Ablakban

Gyakran volt sűrű köd reggelente, az egyik efféle jelenségre azonban élesebben emlékszem, mint a többire, talán azért, mert a szokványosak valamilyen úton-módon, figyelmemet csúnyán kijátszva rendre megszöktek az életemből, elenyésztek a történelem sülyesztőjében. Ez az egy annak tulajdoníthatóan maradt meg az elmémben, hogy hajnalán fülhasogató zaj lopakodott be az udvarról csendes emeleti hálószobámba, s nyugodt álmomból igen korán felébresztett. A szomszéd kisfiúk rúgták eszeveszetten a labdát, zaklatták a patak partján fészket rakott patkányokat, no meg a rágcsálókra vadászó kandúrt. Én szemtelen szúnyoghaddal viaskodva lestem fellobbanásom után őket ablakomból. Így, fél testemmel az otthonomba kapaszkodva, fél testemmel pedig a simogató langyos tavaszi szellők oltalmazó szárnyára könyökölve éltem újra minden egyes mozdulatukat.

Gyermekkoromban nem tudtam, mi az a hancúrozás. Porcelán testű hajasbabák helyett könyveim voltak és balettcipőim, szabad óráimban, a ránk erőszakolt tanórák végigszenvedése után közülük válogathattam. Mégis azt kell mondanom, nem bánom, hogy úgy alakultak az események, ahogyan, és ideig-óráig társadalmi rabszolgaként kellett feszítenem a pszichopata pedagógusok előtt. Mindenkinek jobban megérte. Ma már, például, csak automatizált elektromos játékok és csúcstechnológiás kacatok vennének körül. Lehet, informatikus zsenivé fejlődnék, de lehet, hogy sorozatgyilkos válna belőlem. Mindenesetre: csupán ez a két lehetőség lenne megadatva számomra. Választhatna helyettem az agyonképzett tanári kar, és felelősségteljesen dönthetne, melyik úton indít el.Jó volt olyan tekintetben is, hogy néha szerénységemnek is helyet szorítottak a színpadon, műkedvelők ünnepeltek ilyenkor, virágot vásároltak és felállva tapsoltak nekem, másnap pedig mint ígéretes tehetséget méltattak a barátaiknak. Az élet kapuját tehát ember formájú éljenzők és sikeres fellépések nyitották meg előttem. E mennyországba vezető folyosón öröm volt meghajolni, s öröm volt belenézni a reflektorokba. Mert attól kezdve, hogy a fény elvakított, csak én voltam meg az álomszerű, képzelt világ, senki más, no meg a sok arctalan fej a nézőtéren, mindenik mögött egy-egy személy, aki titkon ugyanarra vágyott, mint én. Csodálatra, szeretetre. S mivel a publikum mindkettőből kapni akart, adott is belőle ezerrel, nekem meg jólesett, hogy egész táborok néznek fel reám irigykedve.
De mindez már csak kopott, foltozott múlt. A hajdani névtelenek elfeledtek, és a kölcsönös szeretet is megroggyant. Ma már nincsenek igazi előadások, ami van, az ócska bóhockodás, a nagyérdemű szédtszéledt, aztán köddé foszlott.

Mesélik, a fellépésekre mostanság jegyet kell váltani, s azt is suttogják, hogy a tulaj nem fizet a munkásainak. De vannak egyéb hátráltató tényezők is. Ezek közül való az, hogy az egykoron ünnepelt dívák megráncosodtak, megkopaszodtak, meghíztak vagy lesoványodtak, borbélyhoz járnak, férfifrízurát és szűk nadrágot viselnek. Az idő pörgését követve ugyanis lebomlottak a kontyok, elavultak az egyedi szabásminták, a ruhák alól kiestek a melltartók, a világból pedig kikopott az értelmes kíváncsiság. Aki még tisztában van magával, aki akar valamit, az a múltba tartó szerelvény után rohan, nem pedig a jövőbe siet. Utóbbiról téveszméket vall, mert azt hiszi, minden, ami a jelen után következik – puszta fikció.
Én viszont tudom, hogy ez hazugság.

