RÉTEST ÉS LAPOT!

K. grófnő újévi kívánságai

Előre leszögezem, semmi olyat nem fogok kérni, amivel árthatnék másoknak. Már csak azért sem, mert ez az első újévi kívánságlistám, és nem lenne kedvező, ha egyből rossz benyomást keltenék a tündérekben (jó, bevallom, van bennem egy kis félsz is attól, hogy a gonoszkodás ellenem fordulhat).

Elsőnek tehát azt szeretném, ha újra kinyitna a Rétes bár. No nem azért, mert ezzel továbbra is erős konkurenciát állíthatnék a kebabosnak, akit etikátlan viselkedése miatt egyébként ki nem állok, hanem azért, mert a csődbe juttatott kisipari létesítmény volt a város egyetlen olyan tere, ahol rétes címszó alatt rétest árultak, vagyis a rétesnek tényleg rétes íze s kinézete volt. Nem mellesleg úgy hiszem, ha a helyi sütőde túlélné a válságot, a méregkeverő, alkimista kebabos végleg lehúzhatná a redőnyt (én pedig nem halnék éhen). Persze ennek elérése is lényeges szempont és cél, de mint mondtam, inkább elhallgatom, mi irányít még az elesettekkel, szerencsétlenekkel való együttérzésen kívül, nehogy valami balul süljön el. (Már csak azért sem akarom folytatni a történetet ebben a formában, mert a réteseket maguk a magyarok seperték le az asztalról azzal, hogy inkább kebabot zabáltak egész nap, erről azonban nem illik beszélni.)

Másodikként egy saját tulajdonú lapot kérek a címzettektől. Egy olyan folyóiratot, amelyben végre szabadon jelentethetném meg a gondolataimat és az írásaimat, tehát anélkül, hogy másfél évig kelljen könyörögnöm a szerkesztőnek (felajánlva neki nagy kegyesen a honoráriumomat is), rendezze már úgy a dolgokat, hogy legalább 20,5 sor nekem is jusson az 586123-ból. Sőt, megfordíttatnám a helyzetet, amelynek következtében azok imádkoznának hozzám térden állva, hogy publikálhassanak a kiadványomban, és egyáltalán, akik eddig kunyerálásra, koldulásra s várakozásra kényszerítettek.

Lennének még óhajaim, mint például néhány hónapnyi-évnyi nyújtózkodás valamelyik lakatlan, napsütötte szigeten imádott hercegem társaságában, ám ezek az igények nem tartóznak a közre s a tündérekre.

SZABAD KŐMÉRGESEK

Lebontották, szétszedték a város büszkeségének számító kar székhelyét. A Jászság Népi Együttes idén ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját, és arról volt szó, hogy kiemelkedő teljesítményére való tekintettel nagy és szép székházat építenek a kollektívának. A beruházásnak ugyan nagy elánnal kezdtek neki, ripp-ropp fel (vagy el-) is emelték az alapokat, a felsőbb szintek egy részét és egyebeket, a város apraja-nagyja járt a csodájukra, s bólogatva tapsikoltak és táncoltak a jász hagyományok iránt elkötelezett nemzedékek örömükben a patakparton. Ám azt hiszem, senkit nem lep meg, hogy ennél több nem történt, mert a munkások egyik napról a másikra eltűntek az állványokról, az építkezés pedig leállt. Most elhagyatottan ácsorog a csonk a még derűs Zagyva mellett, én meg úgy teszek, mintha értetlenkednék afölött, miért indított csődeljárást maga ellen az építkezési cég (a Hérosz /sic!/, zsebében a csillagászati összeggel), ha támogatói, megbízóik magukénak vallották a házszentelés ügyét?

Mint említettem, úgy teszek, mintha, s mindenki úgy tesz, mintha... Igazából persze csöppet sem lepődnék meg azon, ha ugyanazok a kőmérgesek, akik elmentek, térnének vissza tavasszal a falak alá, ezúttal azonban egy másik, kvázi újonnan bejegyzett, azaz makulátlan cég mezében.

Hát így jártunk. Jártak.

Akkor miként is van: szeretik-e a jászságukat, vagy nem?, imádják-e az együttesüket, vagy sem?

