Midőn ezen sorokat olvassa...

...már nem vagyok pénzügyőr – olvasható egy fakó üdvözlőlapon, amely néhány órával korábban még szűzen álmodozott egy ónémet szekreter mélyén, ott várakozott birtokosára, hogy legalább ő szenteljen neki némi figyelmet, legalább ő üzenjen általa a földgolyóbis lakóinak, az utókornak és szűkebb baráti körének, mélyenszántó gondolatoknak adjon felületén helyet, kürtölje szét, mekkora drámák forrják ki magukat és játszódnak le tőle csupán néhány méternyire, pillanatok alatt

Mostanában roppantul keveset pihentem. A piaristáknál szundikáltam ugyan, de javarészt nyugtalanul és röviden, hisz folyton attól tartottam, hogy valamelyik magasabb beosztásban lévő agilis paptanár bekopogtat az én szelíd lelkű unokabátyámhoz, meghívja egy esti teára, sakkpartira, eszmecserére, s akkor vége mindkettőnknek. Vége az ő felfelé szárnyaló karrierjének, és vége nekem is. Gondolhatják, ekkora aggodalmak közepette miként hajtottam álomra ólomsúlyú fejemet. Igaz, sokat is dolgoztam, bíbelődtem a nem éppen szórakoztató hírlapokkal, amely munkálat csupán arra volt elegendő, hogy megtudjam, a csütörtöki lapszám kizárólag a polgármester intim életteréé. Az ezt követő napokban pedig azon törtem fáradt elmémet, hogy a Böge-parti villában általam megkeresett Margit miért pont a csütörtöki lapszámot ajánlotta kitüntetett figyelmembe. Arra jutottam, hogy az ügyem bizonyára kapcsolatba hozható a város elöljárójával. És mivel erre jutottam, ébredésem után nyomban ráncba szedtem magamat, és elindultam a városházára leellenőrizni, van-e alapja feltételezésemnek.

Mire odaértem, már mindenki a folyosókon szaladgált. Illetve lehet, hogy nem mindenki, csak az alkalmazottak, mindenesetre elég sokan. A rohangálók paksamétákkal a kezükben futottak egyik irodából a másikba, ahová belépve hatalmas ováció fogadta őket. Nem hiszem, hogy az öröm megnyilvánulása lett volna ez, inkább az elmarasztalásé, a dühé. A látottak alapján csakis azt hihettem, hogy a tisztviselők elhanyagolták teendőiket, és most, egyetlen nap alatt, pár órán belül igyekeznek behozni elmaradásaikat. Néhányuknak csak a haját láttam meglobbanni a huzatban, annyira siettek. Hosszú ideig egyensúlyoztam közöttük, mert vártam azt a pillanatot, amely megfelelő alkalmat teremt arra, hogy egyiküket elkapjam és szóra bírjam. A hölgy, akit végül sikerült karon ragadnom, először is rettenetesen csúnyán nézett végig rajtam. Majdhogynem senkinek éreztem erre magam mellette, csak a belső hangom intett további folyamatos büszke tartásra. Az asszonyság azonban a következő percben sem mutatott érzelmi enyhülést irányomba, sőt, egyenesen arra kért, vegyem le róla a mancsaimat. Csupán a harmadszori próbálkozásomra kérdezte meg (miután sugalltam neki, hogy megkérdezze), persze gorombán, mit óhajtok. Felsóhajtottam, és így szóltam:

-         Kedves asszonyom, a polgármester urat keresem.

-         A polgármester urat? Maga? – és megvető tekintetével ismét végigmért. – Miért is keresné maga a polgármester urat? Hah, még ilyet! Maga csak ne keressen itt senkit, főleg ne a polgármester urat! – figyelmeztetett, és fennhéjázón hátracsapta fejét.

-         A polgármester úrnak ma fogadóórája van. – fogtam rövidre mondókámat, és az ajtóra kiszögezett órarendre mutattam.

-         Ó, szóval olvasni is tud! És higgyem ezt el magának? – mondta megvetően, és nevetett. – Nem hiszem el magának. És tudja, miért nem? Mert a polgármester úr nincs is itt. A hétnek ezen a napján sosincs itt, az évnek egyetlen napján sincs itt. – magyarázta ingerlően vékony hangján, de kit érdekelt, hisz mindeközben fontos események zajlottak le a háta mögött, ahol egy alakot láttam besuhanni azon az ajtón, amelyen a fogadóórák órarendjét fedeztem fel, és bár csak egy szempillantásnyit érzékeltem a figurából, úgy tűnt, mintha Józsefem lett volna. Élére vasalt sötét zöld nadrágja és barna zakója ugyanis senkiével össze nem téveszthető.

-         Álljon, kérem, félre az utamból, hisz a polgármester urat épp az imént láttam bemenni. – vágtam vissza neki határozottan.

-         Bemenni? Hová látta bemenni? Ne viccelődjön itt velem, mert nagyon sok dolgom van! Még egyszer figyelmeztetem, tűnjön el innen! Nem szeretném, ha erőszakkal kellene kitoloncoltatnom! – és még egyszer végignézett rajtam.

-         Én sem szerettem volna kellemetlen perceket okozni magának, de tudomására kell hoznom, tisztelt hölgyem, hogy ön mától nem dolgozik itt. El van bocsátva! Mert ha hiszi, ha nem, szerény személyemben a polgármesternét tisztelheti! Igen, ne vessen reám ennyire megvető pillantásokat, hisz most már önmagától kell majd megkérdeznie naponta, kicsoda is valójában, felsőbb rangú s módú-e, mint mások. Isten önnel! – búcsúztam el tőle hirtelen, és tágra nyílt tekintetének kíséretében benyitottam a polgármester fogadótermébe.