„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: képzelt közösségek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: képzelt közösségek. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 23., szerda

Boszorkányok asztala


Szörnyülködtünk egyet a Honvéd lakótelepen

Az ember mindig és mindenütt találkozik furcsaságokkal. Néha még meg is ijed tőlük.

Persze nem azért látogattam el az egykori Kuznyeck, a mai Honvéd lakótelepre, hogy nagyítóval keresem meg azt a valamit, amitől halálra rémülhetek, de ha már beleütköztem, lefényképeztem az örökkévalóságnak. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy a városi térinstalláció halhatatlanságához kelleni fognak az én fotóim.

Mert ezzel a találmánnyal is ugyanaz a helyzet, mint a betonból öntött virágtartókkal: stabil és strapabíró, kétszeresen is ember a talpán, aki szét tudja szedni.

De hogy miről is van szó? Egészen pontosan én sem tudom, csupán hozzávetőleges magyarázatot adhatok. Legkifejezőbben azt mondhatnám, olyan mint a… Mint A hallgatás asztala (lásd Constantin Brancusi világhírű asztalát). A folytatást pedig Önökre bíznám, ha korrekt szeretnék lenni. Feltételezem, a környékbeliek, a „kuznyeckiek” használják is valamire. S erről olvasóink is azonnal meggyőződhetnek.

Szóval ez a valami ott, a Kuznyeckben, távolról vicces boszorkányasztalnak tűnt, amit csinos kis ülőalkalmatosságok (összesen hét a hét gonosznak!) vesznek körül, hogy az, akinek éppen játszadozni van kedve, ne állva lásson neki. A részletes leírás pedig bizonyára ismert: a középső szerkezetet, az asztallapot (ezt este mindig hazaviszik, hogy ne lopják el) meg kell pörgetni, s miután leáll, megmutatja a jövődet, megjósolja, mekkora szerencsétlenség vagy éppenséggel mekkora szerencse vár rád. Amennyiben jól emlékszem, pontban éjfélkor kell ezt csinálni, kizárólag akkor kapsz csak helyes választ. Délután hiába is ülnél le az asztalhoz, hiába hoznád mozgásba, mert pofátlanul félrevezetne.

A nagy melegben az is átvillant az agyamon, hogy biztosan szökőkút.

De aztán közelebb mentem, és azt láttam, hogy az illető utcai bútorzat inkább alkalmas uzsonnázásra, kártyázásra, sakkozásra, a civilizált társasági élet művelésére, mintsem paranormális jelenségek elkövetésére (nem is tudom, miből gondoltam, hogy annak idején a Kuznyeckben csak úgy, nyilvánosan bárkinek varázsolnia lehetett). Időközben a reggeli kávézás lehetőségét is elvetettem, mert amikor ezt a közösségi helyet kialakították, ébredés után megengedhetetlen lett volna kiülni a térre egy csésze fekete mellé, s ott elfecsérelni a pártállam drága idejét. Hát nem. Ilyen megfontolásból vált esélytelenné a boszorkányasztal elmélete is.

Úgyhogy közelebb mentem, egészen közel, szó szerint fölé hajoltam, hogy kipróbáljam, milyen lehet elfogyasztani a Kuznyeckben, a későbbi Honvédben a hamuban sült jó magyar tepertős pogácsát. Ekkor derült ki, hogy rossz, mert az asztal valójában nem is asztal, inkább szeméttároló, amiről nem is tudom, ki tehet, ha nem az ott lakó, aki beledobálta a hulladékát, hogy aztán semmire se tudja használni a hasznos kikapcsolódásának szolgálatába állított alkalmatosságot. Mert azt nem hiszem, hogy van annyira erős gyomra bárkinek is, hogy körbeülje és nézegesse a szemetet.

Kérdezném tehát: mi értelme volt ezt a bűnt elkövetni?


2017. május 5., péntek

Történelmi leckét tartott fiúknak Koncz Zsuzsa


Tündérországból a Vadvilágon át vezette vissza 1956-ig rajongóit az énekesnő

Teltház előtt énekelt első ízben Gyula városában Koncz Zsuzsa május 2-án, kedd este. Az énekesnőt és zenészeit a publikum vastapssal, állva és sárgarózsa-csokrokkal ünnepelte a Vadvilág lemezbemutató koncertjén.

