A lélekbúvár, a gyermekcipő s az űrkutatás

Schneider N. Antal a pszichológia kulisszatitkairól

„A csecsemő önfeledtül mosolyog, nem mérlegeli, ki méltó a mosolyára, s ki nem. Még mielőtt bármit megítélnénk, mi is újratanulhatnánk mosolyogni.” (Stephanie Dowrick)

Michael Clancy: A magzat keze (1999)

„Samuel, aki 26 hetes volt ekkor, kidugta apró kezét anyukája méhéből a sebész által vágott résen. Amikor a medikus óvatosan felemelte a karját, Samuel reagált az érintésre, s megszorította a doki ujját. Hogy kipróbálja a szorítás erejét, a sebész megrázta az apró öklöt. Samuel szorosan belekapaszkodott. Ebben a pillanatban kattintottam el a fényképezőgépet” – mondta Michael Clancy. A kép elkészítése után a fotós abortuszpártiból abortuszellenzővé vált.

Jung, a neves pszichológus egyszer elbeszélgetett egy indiánnal, aki a következőket mondta neki: a fehérek őrültek, hisz az arcukon örökös feszültség ül, és folyton tenni akarnak valamit. Ez amiatt van, hogy ők a fejükkel gondolkodnak, nem a szívükkel.

– Pszichológusok szerint a mosolygás ragadós. Olyan velünk született képesség, amellyel már a néhány hetes baba is fel tudja vidítani környezetét, érzelmeket, szeretetet képes ébreszteni még a legzordabb szívű emberben is. Ám ha körülnézünk, egészen mást látunk. Azt látjuk, hogy a felnőttek haragos tekintettel, búskomoran járnak-kelnek az utcákon, dühösek, kiábrándultak és elkeseredettek. Képes-e a lélektanász jókedvre deríteni bennünket?

– A múlt héten összetalálkoztam egy volt kolléganőmmel, aki közölte velem, hogy feltétlenül fel szeretne keresni egy szakembert, mert lelki problémái vannak. Megkért, adjam meg neki a telefonszámomat. Én megadtam neki a számot, ám ő nem jelentkezett. A történetet azért idéztem fel, mert kiválóan bizonyítja, mekkora nehézséget jelent sokak számára már az is, hogy rászánják magukat a pszichológussal való találkozásra. Ha viszont megteszik, akkor már tényleg csak a terapeuta felkészültségétől függ, miként távoznak tőle: mosolyogva, avagy lehorgasztott fejjel. Tudniillik ha a „lélekdoki” abszolút tragikus arccal hallgatja végig „betegeinek” panaszát, biztosan nem fogja feljavítani a kedélyállapotukat. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy a pszichológusnak feltétlenül együtt kell éreznie velük. Másfelől: nem mindenki mosolyog szívesen...

– Ezek szerint a kezelésre jelentkező páciensnek semmit sem kell tennie a gyógyulás érdekében?

– A páciensnek azt az egyet kell tudnia, miért keresi fel a pszichológust.

– Ám lehet, pont azért megy el hozzá, mert döntésképtelen, nem tudja, mit akar. Bizonytalan. Abban reménykedik, hogy a lélektanász átsegíti majd ezen a felemás, kellemetlen állapoton.

– De hát miért lenne rossz az, ha bizonytalan? Nézze, a pszichológusnak olyan kérdéskultúrával kell rendelkeznie, hogy az őt felkereső személyt képes legyen rávezetni bizonyos felismerésekhez. A minap hallottam a tévében, vagy talán a rádióban, hogy Európa lakosságának egynegyede depresszióban szenved. Ez a megállapítás főként a nyugatiakra érvényes, mert a kontinens keleti féltekéjén élők tőlük eltérő módon szemlélik a világot. Azt állítja, bizonytalanok az emberek. Na és? Nincs abban semmi rossz, ha bizonyos helyzetekben határozatlanok vagyunk, tapogatózunk. Baj akkor van, ha nem törekszünk ennek az állapotnak a megszüntetésére. Én valójában a személyiséggel foglalkozom. A személyiségről annyit mindenképp érdemes tudni, hogy a lélektan egyik leghatalmasabb kérdőjele, ismeretlenje. Létezik ugyanis közel száz vonatkozó definíció, ám olyan személyiségi modell, amely révén megfejthetők, megmagyarázhatók lennének a 21. század eleji jelenségek, magatartásformák, egyetlen egy sincs. Az egyetemen azt tanították, és tanítják még mindig, hogy a személyiség a temperamentumból, a jellemből és a képességből tevődik össze. Nos, ami a nevelés perspektíváit illeti, a temperamentummal eleve nem számolhatunk, hisz velünk születik. A képességgel hasonló a helyzet, a jellem pedig idővel alakul ki. Utóbbit az amerikai szakemberek nem is tekintik személyiség-komponensnek. Ám azzal együtt, hogy e téren nagy a sötétség, annyit azért tudnia kéne annak, aki pszichológustól kér és vár segítséget, hogy súlyosabb klinikai eset-e az övé, vagy pedig enyhe személyiségzavar.

– Az ön által sugallt tájékozatlansághoz, téves közvélekedéshez kapcsolódik egyébként az a tény is, hogy sokan azért nem járnak pszichológushoz, mert attól félnek, szkizofrénnek, pszichopatának néznék őket a többiek.

– Ez egyfelől a tudományt népszerűsítő folyóiratok, illetve azon újságok hiányának tudható be, amelyek kellő szakértelemmel világíthatnának rá arra, milyen panaszokkal kell pszichológushoz, és milyenekkel pszichiáterhez fordulni. Azok a kutatók ugyanis, akik már ismertté tették nevüket, efféle „apró” feladatok elvégzésére nem vállalkoznak. Vagy azért, mert nincs rá idejük, vagy azért, mert számukra a laikusok felvilágosítása nem jelent kihívást. A rangot, érdemeket még nem szerzett lélekbúvárok pedig képtelenek rá. Ha meg is lenne bennük a jószándék, nem tudnának úgy megírni egy tanulmányt, hogy az mindenki számára érthető legyen.

– Fölöttébb érzékelhető a magánrendelők hiánya is, holott fenntartásukból jókora hasznot húzhatna a tulajdonos…

– Bármennyire is nevetséges, épp a szégyellős emberek miatt van ez így. Napjainban csak az tart fenn kabinettet, akinek rengeteg a pénze. Én például egy garzonlakásban lakom. Néha felkeresnek a volt tanítványaim, mindenféle lelki nyavaljára kérnek gyógyírt, vígaszt. Nyilván azért jönnek, hogy beszélgessünk. De hol? Választhatnak: vagy elfogadják, hogy jelen legyen a feleségem, vagy otthon maradnak. Kabinettet tehát csak az tarthat fenn, aki jól áll anyagilag. Sajnos Romániában a pályakezdők nem vállalkozhatnak ilyesmire, főként ha senki sem áll mögöttük. Ráadásul az egyetemen nem készítik fel őket arra, hogy onnan kikerülve kezelésbe tudják venni a hozzájuk fordulókat, így utóbbiak, mivel nem kapják meg azt, amire számítanak, nem térnek vissza hozzájuk. Márpedig a találkozás csak akkor sikeres, ha megtörténik. A kellemetlenségek persze együtt járnak a szakmával, nekem is volt már részem bennük. Egyszer pályaválasztási tanácsot kért tőlem egy igen határozott fiatal. Társalogtunk, elmondta a magáét, én is a magamét, megtettem minden tőlem telhetőt. Mégsem tartott igényt többé az útmutatásaimra. Számomra ez egy nagy kudarc volt, legalábbis én akként éltem meg.

– Maradjunk a pályaválasztásnál. Ilyen vonatkozásban milyen támogatást nyújthat a pszichológus a hezitáló ifjúnak? A döntésképtelen, önnön kvalitásaiban, teljesítőképességében kételkedő ember ugyanis általában azt várja el, hogy konkrétan megmondják neki, mit tegyen, melyik irányba lépjen tovább.

– Elsősorban azt vizsgáljuk meg, milyen stádiumban van a fiatal pályaválasztási érettsége. Ennek kiderítésére különböző teszteket, kérdőíveket használunk. Először is megnézzük, hány foglalkozást, szakmát ismer, mi iránt érez elhivatottságot, mit szeretne csinálni a továbbiakban, mennyire van tisztában a képességeivel, és azzal, hogy ha, tegyük fel, pék lesz, mit kell majd csinálnia reggeltől estig. Olyan több szakaszos, felkészítő jellegű konzultációról van tehát szó, amelynek során a lélekbúvár irányításával a fiatalban letisztul, milyen követelményeket támaszt az egyénnel szemben a számára szimpatikusnak tűnő mesterség, és hogy a posztulátumok közül ő melyekkel rendelkezik. Az ifjú akkor válik éretté, amikor e két összetevő – mármint a követelményrendszer és az adottsághalmaz – szinkronba kerül egymással. Ha ez bekövetkezik, előbb-utóbb a döntés is megszületik, és az illető rá fog ébredni arra, mik a lehetőségei. Elárulom viszont, hogy a diákok zöme tőlem, mint iskolapszichológustól afelől érdeklődött, miként hódíthatná meg xy-t. Volt aki aktfotókkal próbálkozott, volt, aki másképp, a lényeg azonban az, amire büszke is vagyok, és aminek nagyon örvendek, hogy több házaspárt hoztam össze. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot.

