Farkasokkal táncolnék

Kicsit hosszúra nyújtott utcánkban ma nyílik meg a százvalahányadik bankfiók. Fura esemény ez ebben a pénztelennek, szívelégtelenségben szenvedőnek kikiáltott világban, de érthető. Van ugyanis egy fölöttébb hasznos, egyesek számára előnyös tulajdonsága a kaviáros, lufis, limuzinos ünneplésnek, mégpedig nem is akármilyen: a vezérkar újabb százvalahány „sínylődő”, egyik napról a másikra éldegélő, tengődő, éhező pereputtya jut így jól fizetett „jobhoz”. Hisz a tenyérnyi létesítmény – mondhatnók pocokluk – leendő alkalmazottai egyetlen hónap alatt keresik majd meg semmittevésükkel, puszta ottlétükkel, agyonplasztikázott, túlszilikonozott „imidzsükkel” azt az összeget, amelyért mások, például a hozzám hasonló ismeretlenek két évig hajtanak és hajlonganak, nyalják fel muszájból és lelkiismeretességből a padlót az ilyen-olyan főnökök, főnököcskék, kiskirályok előtt.

Talán rosszul, hamisan, félreérthetően, mert néha, egyre sűrűbben népszavazásnak álcázott költséges bulikon kérik ki erőszakkal belőlünk a saját véleményüket erről-arról. Mire mi helyeslően bólogatunk, úgy teszünk, mintha egyetértenénk: hát persze hogy nélkülözhetetlenek az efféle gazdasági rongyrázások, pénzügyi malőrök ebben a napraforgómagos országban, ahol a tejtermékekért 95, a kenyérért és a gabonafélékért 61, a gyümölcsért 69, az olajért pedig 102 százalékkal többet kell kikotorni a világkormány által feneketlennek vélt családi bukszákból, mint az Európai Unió őszülő, szakállas tagállamaiban, és ahol a tisztességes dolgozók bérét tízszer, hússzor kisebbre szabják a Nyugat-Európában osztogatotthoz képest.

Úgyhogy ne kezdjen el nekünk senki reformkonyháról papolni, mert nagyon megharagszunk rá, s akkor jaj lesz neki.

No nem is pazarlom tovább drága időnket és egészségünket ezekre a hülyeségekre, kár még a szóért is, hisz tartogattam mára a tarsolyomban egy igen kedves, kissé naiv, ám tiszta forrásból táplálkozó észak-amerikai indián példabeszédet. Ime:

A prérifarkas bíráskodása

Történt egyszer, hogy a csörgőkígyó beszorult egy nagy kő alá, szegény meg sem tudott moccanni. Épp arra sétált a kacsa, s a pórul járt segítségül hívta:

– Kacsa testvérem! Kérlek szépen, taszítsd arrébb a követ, szabadíts ki innen.

– Nagyon szívesen – mondta a kacsa, s nekirugaszkodott, hogy nagy begyével ellökje a követ.

Ám amint a csörgőkígyó kiszabadult, máris hangot változtatott, és így szólt:

– Oly sokáig feküdtem a kő alatt, hogy nagyon megéheztem. Ezért most bekaplak! Hamm.

Hirtelen a kacsára csavarodott, hogy finom húsába belemarjon. A megtámadott ártatlan szárnyas azonban rimánkodni kezdett:

– Igazán nem lenne igazságos, ha most felfalnál.

– Hogyhogy nem lenne igazságos?

– Jót tettem veled, jótettemet pedig meg kellene hálálnod.

– Hát te nem tudod? A jótettet mindig rosszal viszonozzák ezen a világon.

– Ezt most hallom először.

– Azt javaslom, keressünk bírót vitánk eldöntésére.

– Mivel ezen a földön mindenki úgy vélekedik, ahogyan én, nem bánom, bízzuk másra a döntést – egyezett bele a megfélemlített, nyomás alatt álló szerencsétlen kacsa felvetésébe a ravasz kígyó.

Végül nekiiramodtak. Kis idő múlva egy vén, girhes öszvérrel találkoztak, akitől megkérdezték, hogy a jót errefelé rosszal viszonozzák-e, avagy sem.

Az öszvér a következőt válaszolta:

– A csörgőkígyónak igaza van. Jótét helyébe mindig csak rosszat várj. Egy életen át szolgáltam a gazdámat. Ha kaptam enni, ha nem, ha hideg volt, ha meleg, ha esett, ha aszály gyötört, én csak dolgoztam, dolgoztam, jajszó nélkül gürcöltem. S mi lett a fizetségem? Most, hogy megöregedtem, elgyengültem, a nyereg és a zsákok a hátamat felsebezték, a gazdám elkergetett, gonoszul elbánt velem. Éhezem, kínlódom.

– Egyetlen bíró véleménye nem elégséges, meg kell még kérdeznünk valakit – jegyezte meg erre a kacsa.

– Hát nem bánom – vélte a csörgőkígyó, és továbbsiettek.

Nemsokára egy sovány ökörrel találkoztak. Bordái, csontjai majdnem átszúrták a bőrét.

– Itt van hát egy nyugodt, tapaszalt bíró. Kérdezd meg tőle!

A kacsa előadta történetét az ökörnek, az meg ekként nyavalygott:

– Mi önnön tapasztalataink alapján szoktunk ítélkezni. Halld az én esetemet. Éveken át húztam az ekét, aztán a szekeret és a szánt, amelyen vizet hordtunk. A főnököm csak dolgoztatott, dolgoztatott. Sokszor rettenetesen fáradtnak éreztem magamat, mégsem szegtem meg a parancsait. És most? Erőm fogytán, lábam már a saját súlyom alatt is remeg. Az istállóból kizavartak, gazdám nemsokára letaglóz, hogy néhány kiló húst levagdalhasson nyomorult csontjaimról. Igaz, amit a kígyó állít: ebben a világban a jót rosszal viszonozzák!

– Ezek a bírák elfogultak. Én csakis a bölcs prérifarkas ítéletét fogadom el helyénvalónak. Épp felénk tart – mutatott a kacsa a közeledőre.

– Jó. Halljuk hát a bölcsek bölcsének vélekedését.

Amikor a prérifarkas meghallotta, miről van szó, megvakarta a füle tövét, majd kijelentette:

– Mielőtt nyilatkoznék, ismernem kell a teljes tényállást, főként azt, hogy a csörgőkígyó hol és miként feküdt a kő alatt.

Mindhárman elmentek ezért a helyszínre.

– Engedd meg, hogy úgy tegyem rád a követ, ahogyan az rajtad volt – intézte kérelmét a prérifarkas a kígyóhoz, aki egyetértően csörgött. A prérifarkas erre a hátára görgette a nagy követ.

– Így volt rajtad?

– Pont így – válaszolt a kígyó.

– Akkor hát maradjon is így. Ha szerinted a jót rosszal viszonozzák ezen a világon, akkor a gonoszságod hozzon most jó szerencsét a kacsára.