A gabonával bevetett alföldi táj fölött most már békesség honol, a hamisítatlan földi lét némasága, noha húsz percre lakom az izzó városközponttól. Szinte hallom e csöndben, miként koccannak egymásnak az alvilági létre ítélt türelmetlen csontok a Rulikowszkiban, és lassan azt is felfogom, miként táplálja csapongó gondolataimat az újabb végzésre várakozó holtak feszült szótlansága. Ha jól sejtem, ők is elégedetlenek. Hantjaikat évente eladják, sírjaikba újabb és újabb idegeneket költöztetnek be, szinte már alig fér meg egymással a sok jövevény, nem beszélve róluk, az őslakósokról, akik úgy nyomorognak az ismeretlenek tömegében, mintha betolakodók lennének, mintha ők lennének a betolakodók, ráadásul a hullaszag is kibírhatatlan már. Hiába szaporodnak a kapavágások, a beültetett virágfajták, az ízléstelenség, a giccs kitörölhetetlen nyomokat vés a kövekbe. Árvácska, tulipán, őszirózsa, árvácska, tulipán, őszirózsa csápol tisztességtudóan az évszázados hantokon a kántor és a pópa együttes kornyikálását elnyomó madárnótára, de hasztalan, mert a kegyeletet gizgaz, szeméthalom, rajta rozsdás kereszt, koporsómaradvány, fonnyadt szegfű, gyertyacsonkok, ketté tört gumipapucs rondítja. A gyászoló rokonság ugyanis feltűnösködik, hozza magával a háztartását, vécéstől, ágyastól kocsikázik ki a temetőbe. Aki ibolyát hoz, őszinte lehet, szívén sebet visel, amitől szenved, az ilyen azonban ritkán látogat ki a sírkertbe: számára drága a buszjegy, s a gyaloglást sem bírja már. Pedig két éve szinte naponta kisétált. Locsolót, kisseprűt, gereblyét cipelt magával, méltóságteljesen ápolta a földhányást, a történelmi emlékezetet.

Éjfélkor kóborkutyák kezdenek véralvasztó hangversenybe. Annyi van belőlük mifelénk, mint a szemét. A környékbeli kiskirályokat persze nem zavarja a rengeteg kiéhezett szerencsétlen eb, mert ők autóval vittetik magukat mindenhová, épségükre harcias fenevadak vigyáznak, lakásaikból hő- s golyótálló ablakok zárják ki a hétköznapok segélykiáltásait, a koldusüvöltést. Akinek még egy shar-peire sincs pénze, gondolják, az hülye, a hülyéért pedig nem kár, ha felfalja a veszett falka. Elejtése nem okozhat gazdasági válságot, sem valutaárfolyam-ingadozást, és oroszlánok sem potyognak az égből, amikor távozik. Attól, hogy ő feldobja a talpát, a bankrendszer nem omlik össze, a téglagyár teljesítheti a normát, és a dokiknak is akad némi pénzes meló, nem csupán néhány megsavanyodott kisnyugdíjas ártámogatott ébren tartása.
Pedig ha ezen birkák tudnák, hogy a négylábú hóhér is tőkévé aprítható, nemcsak a kétlábú, amiként azt az újságok megírják, másképp viszonyulnának a világ dolgaihoz. A múlt héten például néhány utcán ólálkodó kutya darabokra tépett egy velük barátkozni akaró óvodást. A tragédiáért persze mindenki a szülőket tette felelőssé, mondván, vigyázniuk kellett volna a porontyukra, a polgármester hanyagsága, nemtörődömsége valamennyiük figyelmét elkerülte. Amiként a polgármester látószögéből is kiesett a „baleset”. A gyilkos állat ezért még most is ott kószál a tett helyszínén, fenegeti csorba fogait a soron következő díszvacsorára.
Az olaszok bizonyára már lábbelit készítettek volna a pribék bőréből. De mivel ők most halálos ellenségnek számítanak, a ragadozó talán még eléldegél pár évig az öntörvényű közterületen.Közel a temető bejáratához, a parkban, tizenévesek támadnak rá az egyetlen, még épségben hagyott ülőalkalmatosságra. A neszre ablakomhoz osonok, onnan nézem őket. Az ostromló leányok egyike tükröt kap elő tenyérnyi retiküljéből és alapos szépítkezésbe kezd a súlya alatt tehetetlenül himbálózó fapadon. Barátnője felé fordulva a szája szögletében huncutkodó ráncocskára mutat, majd a szelencébe zárt csodakotyvalékra, amellyel a gyűrődést hip-hop le fogja győzni, mint a reklámfilmben. A szexepil ellen bevetett revitalift azonban nem vall szégyent, láthatóan serkentően hat rá, mert a zsebekből ezután a pakli cigaretták is előkerülnek. Az éjszakai hideg leültével a társaság füstfelhőbe burkolózik, csikkekből és napraforgómagból épít maga köré barikádot, a lányok fiúkkal, a fiúk lányokkal melegíttetik fel testüket, gátlástalan hancúrozásba menekülnek. Valamivel arrébb nagyapák statisztálnak nagy kegyesen a jelenethez, dohányoznak ők is, kóstolgatják a kézből kézbe csempészett kisüstit, gyönyörködnek a formás kisasszonyokban. Ejjha! – sóhajt fel a piros pulóveres, majd önsajnálóan legyint és pár percre elfordul a többiektől.

A szobákból kimerészkedő fénysugarakat egymás után falja fel az egekből aláereszkedő testes köd.