Nők az asztal alatt

Az asztal, amelynél ültek, aránytalan volt, de négyszögletű, mert a kerek felületeket a tanoda vezetősége túlságosan nőiesnek találta, s úgy vélte, illetlen a fegyelmezett diák elfoglaltságaihoz. Minden tehát nem volt adott ahhoz, hogy elégedettek és nyugodtak legyenek, inkább csak az intimitás meglétének örülhettek, ám annak fokozottan. Ők azonban annyira bizonytalannak és kiszolgáltatottnak érezték magukat a nyirkos, kivilágítatlan teremben, hogy végül is suttyomban, az asztallap alatt intézték el afférjaikat.

Mi van ott, mit dugdostok?, kérdezte ezért egyikük kigömbölyödött szemekkel, mint az, ki nagyon megijed attól, amit lát, és bosszúból, amiért kizárták a számára izgalmasnak tűnő megbeszélésből, beletenyerelt a srácok féltve őrzött titkába. Mi a fenét művelsz, te idióta?!, vetette rá magát egy másik, mivel emez közben fel is fedte rejtett ügyeiket. A kitámadott erre meghátrált, de jelezte, mindent tud már. Középső ujjával beintett nekik, s a tinédzserek pökhendiségével így szólt hozzájuk: „He, a jányok. Másra sem vagytok képesek, csak nézegetni őket”. Majd legyintett, és helyet szorított magának az alakulatban. Most már bátran megtehette ezt, hisz hősies fellépése beavatottá tette.

A továbbiakban azonban nem igazán történt velük semmi különös. A legények a combjukra fektetett periodikát tanulmányozták, de úgy, hogy szinte lángra kapott forró pillantásaiktól, noha nem láthattak egyebet, mint itt-ott egy-egy hosszú női combot, amely kígyószerűen tekeredett a lábhoz tartozó formás nyakba, néha pár szép fejecskét hátra csapva, hogy a keblek erotikus zónaként domborodjanak ki a testből. Ám ekkor ők még nem tudták, miért izgatja ez őket. Érezték ugyan, hogy nincs minden rendben, különben nem kéne dugdosniuk a kiadványt, ám annyira nem bonyolódtak bele a helyzet elemzésébe, hogy megfejtsék, mi rossz van benne.

Mígnem egyszer a szép Tódor lényegbe vágó bevezetőt tartott nekik: „Te, azért már nem kéne dugdosnunk ezt az Erikát, elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy bevállaljuk a nyilvánosság előtt”. A felvetést nem vették fontolóra, hanem... Egyszerűen csak bevállalták.

Nos, mondhatnók azt is, hogy Erika volt a kedvencük, vagyis az egyik kedvencük. Mediterrán bőrszínével, fekete hajzuhatagával, húsos idomaival már első ránézésre megbabonázta őket. Ezután jött, hogy mindenikük Erikákat kezdett keresgélni az iskola folyosóján, az utcákon, a parkokban. Ám keserűen rá kellett döbbenniük, hogy a lapban pózoló Erikához hasonló ördögi nők nem szaladgálnak a környékükön, és hogy ebből fakadó hiányérzetüket továbbra is más úton-módon kell pótolniuk, így hát újból és újból összegyűjtögették a kiadványra valót.

Szerinted a Kálmáné milyen?, szólalt meg egyszer a legdöbbenetesebb csendben Mihály, akinek folyton a szeme sarkában gyülekeztek a meghatódottság könnyei. Hogyhogy milyen a Kálmáné? Hogy értsük ezt?, értetlenkedtek többen is, de főleg Máté, a legnagyobb darab. Arra gondoltál, hogy milyen az alkatrésze? Ha arra gondoltál, te kis pojáca, miért nem azt kérded?, fejezte be mondandóját, és merészen kidüllesztette erősem megmunkált izomkötegeit, ekként adva hangsúlyt önbecsülésének, amely nem ismert határokat. Pólója szakadásig feszült meg rajta, a sztárfocista pedig, amely a gyomor feletti részeket olcsó reklámarcként tette viccesebbé, szinte szétpattant a mozdulattól. Rosszul sejted, nekem a cicamicáját juttatta eszembe ez a fotó, pontosított Mihály, ezzel is értésére adva a kompániának, mennyire tájékozott a témában.

