"Küzdeni fogok az utolsó csepp véremig" (+ AR képes, zenés bravúrja)

Beszélgetés Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki prépost-prelátussal

„A sajtónak szabadnak kell lennie, az újságíróknak körtönfalazás nélkül ki kell mondaniuk az igazságot, rá kell világítaniuk a társadalom visszásságaira. A szólás szabadságát senki sem korlátozhatja.” (Fejes Rudolf Anzelm)

Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátkanonokot a váradhegyfoki káptalan megalapításának nyolcszázhetvenöt éves jubileuma kapcsán kerestem meg. A Gyulafehérvárott, Szegeden, Budapesten és Rómában tanult teológus-szerzetest egyebek mellett arról kérdeztem, van-e remény arra, hogy az egykoron messze földön híres gimnáziumuk újra benépesedjék. Meglepetésemre Anzelm atya egy teljesen alternatív oktatás terveit vázolta fel. Egy olyan diákklubét, amelynek hallgatóit magánúton is leérettségiztetnék, így a fiatalok olyan oklevelet szerezhetnének, amit az EU bármely tagországában hasznosíthatnának.

Holtponton
– Idén lesz nyolcszázhetvenöt éve, hogy megalapították a váradhegyfoki premontrei rendet. Miként emlékeznek az eseményre?
– Bár a kommunizmus bukása óta már eltelt egy évtized, a változások jótékony fuvalata bennünket még mindig nem érintett meg. Továbbra is kisemmízettek vagyunk, eme státusunk pedig ellehetetleníti az ünnepre való felkészülésünket. Az, hogy a jubileumhoz fűzödő terveink megvalósulnak-e, vagy sem, nyilván attól függ, miként viszonyul majd a restituciós kérdéshez az új román kormány. Ha a váradi és a szentmártoni kolostorunk közül legalább az egyiket visszakapnánk, akkor az év vége felé megtarthatnánk az összejövetelt. Amennyiben az ügy nem mozdul ki a holtpontról, másképp fogjuk megülni a jeles évfordulót. Még nincsenek konkrét elképzeléseink, egyelőre ugyanis, akár a sakktáblán, várjuk, hogy lépjen a másik fél.
– Egészen pontosan mire gondol?
– Ahelyett hogy visszaadta volna nekünk, az állam már kétszer is eladta a szentmártoni rendházunkat. Tudomásom szerint az ingatlan üresen áll, mivel a versenytárgyalás eredményét per útján megtámadtam. Csak merem remélni, hogy az új tulajdonos belátta: az épület nem egy tákolmány, hanem egy szent élet szent tere, s így nem szolgálhat a Montero cég székhelyéül. Mivel a telekkönyvben jeleztük a létesítmény iránti igényünket, a vállalkozó még csak azt sem állíthatja, hogy szándékaink ismeretlenek előtte. A tárgyalásokon persze nem szokott megjelenni, és a bíróság kitételeit sem teljesíti.
Ha viszont baráti módon nem tudunk megegyezni, és egyik perünk sem vezet számunkra kedvező megoldáshoz, a még birtokunkban levő ódon, kopott falak között tartjuk majd meg a szerény, visszafogott megemlékezést.
Ünnepünket nem kívánom kivinni a rendházból. A szerzetesi életformát elsősorban az a fajta bensőségesség jellemzi, amely egyben kifelé is sugároz. Ám e nyitottság ellenére a gócpontnak feltétlenül a falakon belül kell lennie.


Oszlatás
– Mi a helyzet a váradi kolostorral?
– Hát a váradi helyzet eléggé bonyolult, mivel hamisak a vonatkozó telekkönyvi bejegyzések. Az államosítást kimondó törvény ugyanis csupán az iskoláról és a tanárok otthonául szolgáló ingatlanról rendelkezett. Nem foglalkozott viszont sem az apát lakosztályával, sem a templommal. Mindezek ellenére a végrehajtók az utóbbi kettőre is rá tették a kezüket. A tanintézetben még ma is felelhetők annak a nyomai, hogy a rezidenciát egykoron fal határolta el az épület többi részétől.
Mivel a magyarországi születésű szerzeteseket a kommunista hatóságok kitoloncolták az országból, a rendház állománya rendkívül megfogyatkozott. Körülbelül tizenegyen maradtak Váradon. A nekik fenntartott szobákat ugyan nem bántották, de a többi terembe erőszakkal beköltöztették a bőripari szakközépiskolát. Tehát mi 1949 novemberében kötöttünk velük szerződést, amelynek értelmében bérbe adtuk nekik az ingatlan „kihasználatlan”, üresen álló részét.
Namármost, ha ezt 1949-ben államosították, hogy a csudában adhattuk mi ezt nekik bérbe? Ráadásul abban a puskaporos, szélsőbaloldali hangulatban...
– A „félixfürdői ügyről” mit érdemes tudnunk?
– Noha a telekkönyvi bejegyzések szerint félixfürdői tulajdonainkat már 1945-ben elvették, 1952-ben még írásban megállapodhattunk arról, hogy használatuk fejében díjat szedjünk, ami abszurdum. Ám ők mindig jobban tudták, mi a miénk, és mi nem, mint mi magunk.
A rendet ért alaptalan sérelmeket a városi tanácsnak be kellene látnia. Ha az önkormányzatban csak parányi jószándék lenne, helyére rakhatná a dolgokat. Legalább a rezidenciámat szolgáltatnák vissza.
– Irodája azért mégis csak van.
– Igen, a sekrestyében, vagyis a hajdani „kincstárban”, ahol valamikor a templom kegytárgyait, a miseruhákat, a kelyheket és a liturgikus könyveket tartották. Ahhoz hogy működhessünk, kellett ugyanis találnunk egy modus vivendit, ezért átalakítottuk.


