ÉLETKÖNYV

(...valamely prózaíró versengésre beküldött pályázati anyagom: benne a főhösök csütörtököt mondanak...)

***
Könyvvel takarózom, fű alattam, ég felettem, micsoda világ! Pedig anyám megmondta, a könyv veszélyes, nekem adja ugyan, de ha boldog akarok lenni, sose nyissam ki. Nem is nyitottam ki addig a bizonyos napig. Addig a pillanatig, amikor elfogytak a lehetőségek, és a villamos úgy ment át a testemen, hogy észre sem vettem.

Azóta itt lakom a mezőn. Alattam fű, felettem ég, és könyvvel takarózom.

Igazából sosem vágytam képtelenségekre, csak egy kis nyugalomra a nagyvárosi zaj után, a fülledt meleg után, a könnycseppek után, amelyek az én arcomra hullottak rá egy másikról, arról az arcról, amely fölém hajolt, szinte hozzám simult, miután a felhők eltakarták a napot, és hideg lett. Ekkor került reám először takaróként a könyv.

A könyv, amely befedett, szétterült rajtam, de még nem nyitottam ki, mert anyám azt mondta, ne lapozzak bele, ha boldog szeretnék lenni. Vagy nem is ezt mondta?

Pontosan már nem emlékszem, mit is mondott.

Ám ez akkor volt, most más van, két irritálóan tompa fül a sérült koponyámon, betűk és írásjelek lógnak ki belőle, kettős pontok és kérdőjelek, felkiáltójelek a strófák végén. Gyenge vagyok, és földönfutó.

A könyvet ellenben könnyen viselem szikkadt testemen, bár súlya van, és nehezéke. Benne lapul az egész életem. Nagyapám is benne lakott, mezítláb, szakadt nadrágban állt a vízparton, és várta, hogy kerüljön már valami a horogra. Éheztünk, és ő enyhíteni kívánta a szenvedéseinket. Jó ember volt az öreg, de hamar elment. Mert minden, ami jó, elment, csak a rossz maradt, a gyalázat és a szenny, mert kinyitottam a könyvet, amelyben nagyanyám is ki volt írva nagy zöld betűkkel, a borsó, a káposzta, a paprika, a dió, a falevelek színeivel. A nagyanyám, ki elválaszthatatlan volt a kertjétől, amely végül a miénk lett, amíg apámtól el nem vették. Ezt is a könyvből tudtam meg, amelyből az apámat is kiolvastam. Őt piros sorokkal jelölték, több sort is áldoztak rá, mivel azt mondták róla, pazarol, míg mások éheznek. Én viszont mást tapasztaltam, éreztem, hogy mi éhezünk és nyomorgunk, miközben mellettünk mások kövérre híznak, mint a disznók. Ezek a disznók, a mi disznóink rózsaszínben tündököltek a lapokon, talán azért, mert ők mindig rózsaszínűnek látták a világot, hiába éheztünk és nyomorogtunk mellettük. Ezért hajítottam ki a maskarát, amelyet viselnem kellett a falat kenyérért cserébe. Ha kellett a falatka, kényszerré vált a jelmez. Megváltam hát tőle, mert rájuk emlékeztetett. Rájuk, akik miatt sok-sok kövér disznó költözött a fejembe, torkomon át röfögtek naphosszat, álmodni nem engedtek, farkuk saját nyelvemként forgott a számban. Kivágtam mind. Még a lapokat is utánuk szórtam, rengeteg lapot a könyvből, amelyben benne volt az egész életem.

Benne voltak az örömeim is, a lány a sarki házból, vastag fekete copfokkal, de hiába, mert mire felnőtt, mással járt el táncolni, nekem épphogy csak köszönt, nem is köszönt, csak biccentet, és azt mondta, jó napot. Egészen addig ment ez így, amíg állásom, házam és kocsim lett. És ő lett a hitvesem, mint a mesékben, patyolatfehér ruhát viseltünk mindketten, amikor a pap áldásával felcsavartuk egymás ujjára a gyűrűket.