A JÁTÉKELMÉLET

Vegetatív életvitelemet illetően kicsit túloztam legutóbbi bejegyzésemben. A valóság az, hogy késői ébredésem után nem tétlenkedtem egyfolytában. Úgy kéne fogalmaznom, azt csináltam, amihez kedvem van (szinte mindig), mondhatnám azt is, hogy a kedvenc kispárnámtól nem messze üzemmódba helyeztem magam, jóllehet amiben én örömömet lelem, az nem mindenki szerint munka, sőt, egyesek szerint egyenesen időpazarlás, lustálkodás, semmittevés. Hát ezért nem tájékoztattam mélyen tisztelt olvasóközönségemet arról, hogy elővettem egy kortárs művészeti témát (balhét), és dolgozgattam a kifejtésén, annak reményében, hogy egyszer majd csak összeáll a tervbe vett tanulmány (és egyszer majd csak elismeri a világ leghíresebb esztétája, hogy a 21. századi művészet nem több egy nagy átverésnél). Nos, ebben az értekezésben kap majd helyet valamilyen formában a játékelmélet, például ily módon:

A kubai rakétaválság idején, 1962-ben Kennedy tanácsadói már játékelméleti módszerekkel elemezték a helyzetet, és jó előre kimutatták a konfliktus gyávanyúl-jellegét. Ez segítette Kennedyt abban, hogy korán világossá tegye a szovjetek számára: nem hajlandó kompromisszumra. Sikerült is meggyőznie Hruscsovot arról, hogy az amerikai vezetés még a nukleáris háborútól sem retten vissza. Végül Hruscsov rántotta el a kormányt.

A játékelmélet – mint tudományág – képes volt tehát bebizonyítani: bizonyos esetekben az egyetlen lehetséges racionális viselkedés az irracionalitás. Igazolta továbbá, hogy a két választásból álló játékok esetében kizárólag négyfajta csapdahelyzet fordul elő, s hogy a tényleges, életbeli konfliktusok is ennek a négy alaptípusnak a bonyolult, kusza kombinációi.

HIÁNYZÁS

Nemrégiben egyik kedves ismerősöm ezt válaszolta hogyléte felől érdeklődő levelemre: hiányoztam. És én egyből megértettem, tényleg hiányoztam a közösségi térből, ahová időnként feltöltök egy-egy idétlen fotóalbumot, mert ha látom a fényképemet a világhálón, már nem érzem magam teljesen fölöslegesnek. Mert az igazság az, hogy nem hiányzok sehonnan és senkinek, ez már így van, bele kell törődni. A vicces az, hogy egyre inkább kezdem úgy érezni, nagyon-nagyon nekem sem hiányzik már semmi és senki, pedig korábban, hozzávetőlegesen néhány hete (?) még elgondolkodtam a gyermeknemzésen (finoman fogalmazva). Azóta azonban letettem róla. Ehhez hozzájárulhatott a karácsony is, amelyet ígéretemhez híven nem ünnepeltem meg, vagyis nem vásároltam és nem állítottam fát, még cserepeset sem, hisz rájöttem, a cserepes fával sem lenne mit kezdenem pár nap múlva. Persze emiatt sokak szemében én lettem a földkerekség leggonoszabb, legszemtelenebb, legateistább egzisztenciája. De őszintén szólva, teszek rá magasról, ki mit gondol, mit mond, mit javasol.

És apropó fa: tegnap tettem egy sétát a városban, és mit láttam, mit nem?! Hát azt, hogy gyűlni kezdtek a megunt fenyőágak a kukák mellett. No, hát ezért nem úgy emlékeztem meg Jézus urunk születéséről, ahogyan a fegyelmezettek szoktak.

De nem is ezt akartam most papírra vetni (azaz nem azt, hogy én miben különbözök embertársaimtól, mi határozza meg az egyéniségemet, mitől vagyok más, szebb, angyalibb, nemesebb, keresztényebb a nyájszelleműeknél). Inkább azt, hogy annyira jól kezdem érezni magam az új krégliben, mint még soha költözködés után. Sőt, egy kicsit meg is rettentem magamtól. Tudniillik holnap egy budapesti kiállítást szerettem volna megtekinteni, ám amikor számba vettem, hogy a cél érdekében reggel majd ki kell bújnom az ágyból, magamhoz kell térnem, meg kell fésülködnöm, fel kell öltöznöm és ki kell mennem az állomásra, azonnal letettem a tervről. Olyan súlyos testi-lelki állapot ugyanis ez a mostani, amely nem több és nem kevesebb annál, hogy képtelen vagyok megválni a kispárnámtól, és sírógörcs tör rám, ha csak átvillan az agyamon, hogy jövő héten újra be kell mennem dolgozni. S ez borzasztó.

