Bejegyzések
Valódi boulevardhoz illő szélességben terült el történetünk színhelye, az utca a cirádás román fővárosban, mintha egy egész római légiónak kellene rajta naponta végigmasíroznia. Őszintén szólva, csupán az emeletes betonrengeteg győzött meg arról, hogy bizony nem egy múltba röpítő időutazásnak vagyok a szenvedő szereplője, hanem a száraz 21. századnak. Ezen szomorú felismerést amúgy lépten-nyomon a rágógumiként nyúló, ragadó kortárs aszfalt is tudatosította bennem.
A „provinciából” a birodalmi városállamba felhívott, felzavart emberként azonban csöppet sem találtam szórakoztatónak a helyzetet, és nem értettem, miért nem lehetett imitt-amott meghagyni, kialakítani néhány tenyérnyi parkocskát, zöldövezetet? Na ja, hogy huszonnégy órából legalább kettőben a fiúknak meg kéne locsolniuk a füvet, ám még mindig jobb dolguk lenne, mint most, amikor tömbházak közé hajtják be őket kőgombákat öntözni. Világos tehát, hogy a hivatásuk gyakorlására fordított költségvetési összeg kidobott pénz az ablakon.
Bár lehet, hogy mégsem az?
Ha például a falrepedésekből és tetőhasadékokból kinőtt fákat veszem alapul, határozott nemmel kell válaszolnom a kérdésre. Elvégre a padláson gyökeret eresztő, a kéményen kikandikáló fa is fa, amolyan hazai függőkert, világcsodája.
Az említett vízpocsékolást megelőlegezendő azonban van egy ötletem, és ha képviselő lennék, javaslatként előterjeszteném. Kiharcolnám a tömegközlekedési járművek egyhuzamban való tisztogatásának törvénybe iktatását. Mert az elfogadhatatlan, hogy az utas keze folyton odaragadjon a busz, a troli, a villamos rúdjához, a ruháján pedig hatalmas piszokfolt keletkezzék, ha véletlenül leül, a lábbelijén olajpötty, amikor felszáll, és még fizet is e balesetekért, sőt, duplán, triplán. Hisz amíg a körülményekkel bajlódik, addig a szervezett tolvajbandák rendesen végigtaperolják és kifosztják.
Aztán még neki kell elmennie kezet mosni. De hová? A közvécében műfogsoros néni vicsorog rá retro takarítónői szerelésben, mellette ficsur Stallonét alakít melegítőben és rosszul. Az asszony ugyan jól teljesít, ösztönből gombolná rád a kicentizett papírt, de felvilágosítom, a budit nem használnám, ha nem muszáj, csak a csapot. Számolgatni kezdi a banikat, az érmék aranyként csillognak a markában, villog a szeme, akár egy szarkának. Nyolc, kilenc, a tizedik hiányzik, nincsen kézmosás, utasít el flegmán. Kérem szépen, ne csinálja már ezt velem, kapaszkodok vissza a ringbe, csak egy-két csepp és lépek le. De nem és nem, a munkásnő a vízhez nem enged, mert a vécé be van kamerázva, s az illegális, kedvezményes használatért nem hajlandó elvinni a balhét.
Így eshetett meg, hogy egy cseppen múlott a becsületem, és a metropoliszból piszkos kézzel kellett visszatérnem „vidékre”.
MINDEN JOG FENNTARTVA.
A „provinciából” a birodalmi városállamba felhívott, felzavart emberként azonban csöppet sem találtam szórakoztatónak a helyzetet, és nem értettem, miért nem lehetett imitt-amott meghagyni, kialakítani néhány tenyérnyi parkocskát, zöldövezetet? Na ja, hogy huszonnégy órából legalább kettőben a fiúknak meg kéne locsolniuk a füvet, ám még mindig jobb dolguk lenne, mint most, amikor tömbházak közé hajtják be őket kőgombákat öntözni. Világos tehát, hogy a hivatásuk gyakorlására fordított költségvetési összeg kidobott pénz az ablakon.
Bár lehet, hogy mégsem az?
Ha például a falrepedésekből és tetőhasadékokból kinőtt fákat veszem alapul, határozott nemmel kell válaszolnom a kérdésre. Elvégre a padláson gyökeret eresztő, a kéményen kikandikáló fa is fa, amolyan hazai függőkert, világcsodája.
Az említett vízpocsékolást megelőlegezendő azonban van egy ötletem, és ha képviselő lennék, javaslatként előterjeszteném. Kiharcolnám a tömegközlekedési járművek egyhuzamban való tisztogatásának törvénybe iktatását. Mert az elfogadhatatlan, hogy az utas keze folyton odaragadjon a busz, a troli, a villamos rúdjához, a ruháján pedig hatalmas piszokfolt keletkezzék, ha véletlenül leül, a lábbelijén olajpötty, amikor felszáll, és még fizet is e balesetekért, sőt, duplán, triplán. Hisz amíg a körülményekkel bajlódik, addig a szervezett tolvajbandák rendesen végigtaperolják és kifosztják.
Aztán még neki kell elmennie kezet mosni. De hová? A közvécében műfogsoros néni vicsorog rá retro takarítónői szerelésben, mellette ficsur Stallonét alakít melegítőben és rosszul. Az asszony ugyan jól teljesít, ösztönből gombolná rád a kicentizett papírt, de felvilágosítom, a budit nem használnám, ha nem muszáj, csak a csapot. Számolgatni kezdi a banikat, az érmék aranyként csillognak a markában, villog a szeme, akár egy szarkának. Nyolc, kilenc, a tizedik hiányzik, nincsen kézmosás, utasít el flegmán. Kérem szépen, ne csinálja már ezt velem, kapaszkodok vissza a ringbe, csak egy-két csepp és lépek le. De nem és nem, a munkásnő a vízhez nem enged, mert a vécé be van kamerázva, s az illegális, kedvezményes használatért nem hajlandó elvinni a balhét.
Így eshetett meg, hogy egy cseppen múlott a becsületem, és a metropoliszból piszkos kézzel kellett visszatérnem „vidékre”.
MINDEN JOG FENNTARTVA.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése