A Délvidéki Kaszinó

menedékül szolgál gazdagnak, asszonynak, férfiúnak, elöljárónak és főméltóságnak, de a menekültnek is, akit elmebetegek kergetnek meg a sötét éccakában, miután a piaristák szárnyaikat visszavonják felőle, mert tán a magasságos szent lelkétől támogatottan megérzik, hogy igazságtalanság történt velük, makulátlanságukon csorba ejtetett

Kijutásom fölöttébb bonyodalmasnak bizonyult. Sosem gondoltam volna, mekkora szigor keseríti az egyházi iskolákban kupálódó legények életét. Most viszont már ezt is tudom. Ferenc unokabátyám ugyan minden megtett annak érdekében, hogy a gimnáziumból való kijutásom zökkenőmentes legyék, az előre nem látható fordulatokkal azonban ő sem számolt. Nem vette figyelembe például azt, hogy a mellékbejáratot jóval tíz óra előtt kulcsra zárják, és így ott sosem fogok kijutni az intézményből. Hacsak nem kopogtatunk be a szolgálatos atyához kitalált ürüggyel. Ferencem azonban állta a megpróbáltatást, és leleményesen, apró kis füllentéssel kinyitatta nekem a kaput. Azt mondta, fáj a foga, ezért feltétlenül ki kell ugrania gyógyszerért. Tulajdonképpen nem hazudott, csak egy minit, hisz valóban fájt foga. Hogy utólag meggyónja-e majd, mit tett, az már csakis az ő dolga. Nem is mondott nekem erről semmit, én pedig különösebben nem faggatóztam, nem akartam lelkiismeret-furdalást magamnak éjjelre.

A további utam sem volt bajmentes a hétvégi szürkületben. A nagyvárosokat, amint azt legutóbbi bejegyzésemben érzékeltettem, nem kerülik el a zsiványok, sőt, a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy egyre inkább a mozgásterületükké válik. Tehát: amint araszoltam haza a sötétben, arra lettem figyelmes, hogy nem egyedül haladok folyamatosan ugyanabba az irányba. Higgyétek el, nem képzelődtem, valóban követtek. Kevésbé jól öltözött fiatalemberek csoportja settenkedett mögöttem. Nem szóltak hozzám, csak kacarásztak, de egyre közelebbről ütközött fülembe hangjuk, vagyis egyre erőteljesebben is. Már-már a sarkamban jártak, amikor hirtelen feléjük fordultam. És tényleg ott voltak, közvetlenül a hátam mögött kullogtak, hadonásztak és nevetgéltek. Aztán kikerültek, és látva riadalmamat, még meg is kérdezték, nincs-e szükségem segítségre. Mivel azt válaszoltam, hogy nincs, szépen lekezitcsókolomoztak, és tovább álltak; hajbókolva haladtak el mellettem. Később az utca túloldaláról csapták meg füleimet némi hangfoszlányok, de ezekkel annyira nem törődtem, biztonságérzetemet a közénk ékelődött villamossínek fokozták. Pedig a veszély most tényleg reám leselkedett. A Mária-szoborral egyazon vonalba érve ugyanis az alak hirtelen mellém szegődött, megragadta a kezemet és a combjai közé szorította. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, aztán átvillant az agyamon, mit kell ilyenkor tenni. Hatalmasat rúgtam belé, s beszaladtam a kaszinóba, amelynek ajtaját épp előttem nyitották ki. Akit csak elértem, a kétes figurára zavartam. A szórakozóhely ablakából aztán nyomon követhettem, miként náspángolják el a szerencsétlent. Jóízűt nevettem a körém sereglett szépasszonyokkal, akik nem hagyták ennyiben a dolgot, hanem beinvitáltak a nagyterembe, ahol épp operett-előadásra készülődtek, azaz díszítették a székeket, a falakat, a pódiumot, mindent amit lehetett. Nekem piros rózsákat nyomtak a kezembe, ezekből kellett koszorúkat fonnom az ablakkilincsekre. Nem volt ez kellemes elfoglaltság, illetve állapot, hisz a teremben szorgoskodók mindenikének tekintete reám irányult, mindenki engem figyelt, velem törődött. Olyan érzésem támadt ettől, hogy a fellépőkről teljesen megfeledkeztek, hisz amikor rákérdeztem, kik adják elő a darabot, senki sem tudott felvilágosítani. A legtöbben azzal magyarázkodtak, hogy már reggel óta dolgoznak, és ezt be is bizonyították. Mivel látták értetlenségemet, bevezettek a publikumnak fenntartott étkezőbe, amit roskadásig telt asztalok fogtak közre. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Halételek, rántott és sült húsok, tojásépítmények, tésztakülönlegességek és habos torták, de mint magyarázták, ez még semmi ahhoz képest, ami még várat magára: a legnagyobb szállítmány, amely főételeket, töltött káposztát, krumplipaprikást, babgulyást, tőtikét, túrós csuszát, vadast és hasonlókat tartalmazott, még nem érkezett meg. Ezután az italkészletet is bemutatták, a borok, konyakok és pálinkák valamennyi honi fajtáját. Azt követően, hogy ezzel is végeztünk, a gyermekeknek berendezett szobában vezettek körbe, ahol úgyszintén a bőség zavarával küszködtek.

A virágkötészet utolsó fázisának így csöppnyi késéssel lendültünk neki, de végül időben befejeztük, mert a vendégek csak eztán kezdtek érkezni, fontossági sorrendben, azaz, először a kevésbé fontosak jöttek meg, és csak legutoljára a legfontosabbak. Erről jutott eszembe a polgármester, akinek titkos életéről a csütörtöki lapszámokban olvashattam behatóan. Meg is kérdeztem, ő jön-e. Nem tudták megmondani. Illetve mégis: egyikük úgy hallotta, hogy őméltóságának el kellett utaznia, ezért nem lesz jelen. Az illető azonban arról is értesült, hogy őfelsége nem hagyta egészen cserben a szervezőket, küldött ugyanis egy levelet, amelyet fel fognak olvasni az ünnepség előtt. Aztán megmutatták a helyemet a nézőtéren. A második sorban foglalhattam helyet, középen, hogy átláthassam a színpadot és hiánytalan rálátásom legyen a színészekre. Tetszett, hogy ezt tették velem, ám én egy pillanatig sem akartam a második sorból követni a produkciót. Megköszöntem a jóságukat, többször is, hogy meg ne sértődjenek, majd elindultam hazafelé. Egy úriember felajánlotta, hogy a rendelkezésemre bocsátja a fiákerét, amit örömmel el is fogadtam.

Szóval én lettem az est fénypontja, persze csak mint menekült, de legalább épségben hazaértem. Annácska már mélyen aludt.