Sírva vigadt a magyar Koncz Zsuzsa első gyulai fellépésén. A Kossuth-díjas előadóművész immár közel fél évszázada tart történelmi leckét gyönyörű énekhangján a magyar embereknek, városunkban azonban még nem járt. Abban bízva állt ezért színpadra, hogy a viharsarki közönség bizonyára még megismeri: korunk flitteres farmernadrágjában éppúgy, mint az 1960-as, 1970-es éveket idéző miniszoknyában. A publikum megértette üzenetét, és ezt jóízű nevetéssel jelezte. Így indult és bonyolódott a kedd esti koncert.

Koncz Zsuzsa ezúttal sem igyekezett sorok közé rejteni kemény bírálatait. Élcességén csak valamelyest enyhített, hogy elsősorban saját magával szemben gyakorolt kritikát. Mint mondta, büszkén vállalja korát, vállalja temérdek megjelent lemezét, és mindazokat a szövegeket és dalokat, amelyek a mindenkori társadalom elé tartanak tükröt.

Közel négyszáz fős rajongótáborával kórust alkotva kanyarodott vissza többször is a múltba, amely talán nem is annyira volt jó, sem szép, mint amilyennek látni szeretnénk. Beszélt és énekelt a kivándorlásról, az emigráció vissza-visszatérő fájdalmairól, a józsefvárosi Kárpáthyék Amerikába szakadt leányáról és kedvenc cukrászdájáról, az első szerelem csalódásait megszépítő harminchárom „stefániáról”, a mérges öreg királyról, Tündérország keserűségeiről, a Vadvilág című albumról, és mindarról, amit zenésztársaival közösen 1969 óta megfogalmaztak.

Tarsolyából tehát mind az új, mind a régi és a nagyon régi slágerek előkerültek, amelyek egyöntetűen arról szólnak, hogy sosem tudott, de nem is akart más lenni, mint amilyen valójában. Hogy nem csupán egy élettelen, érzéketlen tárgy, amely kibérelhető. Költői strófákkal alátámasztva igazolta, igenis érdekli, mi van velünk. Megmutatta, határozott elképzelése van afelől, milyennek kéne lennie a világnak, meg arról is, milyen lehetne. És értekezett az emberiségről, amelyről fiatalon még azt hitték, ők majd megváltoztatják.

Ötven év elmúltával Koncz Zsuzsa ennyivel maradt: az édesanyák tanító-óvó szavaival, az apák intelmeivel, és a reménnyel, hogy egyszer majd csak jobb lesz mindenkinek.


Ebben a kegyetlen szembenézésben Koncz Zsuzsa négy férfiban talált méltó társra az Erkel Ferenc Művelődési Központ színháztermében. Závodi Gábor billentyűs hangszereken, Maróthy Zoltán gitáron, Lengyelfi Miklós basszusgitáron, Tiba Sándor ütősökön segítette önismereti kísérletében. Ötödikként, égi muzsikusként Cipő erősítette az együttest. Ezen az esten róla, és a mennyei csapat többi tagjáról is megemlékeztek.

Tovább... (galériával)

2017. május 4., csütörtök

Bemutatták Haász János megelevenedő verseskötetét


Ez az első olyan magyar könyv, amelyből videós tartalmak jönnek elő

Live print technológiát alkalmazó könyv nem sok van Magyarországon, Haász Jánosé az első. A kötet bemutatóján a szerzővel és az animációkat megalkotó Merényi Dániel grafikussal Kiss László író beszélgetett április 28-án, pénteken a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban. Ezt követően a hallgatóság elsajátíthatta, miként lehet egyszerűen, szépen cicát és dinoszauruszt rajzolni.

Svéd típusú gyermekverseket tartalmazó könyv a Felnőtteknek nem, amely a gyulaiak által jól ismert szerző, Haász János beleegyezésével és Merényi Dániel (Grafitember) közreműködésével teszi lehetővé, hogy szakítsunk olvasási szokásainkkal. Az Athenaeum kiadó gondozásában megjelent kötet ugyanis elsőként kínál extra tartalmat azzal, hogy a költeményekhez készült illusztrációk kiterjeszthetők, és a live print technológia segítségével hangos animációkká bővíthetők. Mindössze egyetlen telefonos alkalmazást kell letöltenünk okostelefonunkra ahhoz, hogy a videókat elővarázsoljuk a sorok közül.

A kiadványt persze nem csupán a kortárs applikáció teszi értékesé és élvezhetővé. Arról, hogy a virtuális káprázat felajánlása mellett milyen élményeket nyújt még a kötet, miért érdemes belelapozni, megvásárolni, Kiss László beszélgetett a költővel és a könyv illusztrátorával a városi téka Simonyi-termében.