Gondolkodtam egyéb ügyeken is, természetesen – mert amúgy csak megközelítőleg viselkedtem élőlényként az elmúlt napokban –, de hiába, mert mint kifejtettem: úgy érzem, az alváson és a henyélésen kívül semmi sem hiányzik az életemből.

Mindezek ellenére mégis égető hiányérzet gyötör.

SZEMÜVEG

Amíg szemüveget viseltem, azért nem szóltak hozzám, mert féltek, hogy nem fogják tudni folytatni a gondolataimat. Amióta nem teszem fel a szemüvegemet, azért nem szólnak hozzám, mert feltételezik, bármit is mondanának, csak néznék rájuk, mint egy fakutya.

KARÁCSONY

volt, van, lesz...

Tulajdonképpen hazaugrottam pár napra, vagyis kettőre. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy otthon voltam-e. Tulajdonképpen teljesen konfúz bennem minden eme nagy időutazást követően. És tulajdonképpen nincs is karácsonyi hangulatom. Mert végülis mit jelent a karácsonyi hangulat? Fenyőfát szép csillogó díszekkel? Kényszermosolyt az esti vacsoránál? Stílenáhtot? Kürtöskalácsot és gipszangyalkákat? Ez odakinn mind megvan, még sincs semmi.

Felszálltam a buszra, s az első benyomásom az volt, hogy mindenki engem néz. Mert valójában tényleg mindenki engem nézett, illetve azt nézte, hogy mit keres ez a nő ezzel a hátizsákkal a városi buszon? Tán bolond? Mindenki nézte a hátizsákomat és engem, ülőhely már nem volt, ám senki sem állt volna fel, hogy leülhessek. Se férfi, se nő. Sőt, mindenki haragudott, hogy egy nagy térfogatú zsák van a hátamon, nem egy tenyérnyi, parfüm illatú retikül a kezemben, mondjuk, és mindenki haragudott bizonyára azért is rám, hogy nő létemre ilyen terheket cipelek a vállaimon.

Ezek után nem tudom, otthon voltam-e?

A korzón ugyanazt láttam, amit tavalyelőtt és azelőtt, no meg három-hét-tizenhét éve. De mi történt addig? Mivel gyalog tettem meg az utat a flitteres belvárosi díszelőadásig, sok mindent láttam. Láttam, hogy lebombázták a csokigyárat, a Kandiát, mert valakik úgy gondolták, Bukarestben jobb helyen lesz. Láttam, hogy a csempe- s a textilgyárral is ugyanazt tették. Láttam, hogy az üknagyapáim pénzéből emelt bérpaloták betegebbek, mint amikor utoljára találkoztunk. Mert valakik úgy gondolják, ha meghalnak, akkor porrá válnak, és jöhet a helyükbe a számukra dollármilliárdokat hozó beruházás. És láttam sok-sok idegen és gonosz embert, olyanokat is, akiket szívesen felpofoztam volna, bár lehet, korábban sosem futottam velük össze.

Vagyis nem tudom, otthon voltam-e egyáltalán. A legvalószínűbb, hogy nem. Hisz akikhez tartottam, azok már a sírban vannak és külföldön. Ha pedig ők nincsenek, nyugodtan bevallhatom végül magamnak is: a rengeteg rossz emléket és a megszámlálhatatlan újraharagszomrád-megvagyoksértődve ismerőst leszámítva semmi sem köt már a szülőhelyemhez. Mi több, egyre jobban gyűlölöm, egyre fájdalmasabb rosszullét környékez, ha mennem kell oda, ha jegyet kell váltanom a Kürtös felé tartó vonatra, jóllehet a kalauz állandóan kedveskedik nekem valamivel. És még csak nem is a fajtámból való az, aki kedveskedik, hanem a szomszédos nép fia, lévén, hogy a vértesóm ezúttal is megvág 250 forinttal. Mondja, 500. És én készítem is elő az ötszázat, szinte boldogan, hogy ni, miután a menetrend hézagossága miatt két és fél órát idétlenkedem Békéscsabán (ahol kínomban ismét megtekintem a már milliószor megtekintett összefüggő panel-együttest és betonkolbász-kerítést), csak ötszázat kérnek egy pót-pótbilétáért a Maros IC-re a MÁV-nál, mennyire rendesek. Holott egy fenét.

