Szavoyaié az első magyar sör

T-schÖröm, avagy a bajor Corvin

címkék: Temesvár, tschör, tradíció, történelem, tökély, tudástár, turizmus, tánc, trákok, törökök, törpék, tzigánytábor, titkok, tévedés, tabula rasa...

Söröm, a T, maga a tökély. Vérpezsdítő történelmi igazságtételeknek és mámoros nemzeti felhorkanásoknak kiapadhatatlan forrása ő, záloga a forradalmi szellem fellángolásának és erősítője a friss hazafias indulatoknak. De alfája s omegája a pörgő, tartalmas hétköznapoknak is, előidézője a pillanatnyi, múló, megbocsátó feledésnek. Erotikus, akár a forró vérű szüzek, bársonyos, akár a birsalmasajt ízű bor, amelynek nem kell cégér. A legjobb tulajdonsága talán mégis az, hogy magyar: ő az első magyar sör „Erdélyben”, őse, felmenője az ex-magyar felségterületen előállított „román” söröknek. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a legrégebbi Romániában. Igen, a maiban. Mert hol volt még az ezerhétszázas évek elején ez a országnak nevezett zsibvásár! Na hol?

Van azonban néhány harmadrangú helytörténész, akik szerint mi tudjuk rosszul, mi ferdítünk és csúsztatunk, mert eme bánsági üzem eredetének a bizonytalansága épp annyira bizonyos és kétségbevonhatatlan, mint a román nép kialakulása s a genezis kacifántos elmélete. Ezzel persze azt sugallják, hogy könnyen előfordulhat, román ember alapította. Mivel azonban ezt a blődséget még ők is szégyellik hivatalosan felvállalni, a nyilvánosság előtt azt hangoztatják: csakis a felszabadító, főzdeépítő francia Szavoyai Eugénért meg az osztrák katonák sörimádatáért kezeskednek, a korábbi eseményekért, szereplőkért nem.

De mi lenne, ha Szavoyai Jencit történetesen Losonczynak hívták volna?

Nos, külföldi szállóvendégeink álláspontja egyáltalán nem meglepő, hisz egyetlen olyan tény létezik ebben az államalakulat-szerűségben, amelyet betonba öntöttek: ez pedig nem egyéb, minthogy itt magyar világ sosem létezett. Számukra az sem mérvadó, hogy az osztrák bakák szomját eleinte három pressburgi, azaz pozsonyi zsidó oltotta, merthogy ők is német nevet viseltek és német nyelvterületről érkeztek a Bánságba, amiért a füllentős latin utókor sváboknak könyvelte el őket (gondolom, forgolódnak ezért szegények eleget a sírjukban – Pozsonnyal együtt).

Aztán következik az általunk már jól ismert kétszáz esztendős űr a létesítmény históriáját megörökítő, tárgyaló s értelmező modern jegyzetekben és számítógépes adatbázisokban, leszámítva a 18. századi Filip Bauert és az 1872. évi pénzügyi válságot legyőző Alex Bayert, akikre a már említett nemzetiségi érvek miatt íróink egyelőre még büszkén emlékeznek, emlékeztetnek. A semmiről sem tudósító fejezeteket végül egy mindent (de főként a magyar okmányokat és megvalósításokat) megsemmisítő tűzvész zárja le, egészen véletlenül 1890-ben, amit feltételezhetően csak 1920-ban sikerült eloltaniuk az illetékes lánglovagoknak: ez a baleset az egyetlen ugyanis, amely a maga hamiskás modorában megmagyarázhatja a történet sok-sok fekete foltját. Jó, hogy 1882-ben rövid időre még feltűnik egy Deutsch Ignác, ám származása miatt vele sem nagyon tudnak, mit kezdeni a gyarmati rendszer ideológusai. Nem beszélve Cselről és fiairól az ezerkilencázharmincas években: idegen hangzású nevük okán ők aztán tényleg kakukktojásnak minősülnek az oláh-germán babakirályságban. Letagadhatatlan egykori jelenlétüket manapság a regáti koronás fők megrendeléseinek hangsúlyozásával ellensúlyozzák a paranoiás tollforgatók, nem számolva azzal, hogy Hohenzollernék azért itták a temesvárit, mert térben közelebbit, ízlésben megfelelőbbet nem találtak. Talán ebből kifolyólag nevezték akkoriban Corvinnak a T-t, nem pedig Hunyadinak. Pedig mily gyönyörűen mutatott volna sörünk címkéjén a felirat: Hunyadi, a bajor sör...

És ha már címkézünk, akkor címkézzünk alaposan: ha ezt az üvegen feltüntetett papírazonosítót nagyítóval áttanulmányozzuk, az 1718-as évszám mellett néhány róvásjelet is meglelünk, így Ferencz József császár és király portréjának társaságában a gyártás helyszínét magyarul, az európai uniós csillagok helyett pedig a nedű által besöpört birodalmi díjak, érmék rajzát: az 1855. évi budapestit, az 1890. és 1891. évi aradit, majd az 1908. évi temesvárit (hejj, be szép idők is voltak azok!). Ennyit az okmányokat állítólag hamuvá s füstté tevő 1890. évi tűzvész tragikus kimeneteléről...

Hát ezekért a fordulatokért, fintorokért, titkokként felfogott valóságokért szeretjük mi oly nagyon, de nagyon ezt a multikulturális itókát. Azért a rengeteg égi áldásért, amit őseink beléfőztek az évszázadok alatt, de kedveljük készítőinek dicséretéért és dicsőségéért is, no meg az újabban hozzá ragadt temérdek mocsári zagyvaság cáfolatáért. Imádjuk annyira, hogy leitatásunkhoz nem kell nekünk fémből elkészíttetni a világ legnagyobb söröskorsóját, tisztánlátásunkhoz a földgolyóbis legnagyobb utcai lámpáját, és nem kellene május 9-én, Európa Napján világrekordot döntögetni általunk a csillagos ég alatt, csárdás helyett keringőt járatni velünk rác muzsikaszóra. Nekünk elég a múltunk, elég, ha tudjuk: milyenek voltunk. Hogy itt voltunk, itt vagyunk.

U. i.

A hármas Guinness-rekordra törő ötletgazda szerint az impozáns korsót azért fémből kell megformázni, mert 1718-ban a törökverő felszabadítók – vagyis eleink – ónból készült, fedeles korsókból itták a sört. Szép tőle, hogy elismeri, köszönjük. A világítótest felállítására tett javaslata úgyszintén ómagyarországi eseménnyel indokolható: az elektromos energiával működtetett utcai fényszórókat ugyanis Temesváron helyezték először működésbe Európában, 1884. november 12-én, a kiegyezés után, a diktátum előtt (ez az időpontállapot viszont számára már nem releváns). A megakeringőre pedig azért kerít majd sort a város központi terein és sétálóutcáin, mert a Béga-parti szeméttelepet újabban Kis Bécsnek becézik felsőbb körökben. Az adott körülmények miatt azonban azt hiszem, jobban tennék az uraságok, ha a saját néptáncukat, a hórát járnák el a hazájukból magukkal hozott hulladékkupacokon.

lásd: www.beretimisoreana.ro

MINDEN JOG FENNTARTVA.