A szeminárium

udvarán éhes férfitekintetek követik nyomon a három kosárnyi húsvéti tojás útját, és a hölgyet, aki elsősorban a locsolók elől menekül hozzájuk, másodsorban egy félreértés miatt, harmadsorban pedig elhatározza, küzdeni fog a legfőbb bűn, a testi-szellemi épség korlátozása ellen

A húsvéti kisünnepet megelőző napokban leírtak kiegészítéseképpen mondanám el, hogy a Katicától kapott tojásoknak nagyon megörültem, utólag azonban rá kellett jönnöm, hogy az adomány által kiváltott kedvező lelkiállapotom csupán átmeneti volt. Legfőként azért, mert szokásos felületességem miatt nem bontottam ki Józsefem levelét. Igaz, ő is ráírhatta volna a borítékra, hogy fontos. De mivel nem írt rá semmit, hát mellőztem.

Miután ugyanis Katica nálunk hagyta piros tojásait, és én minden pillanatnyi bajomat megoldottnak hittem, férjem is megérkezett a munkából; azt mondta, a nagyhétre való tekintettel elnapolták hivatali teendőiket. Lévén, hogy a kosarat a nappali asztalán helyeztem el eléggé fennkölt stílben, uram azonnal észrevette (ki nem állta a felfordulást, ezért lakásunkban olyan rendnek kellett örökké lennie, mint a patikában). Mielőtt még hírül adtam volna neki, hogy kívánsága teljesítve, szigorúan, szinte felelősségre vonó hanglejtéssel megkérdezte, mi az ott. Nem volt, mit tennem, be kellett vallanom, hogy a tojásfestéssel nem boldogultam, Katica viszont önzetlenül kisegített. Nem bocsátkoztam részletekbe, hisz annyit mát tudtam róla, mi érdekli, s mi nem, mégis pontosan észleltem, miként komorul el percről percre égszínkék tekintete, ami nagyon felkavart és összekuszált. Egyáltalán nem sejtettem, mi váltja ki belőle ijesztő felindultságát, persze csak addig, amíg nekem nem szegezte kérdését: „És most mihez kezdünk?” Felvetését részben jogosnak éreztem, hisz én sem jöttem még rá, minek nekünk piros tojás, díszteríték, ha locsolókat, vendégeket úgy sem fogadunk. Arra nem is gondoltam, hogy dühének egészen más a forrása, éspedig – én. Az én szeleburdiságom. A következő percben ugyanis két kosárnyi hímestojást tolt elébem, majd arra kért, tüntessem el gyorsan a rakományt, látni sem akar. Sem engem, sem a tojásokat, hisz világosan figyelmeztetett, ne nyúljak semmihez, ne csináljak semmit, amíg haza nem tér, ő majd elintézi.

Mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy olyan fontos közölnivalókat, mint ez is lett volna, levélben hoz a tudomásomra, s nem személyesen. Nem gondoltam volna, hogy tojásokkal tér haza, hisz eddig még sosem fordult elő, hogy bármivel is hozzájárult volna a húsvéti eszem-iszom fényéhez, amelynek nálunk többször volt gyászos hangulata, mint egyebe. Harmadszor pedig...

Honnan a csudából kerítette elő a festett tojásokat?, hisz – mint említettem – senkivel sem tartjuk a kapcsolatot. Józsefem nem szöveti körül magát barátokkal, csak munkatársakkal, de még ha lennének is neki pajtásai, hímestojással biztosan egyik sem lepné meg, esetleg egy-két nyúllal, néhány tál süteménnyel.

Érdekesnek találtam a helyzetet, ezért, hogy közelebb kerüljek az igazsághoz, miután eltűnt szobája ajtaja mögött, kikerestem a szemétből a konyhaasztalon hagyott reggeli levelét. Szerencsére különösebb sérelem nem érte, így sorai olvashatók maradtak. Üzenete az alábbiakat tartalmazta:

Drágám!

