Szeretet

Egy kanadai indián népmese szerint a Napot, a Holdat, a Földet, a csillagokat és az evilági élőlényeket a felhők feletti lelkek birodalmában éldegélő hatalmas és jóságos Manitu teremtette, aki miután a felsoroltakat egytől-egyig megmintázta, és így elképzeléseit hiánytalanul valóra váltotta, nyugovóra tért. Szunyókálása azonban nem tartott sokáig. Mivel elviselhetetlen unalom kerítette hatalmába, őkegyelme elhatározta: leereszkedik a magasból, és megnézi, mit csinálnak piciny teremtményei.

A nagy Manitu egy tónál ért földet. Amint a víz partján sétálgatott, meglátott egy tengeri tehenet. A lamantin épp a borjúját ringatta. „Boldog lehetsz, mert szereted a sarjadat, és ő is szeret téged” – jegyezte meg, miután ő is manátivá változott. „Én nagyon boldog lennék – válaszolta a
megszólított –, ha a hiúz, a farkas és még vagy húsz másféle ragadozó nem leselkedne ránk, hogy széttépje aprócska gyermekemet.” Manitu végtelenül szomorú lett. Már vissza is akart térni az egekbe, amikor a tó kis szigetén szaporán munkálkodó hódokat vett észre. Hóddá változva szólította meg a tevékeny csoportot: „Hát igen! Ti is épp oly boldogtalanok vagytok, mint a tengeri tehén. Látom, sokat dolgoztok, hisz az összegyűjtött élelemnek tanyát kell építenetek.” Kijelentése azonban óriási csodálkozást váltott ki a rágcsálók egyik vénjéből: „Semmi okunk rá, hogy boldogtalanok legyünk. Egyhuzamban mi azért dolgozunk, mert a Nagyszellem bölcsességgel, előrelátással és alapossággal áldott meg bennünket.”
Erre Manitu megvigasztalódott. Azt gondolta, ha a bölcsesség és az előrelátó alaposság a boldogság feltétele, akkor kizárólag az ilyen jellemmel felruházott lényeket kell megtartania, megsokasítania. Gyarapítani kezdte hát a hódok tanyáját, a tanya lakóit pedig emberekké változtatta, de elődeiknél még több okosságot, józanságot, alaposságot adott nekik. Ezt követően így szólt hozzájuk: „Terjeszkedjetek!” Aztán visszatért a felhők fölé, a lelkek birodalmába.
Az immént felvázolt csodálatos indián népmese tehát több vonatkozásban is hasonlít a misztériumokkal teli, jelképekben bővelkedő keresztény teremtés-, illetve megváltástörténethez. Sőt, ha figyelmesen olvassuk végig mindkettőt, észrevesszük: valójában csak a helyszínek és a szereplők különböznek. A mondanivaló viszont...
Nos, az anekdota lényegét ezúttal az aktualitásában kell keresnünk, abban, hogy megérteti velünk, miért kacsintgat reánk szent karácsony ünnepén úton-útfélen a lila boci, miért rohannak sokan eszeveszetten hódbundát vásárolni a plázákba, s miért ünnepeljük munkával, vagyongyarapítással a születés misztériumát. Nyilván azért, mert a Nagy Manitu az utolsó autentikus tehenet, a valódi értéket mindennél előbbre helyező lamantint is beolvasztotta a szorgalmas, ügybuzgó, eszes hódok állományába, amelyből aztán bölcsen megalkotta az ultra bölcs emberek hordáját...
Ezért van az, hogy ma már csak a kis manáti szereti őszintén a családját, a szuperintelligens, maximálisan megfontolt, két lábon járó háziállatot pedig csupán a birtoképítés, sufnibütykölés boldogítja igazán. Nem a meghitt, békés együttlét, és nem a Mennyből az angyal.