– A legizgalmasabb szerelmek azonban a munkahelyen szövődnek, közvetítők és mezítelen fényképek csereberéje nélkül. És ha már eljutottunk a munkahelyekig, állapodjunk meg. A mai ember pályaívét a vállalati pszichológus ugyanis teljesen megtörheti. Elegendő, ha a felvételi interjút követően alkalmatlannak nevezi a jelentkezőt.

– Noha már Romániában is utat tört magának a vállalati pszichológus, ő egyelőre csupán egy fiktív személy a cégen belül. Jobban mondva: még mindig. Az első munkalaboratóriumot ugyanis Resicabányán létesítették még a múlt rendszerben, vagyis jó néhány éve, vezetésével pedig a Moszkvában végzett Oláh Bogáthi Zoltánt bízták meg. Nem tudom, mire jutottak, nem igazán lehetett hallani róluk. Amúgy O. Bogáthi volt az, aki a forradalom után megalapította a temesvári tudományegyetem nemzetközi elismerésre szert tett pszichológiai karát. Természetesen rendkívül jó lenne, ha működnének is az említett munkahelyi rendelők. Annak, hogy csak úgy vannak, a szakember-hiány a legfőbb oka, s ez nem csupán Romániára érvényes. Tudomásom szerint kivételt csak az űrhajósokkal való törődés képez a világon. A múlt század ötvenes éveiben fogalmazták meg azt a sokat mondó elvet, miszerint Angliában megkétszereződne a nemzeti jövedelem, ha a tanintézetekben, gyárakban, üzemekben jól képzett pszichológusok dolgoznának.

– Ezek szerint Romániának sok-sok kiváló pszichológust kéne beszereznie... Igaz is, hozzávetőlegesen mennyibe kerül mostanság egy konzultáció?

– Nem tudom, nem foglalkozom a pénzzel, ami viszont tagadhatatlan: terapeutaként Erdélyben nem lehet megélni. Nem úgy van, mint Amerikában, hogy mindenkinek van pszichoanalitikusa, akit kétnaponta, vagy akár naponta meglátogat. Talán jobb is, hogy az itteniek nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, mivel a terápiát nagy adag szélhámosság alapozza meg. Például: ha én elmondok magáról húsz tulajdonságot, amelyekből tizenöt pozitív, azt fogja hinni, remek emberismerő vagyok. Pedig nem, vagy nem biztos, csupán alkalmazom a Koch-féle projektív tesztet, amely arra épül, hogy az egyén minden cselekedetében kivetíti saját személyiségének vonásait. Kivetíti a rajzban, és kivetíti abban a szövegben, amely eszébe jut egy illusztrációról, képről. Abból ugyanis, hogy ki miként ábrázol egy fát, megállapítható az illető személyiség-típusa. Az általunk használt tesztek három nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe az intelligencia-tesztek tartoznak, a másodikba a képességfelmérők, a harmadikba pedig a személyiség-vonásokat feltáró projektív tesztek. Ezek egyikét-másikát rettenetesen bonyolult kielemezni, ám megéri bajlódni velük, mivel számos hajlam, szorongás kikövetkeztethető belőlük, sőt van, amelyikkel a kreatívitás szintje is mérhető. Én az angol hadseregben is alkalmazott Rawen-féle intelligencia-tesztet használtam a legtöbbször, noha nem is az intelligenciát kívántam definiálni, mert azt lehetetlen. Mérhettem viszont a gondolkodás hajlékonyságát, a koncentrációs kapacitást, és azt, hogy a vizsgálat alanya mennyire képes helyzeteket, összefüggéseket felismerni. Ez egy nonverbális teszt, ám vannak olyanok is, amelyek beszéltetik a tanulmányozott személyt.

Összegzésként aláhúznám: nagyon elégedetlen vagyok a 21. századi pszichológiai kutatással, bár elismerem, maga a tudomány sokat fejlődött a kezdetek óta. A gond az, hogy az evolució a lélektannak csak bizonyos fejezeteit érintette. A megismerő lelki folyamatokat például feltérképezték, ellenben a személyiségről, a személyiség szerkezetéről, funkciójáról, működéséről gyakorlatilag nem adtak használható információkat. Számos cselekvés a mai napig megmagyarázhatatlan, a világ, a kor nagy kérdéseire pedig nem született válasz. A végkövetkeztetésem ezért a következő: a pszichológia még mindig gyermekcipőben jár.

(archív)

Helyzetek, amelyek adódnak

Máthé András debreceni fotóművész a női aktokról

Máthé András Corpus című tárlatát akár a női szépség dicséretének is nevezhetnénk. A debreceni művész páratlan érzékenységgel világítja meg és helyezi előtérbe modelljei testének hajlatait, képeit a harmónia, a zeneiség jellemzi leginkább. Alkotásain a fekete s a fehér árnyalatai szinte észrevehetetlenül olvadnak egymásba.

– Kizárólag ruhátlan alakokat fényképez?

– Néha mást is. Tudniillik én hivatásos fényképész vagyok, így a fotográfia szinte mindenik műfaját gyakorlom. Amikor kiállításra készülök, és ebből kifolyólag nagyobb hangsúlyt fektetek alkotásaim művészi értékére, főként aktokat készítek. Noha imádom a természetet, és bizonyos elvont témákkal is szívesen foglalkozom, tevékenységem fókuszában mindig a mezítelen hölgyek állnak.

– Mit ért az „elvont témák” alatt?

– Alapvetően a klasszikus műfajokat kedvelem, elvarázsolt, megszállott kísérletező sosem voltam, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem vonzódom a formabontó újdonságokhoz. Volt nekem már sorozatom az enyészetről és a penészvirágról, afféle tárgyakról, amelyek számomra egészen mást jelentettek, mint a tömegnek. Az az anyag viszont, amelyről beszélünk, eléggé konkrét, a fedetlenséghez ugyanis nem szükséges magyarázatot fűzni. Persze időnként el-elkalandozom egyéb területekre is.

– Hogyan választja ki a modelljeit?

– Egyfelől a baráti körömben nézek szét, másfelől... Hát... Amit most hallani fog, azt eleddig még sosem mondtam el. A Corpus darabjainak zöme egy olyan lányról szól, aki meghatározó szerepet játszott az életemben; meglehet, hogy ez a képekről is leolvasható. Talán e bensőséges, szoros kapcsolat nélkül képtelen lettem volna létrehozni ezt a gyűjteményt. Ennyire meghatározó viszonyok ritkán adódnak az ember életében.

– Előfordult már Önnel, hogy a kiszemelt személy visszautasította a felkérést?

– Nem, mert előbb mindig letesztáltam, megtudakoltam, milyen válaszra számíthatok. Nem szoktam leszólítani a nőket, hisz a helyzetek, szituációk maguktól alakulnak ki – ismerettség, barátság által. Ekként a visszautasítás már szóba sem jöhet. Sőt! A fotóimat már ismerő alanyok többsége név szerint is örömmel vállalta, hogy csupasz testüket megmutassam a nagyvilágnak. Együttműködésünk alapja a kölcsönös tisztelet volt. Ők a közreműködésükkel tiszteltek meg engem, én pedig hálával tartozom nekik, hogy elfogadták az ajánlatomat és „aktívan” kivették részüket a munkából.

– Vannak-e már elképzelései a soron következő fényképeggyüttesről?

– Válaszúthoz érkeztem. Rengeteg változás történt a magánéletemben, amiből kifolyólag sok mindent át kell értékelnem. Az biztos, hogy a fotózást nem fogom abbahagyni, mert ha abbahagynám, ellentmondanék a természet törvényeinek. Erősen gondolkodom egy, az eddigitől teljesen eltérő megközelítésen. Szeretnék egy picit sokkolóbb, meghökkentőbb anyaggal jelentkezni, noha érzem, iszonyatosan nehéz megküzdeni a kisvárosi mentalitással, márpedig a vidéki közönség elől sem zárkózhatok el. E tekintetben persze a nagyvárosok is akadályokat gördíthetnek elébem. Továbbra is kérdés tehát számomra, mennyire talál nálunk befogadásra a másság, ennélfogva még nem tudom, hogy a még el nem készült, de a fejemben már meglévő képekkel mit is fogok valójában kezdeni.

– Elégedett?