Persze előfordulhat, az a baj, hogy folyton ilyen késői órákban veselkedek neki a naplóírásnak. Lehet, hogy az állandósult rossz kedvemet, amelytől aligha fogok egyhamar megszabadulni, a kialvatlanság okozza. Lehet, a halálos lelki fáradtság teszi, hogy idén sem sütök-főzök majd, ahogy illik, ahogy elvárja tőlem a saját butaságába belefásult társadalom, és a lépcsőházat sem fogom elárasztani a savanyú káposzta illatával. Tehát bocsásson meg nekem az Úr, hogy idén sem állítok karácsonyfát, idén sem kavarok ünnepkor tejfölt a levesembe, idén sem küldök senkinek téli tájas, jászolos, beiglis képeslapot, és idén sem fogom megnézni a marhaságokat a tévében. De azért békés szentestét mindazoknak, akik valami csoda folytán belebotlanak a blogomba.

Fón etikusan

Ó egek! Hogy mennyire utálatos tudok én lenni még ilyen késő este is. Mit este?!, szombat éjjel fél kettőkor, amikor a legtöbben a huszonhetedik borukat szopogatják, de közben az üveg törékeny nyakára támaszkodnak, mert ülni bizony mankó s pálinka nélkül már nem tudnak. De én! Én ilyenkor bosszantom soraimmal a társaság már bealudt tagjait, mert bizonyára örömömet lelem abban, hogy csengőhangomra felébrednek, és hirtelen nem tudják, hol vannak, ezért kérdezetlenül is mindent bevallanak. Hát ne igyatok alkoholt korlátlan emberek, és ne döfködjétek álmotokban a villát a mosdókagylóba!

Valójában kicsit igazuk van az ilyeneknek is, mert tényleg perverzkedek általuk, de mint mondják, nem nagyon, sőt, megbocsáthatón, kedvesen és érzékenyen, mint egy szerethetően büszke nő, aki tényleg jól érzi magát, ha sikerül néhány fáradékonyan szeszelő férfiba szuflát lehelnie, s közben megtévesztenie görgőiket, főként, ha a csókos ajkú illetők még hálásak is neki, amiért ilyet tesz velük. Amiért érdemesnek tartja őket arra, hogy értekezzen velük bármikor bármiről. Csak bátran hát, ha csörög, hajtsátok fel nehéz buráitokat a kispárnáról, hogy kényelmesen beszélgethessünk a paplan alatt. Szorítsatok fehér ingeitekhez legalább most, általánosítva pedig legalább akkor, amikor felhívom magamra a figyelmeteket. És ha szabad még szólnom mindezek után, ne halszálkás öltönyben feküdjetek le a virágmintás ágyneműre, s ne vasalatlan cipőre húzott zokniban, és ne a telefonnal a szájüregetekben, hogy azonnal meghalljátok, ha zörren. Ez ugyanis árulkodó jel képes lenni még ebben a késői órában is.

És engedjétek meg, hadd mondjam el ezt is, ha már felültetek: már gyermekkoromban utáltam a jól fésült bácsikat, akik tízkor ágyba bújnak, hogy öregségükre megőrizzék bababőrüket. Ez fölösleges, a kor előrehaladtával ábrázatotokon sem a pihenés, sem a szappan nem segít, sőt, inkább ront. A körmötök viszont legyen folyton gondozott, ha lefekszetek tízkor, ha nem, az állkapcsotok úgyszintén, no meg az orrotok alatti édes kis vájat, de ne vigyétek túlzásba, nehogy befelé kezdjen el nőni pompás szőrzetetek. Ha kell, beteszek egy fésűt az oldalzsebetekbe, van már ilyen terű gyakorlatom. Tudniillik ahány férfinak sikerült kivernem az álmot a szeméből egy időre, annyi fésűt kellett életem során összevásárolnom. Egy adott ponton túl persze ebbe is beleuntam, következésképp a fésűket is megutáltam, és a velük egyenrangú törülközőkkel együtt mindeniket kihajítottam a házamból. Az ember tartsa ellenőrzés alatt a környezetét, rendben és titokban, akár a magánéletét, ám a kontrollnak semmilyen vonatkozásban nem szabad érintkeznie az én éjszakai foglalkozásommal. Az almacsutkának sem.

Nem utolsó sorban: amennyiben naponta szépen megfésülködtök, mert a szélnemfútta frizura a mániátok, vagy azért, mert hiúk is vagytok, nem csak perverzek, mint én, akasszátok vissza a szekrénybe sikkes öltönyötöket. A kettő párosítása nem inspirál, de azért kösz, hogy meghallgattatok.