Az egybegyűlteket Dézsi János könyvtárigazgató köszöntötte, s elmondta, hogy bár a Felnőtteknek nem a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon élte meg első nyilvános szereplését, gyulai bemutatója premiernek számít, mivel vidéken még nem volt ilyen. Megjegyezte, Haász Jánost a gyulaiak már ismerik kötetszerzőként, hisz Pesti Kornélként ő jegyezte a Gyulai Hírlap-könyvek sorozatában megjelent Gyulaiságunk 2. Pest-budai gyulaiak című interjúkötetet, költőként viszont még nem. Erre most nyílik alkalom.

Kiss László szerint az Athenaeum kiadó, amelynek vezetője, Szabó Tibor Benjámin szintén gyulai származású, a Felnőtteknek nem kiadásával bebizonyította, hogy létezik még gyulai szépirodalom. Az alapötlet abból adódott, hogy a folyóirat-felhozatal mára roppantul felhígult, így aki igényesebb, könyvet ír, többek között Haász János is. Ezt követően Kiss László a szerzőt kérdezte életpályájának alakulásáról, a kötet megszületésének előzményeiről, és arról a gyulai közegről, ahonnan évtizedekkel ezelőtt elindult.

Haász János nem tagadta, sokat várt arra, hogy kötete megszülessen. Minél többet olvasott nívós irodalmat, annál jobban érezte, hogy szükségtelen bármit is leírnia, hisz semmit sem tehet hozzá a meglévőhöz. Érettségi után magyar-történelem szakra jelentkezett, de nem vették fel, majd politológiát tanult, szándékosan, mert újságíró akart lenni, nemcsak a szülőhelyén, Gyulán, hanem a későbbiekben Budapesten is. Jóllehet az 1990-es években a Gyulai Alkotókör keretében már intenzíven dolgoztak, és egy antológiát is megjelentettek, Miskolcon pedig újabb kiadványok szerkesztésében vett részt, miután 2001-ben a fővárosba költözött, szinte kizárólag újságot írt. Verseskötete persze már elég régóta készül, de a költemények zöme egyetlen délutánon öltött formát, ötvenvalahány vers ugyanazon a napon, aztán szünetet tartott, hogy később elvégezze a kiegészítéseket, beillessze helyükre a hiányzó sorfüzéreket, befejezze, lezárja a folyamatot. Időközben az is tisztázódott benne, hogy az egyes strófák valójában egyetlen történetet képeznek, a hat-hétéves kisfiúét, aki rácsodálkozik és felháborodik a felnőttek zavart világán, szüleinek széteső, óriási kihívásokkal szembenéző életén. Az önálló szabad versekből álló, de összefüggő szöveg tavaly nyáron véglegesült. Az Athenaeum kiadó ekkor vállalta el megjelentetését, szervezte be Merényi Dánielt, és döntötte el, hogy idén áprilisban elviszi a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.

A Grafitember megnyerése kiváló ötletnek bizonyult, hisz Haász János figuráit az ő animációvá kiterjeszthető rajzai értetik meg az olvasóval. A Napirajz című blog alkotója Miskolcon él, és már iskolásként elhatározta, hogy éhező művész lesz, aki fura ruhákban fog járni, és fura zenét fog hallgatni. Ám mivel terve megbukott, hiányérzetét azóta is a ceruzával vezeti le a papírlapon.

A beszélgetés végén Merényi Dániel arra is megtanította az egybegyűlteket, hogyan lehet egyszerűen és szépen megrajzolni egy cicát, vagyis úgy, hogy ne kelljen hozzá egyéb, csak egy krumpli, két kockasajt, két szem bors, egy átlósan kettévágott kockacukor, két horgászhorog, hat szál spárga és egy amorf ágymelegítő. Majd azt is megmutatta, miként járjunk el, amennyiben macska helyett dinoszauruszt akarunk, és a vendég már az ajtóban várakozik, kopog, csenget, kiabál, hogy beengedjük.

Tovább... (galériával)

2017. április 25., kedd

A nagy háborút és a román falut is lefotózta


COSTICĂ ACSINTE

Az MMO-n elindított cikksorozaton felbuzdulva kezdtem keresgélni a világhálón, folyóiratokban és könyvekben matattam román fotósok után. Így találtam rá Costică Acsinte fényképészmesterre.