– Nem nagyon. Miért, látszik rajtam? Érdekes, mivel a legutóbbi szérián több, mint egy évig dolgoztam. Mind az összetétele, mind a mérete, mind pedig a megörökítendő hölgyeknek megfelelő háttért-környezetet biztosító helyszín kijelölése hosszú meditálásra késztett. Mégis, abban a pillanatban, amikor a célomat elértem, nem kerített hatalmába eufórius állapot. Boldog voltam, hogy megcsináltam, végére értem annak a folyamatnak, amely nagy-nagy szenvedésekkel járt, és amelynek a Corpus egyfajta összegzése. Már csak azért sem lehetek elégedett, mert benne összefolyik a hivatásom és a magánéletem, ezért a végeredmény egy fájdalommal járó örök küzdelem. Azt, hogy időnként kisebb-nagyobb örömök is érnek, kizárólag Fortunának köszönhetem.

*

Máthé András 1954. június 23-án született Debrecenben. Dolgozott már fotóriporterként, műszaki és színházi fényképészként, jelenleg a Tanítóképző Főiskola, illetve a Fényképész Szakiskola tanára. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, hatszoros nyertese a Kultúráért Alapítvány ösztöndíjának, és egyike a Foto Art-díj kezdeményezőinek. 1993-ban megalapította Debrecen első magángalériáját.

Váradé a leggazdagabb önálló Ady-gyűjtemény

Tóth János muzeológus a Müllerájról, Adyról, a pálfordulásokról és az érettségizettekről.

(A sajtó pedig a pópák istentelenségeiről és a szentségtagadó háborúkról.)

Megjegyzés: előfordulhat, hogy mire a mélyen tisztelt olvasó átfutja e szöveget, a jelen már csak múlt lesz, az említett helyszíneknek, történéseknek a valósággal való egyezése pedig csupán délibáb, megsemmisült álom, a Mülleráj pedig ortodox katedrális (lásd: melléklet).

A Mülleráj 1900-ban

Bár az egykori Müller-féle kocsma helyiségeiben kialakított nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum felújítása néhány éve befejeződött, teendőkből még mindig bőven akad. Ez elsősorban abból adódik, hogy a nagyváradi intézményben található a leggazdagabb önálló Ady-gyűjtemény. Kérdéseimre Tóth János igazgató válaszolt.

– Ady költői nagyságához mérten minőségileg-terjedelmileg milyennek találja a poétának szentelt nagyváradi múzeum gyűjteményét?

– Ennél gazdagabb önálló kollekcióról nincs tudomásom. Átfogóbb persze lehetne, főként ha figyelembe vesszük kialakulásának történetét. Múzeumalapítás céljából ugyanis 1942-ben a város megvásárolta Rozsnyai Kálmán híres Ady-anyagát, a háború kimenetele azonban közbeszólt, így a váradiak terve jó ideig nem válhatott valóra. A páratlan értékű dokumentumok a városházára kerültek, ám az épületben tűz ütött ki, s a lángok a kezdeményezők féltett kincsében is kárt tettek. Ami belőle megmaradt, az a megyei múzeum tulajdonába jutott, ám a költő nevét viselő intézményt csak 1955-ben nyithattuk meg. Rozsnyai gyűjteményét később azoknak a relikviáknak egy részével egészítették ki, amelyeket Ady édesanyja adományozott a zilahi Wesselényi Kollégiumnak, ahol a névadónk is tanult. A hagyaték többi része szétszórva található. Elsősorban szellemi termékekről van szó, tárgyi emlékek ugyanis nemigen maradtak meg. Ami Csucsán volt, azt egytől-egyig széthordták: a front kétszer is átvonult a kastélyon, végül üres falakat hagyott maga mögött. Igaza volt Gogánénak (Octavian Goga feleségének), amikor azt fejtegette, hogy Csucsán nincs már semmi. Csinszka egy kifosztott, széljárta ingatlant adott el a román irodalmár-politikusnak. Ady felesége csak a legszükségesebbeket vitte fel magával Pestre, a Veress Pálné utcába. Jelenleg ott Ady Emlékház működik.

– Mi a helyzet a Müllerájban megtekinthető bútorzattal: hiteles-e vagy sem?

– Korabeli. Egyfelől igyekeztünk visszaadni a hajdani kávéházi hangulatot, épp ezért a szalonokat korabeli tárgyakkal rendeztük be, jelezve: ilyeneket használhatott Ady, aki, ugye, élete zömét kávéházakban töltötte, „szabadidejét” pedig különböző redakciókban. Tulajdonképpen ez utóbbi az a másik aspektus, amit feltétlenül be kellett mutatnunk. Személyes holmik nem maradtak utána, mivel többnyire albérletben, vagy pedig hotelszobákban lakott.

– De a szerkesztőségi íróasztal eredeti, legalábbis a felirat és a közvélekedés szerint. Tényleg dolgozott rajta Ady?

– Az asztal valódiságát három tanú is igazolta, nyilatkozataik máig fennmaradtak. A páratlan szépségű darabot ugyanis a Nagyváradi Naplótól szállították át a nyomdába, ahol később néhányan felismerték. Fehér Dezső, a Napló főszerkesztője élete végéig ápolta az Ady-kultuszt, így mindazok figyelmét felhívta az általa felbecsülhetetlennek tartott bútordarabra, akik betértek irodájába. Ez a történet már-már legendává vált, nekünk pedig semmi okunk nincs kételkedni benne. Másfelől Ady kéziratai, levelei a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a Széchényi Könyvtáron át a Magyar Tudományos Akadémia tékájáig mindenütt jelen vannak. Mi őrködünk viszont Ady elsőként megjelent kötetei fölött, birtokunkban van a róla szóló tanulmányok szinte mindenike s a Nyugat valamennyi száma. Azt még megjegyezném, hogy a mostani tárlat főként Ady és Várad kapcsolatára világít rá. Ez talán azoknak a bírálatoknak is köszönhető, amelyeket az előző kiállítás miatt kaptam, amelyet szintén én állítottam össze, s amelynek inkább átfogó jellege volt: egy egész életutat dolgoztam fel benne, sőt még az Ady halála utáni időszakot is. Mivel azonban manapság kevés az olyan érettségizett ember, akiről elmondható, otthonosan mozog az adott témában, a közszolgálat érdekében újfent a poéta életének váradi vonatkozásaira koncentráltam. Természetesen a Mülleráj belső terének a nagyságához is alkalmazkodnom kellett, nem tömhettem tele relikviákkal mindhárom termet. Pedig lett volna mivel. Az előkészített anyagot alaposan át kellett fésülnöm, a kiállítás célját meghaladó, fölöslegesnek tűnő iratokat, fotókat pedig kirostálnom az abszolút lényegesek közül ahhoz, hogy beférjenek a helyiségbe, valamint a felkarolt koncepcióba. Még így is túlléptem szűkös pátriánk határait, hisz vázlatosan a nagykárolyi, a debreceni, a budapesti, a párizsi, és nem utolsó sorban a csucsai eseményekre is kitértem. Elvégre Csucsa volt Ady első igazi otthona.

– Ennek ellenére Csinszka eladta a kastélyt. Miért?

– 1918-ban a nyarat még Csucsán tölti az időközben Budapestre költözött pár. Egy évre rá, 1919-ben Ady meghal, bekövetkezik az impériumváltás, az országhatárok pedig befészkelik magukat a budapesti Veress Pálné utca és az erdélyi Csucsa közé. A kastélyba katonai parancsnokságot telepítenek, majd a többszörös frontátvonulást követően gazdátlanná válik. Csinszka egész egyszerűen nem tudta kezelni a helyzetet, nem volt mit kezdjen az ingatlannal. Erdélybe már nem akart visszatérni, fenntartani-rendbehozni az épületet nem volt lehetősége, ezért megvételre felajánlotta Gogának, aki akkorára már megszerezte a miniszterséget. Gazdag, tehetős ember lévén a politikussá lett román tollforgató megkötötte Csinszkával az üzletet.

– Számítani lehet-e még arra, hogy eddig ismeretlen Ady-kéziratok kerüljenek elő?

– Ismeretlenek kevésbé. Pár éve volt viszont egy hatalmas fogásom; az Egy kis séta kéziratára tettem rá a kezemet, amelyre már a múltban is sokan hivatkoztak, noha csupán fényképről volt ismert. A Kanonok sor lakóit bíráló cikkről készült fotót ugyanis bizonyítékként kezelték a bírák abban a sajtóperben, amit a sértett fél indított Ady ellen. Az eredeti Fehér Dezsőnél volt mindaddig, amíg a zsidó vallású értelmiségit a második világháborúban el nem hurcolták Váradról. Tőle a kézirat az özvegyhez került, majd a család ügyvédjéhez, az ügyvédtől pedig az ő rokonságához, akik tudatában voltak annak, hogy a publicisztikai írás valójában a közgyűjteményt illeti meg. Mi pedig habozás nélkül megvásároltuk.

