A csobánlegény esete Rebekával

Ej, nagyapó, mesélje mán el, hogy es volt, amikor a csobánlegény elvesztette a kecskéjét!

Egyszer vót, hol nem vót, a cibéni szegénysoron, annak es a végibe élt egy erőst luttyán s rest csobánlegényke. Ez, ha tehette, mindég csak aludott. Mikor a juhokot kellett vón őrizze s vigyázkodjon, inkább bésuppant a fübe, a vén ficfa alá, s horpasztott. Olyan mélyen aludott, hogy arra sem kelt fel, ha a nagy forgolódásába vaj egy csihánlevél megcsipte a fülit. Egyedül arra öbredett meg, ha megehült, s a déli harangszóra.

Vót ennek a kicsi dologtalan csobánlegénkének egy kedves kecskéje, Rebekának hítták. Annyira szerette, hogy mindig becézgette: kecskecském, kedves kecskecském. No egyszer, hogy így megöbredett nagy lustálkodásából, s a déli harangszóra kinyissa a csipáit, nem lát semmit, csak a nagy üres mezőt. Se a juhok, se a Rebeka. Nagyon, nagyon megszomorodott. Most mit es csináljon, gazdája csak es agyonüti a juhok miatt.

De leginkább a kecskéje után kesergett, ezért elindult megkeresni:
„Kecském, kecském, kedves kecskecském, jaj, most hol kaplak meg?”

Ahogy így kesereg, lássa, hogy a Szucsáva partján a dzsindzsás izeg-mozog. Jaj, örvendett, hogy megkapta a kecskéjét. Küldte a kutyáját: „Erisszed, Kópé, csípd meg, fogd meg!” De amikor odaért, há lássa, hogy az nem az ő kecskéje, hanem csak a Bukutár Gergé volt lekucorodva s végezte szükségét.

Esent nagyon-nagyon elkeseredett:
„Kecském, kecském, drága kecskecském, kedves Rebekám, nem kaplak sehunse”.

Na, nagy bánatába elindult a kocsmába, hogy ő bizon most bétesz a kalap alá pályinkából. Ahogy bésirül az ajtón, meglássa, hogy a sarokban az abrosz, így ne, libeg-lobog. Hej, megörvendett, megvan az ő kecskéje, küldte a kutyáját. „Erisszed, Kópé, csípd meg, fogd meg!” De mikor odaért, s felhajtotta az abroszt, lássa, hogy az nem az ő kecskéje, hanem a bíró fia gyömöszkűte a „szőke” Sárit.

Esent nagyon megszomorodott:
„Kecském, kecském, kedves kecskecském, vaj merre kaplak?”

No elég ember! Hmm.

(...) Ahogy így kesereg, odaér egy vén ficfához, alatta jó nagy fű ződellett. Ezt meglátván a legényke nagyon elálmosodott, ezért aztán lefeküdt a fübe aludni. Ahogy ott horpasztott, egyszer arra eszmélt, valamitől mozog a szemibe borított kalap. Feltolja, nyitja ki a csipáját, s há a Rebeka rágta a kalapjáról a rozmaringot. Hej, megörvendett erőst, hogy megvan a kecskéje. Örömében táncra perdült, eljárta a silladrit.

Ez tiszta igaz volt, úgy láttam, mint most!
(bukovinai székely népdal alapján)