számoltak be a média képviselőinek.

Varga Marianna, a Gyulai Várszínház megbízott ügyvezetője elmondta, a legjobb hazai Shakespeare-előadások mellett idén szlovák, román, izraeli és két határon túli magyar társulat, a temesvári és a szatmárnémeti is bemutatja nemzetközi szinten elismert produkcióját. Olyan kuriózumok kerülnek közönség elé, mint a Maladype Színház III. Richárdja Zsótér Sándor rendezésében, és a Lear királynak két feldolgozása: az egyiket az izraeli Malenki Theatre mutatja be bábokkal július 13-án, a másikat, amely egy zenés változat, a nagyváradi Mária királyné színház hozza el július 12-én a gyulai közönségnek.

Az ügyvezető kiemelte, mindközül mégis a saját premierjük a legfontosabb, a Szentivánéji álom című táncjáték, amelyet Kulcsár Noémi táncművész állított színpadra.

A Németországból hazatérő-hazaköltöző fiatal budapesti koreográfus egyike a fesztivál visszatérő és megbecsült vendégeinek, hisz két éve a Rómeó és Júlia, tavaly pedig a Macbeth című darabját nézhette meg a várszínház publikuma. Ennek ellenére az idei felkérés számára is tartogatott újdonságot, abban az értelemben, hogy a munka során világosodott meg előttük, mekkora mélységű tartalmakat rejt Shakespeare vígjátéka. A táncjátékban ezeket próbálták kiélezni. Kulcsár Noémi Szentivánéji álma napjainkban játszódik, és egyfajta legénybúcsúval indul.

Az emberi kapcsolatok kibontásában és a történet testek általi elbeszélésében a fővárosi Tellabor kísérleti műhely tizenhárom táncosa segítette, valamint Felix Mendelssohn-Bartholdy klasszikus zenéje, amely annyira ismert és egzakt, hangsúlyozta a koreográfus a sajtótájékoztatón, hogy szinte végtelen alkotói szabadságot biztosít. Ennek köszönhetően különlegesebb utakra is elmerészkedhettek a kortárs tánc nyelvezetével. Emellett atmoszférazajok is fokozzák, építik a produkció hangulatát.

A koncepció kidolgozásában fontos szerep hárult Cseh Dávidra is. A dramaturg arra törekedett, hogy a felszín alatt lappangó tragikumot keresse meg, és hozza elő minél látványosabban. Fájt ugyan a szíve, hogy Shakespeare-szövegeket kellett elengedniük, viszont így többet foglalkozhattak a karakterekkel, a helyzetekkel és a Skakespeare-i matematikával.

– Noha Shakespeare valódi karaktereket teremtett, van valami tragikomikus abban, ahogyan a varázsvirág átprogramozza egyik jelenetről a másikra a szereplők egyikét. Nekem nagyon izgalmasnak tűnt rávilágítani arra, mennyire rettenetes és félelmetes, hogy az, amit az ember rendkívül fontosnak tart az életben, a szerelem, csupán egyetlen gombnyomásra, egyetlen kattintásra átváltoztatható valami egészen mássá. Az összes darabon belüli viszonyrendszer erre ad variációt – mutatott rá a dramaturg.

A Szentivánéji álomra jegyek már csak korlátozott számban kaphatók.

Galéria itt!