Boszorkányok asztala

Szörnyülködtünk egyet a Honvéd lakótelepen

Az ember mindig és mindenütt találkozik furcsaságokkal. Néha még meg is ijed tőlük.

Persze nem azért látogattam el az egykori Kuznyeck, a mai Honvéd lakótelepre, hogy nagyítóval keresem meg azt a valamit, amitől halálra rémülhetek, de ha már beleütköztem, lefényképeztem az örökkévalóságnak. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy a városi térinstalláció halhatatlanságához kelleni fognak az én fotóim.

Mert ezzel a találmánnyal is ugyanaz a helyzet, mint a betonból öntött virágtartókkal: stabil és strapabíró, kétszeresen is ember a talpán, aki szét tudja szedni.

De hogy miről is van szó? Egészen pontosan én sem tudom, csupán hozzávetőleges magyarázatot adhatok. Legkifejezőbben azt mondhatnám, olyan mint a… Mint A hallgatás asztala (lásd Constantin Brancusi világhírű asztalát). A folytatást pedig Önökre bíznám, ha korrekt szeretnék lenni. Feltételezem, a környékbeliek, a „kuznyeckiek” használják is valamire. S erről olvasóink is azonnal meggyőződhetnek.

Szóval ez a valami ott, a Kuznyeckben, távolról vicces boszorkányasztalnak tűnt, amit csinos kis ülőalkalmatosságok (összesen hét a hét gonosznak!) vesznek körül, hogy az, akinek éppen játszadozni van kedve, ne állva lásson neki. A részletes leírás pedig bizonyára ismert: a középső szerkezetet, az asztallapot (ezt este mindig hazaviszik, hogy ne lopják el) meg kell pörgetni, s miután leáll, megmutatja a jövődet, megjósolja, mekkora szerencsétlenség vagy éppenséggel mekkora szerencse vár rád. Amennyiben jól emlékszem, pontban éjfélkor kell ezt csinálni, kizárólag akkor kapsz csak helyes választ. Délután hiába is ülnél le az asztalhoz, hiába hoznád mozgásba, mert pofátlanul félrevezetne.

A nagy melegben az is átvillant az agyamon, hogy biztosan szökőkút.

De aztán közelebb mentem, és azt láttam, hogy az illető utcai bútorzat inkább alkalmas uzsonnázásra, kártyázásra, sakkozásra, a civilizált társasági élet művelésére, mintsem paranormális jelenségek elkövetésére (nem is tudom, miből gondoltam, hogy annak idején a Kuznyeckben csak úgy, nyilvánosan bárkinek varázsolnia lehetett). Időközben a reggeli kávézás lehetőségét is elvetettem, mert amikor ezt a közösségi helyet kialakították, ébredés után megengedhetetlen lett volna kiülni a térre egy csésze fekete mellé, s ott elfecsérelni a pártállam drága idejét. Hát nem. Ilyen megfontolásból vált esélytelenné a boszorkányasztal elmélete is.

Úgyhogy közelebb mentem, egészen közel, szó szerint fölé hajoltam, hogy kipróbáljam, milyen lehet elfogyasztani a Kuznyeckben, a későbbi Honvédben a hamuban sült jó magyar tepertős pogácsát. Ekkor derült ki, hogy rossz, mert az asztal valójában nem is asztal, inkább szeméttároló, amiről nem is tudom, ki tehet, ha nem az ott lakó, aki beledobálta a hulladékát, hogy aztán semmire se tudja használni a hasznos kikapcsolódásának szolgálatába állított alkalmatosságot. Mert azt nem hiszem, hogy van annyira erős gyomra bárkinek is, hogy körbeülje és nézegesse a szemetet.

Kérdezném tehát: mi értelme volt ezt a bűnt elkövetni?

Galéria itt!

