Zaccos hétköznapjaink. Kávéházi randevú: tegnap és ma

Az ember lelke nem kávéra vágyik, és nem is kávéházra, az ember barátra vágyik. A kávé csupán ürügy. (török közmondás)

Száz éve a nagyváradi polgárság mindennapjainak jelentős meghatározói voltak az akkoriban társadalmi fórumnak számító kávéházak. A mennyei állapot azzal ért véget, hogy beköszöntött a dübörgő, pörgő, pöfögő ezredforduló, amely az emberiség számos sorscsapását túlélt kapucínert gondolkodás nélkül lesöpörte az ínyencségek asztaláról. Ma cappuccino van, rengeteg személytelen gyorsétkezde, műkaját forgalmazó talponálló, füstös, büdös kocsma s késdobáló jellegű büfé.

A manapság felszolgált cappuccinónak körülbelül annyi köze van németes nevű elődjéhez, mint az olasz kávézók utánozhatatlan állagú s zamatú kávé-tejhab költeményéhez. Vagyis: semmi. A legtöbb helyen automata szervírozza: a pénznyelő szerkezetből ügyesen kicsusszanó műanyag pohárba a fűtőtesthez melegvízvétel végett csatlakoztatott csinos masinából ömlik bele menetrendszerű pontossággal a kétes összetételű „kávékivonat”, a tejpor meg a forró víz. Ám ez csak akkor történik így, ha a „mindenttudó” gép kezelői időben gondoskodnak a hozzávalók utánpótlásáról. Mert ha nem, búcsút mondhatunk fölös fémérméinknek, no meg a tusfürdő illatú barna löttynek. Valójában az efféle kellemetlen meglepetések, nem kívánt kudarcok megtapasztalása, átélése, elszenvedése vezetett rá arra, hogy tüzetesebben utánanézzek, hol, milyen körülmények között ihatunk meg a Körös-parti történelmi városkában egy csésze finom kapucínert.

Sajnos a lehetőségek számba vétele során csupán arról szerezhettem bizonyosságot és fájdalmas tapasztalatot, hogy az úgy nevezett Café Bar-okban (azaz kávézószerűségekben) felszolgált cappuccino is a jelenkor terméke: a lefőzött kávéra a legjobb esetben egy adag műtejszínhabrózsát löknek neked, ráadásként pedig egy fél kiskanálnyi instant kakaóport a posztmodern installáció csúcsára, amelytől a szeánsz végére biztosan a füledig macatos leszel. Az említetteknél silányabb köpködőkben azonban még ennyivel sem kedveskednek neked a vendéglátók, mi több, örülhetsz, ha épkézláb, eltulajdonítási s elveretési históriák nélkül megúszod a kalandot.

Az idősebbek által sokat dicsért kapucíner után tehát hiába kutattam Nagyváradon (és másutt). Talán azért, mert kapucíner kizárólag kávéházban kapható, ilyen nevű s fazonú intézmény pedig csupán fakó újsághírként maradt ránk nagyszüleink letűnt világából. A projektjeibe s dollármillióikba beletemetkezett kortárs üzletembernek ugyanis nincsen rájuk szüksége. Nincsen igénye, füle s szíve arra, hogy meghallja a mellette ücsörgő szavát, amiként arra sem, hogy néha emberi gondolatokat és személyes történeteket cseréljen másokkal. Jóllehet rendre nyílnak az olykor pofásnak, ízlésesnek is mondható teázók, kávézók, szemmel láthatóan nagyobb a kereslet a puccos pizzériák és a vörös szerkóban támadó gyorséttermek iránt, amelyekben nyitástól zárásig általában egyenzene teremt hangulatot...

Az első kávéház amúgy 1535-ben nyílt meg magyar földön, kilenc évvel a mohácsi vész után. Ez volt az egyetlen olyan alakulat, amelyet a polgárság saját magának, önnön szociális, szellemi s gazdasági közügyeiknek keretéül alkotott meg. A városlakó ugyanis a kávéházban fedezte fel a l’ art pour l’ art-ot, abban a miliőben, amelyben végül megszületett a polgári szabadság és jogegyenlőség, a polgári sajtó, s a polgári Magyarország azóta is megvalósulatlan reménye, álma. Sőt, a kávéházból nőtt ki a nyugati értelemben vett város is. A válságos időkben a polgárnak a kávéház jelentette azt, amit a dzsentrinek a megyeháza: a nemzeti ellenállás kizárólagos bástyáját.

