A csütörtöki lapszám

kulcsot jelenthet a megfejtéshez, és a hithez, hisz isten embere szentsége révén elhiszi a laikusnak, hogy felkentsége által kételyeket oszlathat el, következésképp földi szabályt sért szemtanú jelenlétében, ám utóbbi érdekében: fizetségül feltétlen bizalmat vár el

Matild tényleg felhergelte a képzelőerőmet, aludni sem bírtam, csak jobbra-balra forgolódtam, és bár külön hálószobám volt, borzasztóan idegesített Józsefem horkolása. Nem mondhatnám, hogy hallottam, miként fújtat, liheg, hörög, prüszköl (persze az is lehet, hogy ma csendesen álmodott), mekkora erővel veri magát az alá terített pokróchoz és a pokróc alatti recsegő deszkákhoz, amikor éppen mocskos gondolatok randalíroznak az elméjében, de elviselhetetlenül zavart, hogy mit sem sejt arról, ami bennem már szinte bizonyossággá forrott, ezért egyre dühösebb lettem rá, s szinte már érzékeltem is brümmögését.

Annácska is idegesített, mert úgy éreztem, retikülöm nem véletlenül került hozzá, no meg azért is, hogy őt sem izgatja különösebben, de főként láthatóan Matild, akinek képeslapját volt szerencsém nála meglelni.

Hogy mi köti össze hármukat, az egy hatalmas kérdés. Mert hogy Lippán Józsefem összefuthatott Matilddal, az biztos. Természetesen ennek az ellenkezője sem kizárt, én mégis amellett kardoskodok, hogy előbbi feltételezésem a helytállóbb.

És akkor ott van még Marczika... Róla nem derítettem ki még semmit. Azt sem, hogy nem-e esetleg Matild és a szigorú tekintetű háziúr házasságának gyümölcse. Feltételezésem szerint azonban velük él. Ő ülhetett előttem abban a székben, amelyet nekem kínáltak fel, amikor megérkeztem a villába, s ők beinvitáltak. Azon a széken ugyanis Matild nem férne el, és őt amúgy is láttam az utcáról rózsabokrainak tövében ácsorogni a csípőre tett kezű férfiember társaságában.

Ezen tapasztalataimat osztottam-szoroztam egész éjjel, amíg kora hajnalban meg nem kondult uram ingaórája. Aztán, meggyőződve róla, hogy véget vetett a horkolásnak, elszundítottam. Eléggé fura testhelyzetben tehettem meg ezt, mert amikor Harmonikás Pista nótázására délelőtt magamhoz tértem, a nyakam teljesen el volt zsibbadva, s a jobb karomat is alig tudtam megmozdítani. De szerencsére egyikük sem volt már idehaza, így újabb kísérletet tehettem Annácska birodalmában, ahol legutóbb megtaláltam a retikülömet. Ezúttal azonban tényleg nem jártam szerencsével: az almák ugyan még mindig érintetlenül fanyalogtak a szekrény tetején, és a több ujjnyi por is a helyén maradt, amiből arra következtettem, hogy valamennyire Annácskát is megérintette a lap elvesztése. Ám amint szétdobált ruhái között forgolódtam, ráakadtam arra a retikülre, amelyet ő vett nekem, kárpótolandó az ellopottnak véltet. Ekkor vettem csak észre, hogy amióta bent jártam nála, hozzá sem ért, én pedig érteni kezdtem, miért nem tért ki eddig a hitéből, miért nem kaparta ki mérgében a szememet, vagy miért nem lépett le, amikor felfedezte a hiányt. A bűnösök ugyanis gyakran megszöknek a felelősségre vonás elől. Az meg sem fordult a fejemben, hogy reám sosem gyanakodna. Sosem hinné azt, hogy távollétekor a személyes tárgyai között matatok, azt pedig semmiképp, hogy ezt-azt, egy-két apróságot még kölcsön is veszek tőle. Nem tagadom, én sem hittem volna korábban magamról, hogy képes leszek ilyen tettek véghezvitelére, arra pedig főleg nem, hogy a leskelődés, a settenkedés és a nyomozás köti majd le minden figyelmemet, és egyszer csak azon kapom magamat, hogy a saját otthonomban is bújócskát játszom. Ha jobban fontolóra veszem, mire fanyalodtam, meg kell állapítanom, kész szerencse, hogy nem hiszek a szellemekben, és nem hiszem, hogy isten, aki jóságos és tökéletes, engem figyel magasságos trónjából, és tenyerét morzsolgatva azt számolgatja, mikor és mekkora erőkkel csapjon le reám, mint a legelvetemültebb zsiványra. De mivel babonás sem vagyok, azt is tudom, hogy csak a javamat, sőt a családom javát szolgálja ez a kis ideiglenes felfordulás, amely el fog múlni, le fog csillapodni az ügy megoldása után.

Gyorsan felöltöztem, és elindultam a könyvtárba, ahol már várt reám Ferenc unokabátyám, nőként ugyanis sosem kaptam volna bebocsátást a piaristákhoz. Ehhez kellett az összeköttetés. Ferenc pap-tanárként nem először segített ki, amikor könyvritkaságokat, vagy éppenséggel periodikákat kerestem, amiként most is. Újság ugyanis a mi házunkban nem volt. Józsefem nem szánt rájuk időt, én pedig legfeljebb az elázott cipőimet béleltem ki velük, lényük nem igazán érintett meg (előzőleg már kifejtetten, miért nem). Most is csak a csütörtöki lapszámra voltam kíváncsi, erről tájékoztattam is Ferencet, aki előbb összevonta vastag szemöldökét és csodálkozott, majd, mint aki már mindent tud, huncutul megkérdezte: „Rendben, de melyik kiadvány csütörtöki számára kíváncsi kisasszony? Ha tudnám, előkeresném magácskának, és akkor tényleg csak annyi dolga lenne, hogy eljön a kapuig, én pedig kiadom, úgy is tudom, hogy időben visszahozza”. Ferenc atyát az is érdekelte, természetesen, hogy miért ennyire sürgős, és miért csak a csütörtökire van szükségem, én pedig egyik kérdésére sem adhattam pontos és határozott választ. Így esett meg, hogy állhatatosságom folytán muszáj volt becsempésznie a tékába, amelynek már évek óta ő volt a vezetője, s így kiismerhette a labirintus összes zugát és rejtekhelyét. Márpedig ilyenjei akadtak bőven a nagy múltú intézménynek, amelynek alapjait több tonnányi bölcsesség tartotta fenn, mégpedig az én szent életű Ferencem szigorú, mindenható és állandó felügyelete mellett. Ám amint ehhez a megkérdőjelezhetetlen igazsághoz testközelbe kerültem, és végigtekintettem a polcokra nehezedő betűtengeren, egyre jobban megvilágosodott bennem öcsém kérdésének jogossága: mely’ csütörtöki számot szükséges átlapoznom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a megfejtéshez?

Végül Ferenc bölcsességére bíztam magam, aki a Déli Iránytűt ajánlotta figyelmembe, anélkül azonban, hogy tudná, mire vagyok kíváncsi. „A hölgyek ezt lapozgatják, más szóba sem jöhet, higgyen nekem, kérem, higgyen nekem” – hangsúlyozta, s a kezembe nyomott egy vaskos újságcsomót, aztán fejére húzta csuklyáját, és eltűnt. Értelmezhetetlen némaság maradt utána.