Az elfeledett bánsági egyiptológus (+ AR filmje)

Herz Miksa keze nyoma

Meglepetésszerű öröm ért az elmúlt napokban: úgy tűnik ugyanis, hogy az Arad megyei Ottlakán született Herz Miksára a magyarországi tudóstársadalom is rátalált. Ám ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom: díjazott kutatók, orientalisták és műépítészek részéről illetlenség ez az évszázados késés. No nem azért, mert a szülőfalujában már szobrot is állítottak neki (hisz neki nem állítottak), a tavaly pedig múzeumi kiállításon mutatták be Temesvárott a bánsági közgyűjteménynek adományozott több ezer éves egyiptomi műkincseit, múmiáit (sajnos elég kevesen voltak rá kíváncsiak), hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a restaurátor-műépítész munkásságának, emberi nagyságának ismerete nélkül nem lett volna szabad elindulniuk a pályán.

Kevesen tudják, hogy az 1856-ban Mózes-hitűnek született Herz Miksa keze nyoma Kairó szinte összes iszlám műemlékén fellelhető. Negyedszázadon át ugyanis az Arab Műemlékek Megőrzésére Alakult Bizottság főépítészeként irányította az egyiptomi épített örökség védelmét, helyreállítását. Emellett műépítészként is remekelt: több mint 150 ingatlant, főként villát tervezett Kairóban (ezek zömét azonban már lebontották), no meg az Amerikai Egyetem központi tömbjének is ő a technikusa.

Hogy nevét mára elfeledték? Mekkora apróság ez ahhoz képest, hogy tevékenységét, elért eredményeit már a korabeli magyar építészek sem ismerték, holott hozzá hasonló pályát idegen országban magyar architektus addig sosem futott be. Igaz, Herz Miksa (Max Herz) szegény vidéki családban látta meg a napvilágot, édesanyját korán elveszítette, édesapja pedig sokak szemében nem befolyásolta a világ menetét. „Hátrányos” helyzete ellenére Miksa mégis kijárta a temesvári reáliskolát, az érettségi vizsga után pedig sikerült beiratkoznia a Királyi József Műegyetem építészeti karára. Felsőfokú végzettséget végül 1880-ban a Bécsi Politechnikumon szerzett. Itt ismerkedett meg azzal a kairói szálloda-igazgatóval, aki előbb Olaszországba vitte magával, majd Egyiptomba, ahol letelepedve bizalmas munkatársi viszonyba került a Vallásügyi Minisztérium műszaki irodájának német származású osztrák vezetőjével, Franz pasával. Karrierjét részben neki (illetve a vele kötött barátságnak) köszönhette, hisz amikor 1887-ben Franz pasa nyugdíjba vonult, őt nevezte ki utódjának. Mivel ekkor már folyamatban volt az arab-iszlám emlékek intézményes védelme, az illető munkálatokat irányító hivatalnak is ő lett a főmérnöke.

Jóllehet szülőhazájában kilétét, megvalósításait homály fedi, Egyiptomban máig nagyra értékelik állagmegóvó intézkedéseit. Ő volt ugyanis az első olyan restaurátor, aki a beavatkozások előtt alapos vizsgálatot folytatott, felkutatta a számba vehető forrásokat, képi ábrázolásokat, és kizárólag olyan részletekhez nyúlt hozzá, amelyeknek pontosan ismerte a valódi formáját, paramétereit. Ezért nyugodtan kijelenthető: tucatnyi nagyszabású mecset, medresze, kútház, kopt emlék csakis neki köszönheti a megújulását, fennmaradását, létét. Munkássága tetőpontjának a Kairó városképét napjainkig meghatározó 14. századi Hasszan szultán mecset helyreállítását, valamint a vele átellenben magasodó Rifai mecset befejezését tekintik.

Megjegyzendő még, hogy az Iszlám Művészeti Múzeumnak is ő volt az első igazgatója: a direktori tisztséget 1914-ig töltötte be. Ez idő alatt teljesen berendezte az épületet és elkészítette az intézmény – akkoriban korszakalkotónak számító – katalógusát. Mi több, a Kopt Múzeum megalapításának az ötlete is tőle származott, éppúgy, mint az 1893. évi Chicagói Világkiállítás szenzációsnak minősített egyiptomi „városrésze”.

Kedves, kedélyes személyiség volt. Bár fiatalon elkerült Magyarországról, haláláig szoros kapcsolatot tartott fenn szülőhazájával. Magyar állampolgárságát élete végéig megőrizte, ezért is történhetett meg, hogy az első világháború kitörését követően kényszernyugdíjazták, majd mint ellenséges ország polgárának el kellett hagynia Egyiptomot. Ha lemond eredeti állampolgárságáról, helyben maradhatott volna, ám ő ezt képtelen volt megtenni. Olasz feleségével és négy gyermekével 1914 végén távozott Egyiptomból, hogy Olaszországban keressen és találjon menedéket, befogadó közösséget. Nagy szeretettel végzett munkájának és imádott fiai egyikének elvesztése azonban alaposan megviselte, legyengült testét lelki fájdalma idő előtt sírba vitte.

Amikor Olaszország is hadat üzent a Monarchiának, családjával Svájcba költözött. 1919 májusában, Zürichben hunyt el.

„Herz Miksa egyiptomi működését az Arab Műemlékvédelmi Bizottság aranykorszakának tekintik, sőt, egyesek gyémántkorról beszélnek, lévén hogy ő volt az első, aki nyilvántartásba vette és felértékelte az arab-iszlám műemlékeket Kairóban és Egyiptom északi, illetve déli vidékein. Tulajdonképpen ő készítette el az épített örökség védelmét és rehabilitációját célzó terveket, ő vezette az Arab Műemlékvédelmi Bizottság üléseinek a jegyzőkönyveit, amelyekben előterjesztette, melyik műemlék jellegű ingatlan szorul felújításra, majd a helyreállítási munkálatokat is személyesen felügyelte” – vélte Mohamed Abulamájim, a Kairói Francia Régészeti Intézet művészettörténésze. Az ő gondolataihoz kapcsolódva tartom helyénvalónak és fontosnak megismételni azon meglátásomat, nyűgömet, amelyre rövidke jegyzetem bevezetőjében már rávilágítottam, éspedig, hogy Herz Miksa szerepét, egyéniségét nem emlegetik példaként sem a hazai („erdélyi” és magyarországi) tankönyvekben, sem a zártabb körű szakmai fórumokon, vagy ha igen, csak nagyon halkan, suttogva, így működésének hatásait is csupán a sorok között bátorkodnak megfogalmazni a pennát ragadó elemzők. Bár a temesvári kiállítás valamelyest enyhíteni tudta volna az okleveles és amatőr emlékhely-istápolók e téren tetten ért bűnösségét, a mostoha körülmények miatt az egyiptomi civilizációnak szentelt és a Nílus-völgyi fáraókhoz címzett tárlat annyira vérszegénnyé, erőtlenné silányodott, annyira nem arról szólt, amiről kellett volna, hogy a tisztátalanság vádját csak tovább fokozta.

FILM