Fejes Rudolf Anzelm saját kezűleg műveli meg a váradi premontreieknek visszaszolgáltatott földet, amely, mint mondta, csupán parányi része annak, amit egykoron birtokolt a rend. Az apát szerint a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a kistermelőknek. Fenntartja: a falun élő átlagembert egyértelműen kicselezték, átverték a törvényhozók.

Isteni akarat
– Jelenleg hány tagja van a rendnek?
– Hat. Öten Váradon élnek. Örvendetes, hogy csatlakoztak hozzám fiatalok is, akik ugyan még nincsenek felszentelve, de már szerzetesek, tanulmányaikat Rómában folytatják.
Nehéz a kezdet, mivel generációk maradtak ki. A rendet illegalitásba kényszerítették, azokat pedig, akik gondoskodni mertek az utánpótlásról, megkínozták, bebörtönözték. A közösséget 1989 után kezdtük újjászervezni.
Az, hogy én titokban már annak előtte lettem premontrei, egyértelműen a kommunista táborban a nyolcvanas évek végén bekövetkezett „enyhülésnek” tulajdonítható. A tömbösített szocialista országok, népi demokráciák egyre több mindent kezdtek megengedni maguknak. No nem azért, mert lehetett, hanem azért, mert megelégelték azt a közeget, amelybe belekényszerítették őket a nagyhatalmak. Amúgy kockázatos, veszélyes vállalkozás volt az enyém, szörnyű következményei lehettek volna.
– Ezzel együtt kitartott.
– A gyulafehérvári hittudományi főiskolára egyházmegyés papnövendékként felvételiztem, így egy ideig két, egymással párhuzamos vonalon futott az életem. Adott pillanatban aztán lehetőség nyílott rá, hogy nyilvánosságra hozzam szándékaimat. Épp Karánsebesen katonáskodtam, amikor beköszöntött a fordulat. Elhagytam az egyházmegyét, és beléptem a rendbe.


Minden eleve elrendeltetett
– Egyáltalán: hogyan került kapcsolatba a renddel?
– Egyfelől a Szent László plebániához tartoztam, amelyet néhai elődöm, Budai Márton vezetett. Másfelől családom férfitagjai, többek között az édesapám, a premontrei főgimnáziumba jártak. Tanítani mindig is szerettem volna, még papként is, úgyhogy a feltételek, követelmények nekem minden tekintetben megfeleltek. Úgy éreztem, engemet Isten is erre a pályára szánt. Persze a hivatásról nem sokat tud mondani az ember, mert a fennvalóval folytatott párbeszéd olyan mélységekben zajlik, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Az ember ráérez, majd követi is a hívást, de egy valamirevaló eszmefuttatást, érvelést képtelen róla megfogalmazni.
– Szinte már ki is mondta: a premontrei rend alapvetően tanítórend.
– 1802-ben vált azzá a bencésekkel és ciszterciekkel egy időben. Az történt, hogy II. József, a kalapos király – akit amiatt, hogy mindent megrendszabályozott a birodalom sekrestyésének is neveztek – feloszlatta a szerzetesrendeket. Nem lett volna hozzá joga, de megtette. A szóban forgó monasztikus közösségeket, kivéve a pálosokat, csak halála után, 1802-ben utóda állította vissza. E gesztus fejében a premontreiekre bizonyos kultúrterheket róttak. Az intézkedést követően a váradhegyfoki prépostság már nem önállóként, hanem a jászóvárival és a leleszivel közösen alkotott egyházi prelatúrát. A három egyesített prépostságot 1916-ig egyetlen apát kormányozta. Az újbóli szétvállást Trianon tette szükségessé.
Az, hogy gyakran csupán a jászóváriról történik említés, azért van, mert a francia forradalom után az általános nagy rend szétszakadozott. Létrejött a jászóvári és a csornai, ám a kettő lényegében azonos volt. Önálló egyházi autonómiával rendelkeztek és a Szentszék joghatósága alá tartoztak, amiként mi is egyenesen Őszentségének vagyunk alárendelve. A premontreiek püspöke a pápa.


Az apátkanonok nem tagadja: megromlott a premontrei öregdiákokkal való kapcsolata. A gimnázium hajdani növendékeit tömörítő egyesület ugyanis civilszervezetként jegyeztette be magát, ami miatt csorbult egyházi jellege. Fejes Rudolf Anzelm fel is szólította a társaságot: ha már ekként alakultak a dolgok, megalapozatlanná vált a rend nevének általuk történő használata.