Kérlek nagyon szépen, ne tegyél semmit ezekkel a tojásokkal, mert én majd mindent elintézek. Szeretném viszont, ha készítenél egy nagy adag madártejet, mire hazaérek. Mást nem is kérek tőled, hisz ez is elég megterhelő lesz számodra, én pedig rendkívül szégyellem magamat, hogy Annácska távolléte miatt reád hárulnak a hercegnői mivoltodhoz egyáltalán nem méltó háziasszonyi teendők, és jelen pillanatban tehetetlen vagyok, nem változtathatok egyre elviselhetetlenebb állapotodon.

Sokszor csókol

szerető férjed,

József

Ezek után tényleg nem tudtam, mihez kezdjek. Úgy éreztem, emberileg végérvényesen és jóvátehetetlenül levizsgáztam. Mert ha ennyit nem vagyok képes megtenni, akkor semmit, következésképp nem is érdemlem meg, hogy Józsefnek, vagy másnak választott hitvese legyek. Az olyanok, mint én, ne éljenek házaséletet, inkább vonuljanak ki egy szigetre, ott aztán magukon kívül senkit sem bántanak meg figyelmetlenségükkel.

Szerencsére nem sokáig éreztem, hogy vétkes lennék, de még érintett sem, hisz a levélben nem fogalmazódik meg pontosan, mi az, amit Józsefem elintéz. Sőt, még az is belemagyarázható, hogy csupán engem próbál megkímélni a készülődés borzalmaitól, ezért magára vállal ezt-azt. A madártejet pedig sajnálom, illetve sajnálom, hogy nem főztem meg, most pedig már nincsen miből, de remélem, hiányáért Józsefem nem fog reám sokáig neheztelni, s belátja, nem én, hanem ő hibázott, amikor írásban utasítgatott.

Ettől függetlenül a főtt tojásokat el kellett tüntetnem még mielőtt megromlanak – ebben igazat kellett adnom neki. Három kosárral indultam tehát neki a városnak húsvét hétfőn, hogy hasznosságomat is bizonyítsam, mindenekelőtt önmagamnak. Egyenesen a katolikus szeminárium felé vettem az irányt, más célpontot el sem tudtam képzelni. Közel volt, az ötlet pedig remeknek tűnt, hisz ahol sok férfiú tanul és dolgozik egyazon térben, ott mindig szükség van segítségre.

Sejtésem beigazolódott, mert az udvaron munkálkodó legények hangos ovációval fogadtak. Utólag ugyan megtudtam, hogy nőknek tilos belépniük a papnevelde területére, kivéve, ha az intézetigazgató különleges meghívására érkeznek különleges biztonsági intézkedések közepette, s lehetőleg nem akkor, amikor befolyást gyakorolhatnak a hallgatók érzelmi fejlődésére, de én ezzel most mit sem törődtem. Egyébként sem tartottam helyénvalónak, hogy a fiatal fiúk életét testi és lelki betegségek egész sorát előidéző szabályokkal nyomorgassa pár zavart elméjű egzisztencia. Utóbbiakat is féltettem persze, ám áldozataikat hatványozottabban, és ez érthető. Nem?

Lelki kötődéseim azonban semmit sem ütöttek a latban.

Minekutána a reverendák orcátlanul és megvetendő modorban azzal igyekeztek bemocskolni, hogy áthágtam az összes létező szabályt, és ezáltal halálos bűnbe estem, elhatároztam, hogy a jövőben keményen harcolni fogok az összes létező szabály ellen, amelyeknek felállítása és alkalmazása már önmagában is halálos bűn.

*

A szerencsétlen esetről Józsefemnek egy szót sem szóltam. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy még véletlenül sem adna nekem igazat, mi több, még ő is elővenne, s szelídül a fejemhez vágná, hogy mit jelent az efféle viselkedés (bár, mint jeleztem, jelenleg nem beszél hozzám). Ameddig ez így van, és nem másképpen, értelmetlen, hogy az orrára kössem személyes ügyeimet.