Megmásíthatatlanul román előadást mutatott be a Mária Királyné Színház
Gavriil Pinte rendező és Roxana Ionescu színpadi építész díjazott Shakespeare-adaptációját hozta el a gyulai nemzetközi színházi fesztiválra a nagyváradi román teátrum társulata. A produkciót július 12-én néztük meg a Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felállított sátorban.
Remek döntés volt belevetni a gyulai sötétségbe az Éjszaka szívében – A Lear történet című előadás közönségét. A Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felhúzott sátor funkciói így megtöbbszöröződtek: amellett, hogy áthaladhatott rajta egy végtelenített vasútvonal, új helyszínt is belevarázsolt a város kulturális életébe. Már csak ezért is milyen jó, hogy eljöttek hozzánk a nagyváradiak.
Kétségbevonhatatlan: a Gyulai Várszínház valamire nagyon ráérzett. Megértette, hogy a klasszikus értelemben vett színházi előadások a végüket járják, egyre szűkebb réteget érintenek meg, ültetnek be a teátrumokba, főként nyaranta. A Gyulai Várszínház megértette a 21. század intelmét: a színjátszást ki kell vinni az utcára, bele kell ásni a közéletbe, ugyanoda, ahonnan ered, amelyből táplálkozik, abba a közegbe, amelyet értelmez és felmutat.
Gavriil Pinte és Roxana Ionescu darabja jellegzetesen kortárs, és félremagyarázhatatlanul román. Amit a publikum a váradiaktól Gyulán láthatott, nem más, mint a mai román színjátszás összegzése. Aki egyetlen szót sem értett az egészből, nem tudta követni a magyar feliratozást, az sem veszített semmit. Mert a kortárs román színjátszás nem szövegközpontú: annyi hangzik csak el az eredeti műből, amennyi szükséges. De pont annyi, nem több, nem kevesebb. És pont úgy, ahogyan kell: kifejezőn. Ha kell hangtalanul, ha kell, suttogva, ha kell üvöltve.
A kortárs román színjátszás, éppúgy, mint a kortárs román közélet, hatásvadász. A látvány a fontos, a felszín, a dinamika, a mozgás, és nem utolsó sorban a közönség, amelynek figyelmét mindvégig fent kell tartani, akit káprázatok tömkelegével el kell vakítani. A váradi román társulat ilyen tekintetben hiánytalanul megoldotta feladatát. Nem azt kaptuk tőlük, ami szép, ami nem is létezik, csak az álmainkban és a mesékben, nem a szokásos utcai blődségeket ontották magukból, amiken csupán azért szoktunk nevetni, mert kényelmetlen rezzenéstelen arccal végignézni az előadást. Felhozatalukban folyik és ömlik a vér, emberek halnak meg, nyírják ki egymást kegyetlenül, karakterek rohannak fejvesztve a vesztükbe, egymás holttestein át. Szerelmet, bosszút, gyűlöletet egyaránt kapunk az alkotóktól. Éppúgy, mint a valóságban.
A Lear történet egy nagyobb ciklus része, mondhatnók egy sorozat, amely Shakespeare-szövegekből táplálkozik, és amelynek az Éjszaka szívében csupán a gyűjtőneve. Nem véletlenül, mert az egyes epizódokban a sötétség mágikus erejéből meríti ötleteit a társulat. És ha valamiből sok van ebben a produkcióban, az a fantáziadús megoldás, amelybe bőven belefér a multifunkcionális, mégis egyszerű, kevés elemmel operáló díszlettervezés, de helye van benne az akrobatikának is. A király őrültségbe vezető históriája, az őszinte örökös elüldözése, s a rossz igazságos felszámolása és felszámolódása egyetlen vonatvágány köré rendeződik. Az emberi kapcsolatok drámája a sínek körül, felett és alatt bonyolódik, a halálból érkezik és a halálba, a megsemmisülésbe tart. Az élet ilyenszerű jelképével sűrűn találkozunk a román színpadokon. Ebben a közegben azzal teszik egyedivé, hogy még futó- és hóhérpadok, étkező és ravatali asztalok is kibonthatók belőle, utalva arra, hogy útjaink néha rejtett mélységekben, gyomorforgató társításokban folytatódnak.
Roxana Ionescu szcenográfus nevét nem véletlenül emeltem ki, hisz ő az, aki a darabnak díjat szerzett 2016-ban a nagybányai Atelier nemzetközi fesztiválon, amely, tegyük hozzá, a rangosak közé tartozik. Gavriil Pinte pedig azok közül való, akik ugyan Erdélyből indultak és Erdélybe tértek vissza, Marosvásárhelyen jártak egyetemre (2004-ben Az ember tragédiája színrevitelével is megbirkózott), de közben a magának mindent megengedő, szemtelenül bátor és impulzív, pofátlan és semmitől se visszarettenő vérbeli román színházi világba is beletanultak. Pinte egyébként rádiórendezéseiről is híres, teátrális munkái pedig kiemelkedők. A Lear történetben a nyugati, Shakespeare-i univerzumot elegyíti a kelet-európai kultúrával, Visniec látásmódjával, és Ionescóval, így éri el azt a mágikus hatást, amelyről kár, hogy lemaradt az, aki nem jött el, hogy megnézze ezt az előadást.
Aki pedig ott volt, egy hátborzongatóan összehangolt Leart látott, amelyben a játékosok egyetlen pillanatra sem estek ki szerepeikből, és hiteles gesztusaikkal a nagyérdeműt is visszahozták a jelen értelmetlenségeinek tengerébe. Amennyiben a néző esetleg kétségbeesett attól, hogy elvesztette a fonalat, összezavarodott, és odáig jutott, hogy már csak csodálattal, elképedve szemléli, mi mindent húznak elő tarsolyukból az alkotók, gondoljon arra, hogy a kortárs román színházban nem áll minden mögött egy-egy szimbólum, háttértartalom. A román színháznak épp az a lényege, hogy önmagát adja, elbűvöl, megszédít, de nem dolgoztatja túl az agytekervényeket.
Utoljára akkor találkoztam ezzel a társulattal, amikor még a Szigligeti nevét viselő magyar színházépületben működtek a Bémer téren. Azóta bizony sok minden változott, a trupp megkapta a hatalmas palotát, és felvette a váradi szellemiségtől idegen egykori román királyné nevét. Igazgatását illetően talán még önállósodott is, hatvan évnyi lét után. Ami megmaradt, az a színvonal, amellyel a vidéki, úgymond „provinciális” színház már tíz évvel ezelőtt is képes volt felzárkózni a legjobbak közé.
Bejegyzések
