A postás egyszer sem csenget

Édes bosszú

Különleges, mondhatnók különcködő, fura fazon az illető. Ha esik, ha fú’, büszke tartású, bajuszos őfelsége nyikorgó, rozsdás ruszki bicajon gördül be a sorunkba, olyanféle összetákolt ócskavason, amelyért nem kár, ha a csóró rászorulók, a kukázók meg a szociális segélyosztókon élősködők puszta véletlenségből, haszontalan kacatnak, kihajított háztartási lomnak nézve lenyúlják. Biz’isten, a kerékpár kormányán himbálódzó bőrtáskába gyűrt lapok fele többet ér a bringánál. No meg a bringa uránál, hisz őkegyelme, bár házas ember, igen nagy előszeretettel udvarolgat az újságok előfizetőinek, akik többnyire már feleségek. Főként a csicsás, telt idomú vörösnek csapta nyaranta hősszerelmesként a szelet, annak a puccos, kikent-kifent, gumiarcú dámának, aki ugyan nem a legfiatalabb, de nem is a legvénebb, nem a legszebb, de nem is a legcsúfabb a negyedben. Hogy mégis mit evett rajta a postás bácsi, mi az ördögért vállalta a drámai lebukás pereskedésekkel végződő s vagyonelosztással folytatódó kockázatát, azt nem sikerült megfejtenem. Mindenesetre a túldíszített némbert naponta megleste az utcasarkon, izgatottan kísérgette jobbra-balra, hogy aztán, néhány óra múlva fáradtan, szomorúan és csapzottan kísérje haza.

Egyszer meg is itta a levét e délutáni műveletnek, hisz az égbe nyúló szürke panelek mögül hirtelen előkerült a beszédes felesége, aki nagyon, de nagyon összeszidta, talán még fel is pofozta. Jól tette, hallottam innen-onnan, és helyeseltem, mert így legalább volt min csámcsogjanak egy ideig az unatkozó környékbeli hölgyek, akik amúgy is már régóta ki vannak rá bukva. Őkegyelme ugyanis csak néhányukat kedveli, s csak a mutatósabbakat szolgálja ki, lévén, hogy évekkel korábban érkezésekor a nejek, akik akkor még csinosak és frissek voltak, vagy ágyban fekvő betegnek, vagy pedig gondterheltnek tettették magukat, gyorsan és fennhéjázón lerázták, szívélyességét pedig még borravalóval sem jutalmazták. Bosszúból ő akkor elhatározta, bizony kibabrál velük, és amikor már nagyon akarni fogják, amikor már irtóul rá lesznek szorulva, akkor utasítja majd őket vissza. S nem fogja nekik házhoz vinni a nyugdíjat meg az állami alamizsna egyéb fajtáit, hadd álljanak érte órákig sorban a levegőtlen, sötét és pacsuli illatú külvárosi postahivatalban, hadd lássák, mekkora az ő hatalma, ereje, fölénye. S érezzék is. Célja ezzel persze az volt, hogy a házi sárkányok ártatlan bárányként kérjenek tőle bocsánatot, és térden állva, kúszva, esdekelve imádkozzanak a Szűzanyához, pénzosztáskor róluk se feledkezzék meg a postás, az édes.

Szoknyapecérünk azonban rendesen becsapódott, mert áldozataira hatást ekként nem gyakorolhatott, szokásba, divatba azok nem hozták a jattolást.

Az egyenruhás pimasz férfiú eme bukásain mostanság úgy teszi túl magát, hogy a szépasszonyok körülzsongása helyett pálinkázni ül be a kerület legszebb bérházának földszinti szárítójába, ahol a férjek egyike illegális borbélyműhelyt üzemeltet cigány lakosok számára. De mivel vágni- s borotválnivaló csak ritkán akad, szabad óráiban a tulaj szalonját kocsmává nyilvánítja. Ilyenkor örvend igazából az áldott levélkézbesítő, mert úgy véli, revansát ez a megoldás fogja leginkább tökélyre vinni. Hisz attól, hogy a családfők szabadidejüket ott és vele töltik, ismételten felkapják a vizet a kapzsi, bestia fehérnépek, mérgükben pedig szinte minden este egymásnak mennek.


MINDEN JOG FENNTARTVA.