Talán szégyellnem kellene, de korábban sosem hallottam erről az emberről. Művésznek nem merem nevezni, bár lehet, hogy a maga korában kiérdemelte volna ezt a címet. Ha mondjuk, jobban odafigyel rá az a társadalom, amelyben működött. Ez persze nem történt meg. Évtizedek múltak el anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna az életművéhez. A jelenben is csak annyi az előrelépés hagyatékának felértékelését illetően, hogy a világháló megnyitotta előtte ezt a lehetőséget. Létesült ugyanis néhány oldal, ahová feltöltötték a képeit. Most már publikusak, tanulmányozhatok, néhányuk nyomtatásban is megjelent.

És mennyire jó, hogy ez így van. Mert egy kulturálisan számunkra idegen, távoli világról nyújtanak olyan információkat, amelyhez egyébként nem férnénk hozzá. Erről a világról ugyanis nem készültek sem megbízható felmérések, sem szavahihető elemzések, sem akkor, sem manapság. Ez a világ már létrejöttének pillanatában bezárta magát a Balkánba, s nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen érzi ott magát. 

Acsinte fotói mindenesetre képet adnak a hetven-nyolcvan év előtti Románia déli részén élők életmódjáról, életkörülményeiről. Bizonyos értelemben egy sokat ígérő, hatalmas dokumentációs anyaggal állunk szemben. Ami igazán elszomorító ezzel kapcsolatban, hogy az alapos vizsgálat szándékával, elhatározásával valószínűleg senki sem fog hozzányúlni. Ennek mi is csak a vesztesei lehetünk, akárhogyan is nézzük.

Mindenesetre sorozatával, ha mást eddig még nem is, azt már elérte, hogy előítéleteket bontott le. A sokszor szarkazmusba hajló realista megközelítésével hatása jobb annál, mint amire indulásból számíthatunk. Fotográfiáiról olyan személyek tekintenek ránk, akik ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy ünnepeltek, viselkednek, reménykednek, mint kisvárosi elődeink. Talán csak az arcberendezésük, a bőr- és hajszínük különbözik a felmenőinkétől. Kicsit utánanéztem annak is, pontosan hol, milyen környezetben készültek a felvételek. Abból a közegből nyilván azok mozdultak be a kamera elé, akik meg tudták fizetni a gépész munkáját. A módosabbak. Azok, akik még ha ritkán is, de kiléptek ősi fészkükből, hogy végigsétáljanak Bukarest főutcáján, ahol azért mégis csak találkozhattak a modernizmus foszlányaival, a párizsi flanccal. A legszegényebbekről, a legszerencsétlenebbekről, a nyomorgó, írni-olvasni nem tudó tömegről sajnos nem értesülünk fotóiról.

Costică Acsinte, civil nevén Constantin Axinte 1897-ben született egy Ialomița megyei faluban. Pilotának tanult Bukarest mellett, Cotroceniben, de oklevelet nem szerzett. Az első világháborúba önkéntes harctéri fotósnak jelentkezett. Feladatai közé tartozott például a repülősök által készített felvételek előhívása, beleértve a franciáktól és az oroszoktól kapott anyagot is. Munkásságának ezt az időszakát egy önálló album foglalja össze: ebbe 327 fényképet válogatott be, amit jegyzetek, vázlatok, rajzok és újságkivágatok egészítenek ki.

Tovább... (galériával)

2017. április 16., vasárnap

Idegenként odahaza


Nem volt jó ötlet beleírni a saját vendégkönyvünkbe.

