A lélekbúvár, a gyermekcipő s az űrkutatás

Schneider N. Antal a pszichológia kulisszatitkairól

„A csecsemő önfeledtül mosolyog, nem mérlegeli, ki méltó a mosolyára, s ki nem. Még mielőtt bármit megítélnénk, mi is újratanulhatnánk mosolyogni.” (Stephanie Dowrick)

Michael Clancy: A magzat keze (1999)

„Samuel, aki 26 hetes volt ekkor, kidugta apró kezét anyukája méhéből a sebész által vágott résen. Amikor a medikus óvatosan felemelte a karját, Samuel reagált az érintésre, s megszorította a doki ujját. Hogy kipróbálja a szorítás erejét, a sebész megrázta az apró öklöt. Samuel szorosan belekapaszkodott. Ebben a pillanatban kattintottam el a fényképezőgépet” – mondta Michael Clancy. A kép elkészítése után a fotós abortuszpártiból abortuszellenzővé vált.

Jung, a neves pszichológus egyszer elbeszélgetett egy indiánnal, aki a következőket mondta neki: a fehérek őrültek, hisz az arcukon örökös feszültség ül, és folyton tenni akarnak valamit. Ez amiatt van, hogy ők a fejükkel gondolkodnak, nem a szívükkel.

– Pszichológusok szerint a mosolygás ragadós. Olyan velünk született képesség, amellyel már a néhány hetes baba is fel tudja vidítani környezetét, érzelmeket, szeretetet képes ébreszteni még a legzordabb szívű emberben is. Ám ha körülnézünk, egészen mást látunk. Azt látjuk, hogy a felnőttek haragos tekintettel, búskomoran járnak-kelnek az utcákon, dühösek, kiábrándultak és elkeseredettek. Képes-e a lélektanász jókedvre deríteni bennünket?

– A múlt héten összetalálkoztam egy volt kolléganőmmel, aki közölte velem, hogy feltétlenül fel szeretne keresni egy szakembert, mert lelki problémái vannak. Megkért, adjam meg neki a telefonszámomat. Én megadtam neki a számot, ám ő nem jelentkezett. A történetet azért idéztem fel, mert kiválóan bizonyítja, mekkora nehézséget jelent sokak számára már az is, hogy rászánják magukat a pszichológussal való találkozásra. Ha viszont megteszik, akkor már tényleg csak a terapeuta felkészültségétől függ, miként távoznak tőle: mosolyogva, avagy lehorgasztott fejjel. Tudniillik ha a „lélekdoki” abszolút tragikus arccal hallgatja végig „betegeinek” panaszát, biztosan nem fogja feljavítani a kedélyállapotukat. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy a pszichológusnak feltétlenül együtt kell éreznie velük. Másfelől: nem mindenki mosolyog szívesen...

– Ezek szerint a kezelésre jelentkező páciensnek semmit sem kell tennie a gyógyulás érdekében?

– A páciensnek azt az egyet kell tudnia, miért keresi fel a pszichológust.

– Ám lehet, pont azért megy el hozzá, mert döntésképtelen, nem tudja, mit akar. Bizonytalan. Abban reménykedik, hogy a lélektanász átsegíti majd ezen a felemás, kellemetlen állapoton.

– De hát miért lenne rossz az, ha bizonytalan? Nézze, a pszichológusnak olyan kérdéskultúrával kell rendelkeznie, hogy az őt felkereső személyt képes legyen rávezetni bizonyos felismerésekhez. A minap hallottam a tévében, vagy talán a rádióban, hogy Európa lakosságának egynegyede depresszióban szenved. Ez a megállapítás főként a nyugatiakra érvényes, mert a kontinens keleti féltekéjén élők tőlük eltérő módon szemlélik a világot. Azt állítja, bizonytalanok az emberek. Na és? Nincs abban semmi rossz, ha bizonyos helyzetekben határozatlanok vagyunk, tapogatózunk. Baj akkor van, ha nem törekszünk ennek az állapotnak a megszüntetésére. Én valójában a személyiséggel foglalkozom. A személyiségről annyit mindenképp érdemes tudni, hogy a lélektan egyik leghatalmasabb kérdőjele, ismeretlenje. Létezik ugyanis közel száz vonatkozó definíció, ám olyan személyiségi modell, amely révén megfejthetők, megmagyarázhatók lennének a 21. század eleji jelenségek, magatartásformák, egyetlen egy sincs. Az egyetemen azt tanították, és tanítják még mindig, hogy a személyiség a temperamentumból, a jellemből és a képességből tevődik össze. Nos, ami a nevelés perspektíváit illeti, a temperamentummal eleve nem számolhatunk, hisz velünk születik. A képességgel hasonló a helyzet, a jellem pedig idővel alakul ki. Utóbbit az amerikai szakemberek nem is tekintik személyiség-komponensnek. Ám azzal együtt, hogy e téren nagy a sötétség, annyit azért tudnia kéne annak, aki pszichológustól kér és vár segítséget, hogy súlyosabb klinikai eset-e az övé, vagy pedig enyhe személyiségzavar.