Ez azonban még mindig túl kevés volt ahhoz, hogy ő kerüljön az összejövetel középpontjába, s ez hamarosan be is bizonyosodott.

Mozárt ugyanis eltávolodott tőlük. Kezdetben a szülői szigorral magyarázták váratlan meghunyászkodását, később viszont rájöttek, hogy tévednek. Először a felöltője szúrt nekik szemet, mert az nem olyan volt, mint az övéké. Feró, a hippi, még meg is jegyezte, hogy – idézem – ez a béna megbolondult. Jóllehet nagyon túl kellett lépnie magán valakinek ahhoz, hogy Feró megszólja. Ő volt a társaságnak az a figurája, aki soha semmit nem vett észre, semmi sem zavarta, egy egész világháború lejátszódhatott körülötte, mert nem csinált belőle tragédiát. Mindezek alapján kiszámítható, hogy Mozárt retteneteset tehetett magával. Remélem, nem fog arra kényszeríteni senki, hogy én is rongyokat aggasszak magamra, taglalta tovább a látottakat, mert azt már nem élném túl. Hogy mit értett ez alatt Mozárt? Mitől borult ki ennyire? Hát ez már csak az ő titka marad, másnap ugyanis elköltözött a településről. Persze, lehet hogy csak úgy elment leánykeresőbe, nekiindult a nagyvilágnak. Csinált ő már máskor is ilyeneket. Követte a napot, a szelet, a felhőket, valahová mindig eljutott, onnan pedig tovább, egy másik csillag alá. Ő ebben hitt. Hitt az emberiség eleve elrendelt sorsában, hitt abban, hogy útjainak sosem lesz végük, mindenik vezetni fog valahová, ha máshová nem, hát akkor a világvégére, de neki még ott is jó lesz, ő ott is feltalálja majd magát. Feró ebben hitt, és eszerint cselekedett. Mozárt azonban... Mozárt egyenesen sokkolta.

Mozárt, mint már utaltam rá, más egyéb fogásaival is kiborította őket. Állítólag a frizurája is olyan lett, hogy még a legelszálltabb punk is meghökkent volna tőle. Amikor besétált a szürke iskolába új színes fejével, minden tekintet felé vetült. Ám ebben az iskolában, hiába uralkodott a leghátborzongatóbb terror, és hiába irányult minden pillanatban az összes szem őreá, senki sem vette észre, hogy borzalmas külsője szörnyű belsőt takar, a kabátja pedig egy másik világot. A lányokét.

Mi nem vagyunk olyanok, mint ők, mi mások vagyunk!, hangoztatta Lacika, amikor Pompom, a legkisebbik beletenyerelt az ügyükbe még a legelején, és megkérdezte, mi a manót vacakolnak az asztallap árnyékában. Ezt a másságot hordozta ruházata alatt Mozárt sok-sok újságkivágat alakjában, és amikor már az egész banda őt figyelte, de egyikük sem igazán, elővette papírnőit, hogy élvezze a természet szépségeit. Csakhogy azt még ő sem sejtette, hogy babái megbosszulják a rajtuk elkövetett erőszakot, fellázadnak, gonosz démonná növik ki magukat, és rátelepednek az életére, beleeszik magukat a koponyájába, kirágják a mellkasát, felfalják az ágyát, bemocskolják a fürdőszobáját, kiverik a biztosítékot. Mozártot így már semmi sem korlátozta, és semmi sem menthette meg, sem a szégyen, sem az undor. Homály volt a szobájában, fénytelenség a felöltője alatt és sötétség a koponyájában.

Mozárt végre azt tehetett, amit mindig is tenni akart, de nem volt hozzá mersze.

Mozárt megzakkant.

Ezt azonban senki sem vette észre, mert Mozárt megjelenése mindenkit elkápráztatott.

Szemükben Mozárt maga a szabadság volt.

Holott Mozárt kórtünetet takargatott hosszú kabátjával.

(vázlat, részlet)