A koronázás

egy úri lakás erkélyére kényszeríti szerény kettősünket, ahol bor gyöngyözik a poharakban, a vendéglátó és a vendég cimborának érzi magát, az utcákon hömpölygő tömeg emberként viselkedik, mert úgy érzi, ez az ő napja is: ingyen fánkot kap, és ingyen sört, nem rója meg senki, amiért felkapaszkodik az elit emeleteire, onnan tekint le testvéreire, akik az ünnepség mámorában élve észre sem veszik a közéjük beékelődött szintkülönbséget

Bár ne akarná megtudni tőlem senki, sem ma, sem a későbbiekben, hányadika van. Pedig bizonyára sokan kérdezősködnek majd, mindenki érdeklődni fog, hogy milyen volt, sütött-e a nap, vagy esett-e az eső, sokan voltak-e, s kik. Egyértelmű, azt hiszem, hogy a leginkább azt akarják majd megtudni, hogy kik, nem pedig azt, hogy az illetők az úr hányadik esztendejének hányadik napján vágták magukat tetőtől talpig díszbe.

Emlékezetes nap tehát a mai, ébredés után elegendő, ha legalább ennyi is eszembe jut. Az viszont biztos, hogy fontos is, olyanféle, amelyre örökké emlékeznünk kell majd. És fogunk is, mert Józsefem hosszú levelet gépelt be elmenésünk előtt, de nem mutatta meg nekem, hanem szépen becsúsztatta fiókjának mélyére. Mondhatnám, elfektette. Én a folyóson ácsorogtam ismét, már fel voltam öltözve, lábfejem belepréselve a szűk cipellőbe, amelyet még bérmálásom alkalmával kaptam jutalmul drága szüleimtől. Így, hatalmas kínok közepette vártam, hogy végre a drága férjem is előbukkanjon dolgozószobájából és elinduljunk a fővárosba. Ezúttal viszont nem vártam hiába, mert nem sokkal azután, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, elő is tűnt, ám csak pár pillanatra, mert utána bevonult a fürdőbe borotválkozni. Tapasztalataimra hagyatkozva kikalkuláltam, hogy fél óráig még biztosan nem fogom látni, egészséges kíváncsiságom pedig arra ösztönzött, hogy benyissak a dolgozóba, mélyen benyúljak a fiókba, s előszedjem a levelet. Csakhogy a levél nem kívánt elsőre a kezembe kerülni, előbb kicselezett, huncutkodott velem egy kicsit, végül a legalsó fiókban, kissé gyűrött állapotban megadta magát. Áttanulmányozni nem volt már időm, ezért finom mozdulatokkal becsúsztattam a retikülömbe. Ezt követően már csak arra kellett vigyáznom, nehogy a legváratlanabb pillanatban valamilyen ürüggyel kipottyanjon kézi poggyászomból. Például amikor előveszem zsebkendőmet, vagy Józsefem kér tőlem egy-két apróságot, amely általában az én csomagomban kap helyet, ő ugyanis üres kézzel utazik, ki nem állja, ha bőröndök zavarják szabad óráit. A bőröndökkel törődni kell, uram pedig semmire sem akart különösebben figyelni, ha kimozdultunk a házból. Sejtettem, hogy most is csak a sétapálcáját hozza magával, noha két napra röpültünk ki fészkünkből, és automobillal tettük meg az utat. Lett volna, hová betenni a kellékeit, de nem tette meg. Borotvapengéjét a levél fölé raktam a fentebb már említett okok miatt.

Sofőrünk ekkor már az utcán toporgott, éreztette is velünk, hogy késésben vagyunk, ezért alighogy behuppantunk mellé a Mercédeszbe, neki is lendült. Szempillantás alatt elhagytunk a várost, sőt, a következőt is, röpültünk, mint a madarak. Én fölöttébb élveztem, Józsefem azonban besötétítette az ablakot, és elbóbiskolt. Egy-egy élesebb kanyarban reám dőlt, ám aztán visszaomlott a helyére. Rozoga hidakon, erdei ösvényeken robogtunk át ilyenkor, folyóvizek mosta országutakon, néha őzek és vaddisznók szaladtak át előttünk.

A legveszedelmesebb szakaszt Pesten jártuk be, hisz már milliónyian nyüzsögtek a tereken, utcákon, mindenki kiöltözve, vidáman vonult ugyanabba az irányba. Csupán a rikkancsok bontották meg a sorokat, de ők is vidámabb fizimiskával osztogatták lapjaikat, mint egyébként. A Duna-parton teljesen megbénítottak, úgyhogy az automobilt és a sofőrt a hídfőnél hagytuk, a maradék utat a templomig gyalog tettük meg. Séta volt ez a javából, haladni ugyanis nem lehetett, muszáj volt felvenni a hullámzó tömeg ritmusát. Előzni már tényleg csak a templom közelében tudtunk, hisz a ceremónia helyszínéhez közeledve mindenki megpróbálta megkeresni a legelőnyösebb látószöget. A merészebbek az első emeleti erkélyekre kúsztak fel, a legmerészebbek pedig még ennél is magasabbra kapaszkodtak. Nekünk szerencsénk volt férjem egyik barátjával, aki épp a székesegyházzal szemben lakott, és már várt is bennünket. Nem volt könnyű bejutnunk úri lakásába, de valahogy mégis csak átverekedtük magunkat a sokaságon. Felesége kávéval és dobostortával kínált meg, és nagyokat csodálkozott, hogy feketét öltöttem, holott nem is gyászolok. Szemei elárulták, mennyire vágyott egy kis különleges fecsegésre, olyanfélére, mint amilyeneket szeretteink elvesztése követel. Többször is megkérdezte, biztos, hogy nem a gyász öltette fel velem komor hangulatú ruháimat? Miután ismételten tagadtam, némaságba burkolózott, majd kimenekült a konyhába, ott is maradt (én már csak másnap láttam viszont). Ennek pedig határozottan örültem, hisz a külvilágban zajló eseményre a zajok fokozódása miatt egyre kíváncsibb lettem. Elvégre nem lát az ember naponta koronázási szertartást, ez pedig az volt a javából!

Kiléptem az erkélyre, ahol a két férfit a bor már rendesen összemelegítette. Kettőjük társaságában vettem szemügyre a virágba borult országot. A nép énekelt és táncolt. A nép egyszerre énekelt és egyszerre táncolt. A nép ugyanazt az éneket dúdolta és ugyanazt a táncot járta hatalmas üdvrivalgással.