– Az ön által sugallt tájékozatlansághoz, téves közvélekedéshez kapcsolódik egyébként az a tény is, hogy sokan azért nem járnak pszichológushoz, mert attól félnek, szkizofrénnek, pszichopatának néznék őket a többiek.

– Ez egyfelől a tudományt népszerűsítő folyóiratok, illetve azon újságok hiányának tudható be, amelyek kellő szakértelemmel világíthatnának rá arra, milyen panaszokkal kell pszichológushoz, és milyenekkel pszichiáterhez fordulni. Azok a kutatók ugyanis, akik már ismertté tették nevüket, efféle „apró” feladatok elvégzésére nem vállalkoznak. Vagy azért, mert nincs rá idejük, vagy azért, mert számukra a laikusok felvilágosítása nem jelent kihívást. A rangot, érdemeket még nem szerzett lélekbúvárok pedig képtelenek rá. Ha meg is lenne bennük a jószándék, nem tudnának úgy megírni egy tanulmányt, hogy az mindenki számára érthető legyen.

– Fölöttébb érzékelhető a magánrendelők hiánya is, holott fenntartásukból jókora hasznot húzhatna a tulajdonos…

– Bármennyire is nevetséges, épp a szégyellős emberek miatt van ez így. Napjainban csak az tart fenn kabinettet, akinek rengeteg a pénze. Én például egy garzonlakásban lakom. Néha felkeresnek a volt tanítványaim, mindenféle lelki nyavaljára kérnek gyógyírt, vígaszt. Nyilván azért jönnek, hogy beszélgessünk. De hol? Választhatnak: vagy elfogadják, hogy jelen legyen a feleségem, vagy otthon maradnak. Kabinettet tehát csak az tarthat fenn, aki jól áll anyagilag. Sajnos Romániában a pályakezdők nem vállalkozhatnak ilyesmire, főként ha senki sem áll mögöttük. Ráadásul az egyetemen nem készítik fel őket arra, hogy onnan kikerülve kezelésbe tudják venni a hozzájuk fordulókat, így utóbbiak, mivel nem kapják meg azt, amire számítanak, nem térnek vissza hozzájuk. Márpedig a találkozás csak akkor sikeres, ha megtörténik. A kellemetlenségek persze együtt járnak a szakmával, nekem is volt már részem bennük. Egyszer pályaválasztási tanácsot kért tőlem egy igen határozott fiatal. Társalogtunk, elmondta a magáét, én is a magamét, megtettem minden tőlem telhetőt. Mégsem tartott igényt többé az útmutatásaimra. Számomra ez egy nagy kudarc volt, legalábbis én akként éltem meg.

– Maradjunk a pályaválasztásnál. Ilyen vonatkozásban milyen támogatást nyújthat a pszichológus a hezitáló ifjúnak? A döntésképtelen, önnön kvalitásaiban, teljesítőképességében kételkedő ember ugyanis általában azt várja el, hogy konkrétan megmondják neki, mit tegyen, melyik irányba lépjen tovább.

– Elsősorban azt vizsgáljuk meg, milyen stádiumban van a fiatal pályaválasztási érettsége. Ennek kiderítésére különböző teszteket, kérdőíveket használunk. Először is megnézzük, hány foglalkozást, szakmát ismer, mi iránt érez elhivatottságot, mit szeretne csinálni a továbbiakban, mennyire van tisztában a képességeivel, és azzal, hogy ha, tegyük fel, pék lesz, mit kell majd csinálnia reggeltől estig. Olyan több szakaszos, felkészítő jellegű konzultációról van tehát szó, amelynek során a lélekbúvár irányításával a fiatalban letisztul, milyen követelményeket támaszt az egyénnel szemben a számára szimpatikusnak tűnő mesterség, és hogy a posztulátumok közül ő melyekkel rendelkezik. Az ifjú akkor válik éretté, amikor e két összetevő – mármint a követelményrendszer és az adottsághalmaz – szinkronba kerül egymással. Ha ez bekövetkezik, előbb-utóbb a döntés is megszületik, és az illető rá fog ébredni arra, mik a lehetőségei. Elárulom viszont, hogy a diákok zöme tőlem, mint iskolapszichológustól afelől érdeklődött, miként hódíthatná meg xy-t. Volt aki aktfotókkal próbálkozott, volt, aki másképp, a lényeg azonban az, amire büszke is vagyok, és aminek nagyon örvendek, hogy több házaspárt hoztam össze. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot.