Nem e világi dolgok

A vasútállomáson láttuk

Nyáron szép, mert színes, télen ronda és szürke, kézi hulladék tárolására alkalmas edénynek használja az ember, néha hajléktalanok, macskák és kóbor kutyák alszanak benne. Mi ez? 

Ez a betonból öntött virágtartó, amellyel szovjet mintára a szocializmus tette élhetetlenebbé önmagát a keleti blokkban, arra hivatkozva, hogy az egységesített kemény rendszernek uniformizált kemény városdíszekre van szüksége (pedig frászt, olcsón előállították, és ennyi). Volt, hogy bírta a terhelést, máig ép, és úgy tűnik, megsemmisíthetetlen, atombombával sem verhető szét (a fajtáját biztosan az NDK-ban gyártották), de volt, hogy néhány év alatt a teljes találmány szétporladt.

Nem tudom, örülnünk kellene-e a pusztulásnak, hisz a széttöredezetteket is sokáig viselték még a közterek, funkciójuk már nem volt, kivéve az, hogy tartották a lelket a szocialista betonvárosban, beleillettek a betonképbe. Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Szolnokon és Tatabányán találkoztam még velük nagy számban az elmúlt években, mostanság pedig Gyulán is felkeltették a figyelmemet, amin nem is csodálkozom. Az lenne a meglepő, ha pont Békés megyébe nem jutott volna a mindenkire ráerőszakolt betoncsodából.

Szívesen megkérdezném az akkori városi főépítészt, mi a véleménye erről a csúcstermékről. Nem hinném el, ha azt mondaná, hogy amikor kihelyezték, még szép volt, időközben csúfult meg. Ezt már csak azért sem hinném el, mert láttam néhány újat is, és láttam a képeket, amik a panelrengetegek átadását örökítik meg. Ha jók az információim, nincs elveszve az ügy, hisz létezik már olyan festék, ami hathatna rájuk. A fővárosban lelkes és önkéntes művészetis diákokkal gyógyítgatják tehetségápolás címszó alatt a népköztársaság örökség okozta sebeket. Jászberényben a szintén betonból emelt víztorony alját tették valamennyire elviselhetővé némi sminkkel (az ember ne emelje fel a tekintetét, ne nézzen az ég felé, s akkor nem látja a borzalmas folytatást).

Aki viszont szereti a betonból gyúrt virágtartókat (valamiért, talán azért, mert az ifjúságát konzerválják, vagy egyszerűen csak azon okból, mert a csúnyát szereti), az most összecsaphatja a két kis tenyerét, hisz elárulom neki: egyelőre semmi remény arra, hogy az öntöttbetonkelyhek végleg eltűnjenek a föld színéről, hisz a szocializmus ilyen tekintetben bizony előrelátó volt, és nem öt évben, hanem ötvenötben gondolkodott. Annyi virágtartót gyártottak le ugyanis betonból, hogy ötvenöt évig még simán ki tudnák elégíteni a teljes ország erre irányuló szükségletét. Akit érdekel: vannak helyek, ahol még árusítják. Például az egyik pályaudvaron! Jelképes összegért, lukas zsebekhez méretezve.

És mivel valami széppel szeretném mai jelentésemet befejezni, megjegyezném, nyáron annyira nem is zavarnak, hisz egy-egy ilyen monstrumba olyan virágkompozíciókat terveznek és ültetnek bele a gyulai kertészek, hogy sokszor el sem hiszem, hogy evilági dolgot látok. Javasolnám, sétáljanak, biciklizzenek el Önök is az állomásig, nézzék meg élőben, milyen gyönyörűek. Útközben is legyenek figyelmesek, mert a sugárúton, miközben ötvenöt éve erre haladt a kamion a szállítmánnyal, a sok-sok virágtartóval, itt-ott lepotyogott egy-két beton a fedélzetről, és jól beleragadt a fűbe, mert azóta is ott van, bírja a strapát, ellenáll a változásoknak, és szaporítja a szabadtéri múzeumi tárgyak számát.

Galéria itt!