– Azt tartja a mondás, nem is újságíró az, ki nem kavar botrányt, kit sosem citálnak törvényszék elé. Az említett kirohanásért Adyt még rács mögé is zárták. Ezek szerint...

– ...Ady korának egyik legnagyobb publicistája volt. Kutatói szerint hírlapíróként hamarabb érett be, mint költőként. Azokat a motívumokat, amelyek a társadalom visszásságait, illetve a magyarság mibenlétét érintik, és amelyek verseiben csak évek múlva jelentkeznek, itt, Váradon fogalmazta meg. Csodálatosan színes, harcias, a magyar hagyományokat érvényesítő irodalmi szintű véleményanyagokat írt. Nem véletlen, hogy 1903 februárjában megkapta a Pálffy Alapítvány legjobb, legtehetségesebb újságírónak szánt díját. Jóllehet a „pontozó” bizottságnak nem egy ellensége is tagja volt, így például Hegyesi Márton, a Szabadság főszerkesztője, a testület egyhangúan neki ítélte az elismerést. Elképzelhető, milyen viszonyban állt Hegyesivel, lévén hogy a laptól való távozásakor kijelentette: megunta a megalkúvás másfél éves iskoláját. Ady egyértelműen elvi okokból szakított a Szabadsággal, főként azért, mert nem írhatott úgy, ahogyan szeretett volna. A jó szimatú Fehér Dezső viszont, akinek külön érzéke volt a tehetségek, a zsenik felismeréséhez – magához csábította. Ady persze már előre leszögezte: nincs szüksége arra, hogy neki bárki is komandírozzon, mire Fehér teljes szabadságot ígért és adott neki. Azt mondta: az én lapomnál azt írsz, amit akarsz, és olyan formában, ahogyan te azt jónak látod. Volt ebben némi üzleti fogás is, rövid időn belül ugyanis megduplázódott az újság olvasóinak száma. Ady neve óriási vonzerőt jelentett. A siker azonban felgyorsította azon tervét, elhatározását, miszerint elhagyja Váradot, hogy külföldön építhesse tovább karrierjét; mindenekelőtt Párizsra gondolt. Azzal együtt, hogy búcsúcikkében kifejtette, távozásával csupán egy toll cserélődik ki, hiánya pótolhatatlannak bizonyult. Az ő pennája különleges és egyedi volt. Ady egyébként mindvégig hálás maradt Fehér Dezsőnek. Egyik hozzá címzett levelében, 1912-ben azt írta: Nagyvárad és a Nagyváradi Napló volt életem, energiáim tetője. Nem titkolta: a Naplót még a pesti lapoknál is színvonalasabbnak tartotta.

– Igaz-e az, hogy Ady vérbajban halt meg?

– Így önmagában – nem igaz. Azt követően, hogy összejött egy orpheumi énekesnővel, 1902-ben valóban megromlott az egészségi állapota. Erre utal az a sora, amely szerint belecsapott életébe a luesz bombája. Bár kezelésre Váradon jelentkezett, Párizsba érve már nagyon rosszul érezte magát. Diósyék azonban pártfogásukba vették, és a nagy szakításig kitartottak mellette. Akárcsak Léda, aki az utolsó percig ápolta, vigyázott arra, hogy rendszeresen vegye be a gyógyszereket, amelyek abban az időben még olyanok voltak, amilyenek, vagyis nem igazán hatékonyak Fertőző semmiképp sem volt. Ahhoz, hogy elég fiatalon elment, nagy mértékben hozzájárult idűlt alkoholizmusa. Olyan életmódot folytatott, amely mást tíz éven belül sírba vitt volna. A néhány hetes szanatóriumi kezelések viszont csodákat tettek vele: mindig derűsen hagyta el az intézetet. Szerencséje volt, hogy hihetetlenül erős szervezettel áldotta meg az Isten.

– Ön Ady-rajongó?

– Több mint harminc éve dolgozom a múzeumban, ennyi idő alatt mindenképp azzá válik az ember.

(részben archív)

 
Melléklet: Isten teremtette-e a pópákat? És szereti-e őket? Mert a pópák bizony nem félik Istent.

Unokáink sem fogják látni?

Mentsük meg Ráday Mihály városvédő műsorát!

FELHÍVÁS

Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című műsorát májusban láttuk utoljára az MTV adásában. Már az sem volt „az igazi”: a mindössze 25 percnyi műsort nézői szempontból egyre kedvezőtlenebb időpontban sugározták. Május óta szaporodtak a rossz érzéseink. Először idén maradt el a júniusi adás, s azután egyetlen hír sem szólt a "nyári szünet” utáni folytatásról, arról hogy Ráday műsorának hol a helye az őszi új műsorrendben. Érdeklődésünkre az MTV Zrt. Közönségszolgálata arról tájékoztatott bennünket, hogy „sajnos egyelőre nem tudjuk megmondani, pontosan mikor folytatódik Ráday Mihály városvédő sorozata”. E válasz fölkeltette bennünk a gyanút, hogy az „Unokáink...” egyáltalán nem is lesz látható a jövőben. Most, szeptemberben hiába keresi bárki is a műsort a programban. Ezt felháborítónak tartjuk.

Ráday Mihály több mint harminc éve küzd a magyar nemzeti kulturális örökség kincseinek megmaradásáért. Kesztyűt dobott a közönynek, a tudatlanságnak, az olykor politikai indíttatású rombolásnak. Amit az „Unokáink…”-ban művelt, szemléletváltás, ismeretterjesztés is volt, pedagógia is. Megtanította a nézőt az épített környezet kincseinek felismerésére, de arra is, hogy e kincsek megőrzése végett cselekedni kell, s hogy mit kell cselekedni. A műsor és az alkotó neve régóta összeforrt a magyar örökségvédelem ügyével. Tények tucatjával bizonyítható, hogy e műsor lett a menedéke és a mentőöve számos, pusztulásra ítélt építészeti emléknek. Ráday – a műsor segítségével – segítette számtalan civilszervezet munkáját, műemlékvédelemre buzdított fiatalokat, s hírt adott a munkájukról rendszeresen. A műsor és készítője iránti bizalom alapja a hitelesség, s az is, hogy már a pártállamban, s a rendszerváltás óta is pártpolitikától, a napi politikától távolságot tartva ösztönzött épített örökségünk tevékeny megóvásáért minden korosztályt.

Az Unokáink sem fogják látni és Ráday személyes népszerűsége befogta az egész Kárpát-medencét, sőt túlzás nélkül, kontinensünket is. Európa ítészei kiderítették, hogy ilyen jellegű, hatásában is meggyőző tévés sorozatot egyedül hazánkban készítenek. Ráday 1998 óta – számtalan hazai elismerésen túl - az Europa Nostra, a legnagyobb európai civil műemlékvédő szervezet legnagyobb elismerésének, becsületrendjének a birtokosa.

A hazai város- és faluvédők, a magyar kultúra szereplői, szerelmesei nevében nyomatékosan szeretnénk felhívni az MTV Zrt. illetékeseinek figyelmét Ráday Mihály „városvédő” műsorának hazai és európai értékeire, jelentőségére a magyar közéletben és az örökségvédelemben. Létfontosságúnak gondoljuk, hogy a Kossuth-díjas művészettörténész-operatőr-rendező tovább folytathassa műsorát. Ez hazai kulturális életünk, de a határainkon túl élő magyarság, s egész Európa kulturális közéletének érdeke is.

Winkler Gábor

Ybl Miklós-díjas építész, egyetemi tanár, az Europa Nostra Tanács (Hága) tagja, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, 9028 Győr, Páva utca 38/F

2010. szeptember 10.

A tiltakozókhoz a következő webhelyen csatlakozhatnak:
http://www.vfszhungarianostra.hu


Lásd még:

http://www.kivi.hu/belfold/438153-raday-mihalyt-kituntettek-es-megszuntettek-musorat

Bennünk van az x-faktor!

Illetve mégsem, mert az x-faktor az utcán hever.

Lehel kürtje a Képes krónikában

Szükséges felfedezést tettem tegnap a tévéképernyőn, amely megérintett, szólt hozzám. Azt suttogta, benned van az x-faktor, és én elhittem neki, hogy tényleg bennem van. És éreztem, miként suhannak el fülem mellett a zseniális ötletek. És megéreztem, igaz, nem először az életben, hogy nem fecsegtem feleslegesen. Mert ha még emlékeznek, mondtam volt, a földrajzi tér, amelybe a történelem vihara sodort, már túl érett. Fonnyadozik, prüszköl, köpköd, vonaglik. És mi vele együtt fonnyadozunk, prüszkölünk, köpködünk és vonaglunk, mert akarva, akaratlanul hepehupáival, foszladozó promenádjával magával rántja a mélybe a járókelőt. Be fájt a lelkem miatta. Fájt a leszavazott városgondnok mosolya láttán, fájt a címei láttán, és fájt a szőkesége láttán. Pedig amúgy szépen mosolyog, szépen fénylett doktori címe a választási plakáton, és szép a szőkesége is, ha megcsillan a napban.