1937-ben Zsolt Béla publicista a következőképpen fogalmazta meg a kávéházaknak a társadalomban betöltött páratlan szerepét: „A nagyméretű, díszes és ünnepélyes csarnok, ahol most seregestül vagy található, polgártárs, építészeti elemeivel is érzékelteti, milyen történelmi intézmények keveréke. Hajói, oszlopai és ívei régi törvényházak modelljeit idézik, sőt ősi templomokéit, amelyek nemcsak vallásos, de a profán közéletnek is egyedüli fórumai voltak. Megtalálod benne az antik fürdőházak motívumait, a thermákéit, amelyekben a víz szinte kevésbé volt fontos, mint az elmélkedés és a csevegés a közügyekről, a művészetről, az élet és az arany múlandóságáról, s a konyha és az ágy örömeiről. Sokszor színház, amfiteátrálisan elhelyezett karzataival, máskor hajó, amelynek ablakából nemcsak a valóság hullámverését, de a társadalom mélytengeri életét is látni...”

Ezt az „ablakot” mára befalazták. Megszüntették, betömték, mert úgy vélték: ha nincs ablak, akkor mélytengeri élet sincs, vagy ha van is, nem kerül a felszínre, nem tudatosul, nem hömpölyög, tehát nem fogjuk problémának tekinteni, sőt, nemlétezőként kezeljük majd, mint sok egyéb rejtőzködő valóságot. Talán még igazuk is lett azoknak, akik ezt hitték, majd másokkal is elhittették.

Váradon egyébként egyetlen templomszerű, már-már regionális parlamentté „nemesült” kávéház működött, az EMKE, hisz hozzá képest a Bémer tér és a Rimanóczy utca sarkán emelt Magyar Király Kávéház, amelynek falai között a 19. század utolsó évtizedében lármás, bohém vidéki újdondászok, költők és művészek vertek tanyát, csak közkedvelt lehetett. Ez utóbbi ingatlant 1900 márciusában lebontották, helyén a Rimanóczy Szállót húzták fel, földszintjén a Royal kávéházzal (amelyből végül Oradea vendéglő lett), de feltételezhetően nem azzal a szándékkal, hogy mára patkányok és naplopók gondozatlan tanyájává váljon.

Az 1902 óta működtetett szecessziós EMKÉ-ben, Ady Endre kedvenc törzshelyén legutóbb két magányos férfiúval volt szerencsém összetalálkozni, ám ők sem kávét ittak, hanem olcsó sört, és közben focimérkőzést néztek a tévében. Pedig ha tudnák, milyen fontos esemény(ek) zajlott(ak) le a füstös falak között… Ha tehát tisztában lennének a régmúlt dolgaival, délutáni láblógatásukon feltételezhetően akkor sem változtatnának. Hisz az anyagilag kiszipolyozott, lelkileg lerongyolódott átlagember életében milyen jelentősége van ma már annak, hogy aranytollas poétánk nagy valószínűséggel itt ismerte meg 1903. szeptember 5-én nagy szerelmét, a végzet asszonyát, Lédát, és hogy ugyanitt fogant meg egy (vagy inkább „A”) váradi irodalmi folyóirat kiadásának a gondolata is, amely óhaj végül A Holnap című korszaknyitó- s alkotó antológia megjelenését eredményezte? S a kérdés tényleg költői.

Érdekes módon az EMKÉ-vel szomszédos, egyszerűen csodálatos és provinciálisan elegáns Pannónia kávéházba (a mai Transilvania Hotel éttermébe) a kor meghatározó írói csak ritkán tértek be. E tekintetben mára valamelyest javult a helyzet, a régi s az új közti különbség így „csupán” annyi, hogy kinézete ellenére ma már nem kávézó az egykori kávézó, hanem... étterem, mulatós lakodalmak színtere.

A felsoroltaknál fiatalabb „művelődési intézményeket”, avagy „könyvtárakat” illetően pedig csak ismételni tudom önmagamat: a leginkább az egyediség, a bensőségesség, az emberközeliség hiányzik valamennyiükből. Nem éppen mellékesen sok minden egyéb is elférne még a készletükben, többek között az ízes, illatos kapucíner is, természetesen, ezért méltó befejezésül hadd idézzem ismét Zsolt Bélát, a nagy igazságok megmondóját, azzal a nem titkolt céllal, hogy üzenetét, jótanácsát megfontolandóként a figyelmükbe ajánljam, abban az esetben mindenképp, ha érintve érzik magukat általa: „Húzd ki magad, polgártárs, s négyszáz éves történelmi öntudattal szidd a világítást, ha nem elég fényes, a szellőztetést, ha a zugokba nem juttatja el a friss levegőt, és szidd a hanyag és goromba kiszolgálást is – ne csak a kávéházét, az államét is, ha megfeledkezik róla, hogy te vagy a polgár, aki fizet: pénzzel, s ha kell vérrel.”