Gyönyörű tavaszi időben indultunk útnak, a sofőr veszettül vezetett. Jóleső érzés volt ismét így menni, rohanni haza. Bolondul száguldozni, mint ezelőtt tíz évvel. Mindennek örülni, az összes falunak, tanyának, a jól kultivált földeknek, a szép zöld vetésnek. Mintha semmi sem történt volna azóta… Semmi. A nép ugyanolyan mogorva, ritkán köszön, durván tolakodik, de a korábbi énjéhez képest szeleburdibb, vagy inkább nagyképűbb, olaszosabb, gyakran spanyolul beszél, itt-ott angolul, de semmiképp sem az anyanyelvén. Talán szégyelli. Hál'istennek, megállapítjuk, egy-két évig kibírnánk még itt.
De az emlékek elszomorítanak, jobb hallgatni róluk.
Vendéglátónk vastag húslevest tálal fel ebédre, utána rántott csirkét fokhagymás krumplival, uborkasalátával, aztán zserbót, krémest, túrós pitét. A pincébe is lemegyünk egy kis hazai borért. A tornácon ménesi kerül elénk, fejünk fölé kitömött vadkan. Nem csak dísz, funkciója is van. Könnyelmű fiatalokról mesél, akik kilőtték, amikor még megengedték nekik. Fiatalokról, akik ma már nincsenek.
Jobb nem emlékezni.
A szomszédban néhány gyermek hazafias nótákat énekel, gyakorol a másnapi zeneórára. Egymás szeméből olvassuk ki, hogy ugyanazt érezzük. Mit is tudhatnának ezek a csepp emberek arról, amiről mi? Éveken át ültünk itt, gyönyörködtünk a tavaszban. Nyugalom volt, otthonosság, baromfiszag. Nagyszüleink idején még présház is állt az udvar alján. Ez sincs már.
A lakószobában ritkaságokkal megtömött könyvszekrény roskadozott a múltban. A falról a vén Ferencz Jóska olajalakja figyelte minden mozdulatunkat, néha mintha még ránk is vicsorított volna. A kopott bőrszék is eltűnt, pedig mesélhetne azokról a májusokról, amikor a fülemülék akkorát énekeltek, hogy nem tudtunk elaludni. Persze nem is akartunk, annyira boldogok voltunk 

2017. március 12., vasárnap

Jól vagyunk, de betegen


Édes, jó Ági néni!

Nagyon köszönjük kedves levelét, jót tett nekünk, hogy nem tetszett elfeledkezni rólunk. Mikor látogat meg bennünket Hunyán? Jövetelének nagymama is örülne, legalább lenne, kivel beszélgetnie, nekem sajnos nincs időm rá.

Doktor úr szerencsés visszaérkezésének igen örültünk. Nem tudjuk, mi lehetett vele, de nem tűnik túlságosan megviseltnek… Bizony, eléggé hiányzott ő innen, nekem különösképpen. És nem véletlenül említem mindezt, hisz magunkról sajnos nem sok jót írhatok. Tíz napos korom óta három beteget ápolok: Zsuzsó szamárköhögéses, a kisfiam hörghurutos, amiből valószínűleg szamárhurut lesz szintén, annak ellenére, hogy a kislány szigorúan el van különítve.

2017. március 4., szombat

A társadalomkutatás fotódokumentumai


Létezik egy hely Bukarestben, amely nemcsak, hogy az ország egyik legkorszerűbb közgyűjteménye, hanem valóságos paradicsoma (is lehetne) a társadalomkutatónak.


Adataink ugyan nincsenek arról, hány magyar etnográfus járt már kutatóúton a román fővárosban, de feltételezzük, hogy nem túlságosan sok. A helyszín nem kellemes, a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára szokatlan is, sőt, néhány napig biztosan elviselhetetlen, de talán túlélhető a kaland annak tudatában, hogy páratlan forrásokkal szolgálhat a néprajzosnak, például.

2017. február 25., szombat

Amikhez ragaszkodunk


Rudikám!

Képzeld, itt járt Panna néni, de nem is ez a fontos, hanem hogy kaptam tőle egy pár harisnyát /nylont/, meg egy pizsamát, amit sosem fogok felvenni, mert minek? Tudod jól, Rudikám, hányszor kell nekünk teljesen felöltöznünk. A magammal hozott ruhák nagy részét is kidobtam, csak foglalták a helyet a szekrényben, amit azóta szintén kidobtam. Csak porfogónak volt jó. Na de visszatérve Panna nénire.

2017. február 19., vasárnap

Napot lopni


Édes, drága egyetlenem!

Holnap lesz egy hete, hogy elmentetek. Levelet még mindig nem kaptam, se tőled, se a többitől. Miért nem írtál? Nem volt időd, vagy miért nem? Mamádtól is már kérdeztem, hogy neki írtál-e. Neki bizony igen!, nekem meg nem. Megértelek, az otthon fontosabb, de azért rám is gondolhatnál. Én még mindig nem dolgozom sehol, csak lopom a napot. Kérlek, tájékoztass részletesen arról, hogy milyen az a kulimunka, mennyi az órabér, a vidék, az élet, a koszt, hogy van-e mit ennetek. Ám főleg az érdekel, neked van-e mit. Szeretnék ott lenni, veled lenni, de 

2017. február 17., péntek

Zongoralecke


Estszürkület. A szalonban félhomály, a kályhában ég, pattog a tűz, én a zongoránál ülök, grossmama, mint szokta volt, a hátam mögött, a karosszékben. A fűző kényelmetlen, szorít és fáraszt, de klimpírozok, közben beszélgetünk.