Csakhogy a nap ritkán süt le ránk, Zagyva-partiakra. Most viszont csoda történt. Okos urbanisták villogtatták meg foguk fehérjét az ablakon beszűrődő őszi pászmákban, és megértettem, valami történni fog. Azt ígérték, kipofozzák a központot, majd bejátszották a kőhíd rekonstrukciójának digitalizált tervét, az egyetlen ép híd rekonstrukciójának számítógépes feldolgozását, majd még egyszer ugyanazt, aztán még egyszer. Összesen vagy ötször. Hát ez lenne a nagy bejelentés?, piszmogtam magamban, mert hát kinek is panaszoljam el, hogy ez már megint nem az, amire vártam?! Hisz már eddig is tudtam, a rehabilitáció során lebontják a patak feletti átkelőt, hogy aztán felépítsenek helyette egy másikat. Ha úgy tetszik, egy rondábbat, amelyen egy helyett két autó fér el egymás mellett. Ez az újszerű műalkotás lesz az összekötő kapocs a település katolikus és református kerülete között, de úgy, mintha eddig nem létezett volna kontaktus a két felekezet között. Így kell kérem érdekérvényesíteni, diplomatikusan tolakodni, elsőbbségre törni, miközben a harmadik, mármint híd, alig bírja szusszal a terhelést. Az ő haláltusája viszont senkit sem érdekel, hisz csupán gyárba igyekvő bunkók járnak rajta, no meg gyalogosok, babakocsit tologató kismamák. Márpedig aki nem haszonért dolgozik, az ne is mutatkozzon, legalábbis ne arra, de amarra sem.

Ennek ellenére továbbra is bizakodó vagyok, hiszem, hogy történni fog valami. Legyek pontosabb, hiszem, hogy hamarosan jobbra fog fordulni a sorsunk. És most bizonyítsak példával is. A szervek körülírták, hogy a nemrég kialakított körforgalom szívét, amelyen jelenleg bozótok nőnek, emlékművel teszik majd látványosabbá. Figyelemfelkeltőbbé. Vonzobbá (mint a kisasszonyt, kinek előrehaladott életkorán öt kiló mázzal javítanak). Hisz az illetékes szerint oda mindenképp Lehel kürtjének óriásváltozata kell, hogy kerüljön. Unjuk, vagy nem unjuk, nincs más választásunk, fogadjuk el, mert a külföldi turistának attrakciót jelent majd, ha a város kapujában meglátja az ég felé meredő kürtöt. Szóval ez a kópia lesz Berény turistacsalogatója a jövőben. Lehel kürtje a körforgalom kellős közepén, égnek állva. Tehát nem üde, friss virágok és leányok, nem szökőkutak, nem daliás jász huszárok és főkötős mennyecskék ropogósra sült csörögével a tenyerükön köszöntik majd az ide tévedőt, hanem a szebb időket is látott jász emlékmű felfelé hajló szarvával. Micsoda meglepetés! De a hivatalnok azt is megjegyezte, csak úgy mellékesen, hogy erről tulajdonképpen ők döntöttek, tudniillik a szakértők, és ezzel beismerte az általuk kiírt közvéleménykutatás és -nyilvánítás haszontalanságát. Majdhogynem a következőket szűrtem le szavaiból: hülye volt, aki javaslatot tett a szóban forgó köztéri felület hasznosítására. Ha a javaslattevő tud a sorok között olvasni, akkor nem fog többé ilyet tenni. Inkább otthon marad, és foteljában kinyújtózva megnézi a tévében, miként határoztak a nagyokosok.

Mit is gondolhatnék egyebet, minthogy tényleg úgy lesz itt minden, ahogyan mi szeretnénk. Ez azt jelenti, hogy a belváros felébred majd csipkerózsikaálmából, és a benne lévő x-faktornak köszönhetően kivívja függetlenségét. Önállósul.

Múlt a jelenben

Decsi Ilona (forrás: keri-decsi.hu)

Decsi Ilona műhelyében olyan közegre leltünk, amely összes szegletével azt bizonyítja, hogy egy szellemében tiszta, szép és eredményes életnek szolgál feltétel és keret gyanánt. A tárgyak, amelyek körülveszik, zömmel a felmenőihez kötődnek, őket idézik, a Jászságra emlékeztetnek. Ám nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy minél tágabb a kör, amelyet az alkotó bejár, annál gazdagabb a művészete. Decsi Ilona számára ez a kör magába foglalja Nyugat-Európát, kiváltképp Flandriát, illetve Erdélyt, Kolozsvárt. Abban a szerencsés helyzetben volt tehát, hogy távoli városok zajos nyüzsgését, pörgését is megfigyelhette, vagy épp a meghitt csendjüket hallgathatta, s mindezek mellett az Alföld változatos, meleg színeit is magába szívhatta, megszerethette.

Modorában már kezdetben is a szűkszavúság volt a legrokonszenvesebb. Takarékosan, megfontoltan használta a grafika eszközeit, ami már önmagában is előnyt biztosított számára a bőbeszédű kortársak között. Ez a szűkszavúság mégis gazdag a kreativitás erényeiben; pasztelltónusai érdekes változatokban sorakoznak fel egymás mellett, rendkívüli atmoszferikus tartalommal töltve meg képeit. Egyszerű s egységes valamennyi megoldása, mintha mindig ugyanazon a húron játszana, ám azon az egy húron mégis mindazt elmondja, ami fontos, amit érdemes és szükséges megfogalmazni.

(részlet Decsi Ilona jászberényi kiállításáról írott ismertetőmből, amely a Redemptio című periodikában fog megjelenni, remélhetően novemberben)

A művésznő, akinek önéletrajzát az alábbiakban olvashatják, október 19. és november 4. között állítja ki munkáit a berényi Jászkürt Fogadóban. A Hamza Múzeum és Jász Galéria szervezésében megvalósuló tárlat díjtalanul látogatható majd (szombat és vasárnap kivételével a hét mindenik napján délután 5 óráig, előzetes bejelentkezés, egyeztetés esetén ettől eltérő időpontban is).

Szakmai életrajzom

Budapest szívében élek és dolgozom. Szeretem ezt a várost, itt születtem, gyermekkori emlékeim is hozzá kötnek.

A rajz tudományára a művészeti gimnáziumban Basilides Sándor tanár úr oktatott, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen pedig Szentiványi Lajos festőművész osztályában diplomáztam. Jó volt a Bajza utcai Epreskertben berendezett műtermében dolgozni. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy az anatómiát Barcsay Jenő mestertől sajátíthattam el az Andrássy úti előadóteremben. Az elméleti órák mellett szerdánként a rézkarc technikájával ismerkedtem, szombatonként pedig a gobelinszövés rejtelmeibe kaptam betekintést.

A hetvenes évek elején nyaranta Kolozsvárra jártam, ahol a pasztellfestés és a nagybányai hagyományok birodalmába jutottam el Ferenczy Júlia segítségével. A fametszés tudományát Gy. Szabó Bélától tanultam, aki ebben az időben szintén Kolozsvárt metszette dúcait.

A művészeti társaságok közül tagja vagyok a MAOE–nak, a Velencében székelő Société Européenne de Culture-nek, és alapító tagja az újjáalakult Szinyei Táraságnak.

A rajz meghatározó munkásságomban, ennek is tulajdoníthatóan Németalföldre, a mai Flandria területére mentem el tanulmányútra, hogy élőben csodáljam meg az eredeti rajzos festészetet és az „aranykort”. Sokat merítek ugyanis ebből a kulturális korszakból: Petrus Christus, Jan van Eyck, Hugo van der Goes és Rogier van der Weyden képei jelentettek és jelentenek számomra a legtöbbet. A kortársak közül Paul Delvaux stílusa, Maurice Béjart tánckompozíciói és Eugene Ysaye alkotásai vannak nagy hatással rám.

Decsi Ilona: Flamand Madonna (forrás: artPORTAL)

Gentben, a Királyi Szépművészeti Akadémiának (Koninklijke Academie voor Schone Kunsten) voltam ösztöndíjas hallgatója. Bebarangoltam a vidéket, rengeteg élménnyel gazdagodtam.

A rajzolás mellett a rézkarc technikája is csábított, grafikai sorozatokat készítettem.

1977 és 1980 között rézkarcaimmal Derkovits-ösztöndíjat nyertem.