Néhány szó a katolikus egyetemességről, hierarchiáról és autonómiáról
– Ebből eredeztethető a váradi püspökséggel való konfliktusuk?
– Nincs szó konfliktusról, ami nem azt jelenti, hogy az együttműködésünk időnként nem lehetne gördülékenyebb. Efféle ellenséges viszonyról már csak azért sem beszélhetünk, mivel nem vagyunk egymásnak alárendelve: más elveket követünk a kormányzásban, különbözik a vonalvezetésünk, amely viszont természetes, hisz én egy apátságot vezetek, Tempfli püspök úr pedig egy egyházmegyét. Kapcsolatunk semmiképp sem nevezhető rossznak, sőt, mindketten arra törekszünk, hogy ez egyre kiválóbbá váljék. Igyekezetünk többé kevésbé sikeres.
– Most, hogy már nem az önöké az iskola, mivel foglalkoznak?
– Valójában tehetetlenségre vagyunk ítélve. A püspökség, hogy valamelyest segítsen rajtunk, visszaadta a plebániáinkat, azokat, amelyeket még mi alapítottunk. Jelenleg én látom el a lelkipásztori teendőket, nem lévén működőképes pap a konventben. Fiatal rendtársaink felszentelésével azonban ez a gond meg fog oldódni. Természetesen vannak oktatással kapcsolatos terveink, ám azok gyakorlatba ültetése kivitelezhetetlen. Kivitelezhetetlen, mert nincs élet- és mozgásterünk. Ez indított arra, hogy elhatározzam: küzdeni fogok az utolsó csepp véremig. Elvégre becsületesen szereztük meg azt, amit elloptak tőlünk. Magyarán: nem áll jogunkban lemondani semmiről. Gyarapítani lehet ugyan a vagyonunkat, ám elkótyavetyélni semmiképp nem szabad.


A Premontrei Diákkörön belüli tevékenységek minden bizonnyal nemtetszést fognak kiváltani a pedagógusokból, akik annak létrehozása után várhatóan jelentős bevételi forrásoktól fognak elesni. A kör keretében ugyanis ingyenes pótórákat, felvételi előkészítőket tartanak majd. Fejes atya neves külföldi vendégtanárokat is bevonna a tervezett oktatási programba.

Kínos század
– Van-e a rendnek létjogosultsága a mai világban?
– Persze, hogy van. Külföldön valósággal virágzó a premontrei közösségek tevékenysége, gimnáziumaink iránt óriási az érdeklődés. Igaz, hogy Magyarországon a régi hat-hét helyett már csak egyet tartanak fenn, de ez az egy, a gödöllői kiválóan működik. Állandó a túljelentkezés, a kandidátusok felkészültek, ezért a tanároknak nagyon nehéz eldönteniük, kit vegyenek fel, és kit tanácsoljanak el.
Bizonyára szükség van ránk, mert a szerzetesrendek általában valamely társadalmi problémát igyekeznek egyházilag megoldani, a katolicizmus szociális hálójával egyre nagyobb területeket lefedni.
Váradon csupán mi és az orsolyiták foglalkoztak tanítással. A vincés nővérek is, ám nekik kórházaik, óvodáik, árvaházaik és fiúkollégiumaik is voltak. A tanügyi rendszer akként volt felépítve, hogy kifutási pályát biztosítson mind a szegényeknek, mind a gazdagoknak. Váradi iskolánk keretében negyven alapítvány létezett, ezek mindenike öt-hat gyermek oktatását garantálta. Úgy kell elképzelni, hogy néhány jámbor hívő átadta rendünknek vagyona, öröksége egy részét, és amíg lehetett, finanszírozta a fiatalok neveltetését – efféle tettek manapság csak elvétve fordulnak elő.
Mert ma már nincsenek jótevők. Szponzorok vannak, akiktől, megjegyzem, idegenkedek, mert ritkán vezérli őket nemes szándék. A Szentírásban ugyanis ez áll: akként kell jót tennünk, hogy a bal kezünk ne tudja, mit cselekszik a jobb.
A szponzorizációval azonban nem így van. A támogató – ha egyebet nem is – érdekvédelmet vár el, esetleg követel, azaz alááshatja az egyház függetlenségét.
– Hol és kinél jelentkezzenek azok az ifjak, akik belépnének a rendbe?
– Tetszik tudni, kemény élet a miénk, nem mindenki bírja, nem mindenki óhajtja. Sokszor csodálják a munkánkat, de azzal annyi, követni nem akarnak. Premontreivé ezért csak akkor válhat valaki, ha sikeresen átesik a szelekción, vagyis a rend illetékesei alkalmasnak találják. Ez azért van így, mert bármely szerzetesrendnek joga van megválasztani tagjait. Egyébként, hogy a kérdésére is válaszoljak, az érdeklődők engem keressenek meg az Úri utcai templom melletti irodában.
(készült 2005-ben Nagyváradon, a rend újjászervezésének, megerősödésének esélyei azonban csak rosszabbodtak az utóbbi három évben; az interjú egyik rövidebb változatát a Reggeli Újság közölte először;
folytatás következik)

FILM