A rovásírás reneszánsza

A magyar rovásírás egyfajta egzotikum a kívülállók számára, kultúránk fontos része, hisz amellett, hogy jól tükrözi nyelvünk jellegzetességeit, még ma is kiválóan alkalmas beszédünk lejegyzésére. Talán ebből fakad, hogy az utóbbi években újra reneszánszát éli.

Történeti áttekintés

Évről évre bizonyosabbá válik, hogy eleink írástudó népként érkeztek a Kárpát-medencébe. A rovásírás legfőbb elemeit a magyarság a honfoglalás előtt, a keleti szállásterületeken sajátította el. A betűalakot nagymértékben az befolyásolta, hogy a jeleket rótták, hogy a sor jobbról balra haladt, és hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzókat jelöltek. Mindezek a sémi íráscsaláddal való rokonságra utalnak. 

Mint ismeretes, az ótürkök a Fekete-tengerig terjesztették ki a hatalmukat, ott hozták létre a nyugati türk, majd a kazár kaganátust. Márpedig a kazárok írni tudását senki sem vonja kétségbe. Mivel őseink sokáig éltek a szóban forgó vidéken, volt idejük elsajátítani a különleges írásmódot. Sokat elárul a magyar rovásírás eredetéről az is, hogy mind az „ír”, mind a „betű” szavunk türk eredetű.  

A kései avar korban a Kárpát-medencében egyetlen rovásírást használtak, amit két legfontosabb emléke után nagyszentmiklósi-szarvasi rovásírásnak nevezünk. A magyar honfoglalók tárgyai között is találtak olyat, amelyen ezzel a kelet-európai írásmóddal készült rövid felirat látható. Mindezek ellenére még mindig hiányzik egy-két láncszem, amely összekötné a magyar rovásírást a késő avar kori és más kelet-európai emlékekkel. E hiányzó láncszemeket talán azon téglajelek közt kell keresni, amelyek 11-12. századi templomaink falán láthatók.

A 10. és 15. század folyamán a magyar rovásírás előbb a szláv, majd pedig a latin írással került kapcsolatba, mindkét találkozás jelentősen rányomta bélyegét további alakulására. Kálváriája a kereszténység felvételével kezdődött, mivel a papok meghitt ellenségei voltak a pogány írásjeleknek. Ismertek olyan vatikáni rendelkezések, amelyek megkövetelték, hogy a magyarok latin betűket használjanak, a pogány betűs feliratokat pedig megsemmisítsék. Ennek tulajdoníthatóan a rovásírás titkosírásként élt tovább, sőt fejlődött, hisz épp a latin írásmód hatására alakultak ki a ligatúrák (összevont jelek). 

A rovásírás újbóli felvirágzása a reneszánsz és a humanizmus elején következett be, amikor is az előkelő udvarokban titkosírásként, időt múlató foglalatosságként gyakorolták. Betűkészletét kiegészítették, megnehezítve a régebbi betűalakok és a hajdani helyesírás pontos visszaállítását. A reneszánszt követően újra megerősödött egyház konzervatív vezetőgárdája azonban teljesen háttérbe szorította elődeink írásmódját. A 17. századig csak a Székelyföldön maradt fönn.

A pálos-rovásírás

A pálos szerzetesek által használt rovásírás a 16. század végéig őrizte meg jelentőségét, valószínűleg nemzetünk türk származású része hozta magával. A régészeti emlékek szerint a 13.századig egyeduralkodó volt, és többnyire templomok felirataiban bukkant fel. Főként jobbról-balra haladt, tehát megegyezett a latin betűs írás irányával. Különösen Dél-Amerikában őrződött meg, mivel a középkori spanyol és portugál királyok előszeretettel küldtek magyar pálos atyákat Dél-Amerika belső részeinek felfedezésére, valamint az indiánok megtérítésére. Mivel a szerzetesek sokszor barlangokban laktak, azok falán rengeteg magyar nyelvű, balról-jobbra haladó felirat maradt meg. Az atyák levelezéseikben, térképeik feliratozására is használták az írást.

A székely-rovásírás

A székely, avagy szittya/szkíta-rovásírás a 13. században jelent meg, és meglepő egységességet mutat. Vannak olyan elképzelések, miszerint egy bizonyos magyar középkori írás-reform következtében alakult ki. Ennek az elméletnek ellentmond az, hogy a székely rovásírásban oly ősi betűjegyek is fellelhetők, amelyek még a türk rovásírás jeleinél is régebbiek. Igazán népszerűvé a 16. században vált, különösen a székelyek körében, ahol oly kedvelt volt, hogy még a 18. században is tanították az iskolákban. Többnyire jobbról-balra haladt.