Kiváltképp jelentősnek tartom 1982. évi bemutatkozásomat Kéri Imre festőművésszel a Vigadó Galériában. Az ott kiállított anyagomat korábban, 1979-ben a Galerie Fundus berlini  látogatói is megtekinthették. Kelet-közép-európainak a „nyugat” óriási élményt jelentett akkoriban.

Rajzaimmal és rézkarcaimmal számtalanszor szerepeltem jelentősebb csoportos tárlatokon itthon és külföldön egyaránt, kiváltképp párommal, Kéri Imre Munkácsy-díjas festő- és grafikusművésszel. Kiállítottunk Gent városában, az antwerpeni Huis Hellemans elnevezésű flamand kulturális palotában, Hamburgban (Galerie Atelier Mensch), Párizsban (Galerie Lehalle) és a Londoni Magyar Intézetben, nem utolsó sorban pedig a kieli Parlament galériájában a Bilder zu Bibelthemen nemzetközi tárlat részvevőiként.

Tanulmányaim befejezése után először a Ferencvárosi Pincetárlaton mutatkoztam be, majd Hatvanban, Veszprémben, Balatonfüreden és Sopronban szerepeltem egyéni kiállítással.

Az utolsó tíz esztendőben lezajlott legjelentősebb önálló szerepléseimnek a következőket tartom:

• 2000: Buda – Koller Galéria, Budapest – Tolnay Szalon

• 2002: Párizs – Galerie Lehalle

• 2003: Budapest – Galéria IX.

• 2004: London – Hungarian Cultural Centre (Magyar Magic)

• 2006: Budapest – Opera, Vörös Szalon, Soroksár – Galéria 13

2007 novemberében Antwerpenbe, a Galerie Epreuve d’Artist-be vittem el legújabb rajzaimat, és a  hajdani szépasszonyokhoz kapcsolódó grafikai lapjaimból néhányat. Utóbbi sorozatom egyébként a budapesti Olof Palme Ház képtárában (a MAOE-díjazottak kiállításán) is szerepelt. Tavaly hat kortárs európai kolléga társaságában a balatonfüredi Kisfaludy Galériában vettem részt egy seregszemlén, az idén pedig a soroksári Galéria 13-ban tekinthették meg új rajzaimat az érdeklődők.

Szakmai sikernek tartom, hogy az utolsó tíz évben érettségizett fiataloknak tanítottam rajzot, kultúr- és művészettörténetet. Díszítőfestő diákjaimnak tanulmányutat szerveztem, hogy az olasz kultúra kincseit eredetiben láthassák. Néhány évig európai művésztelepet vezettem művészeti középiskolásoknak.

Terveimről

A Kosztolányi Dezső írásainak hatására összeállított Hajdanvolt idők szépasszonyai nyomában című ceruza- és pasztellsorozatomat nagyobb méretben is megszeretném rajzolni, majd Budapesten bemutatni egy önálló tárlaton.

Eddigi utamról, a jelentősebb grafikai alkotásaimról, képeimről írott méltatásokból egy átfogó kiadványt kívánok megjelentetni. Szakmai kihívásnak érzem a pasztell technikáról papírra vetett gondolataim, jegyzeteim közzé tételét, hogy ezzel is méltó helyhez segítsem a műfajt hazánk kortárs művészeti életében.

Bár már régóta tervezek egy jászberényi bemutatkozást, a Jászság szép városában most állítok ki először. Erősen kötődöm a Mátra aljához, családom ugyanis erről a vidékről származik. Épp ezért köszönettel tartózom mindazoknak, akik ez irányú törekvésemben támogattak.

Decsi Ilona luca

festő- és grafikusművész

Budapest

(forrás: Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria)

Pandúrgulyás

Hozzávalók* (6 személyre):

1 kg borjúhús

15 dkg zsír

10 dkg vöröshagyma

só, piros paprika

25 dkg gyökér, 30 dkg sárgarépa

1 csomag petrezselyem

30 dkg Champignon (gomba)

1 kg sertésvelő

tárkonyecet, kevés mustár

2 dl citromlé, 2 dl tejföl

15 dkg liszt, 1 dkg vaj

Az apróra vágott vöröshagymát zsírban enyhén megpirítjuk, pirospaprikával színesítjük, majd beletesszük a kockára vágott húsdarabokat, megsózzuk, összekeverjük, és kevés vizet adva hozzá, forraljuk. Amikor a hús már félig megpuhult, felöntjük vízzel, beletesszük a kockára vágott, vajban megpárolt zöldségeket, gombát, kicsit később a sertésvelőt, így főzzük készre. Tárkonyecettel, mustárral, citromlével és liszttel dúsított tejföllel ízesítjük, fölét apróra vágott petrezselyemmel díszítjük. Melegen tálaljuk.

Ám aki egy kis történelmi körítésre is vágyik, maradjon helyben, ne mozduljon.

Először is jöjjön egy feladvány: ki nem tudja, ki a pandúr? A Népszótár szerint rendőr, zsandár és perzekútor (csendőr). Persze nem egyazon időben rendőr és zsandár és perzekútor (csendőr), mert a három kifejezés három különböző munkakört jelöl, egyszemélyben pedig nehéz lett volna a velük járó kötelezettségeknek eleget tenni, főként a tisztségek érvényességének részleges időbeli eltolódása miatt.

Lássuk csak.

Pandúroknak eredetileg a déli határőrvidéken szolgált szerb és szász bakákat nevezték, a 19. században azonban már a vármegyék fegyveres rendőreit hívták így.

A zsandár ezredek felállítását egy 1849. évi császári nyílt parancs rendelte el, oly módon, hogy feladatául a nagy városokon kívüli területek közbiztonságának védelmét és felügyeletét jelölte ki. És bár 1850-ben a Habsburg-birodalom már tizenhat ezredet tartott fenn, 1867-ben – az erdélyi kivételével – a magyarországiakat feloszlatták.

Harmadikként a Magyar Királyi Csendőrséget hozták létre (1881-ben), azt követően, hogy a pandúr-rezsimet megszűntették.

Következésképp: a zsandárság a csendőrség jogelődje volt és állami hatóságként tevékenykedett, ezzel szemben a pandúrok a törvényhatóságok polgári szerveiként látták el feladataikat, éppúgy, mint az önkormányzatoknak alárendelt rendőrök.

Hűha (lásd még: polgárőrség, városőrség).

A viszonylagos nyugalom fenntartásáért kitalált pandúrrendszer irányítói a csendbiztosok voltak. Hatáskörüket a megyék saját igényeik szerint határozták meg. A jászkun területeken például nekik kellett szemmel tartaniuk a pusztákon megjelent idegeneket, ők jegyezték fel az állatokat őrzők nevét és a gyanús egyének adatait, ők akadályozták meg a juhászok közti csereberét, és ők felügyelték a kutakat is. A csendbiztosok nem borozhattak a pásztorokkal, sőt, magánbeszélgetést sem folytathattak, nem rendelkeztek irodával, képzetlenek voltak, feladataikat lakásukon látták el, jóllehet munkájuk nem volt veszélytelen, hisz ők vezették a betyárok üldözését.

A Vasárnapi Újság 1868-ban így jellemezte őket: „Pandúrjaink igazi válogatott testőrsége az igazságnak és közrendnek. Erőteljes szép alakok, tekintélyesen, nem mint az utált zsandárok (…) Verekedők nagyon hallgatnak rájok, tolvajok elfutnak előlük, haramiák jobban respektálják, mint a katonát, vasmarkuk fogására megalszik a csárdajáró jó vér, karikásuk pattintása elől bokorba bújik a bitang, és duplapuskájuk csövét kerüli a betyár.”

Főzzünk ’s együnk ezért gulyást az emlékükre! A jószomszédi viszonyra! A becsületre! A hagyományainkra! S azért is, mert finomabb a kebabnál, nem hullik ki tőle a hajunk és a fogsorunk, és még sétabotra sem szorulunk majd, ha dolgunkat elvégeztük.

Másodszor: ki nem tudja, mi a gulyás?

*  jászsági recept alapján

A gyulafehérvári érsekség ezer éve (s az utókor kishitűsége)

A Szent Mihály Székesegyház régészeti és építészettörténeti kutatása és helyreállítása

A kérdés a következő: előadóként hol, kinél és mikor (mettől meddig) lehetett jelentkezni e konferenciára? Miért van az, hogy a magam fajták csupán a program véglegesítése, vagy a seregszemle lejárta után értesülnek az eseményről? Nem lehetne nyitottabbá tenni ezeket az összejöveteleket? Nem lenne jobb, ha mindig újabb és újabb fellépőkkel színesedne a paletta? Ha sokan lennének, nem csupán néhányan. Ha nem mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangok ismertetnék meg önmagukat önmagukkal?