Ez a lány én voltam egykoron. Ma már nem az a lány vagyok, gyűrűm sincs, autóm sincs, házam sincs, nincs, mert kinyitottam a könyvet, amelyben benne volt az életem. De ma már nincsen benne, mert kiolvastam. Kiolvastam belőle az életemet, és az életemmel együtt kihullottak belőle a sorok, a sorokkal együtt a nagyapám, a nagyanyám, aki apám ingét vasalta éppen, amikor ez bekövetkezett. Láttam, miként emelkedik fel munka közben a magasba, s én nem tudtam érte tenni semmit, hiába nyújtózkodtam, mert ő egyre magasabbra emelkedett, és én már nem értem el. Ő volt a nagyim, aki ellátta a családi asztalunkat, amíg el nem fogyott a lisztünk, amit pótolni nem tudtunk.

De mi jól éltünk, pazaroltunk, kizsákmányoltunk, olvastam a könyvben, amelyet anyám vásárolt Rozsnyóban, amiért büntetésbe kellett esnünk. Előbb nem a könyv miatt, hanem Rozsnyó miatt, mert már nem volt szabad Rozsnyóról beszélni, de aztán a könyv miatt is, miután már senki sem értette, miért Rozsnyóban adták ki a könyvet. Hiába írta az első oldalon, miért, mert a miérteket ekkor már senki sem értette. Kiszakítottam ezért belőle az első oldalt, és anyám után küldtem, de ennek ellenére is azt mondták, túl jól élünk, nincs jogunk több liszthez. Nagyapám ekkor állt ki mezítláb és szakadt gatyában a vízpartra, amely még a miénk volt, de mire hazaért, másé lett. Lenyúlta a halakat, kiáltották utána, s őt is a nagyi után küldték, én pedig ismét csak néző lehettem, mert a kezem nem volt annyira hosszú, hogy meg tudjam menteni. Gyerek voltam még, de bűnös. Ezt is ők olvasták ránk, miután nem értették a szavaimat. Pedig csupán annyit közöltem volna velük, hogy olyan székeket, mint a nagyapám, nem farag senki széles e világon. Nem értették, mégis utána küldték a széket is, mert nekik nem kellenek a faragott székek. A faragott szék bűnt hordoz magában. A faragott szék az ördög műve.

Kiolvastam a szemükből, hogy hamisak, anyám is ugyanezt láthatta, ezért figyelmeztetett még időben, hogy a könyv veszélyes, ne nyissam ki.

Most egy fűszál van a tenyerem alatt, erős fűszál, de már nem az enyém. Itt már semmi sem az enyém, hiába kapaszkodok a mező zöld szőnyegébe. Az ég nem tudom, kié, de ez már nem is számít, hisz benne lakik a nagyanyám, benne a nagyapám, az apám és a szék, és én hiába nyújtom utánuk ölelő karjaimat, mert egyiküket sem érem el.

Márpedig a könyv nem mondott erről semmit, hiába nyitottam ki, s hiába hittem azt, hogy a könyv, amelytől anyám annyira tiltott, majd megment. A könyv nem mentett meg, mert a könyv nem az én családomról szólt, hiába volt benne mindenki, én is, a benne lévő életek égi életek voltak, nem földiek.

Ezért küldtem volna utánuk a könyvet is, de hiába próbálkoztam, a könyv folyton visszazuhant a lábam elé. Napokig hevert előttem a porban, fájlalta, hogy hová jutott. De aztán hirtelen mozdulattal nyúltam utána, felkaptam és kinyitottam. Nem gondolkoztam ezúttal sokáig, nem fontolgattam, hogy miként is nyissam ki, meg hol, meg hogyan. Mindez nem érdekelt. Csakis a megoldás érdekelt, de a megoldást nem találtam meg benne. Csak a végkifejletet, mindennek a befejezését, mintha a fejezetekből kivágták volna a bevezetést, és csak a tragédiáknak kegyelmeztek meg.

Most itt fekszem a mezőn, fű alattam, ég felettem, és a könyvvel takarózom. A könyvvel, amelyben benne van az egész életem, de amelytől hiába reméltem a megváltásunkat.

Ez a könyv tehát nem rólunk szól, mégis benne van az életünk.