– A legizgalmasabb szerelmek azonban a munkahelyen szövődnek, közvetítők és mezítelen fényképek csereberéje nélkül. És ha már eljutottunk a munkahelyekig, állapodjunk meg. A mai ember pályaívét a vállalati pszichológus ugyanis teljesen megtörheti. Elegendő, ha a felvételi interjút követően alkalmatlannak nevezi a jelentkezőt.

– Noha már Romániában is utat tört magának a vállalati pszichológus, ő egyelőre csupán egy fiktív személy a cégen belül. Jobban mondva: még mindig. Az első munkalaboratóriumot ugyanis Resicabányán létesítették még a múlt rendszerben, vagyis jó néhány éve, vezetésével pedig a Moszkvában végzett Oláh Bogáthi Zoltánt bízták meg. Nem tudom, mire jutottak, nem igazán lehetett hallani róluk. Amúgy O. Bogáthi volt az, aki a forradalom után megalapította a temesvári tudományegyetem nemzetközi elismerésre szert tett pszichológiai karát. Természetesen rendkívül jó lenne, ha működnének is az említett munkahelyi rendelők. Annak, hogy csak úgy vannak, a szakember-hiány a legfőbb oka, s ez nem csupán Romániára érvényes. Tudomásom szerint kivételt csak az űrhajósokkal való törődés képez a világon. A múlt század ötvenes éveiben fogalmazták meg azt a sokat mondó elvet, miszerint Angliában megkétszereződne a nemzeti jövedelem, ha a tanintézetekben, gyárakban, üzemekben jól képzett pszichológusok dolgoznának.

– Ezek szerint Romániának sok-sok kiváló pszichológust kéne beszereznie... Igaz is, hozzávetőlegesen mennyibe kerül mostanság egy konzultáció?

– Nem tudom, nem foglalkozom a pénzzel, ami viszont tagadhatatlan: terapeutaként Erdélyben nem lehet megélni. Nem úgy van, mint Amerikában, hogy mindenkinek van pszichoanalitikusa, akit kétnaponta, vagy akár naponta meglátogat. Talán jobb is, hogy az itteniek nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, mivel a terápiát nagy adag szélhámosság alapozza meg. Például: ha én elmondok magáról húsz tulajdonságot, amelyekből tizenöt pozitív, azt fogja hinni, remek emberismerő vagyok. Pedig nem, vagy nem biztos, csupán alkalmazom a Koch-féle projektív tesztet, amely arra épül, hogy az egyén minden cselekedetében kivetíti saját személyiségének vonásait. Kivetíti a rajzban, és kivetíti abban a szövegben, amely eszébe jut egy illusztrációról, képről. Abból ugyanis, hogy ki miként ábrázol egy fát, megállapítható az illető személyiség-típusa. Az általunk használt tesztek három nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe az intelligencia-tesztek tartoznak, a másodikba a képességfelmérők, a harmadikba pedig a személyiség-vonásokat feltáró projektív tesztek. Ezek egyikét-másikát rettenetesen bonyolult kielemezni, ám megéri bajlódni velük, mivel számos hajlam, szorongás kikövetkeztethető belőlük, sőt van, amelyikkel a kreatívitás szintje is mérhető. Én az angol hadseregben is alkalmazott Rawen-féle intelligencia-tesztet használtam a legtöbbször, noha nem is az intelligenciát kívántam definiálni, mert azt lehetetlen. Mérhettem viszont a gondolkodás hajlékonyságát, a koncentrációs kapacitást, és azt, hogy a vizsgálat alanya mennyire képes helyzeteket, összefüggéseket felismerni. Ez egy nonverbális teszt, ám vannak olyanok is, amelyek beszéltetik a tanulmányozott személyt.

Összegzésként aláhúznám: nagyon elégedetlen vagyok a 21. századi pszichológiai kutatással, bár elismerem, maga a tudomány sokat fejlődött a kezdetek óta. A gond az, hogy az evolució a lélektannak csak bizonyos fejezeteit érintette. A megismerő lelki folyamatokat például feltérképezték, ellenben a személyiségről, a személyiség szerkezetéről, funkciójáról, működéséről gyakorlatilag nem adtak használható információkat. Számos cselekvés a mai napig megmagyarázhatatlan, a világ, a kor nagy kérdéseire pedig nem született válasz. A végkövetkeztetésem ezért a következő: a pszichológia még mindig gyermekcipőben jár.

(archív)