Doktorokok

Hosszas kutakodás, tapasztalatgyűjtés után levontam következtetésemet: a doktori cím megszerzéséhez két tárgyiasult fogalom birtoklása szükségeltetik, a pénzé és az időjé. De mivel az idő pénz, maradjunk annyiban, elég ha gazdag vagy. Hát én nem vagyok, csak lélekben, az pedig nem követelmény, sőt. Hisz ha belépsz a szent grált őrző tudorok titkos társaságába, lőttek az olyan emberi megnyilvánulásoknak, mint családi élet, magánélet, szerelmi élet, jó élet, édes élet. Egy valamivel maradsz, de azzal biztosan: a disszertációddal.

Ezért hát, nem tudom, mit tegyek. Okosabb leszek-e én attól, ha a nagymesterek bevesznek maguk mellé, a bűvös körbe, a hatalomfittogtató páholytagok slepjébe? Ha kimondják, igen, te megérdemled. Igen, te méltó vagy hozzánk.Talán. Talán tényleg okosabb leszek.

E kínzó bizonytalanságtól hajtva – nem először, de nem is utoljára – végigböngésztem a témakiírásokat, és megijedtem. A kínálat annyira bőséges, hogy bizonyos tárgyaknál magyarázó szótárra volt szükségem, hogy megértsem, mi is lenne a feladat az illető iskolán belül, amiként ahhoz is, hogy megtaláljam a magyar nyelvtöredékeket, a pontot és a vesszőt a témavezető legjelentősebbnek tartott publikációiban. No ilyen profhoz nem fogok bekopogtatni, az százas. Picit el is bizonytalanodtam, hisz az lett az érzésem, hogy teljesen alkalmatlan vagyok az efféle földönkívüli teljesítményekhez, ám eszembe jutott, kik szereztek az elmúlt tíz évben doktori címet odahaza (vagy fogalmazzak inkább így: ki nem?), s mindjárt meg is könnyebbültem. Ha nekik sikerült, sóhajtottam fel, de máris visszasodródtam a varázsló akadémiára beléptető varázseszközhöz, a pénzrengeteghez, mint fő szelekciós kritériumhoz.

Be kell vallanom, találtam néhány nekem tetsző tanárt és dolgozatcímet, csupán ki kéne fejtsem a csirájukban már létező elképzeléseimet, mégpedig úgy, hogy a vizsgabizottság egyhangúan kiáltson fel tőle: hát ez épp annyira zseniális, mint a lánc nélküli bicikli!, s megadja nekem is az esélyt. A mihez is? Ahhoz, hogy magányossá váljak a könyveim között. Hogy belesavanyodjak a konferenciákba. Hogy power point-prezentációmmal elaltassam a sorstársaimat (ám ezzel tulajdonképpen még hasznossá is válnék). Hogy megnehezítsem a bérszámoló dolgát, hisz a fokozattal járó 20 százalékos emelést kicsi fizunál ki sem érdemes számolni. Hogy a sablonokba tört disszertációim, valamint az úgy nevezett objektív, tudományos szemléletem népszerűsítésével hozzájáruljak az előadótermek üzemeltetőinek jólétéhez, a szótárkiadók fennmaradásához stb. Hisz mi a fenének építették volna fel a minden földi jóval ellátott acélpalotát, ha nem amiatt, hogy csillagászati terembérért cserébe bolond értelmiségiek tegyék nyomorulttá magukat benne?

Olaszországban nem létezel, ha nem mész ki esténként korzózni talpig puccosan. Idehaza akkor temetnek el, ha nincs meg a doktorid. A hatóságiak részéről a legfőbb kérdés tehát: akarok-e létezni? A magam részéről pedig: akarok-e ekként, kötelező ülésszakokba s kigyomlált szöveggyűjteményekbe belefásulva létezni, kopaszon, karikás szemekkel és ráncos, sápadt homlokkal vegetálni?

Francia katonák Szegeden (1918-1920)

 Les soldats francais et la ville de Szeged (1918-1920)

Párizs nem majszol többé sült gesztenyét - írta Paul Eluard francia költő Párizs megszállásakor... A sült gesztenye ugyanis a béke, a boldog gyermekkor csemegéje, az otthonos világé, amelyben finomságokat majszolgatva andaloghatunk oldott óráinkban, miközben magunkénak, csakis a magunkénak érezhetjük múltunkat és jövőnket.

Segítsünk az ajkai timföldgyár áldozatain!

Akinek lehetősége van rá, segítsen a vörös iszap sújtotta település lakóin(ak)!

fotó: Varga György (MTI)

Szükség lenne vödörre, lapátra, gumikesztyűre, gumicsizmára, illetve olyan ruhára, ami használat után eldobható. A felszereléseket a devecseri, vagy a kolontári plébániára lehet eljuttatni.

Aki pénzt ajánlana fel, az a Római Katolikus Plébánia, Devecser 120840...03-00103523-00100003 számlaszámra küldje az összeget - „segély” megjegyzéssel.

A magyar báró, kitől londoniak vásároltak Manet-képet

Hatvany Ferenc és a fedetlen múzsák

1958-ban Lausanne egyik klinikáján elhunyt báró Hatvany Ferenc festőművész. Mivel Magyarországra nem volt miért visszatérnie, a város mellett, a Grandvaux-temetőben helyezték örök nyugalomra. A művészettörténet azóta is adós életműve feldolgozásával, svájci források szerint pedig már a sírja sem található meg. Rá emlékezett legutóbbi kiállításával a hatvani múzeum.

A plakáton: Hatvany Ferenc: Kékruhás nő (1910 körül, MNG)

A tárlatot meghosszabbították!

Hatvany Ferenc életének legnagyobb részét megosztotta Magyarország és Franciaország között. Magyarországi lakcímeként a pesti Nádor utca 3. szám alatti családi házukat ismerjük. Később, 1923-ban már az Ybl Miklós tervezte Lónyay-villában, a Hunyadi János út 26. szám alatt lakott, a nyarakat pedig családi birtokukon, a hatvani, volt Grassalkovich-kastélyban töltötte, miután családja 1910-ben rendbe hozatta az ingatlant. Az impozáns palotát neobarokk stílusban újították fel, parkjába Olaszországból érkeztek a szökőkutak és szobrok. Üvegházából különleges, egzotikus növényekkel és virágokkal látták el ismerőseiket és a megrendelőket.

A kastélyban nyaranta nagy társasági élet zajlott, kiemelkedő személyiségek töltötték itt heteiket, hónapjaikat. Gyakori vendégnek számított Ady Endre, József Attila, Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Czóbel Béla, Modok Mária, Szmrecsányi Ödön, Lesznai Anna (aki rokon is volt), Bajor Gizi és Petrovics Elek. Thomas Mann a Doktor Faustusban Mme de Tolna alakját például Hatvany Irénről mintázta, látogatásakor szerzett élményeire hagyatkozva. Ferenc várbeli háza, amely műgyűjteményének legjavát őrizte, úgyszintén az ismerősök, cimborák gyakori látogatásának színtere volt.

Budapesti villáját 1944-ben bombatalálat érte, ő ekkor azonban már a számára kieszközölt mentesítő okirat védelme alatt Czóbel Béla szentendrei házában lakott mint „kertész” (bár ahogyan Barcsay Jenő mesélte, a városban tudták, hogy Czóbeléknek nincs kertészük). A két művész közti mély, halálig tartó barátság gyökerei az 1900-as évek elejéig nyúltak vissza. Az 1881-ben született Hatvany két évvel volt idősebb Czóbelnél, akivel együtt járta ki Párizsban a Julian Akadémiát.

A háború után, 1947 februárjában Hatvany külföldre távozott, onnan segítette a Magyarországon maradt leányait és vejét. Családtagjai ugyanis csak 1952-ben, az állam „nagyvonalú gesztusaként”, fejenként 3000 dollárért hagyhatták el az országot.

Noha a báró csupán kényszerből hagyta el hazáját és otthonát, többé nem tudott visszatérni Magyarországra, sokat betegeskedve Franciaországban és Svájcban élt. Halála előtt alig egy héttel, 1958. február 1-jén Lausanne-ból írta utolsó levelét Czóbel Béláéknak Párizsba.

Festői nagyságára és jelentőségére majd’ hatvanéves művészi pályafutásának azon fejezetéből következtethetünk, amelynek darabjai a Magyar Nemzeti Galéria (és elődje, a Szépművészeti Múzeum, valamint a Fővárosi Képtár) gyűjteményébe kerültek vétel, ajándék, hagyaték, illetve csere útján. Festményei és pasztelljei azonos fontosságúak. Párizsi tanulmányai életre szólóan meghatározták művészi útját, bár nagybányai tartózkodásának jeleit is felfedezhetjük tájainak napsütötte és árnyékos megoldásaiban.