Beszédes gödör Tatárlakán

1961-ben egy hamuval telt tatárlakai gödör fenekén 26 agyagszobrocskát, két kőfigurát, egy tengeri kagylóból készült karperecet, két rajzos agyagtáblácskát és egy képírásos agyagkorongot talált a kutatásokat végző kolozsvári régészcsoport. Észrevették, hogy a jelek feltűnően hasonlítanak a Kr.e. 4. évezred végének sumér képírására. Ráadásul a lelet világszerte nagy feltűnést keltett, mivel a C14 radiokarbonvizsgálat szerint a szignók akkor közel 6,5 ezer évesek voltak, tehát régebbiek a mezopotámiai Uruk városából előkerült sumér írásnál. Az archeológusok kimutatták: a korong helyi homokos agyagból készült, és csak a jelek bekarcolása után égették ki. A korong 10 képjele közül 6 alakilag megegyezik a magyar rovásírás egy-egy jelével, ráadásul mindegyikük megtalálható a sumér képírásban.

Tordosi korongocskák, cserepek

A Kárpát-medence ősi írásbeliségének fontos bizonyítékai közé tartóznak a Torma Zsófia által 1857-ben Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák, cserépdarabok. A közel 11 ezer, megközelítőleg 4,5 ezer éves maradvány felületén ék- és képírásszerű szignók láthatók. Közülük több mint tíz a magyar rovásírás jeleivel formailag is megegyezik. A tordosihoz hasonló írásnyomok a Balkán térségben, így Karanovóban, Szitovóban, Vincán, Gardisnicában is előkerültek. A leletanyagról egyértelműen megállapították, hogy annak gyökerei a krétai-mezopotámiai térségben keresendők.

Konstantinápolyi benyomások

A feliratos emlék színhelye a konstantinápolyi Követek Háza, keletkezése pedig Szelim szultánig vezethető vissza, aki II. Ulászló király követeit 7 évig tartotta fogva Isztambulban. Ez idő alatt a delegáció egyik tagja, Székely Tamás a Követek Háza istállójának falára rovásírással véste föl benyomásait. Az épület azonban 1865-ben leégett, így a textusnak csupán egy másolata maradt fenn, mégpedig Dernschwam Jánosnak tulajdoníthatóan. Dernschwam 1553-ban járt ott, akkor kopírozta le a szöveget.

Negyvenhét székely betű

Csak találgatni lehet, miként került a székely ábécének nevezett ősnyomtatvány az osztrák birodalomhoz tartozó Nikolsburg várkastélyába, pontosabban a Dietrichstein hercegek könyvtárába. Mindenesetre a téka 1930-ban Svájcba került, majd a hezerni árverésen a budapesti Országos Széchenyi Könyvtár megvásárolta a dokumentumot, amelynek a hátsó hártyavédő levelét székely betűk, azaz Litterae Siculorum díszítik. Számszerint 47 jel.

Marsigli naptára

A naptárt Luigi Fernando Marsigli olasz hadmérnök másolata mentette meg az utókornak. Marsiglit a császári csapatok tisztjeként 1690-ben vezényelték Erdélybe. Ott került a kezébe a 1,5 méter hosszú farúd, amelynek oldalán névnapokat és dátumhoz kötött egyházi ünnepeket jelző szignókat ismert fel. A jeleket lemásolta, majd egy öregember segítségével megfejtette. A lapokra Bolognában találtak rá. Az eredeti írás 1450 körül keletkezhetett.

Türk emlék Nagyszentmiklóson

1799-ben történt, hogy a Torontál (ma Temes) megyei Nagyszentmiklóson a földesúr egyik jobbágya árokásás közben páratlan értékű aranykincsre lelt. A 23 edény egyikén görög betűkkel írt török textus, 14 darabon pedig rótt szignók láthatók. Csallány Dezső szerint a jelek a török rovásábécéből származnak, és rokonságban állnak a székely rovásírás elemeivel. Győrffy György viszont azt állítja, hogy a nagyszentmiklósi kincs a türk nomád állam utolsó hagyatéka.

Bonyhai rejtély

Bonyha a Kis-Küküllő alsó folyása mentén fekszik, ma is nagyközség. A rovásírásos kő a templom déli falának átépítésekor került elő, 1965-ben. A róvott jelek kivételes jelentőségét Benczédi Albert lelkész ismerte fel, ezért a föld mélyéből előbukkant faragott követ a toronytól számított második támpillérbe építette be. Ma is jól látható helyen van, mintegy 180-200 cm-re a földfelszíntől. A jelek a 14-15. században kerülhettek a kőre. A textus elfogadható olvasatával még adósak a tudósok. Lehetséges, hogy a szöveg nem magyar nyelvű.

A berekeresztúri pallér

Az első, 16. század végi felirat a templom első emeleti, lőréssel ellátott rekeszében található, az ablaknyílás bal felöli felületén. Négy jelből áll, ezek összeolvasása jobbról balra történik, így kapjuk meg a BALG, azaz BALoG családnevet. Mind az olvasat, mind a datálás biztosnak látszik. Ugyanott számos latin meg magyar nyelvű felirat is látható. Ugyancsak az ablakmélyedésben, a már bemutatott felirat alatt újabb rovásemlék található. Elolvasása szintén jobbról balra történik, jelentése: PALéR (pallér), és a kőművesmester, vagyis a pallér nevére, illetve foglalkozására utal.