2017. február 12., vasárnap

Vasalatlanul


A napokban határoztuk el, hogy ismét visszajövök dolgozni a fővárosba. Három napon át ugyan kint voltam Bözsike néninél ásni, ám miután tőle hazaértem, az otthoni munkát végeztem. Képzelje, anyuka, egyetlen vasalatlan ruhám sincs, ezt még a naptáramba is feljegyeztem, mert ilyen már nagyon régen nem fordult elő! Rendbe hoztam a szekrényemet is, a lakást, amennyire lehetett, meg sok minden mást, amivel el voltam maradva. De ennek ellenére nagyon jó itt, anyuka, nyugodtan állíthatom, a kilenc évi házasságunk alatt sosem voltam ennyire kipihent, kiegyensúlyozott, gondtalan, mint az utóbbi két hónapban.


A kereszt nevében


Riportunk helyszíne, a Szent Kereszt kolostor a romániai Váradhegyalja felé vezető Alsó Körösoldali úton (ma Făcliei utca) található, negyven percnyi járásra a városközponttól. Jóllehet a rendház domboldalra felkúszó területe egykoron a váradi vincés nővéreké volt, a teleknek most 65 ortodox apáca a gazdája.


A bejárat előtt fiatal szerzetessel futottunk össze. Épp taxit akart hívni a kapu fölött lengedező hatalmas román trikolór által beárnyékolt utcai telefonról. A bokáig érő fekete csuhát viselő férfi bizonyára távolabbi vidékről érkezett Váradra, hisz a segítségünk nélkül nem lelte volna meg időben a pályaudvart.

Néhány éve még nyoma sem volt az ortodox egyháznak arrafelé. Az ingatlan építése 1992-ben kezdődött el Mina Bădilă főnökasszony kezdeményezésére. Akkoriban Vasile Coman volt a váradi görögkeleti püspök. Előbb csak három apáca lakott az egyre terjeszkedő kolostorban, ma már hatvanöt. A létszámot két pópa és egy diakónus növeli, nélkülük ugyanis a szerzetesház nem lenne az, aminek lennie kell.


Mindezekről a rendkívül alázatos, előzékeny és kedves zárdafőnöknő utasítására az apácák egyike tájékoztatott. A fiatal nővér egyébként román-francia szakos tanár, és – szavaival élve – hosszú utat tett meg Váradig. Minden bizonnyal Moldva valamely eldugott szegletéből indult, akár társainak zöme, ott zajlik ugyanis a nagy toborzás.


2017. február 5., vasárnap

Sokszínű tévhitek


Az Osztrák-Magyar Monarchia tényleg tele volt színnel és élettel. Virágzott az ipar, a kereskedelem, urbanizálódott a társadalom, az egyre terebélyesedő városok jó hírű iskoláiból feltalálók, tudósok ezrei röppentek szét a nagyvilágba. Mindemellett a paraszt megmaradt az ekeszarv mellett, művelte a földet, gondoskodott a főúri világ mindennapi jólétéről, a jószágok gyarapodásáról, a földállomány bő terméséről. Nem is mellékesen: a kontinens éhenkórászairól, koronás haszonélvezőiről, a hadba vonulók ellátmányáról. Mondhatnók, a kolbászillatú sáros falvak lakóinak köszönhetően mindig volt mit innia, ennie az úri népeknek. A bolgár megtermelte a paradicsomot, a magyar a búzát, a török az alavicskát, a cseh kifejtette a vasércet, a zsidó mindezt ügyesen eladta, a sváb pedig sok mindennel foglalkozott magas színvonalon, példás precizitással. A világháló emlékezetében mindebből mára ennyi őrződött meg, legfőképpen színtelenül, árnyalatok és kommentárok nélkül: volt egyszer egy Habsburg Birodalom. Megdöbbentem, amikor elolvastam a mellékelt fotográfia feliratát: tovább


2016. szeptember 5., hétfő

Majorság lakja az Árpád-kori templomot


Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.



Majorság lakja az Árpád-kori templomot


Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.



Majorság lakja az Árpád-kori templomot


Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.



2015. december 8., kedd

Privát nacionalizmusok


Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni