„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. január 7., péntek

Intenzív tornádó S



Liszt, víz, cukor, só - s jó kovász. Ennyi. Életerő, vidámság és egészség. A legfontosabbak, nekik mégis kevés. Ma már szinte semmi, maga a szemétre vetett, kiröhögött, kigúnyolt önzetlen égi ajándék. Nagyanyám bibliája, fiatalsága, szabadsága, öröksége, összes vagyona, mindennapi betevője. Ép ésszel mérve azonban még ennél is sokkal több. Emberségi bizonyítvány, felette nádtető, körülötte vályogfalak, belül pislákoló lámpafény, sercegő tűz, fenyőfaillat a kályhában, magasra nőtt aranyló cipó a sütőben. Simogató melegség. Mit nem adnék érte!

Ám azért, amit adhatok, most a nemszeretemet, az antikrisztust, a megmunkálatlan matériát kapom cserébe. A celofánba csomagolt hazugságot, amit köznyelven ezúttal úgy neveznek, hogy kenyér, noha abból a házból való, ahol emberi kéz még nem érintette, nemhogy isteni, s ha érintette is, csak bajt vetett általa magára. Mert ennek a torzszülöttnek effélék az összetevői: intenzív tornádó S-ek. Emulgálószerek, zsírsavak mono- és digliceridjeinek mono- és diacetil-borkősavjai, s főként utóbbiaknak észterei, búzamaláták, csomósodást gátló monokálcium-foszfátok és kálcium-karbonátok, illetve eiszteinek (a felirat szerint). Vagy (meg) emezek: enzimek, ipari kovászok, tejsavak, ecetsavak, tejek, tejsavók, tojások, szójababok, esetlegesen diók s mandulák s szezámmagok. Néha pedig ilyesmik is: dextrózok és aszkorbinsavak. Babámfülei.

A receptura tehát a korral és a térrel együtt változik. Ha ehelyt sütik, akkor tornádó, ha ahalyt, hurrikán. Függ ez, úgy tűnik, a helyszíntől, a preparátortól, az üzemeltetőtől. Minél hatalmasabb valagú a gyártó, annál meghatározóbb masszájában a ficigumi, annál drágább, laposabb és rágósabb a produktum. Betegebb a konzumidióta, akinek ez kell: felfújt. Azaz s(z)uflé a nemzetközi értékrendszerben, hogy a liszthez-vízhez-sóhoz-élesztőhöz szokott Kárpát-medencei szuflánk már csak hálni járjon belénk, miután túléljük a hotdog és a gürosz egyesült támadását.

De mi már erre sem vagyunk érdemesek. Méltóságunk a lábunk között fityeg, mint a bibircsókos zsákos vénembernek az intenzív tornádó után Amerikában.

Pedig hol van még a beígért világvége...

S hun van már nagyanyám búzalisztje, vize, cukra, sója s kovásza.

2 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Gyermekkorom csodálatos zsíroskenyerét juttattad eszembe...
Különös világ volt, szegénységben éltünk, mint a háború után majdnem mindenki, váltott albérlőkkel éltünk egy lakásban. A piros zsírosbödön nagy kincset rejtett, a disznózsírt!
Eszembe jut a tanítónő, akit állítólag én tettem ki, mert szóltam neki, hogy ne kenjen kenyeret a mi zsírunkból a fiának. Megsértődött és elköltöztek. Nagy szó volt, akkor nehéz volt kitenni az albérlőt...

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Zsíroskenyér! Hm. Nagyon finom, főleg hagymával.

Az albérlőkkel ma is n. nehéz. Tudom tapasztalatból. A jégszekrényt ált. mindig kiürítik, a vizet elpancsolják, a vasalót elfelejtik áramtalanítani, az edényeket kiégetik, a tányérokat eltörik, a könyveket zsebre vágják stb., aminek következtében több veszteség származik belőlük, mint haszon.
Visszatérnek a régi nehéz idők...

Szép hetet!