Hatvany Ferenc: Női akt háttal (MNG)

„Hatvany festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja. Annak szépségeit kutatja, azt helyezi alkotásainak középpontjába. A hús áttetsző pirosságát, a bőr hamvas szövetét, lágyságát, tompa fényét, a mozgás ritmusát, lüktető elevenségét mesteri biztonsággal eleveníti meg. Selymet, színes szöveteket terít az érett, buja test köré, mely a zárt szoba határai közé illesztve, mint szekrényében a drágakő, pihen, pompázik” – írta róla 1918-ban a Nyugatban Bálint Aladár.

Hatvany nem volt forradalmi alkotó, a 20. századi mozgalmak inkább szemlélődésre késztették, igazán nagy hatással csak a Cézanne által képviselt konstruktív képépítési megoldás volt rá. Visszafogott színvilágú, majdhogynem monokróm női portréi érzékenyen ragadják meg modelljeinek lényegét. A nyugodt tartású félalakok arcmásai javarészt sötét háttérből emelkednek ki. Tájképeinek meghatározó motívuma a hatvani kastély parkja, az utóbbi évek aukcióin szereplő munkái legalábbis mindig ennek egy-egy napfényfoltos részletét mutatják.

Kitüntetésekkel nemigen halmozták el. Az elsőt talán nem is követte több: 1915-ben Női arckép című művéért (ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) kapott aranyérmet. Egyénisége, talentuma biztosította, hogy tehetségén átszűrje tapasztalásait, és ezektől megújulva sajátságosan alakítsa stílusát. Ízlése, művészet iránti szenvedélye egész életét meghatározta.

Hatvany ugyanis kiváló műgyűjtő is volt. Módjában állt és biztos érzékkel meg is szerezte Európa legjobb műkereskedőitől (vagy néha a művészek hagyatékából) azokat az antik, középkori és 19–20. századi műkincseket, amelyek nemcsak festmények, grafikák és szobrok voltak, hanem szőnyegek, bútorok és iparművészeti tárgyak. Kollekciójának zöme 1908–1918 között alakult ki, de még a 20-as évek közepétől is bővült. Courbet, Corot, Chasserieu, Daumier, Delacroix, Manet, Pissarro, Picasso, Renoir, valamint Csontváry, Czóbel, Derkovits, Egry József, Paál László, Rippl-Rónai, Szőnyi István képviselte a legjobbakat.

Ezek közül számos alkotás annak köszönheti további jó sorsát, hogy az 1910-es évektől kezdődően Hatvany el-eladogatott, -ajándékozott képeiből (elsősorban a budapesti Szépművészeti Múzeumnak, az Iparművészeti Múzeumnak és az esztergomi Keresztény Múzeumnak). Így maradhatott meg Manet A Folies-Bergère bárja (1882) című világhírű festménye is, amelyet 1925-ben Samuel Courtauld vásárolt meg tőle, így a remekmű ma is megtekinthető Londonban, a Courtauld Institut of Art gyűjteményében.

Manet: A Folies-Bergére bárja (1882, Courtauld Institute of Art, London) Hatvany Ferenc szétszóródott gyűjteményéből

A felsorolt tevékenységek mellett Hatvany remek írói vénával is rendelkezett. Élvezetes beszámolókat küldött még a második világháború után is (1948-tól már Párizsból) a Magyar Művészet folyóiratnak, éppúgy, mint a 20-as, 30-as években. Beszámolt például Matisse-nál tett látogatásairól és a párizsi művészeti életről, tudósított kiállításokról. Nem sokkal halála előtt fejezte be Az ábrázoló művészet találkozása a fényképező kamerával. Élmények és elmélkedések című 447 oldalas könyvét, amely máig nem jelent meg nyomtatásban.

*

1943-ban legértékesebb műtárgyait Hatvany Ferenc – két cégvezetője neve alatt – három budapesti nagybank páncéltermében helyezte el zárt letétként.

1944. december 1-jén éjjel a náci tisztek az általuk elfoglalt épületekből az értékesebb műtárgyakat – köztük a Hatvany-gyűjtemény megmaradt darabjait – Budakeszi úti villákba menekítették. Néhány nappal később rakományuk – kevés kivétellel – már indult is Bécsújhely felé.

A műkincsek bankokban tárolt része 1945 januárját követően a Szovjetunióba került, ahonnan sosem tért vissza a család és a leszármazottak tulajdonába.

**

Hatvany Ferenc édesanyja Hatvany Emma, édesapja Hatvany Sándor, testvérei Lajos és Irén. Feleségétől (†1986, Svájc), Királdi-Lukács Lucie-től született gyermekei közül Alexandra, Sonja és Antoinette érte meg a felnőttkort. Sonja és Antoinette Svájcban, illetve Franciaországban él, Alexandra († 1978) férjével, dr. Nagy Endrével (†1994) Tanzániában nyugszik, arushai birtokukat lányuk, Diana igazgatja.

Jól indult a hetem, köszönöm Tara!

Egyik kedves bloggerem és ismerősöm, Tara, a hegyek lánya, elismerésben részesített,  így hát nagyon szépen indult a hetem. Ám hogy örömöm nagyobb és teljes legyen, a díjat tovább adom, megosztom. Remélem, ekként nem csupán nekem lesz kellemes a napom.

Kitüntetettjeimnek a következőket üzenem:

1. először is a díjat meg kell köszönni annak, aki adta,

2. a díj logóját fel kell tüntetni a blogban,

3. az adományozót be kell linkelni,

4. az adomyányozónak el kell árulnia magáról hét főbb jellemvonást,

(itt gondban vagyok, ezért inkább a pillanatnyi hangulatomat fejezném ki: azt hiszem, szerelembe fogok esni, jaj!),

5. az elismerést tovább kell adni hét bloggertársnak, akik az én esetemben ők lesznek:

Éva Zsuzsanna,

Elektra-Oresztesz,

Monik,

Károlyi Fülöp Béla,

Zsédely,

Lancelotbéka,

Tóthpál Tamás,

(Alburnust is fel szerettem volna venni a listámra, de neki sajnos még nincsenek bejegyzései, pedig lehetnének!),

6. aztán be kell őket linkelni,

7. megjegyzést kell hagyni az oldalukon, hogy értesüljenek a kitüntetésükről.

Köszönöm szépen, Tara.

A könyvtártól a konyháig

Képek a Ráday család mindennapjaiból

Kazinczy Ferenc, Széchenyi István és Jókai Mór éppúgy gyönyörködhetett a péceli épület falfestményekkel gazdagon díszített termeiben, amiként a mai látogató, ki megcsodálhatja a díszterem és a könyvtár máig megmaradt dekorációját és a többi helyiség freskótöredékeit. Igazi kuriózum a nemrég feltárt barokk konyha, amely bepillantást enged a köznemesi család 18. századi mindennapjaiba.

A jelenlegi épület elődjét az a középnemesi családból származó Ráday Pál emelte, aki II. Rákóczi Ferenc diplomatája, titkos kancellárja, majd a szabadságharc bukása után a hazai protestánsok vezéralakja volt. Kúriája 1722 és 1730 között épült, azt követően, hogy Ráday Pálné Kajali Klára hozományaként a péceli uradalom a család birtokába került.

Fiuk, Ráday Gedeon 1755 és 1774 között barokk kastéllyá bővíttette és kulturális központtá avatta a rezidenciát. Az átalakítással a gödöllői Grassalkovich-kastély építőmesterét, Mayerhoffer Andrást és fiát, Mayerhoffer Jánost bízta meg. Így nem csoda, hogy a péceli palota építészeti megoldásaiban felfedezhetők a gödöllői stílusjegyek. Az épület kuriózuma a termeit díszítő, Scherwitz Mátyás alkotta freskóegyüttes, amelynek egy része az 1825. évi tűzvészben komolyan megsérült. A könyvtárszobák kultúrtörténeti jelentőségét tovább növeli Ráday Gedeon egykoron híres, 12 ezer kötetet számlált tékája.

1872-ben a Rádayak sajnos kénytelenné váltak elárverezni az ingatlant, amely a Kelecsényi család tulajdonába jutott.

A 20. század elejéig a kastély kihasználatlanul állt, nagyobb átalakítást az 1920-as években végeztek rajta. A második világháború végére azonban igen rossz állapotba került, eredeti bútorai, valamint kép- és éremgyűjteménye szétszóródott. Az 1950-es években államosították, majd helyreállították, 1998-ig a MÁV Kórház egyik kihelyezett részlege használhatta. A Műemlékek Nemzeti Gondnokságának kezelésébe a gyógyintézet kiköltözése után került.

Feltárása, rekonstrukciója napjainkban is zajlik, falfestményekkel díszített, korhűen berendezett szalonjai azonban zavartalanul látogathatók; kulturális, tudományos és családi rendezvényekre igénybe vehetők.

A Magyar Irodalmi Hagyományápolók Országos Egyesülete, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága és a Ráday Gyűjtemény Ráday-kastély című közös pályázatának megvalósítását a Norvég Civil Támogatási Alap támogatta.