1995-ben a templomtorony második emeleti, északi ablakmélyedésében újabb rendhagyó betűcsoportra leltek. A jeleket a négyszögletűre faragott kőre vésték rá éles szerszámmal. A hangcsoport különleges voltáról a már ismert betűk mellett néhány ismeretlen szignó, valamint betűcsoport tanúskodik. Nem kizárt, hogy a szöveget nem magyar nyelvű, ám azt is sejteti, hogy Erdélyben nem csupán egyfajta rovásábécével írtak.

A vadasdi deszka

Jelenleg istálló ajtókeretéül szolgál, és két magyar (azaz latin betűs) monogram figyelhető meg rajta. A házigazda, Madaras Lajos visszaemlékezése szerint a CS K betűk Császár Károly nevét takarják, aki az édesapjának volt a cselédje, a T J betűk pedig Tóth Jancsi nevének a rövidítése. Az egykori szolgák gyakran mondogatták, hogy monogramjaikat „ókori” eredetű rovott jelekre vésték rá. A deszka valószínűleg az előző, tehát az 1920 előtt emelt istállóból való.

A homoródkarácsonyfalvi bélettöredék
A karácsonyfalvi templomok egyikének helyreállítási munkálatai közben derült ki, hogy a már korábban is ismert, ám máig nem értelmezett rovásfelirat sokkal régebbi, mint azt eddig feltételezték. A feliratos kő ugyanis az 1496-ban épült késő gótikus templomtoronyba épült be, mégpedig úgy, hogy a betűk azóta a „fejük tetején állnak”. Mára viszont nyilvánvalóvá vált: a béllettöredék eredetileg egy elbontott román kori kapu része volt, és csak a templom átépítésekor került a toronyba. 

Következésképp: szöveg a 13. században keletkezhetett.

A székelydádai hajó

Az istenháza monumentális külső feliratát 1993 és 1995 között fedték fel. A 9-22 cm magas betűk alkotta sort a templomhajó középkori vakolatába karcolták. A több helyen sérült textus megfejtése azonban a jövő szakembereinek feladata lesz. Felfedezése arra inti a restaurátorokat, hogy a középkori vakolatrétegek még akkor is rejthetnek érdekességeket, ha rajtuk nincsen festmény. A szöveg a hajlék renoválásának éveiben, vagyis 1400 táján született. 

Ráduly János és Benkő Elek megállapításai

A korábbi szakirodalom gyakran emlegette, hogy a rovásemlékek zöme az egykori Udvarhelyszéken keletkezett. Ez az elmélet mára azonban megdőlt. Maros megyében (zömmel a hajdani Marosszéken) ugyanis 8 helységben kerültek elő rótt betűk, szövegek, a textusok száma pedig meghaladja a tízet. Ebből logikusan következik, hogy a rovásírás ismerete jóval szélesebb körű volt. Ilyen vonatkozásban a nagy turkológusnak, Németh Gyulának van igaza. Ő ugyanis úgy vélte, hogy a „székely írás” általános magyar termék, tehát más honfoglaló törzsek is használhatták.

A Maros megyei leletek a 14. századig vezethetők vissza, és bár a rovásírást az iskolákban nem tanították, a nép ápolta, gondozta. Akként öröklődött ránk, akár a csodálatos szépségű mesekincsünk, népballada-költészetünk.

Ráduly János és Benkő Elek történészek szerint nem kizárt, hogy párhuzamosan több rovásírásrendszer létezett. Ez az elgondolás összefüggésbe hozható honfoglaló magyarjaink többnyelvűségével, amit bizonyos kutatók tényként kezelnek.

Maros megye emlékanyaga kapcsán azt is érdemes kiemelni, hogy az tárgyfeliratokat is tartalmaz. Harmatta József értelmezésében ugyanis eme részletnek óriási jelentősége van, mivel a türk rovásírás elterjedtségéről, mindennapi szerepéről vall.

Bibliográfiai jegyzék:

Csallány Dezső: A székely-magyar rovásírás emlékei. 1963.

Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig. 1994.

Fűr Zoltán: A magyar rovásírás ABC-s könyve. 1996.

Hosszú Gábor: A magyar rovásírás. 1998.

Kéki Béla: Az írás története. 1971.

Benkő Elek, Ráduly János: A magyar rovásírás. 1998.

Az 1688-ból származó rovásírásos feliratot (Georgyius Musnai Csak egy az Isten) Orbán Balázs fedezte fel még a múlt században. A szöveg az Udvarhely megyei Énlaka unitárius templomának egyik mennyezetdeszkáján található.

A még ki nem égetett téglába karcolt írás (Miklóskántor papatya) 1431-ben készült. A téglát a székelyderzsi unitárius templomban helyezték el.