Annyi könyv

van a piacon, és annyi, de annyi a szobámban és a ruhásszekrényemben (többnyire a szolnoki vasútállomás aluljárójában vásároltak), hogy nehéz számon tartanom, hány is, mi is. Mégsem tudom, melyiket vegyem a kezembe úgy, hogy fél óránál tovább kibírjam a társaságában. Igen, félek. Félek magamtól és félek a könyvtől, a szerzőjétől, a kor tehetségeitől, rettegek, hogy ismét a földhöz fogok valamit vágni, előbb a könyvet, aztán magamat, esetleg fordítva. S követi majd a dühöt a teljes kiábrándulás és tettnélküliség. Egy ideig, az újrakezdésig.

Így hát beálltam a sorba, hogy nagyobb baj ne essék, és mint mindenki más manapság, amikor nehéz helyzetbe kerül, segítséget kértem a földhözragadtak szürkeállományától, rákattintottam a google-ra, hogy megkeressem a 2011. év legjobb magyar könyvét. Ám a rendszer nem dobott ki semmit (tavaly még sikerült valamit előkaparnom a netes szeméthalmazból). Valójában regényt kerestem, hisz az egyéb kategóriájú kiadványokat már nem is követi senki figyelemmel, hát még az a rengeteg kultúrblogger, weboldal-adminisztrátor, -szerkesztő, akiknek ez lenne a dolguk. Úgyhogy nem maradt választási lehetőségem, várom a beígért, félig-meddig pofátlanul megrendelt verseskötetet. Hátha...

Most vagy a rendszer hibás, vagy nem született jó magyar könyv 2011-ben, vagy én vagyok, lettem ügyetlen (és válogatós?).

(Ha nagyon őszinte akarok lenni, találtam egy közeli ismerősnek tűnő tízes listát, amely lajstrom azonban nem győzött meg, hisz inkább kanonizált sztárírók, kisistenek összeírásának látszott, mintsem valóságábrázolásnak. És amúgy is kívülről fújja már mindenki a neveiket, még álmában is. Úgyhogy lapoztam. Elnézést.)

Hogy ne várjál rám sokáig!

NYITVA TARTÁS

           

Hétfő: 19-12,59 óráig

Kedd: Elmentem ebédelni!

Szerda: 6-6,03 óráig

Csütörtök: Rögtön jövök!

Péntek: Áramszünet (de már értesítettük a villanyszerelőket!)!

Szombat: Leltár. Szíves elnézésüket kérjük!

- Szia! Ne haragudj, de tényleg nem értem rá a héten, nagyon sok volt a melóm.

- Hali! Tudom, kerestelek, ám hétfőn, ha még emlékszel, át kellett állítani az órát, és én, a fene vigye el!, előre toltam a mutatót, nem hátra, kedden fizunap volt, de mindegy, mert végül nem kaptuk meg a pénzt, hiába vágtuk magunkat vigyázzba az automatánál, kiürítették előttünk. A szemtelenek! Szerdán 6,028 órakor értem oda, ezért a kolléganőd épp az orrom előtt lakatolta le a rácsot, csütörtökön viszont túl korán érkeztem, és nem volt kedvem órákig ácsorogni, pénteken nem leltem meg a boltot. Szombaton bejutottam, viszont valaki rám zárta kívülről az ajtót, ezért hívlak most a céges telefonról. Ha van időd, el tudsz ugrani, hogy kiengedjél? Ugye nem haragszol, de... Hahó! A fenébe is, nem hallak. Mit mondtál? Hogy hétfőn árufeltöltés lesz, ezért nem jön be senki? No nem baj, jövő szerdán legalább nem otthonról kell elindulnom, így elkésni sem fogok. Bejössz egyébként aznap? Csak azért kérdem, hogy ne várjak rád sokáig.

TESTVÉRNÉPEK (a dákok és a honfoglalók)

Ma már másképpen írnám meg, de nem ez a lényeg...

Dák leletek váltják fel a magyar honfoglalókat?

Megkezdődött a római katolikus püspöki palotában székelő Körösvidéki Múzeumnak a hajdani Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola épületébe történő, több hónapra saccolt átköltöztetése. A kollekciók dobozolása kapcsán annak néztünk utána, hová, milyen múlttal bíró ingatlanba kerülnek az intézmény nemzeti vagyonnak tekintett relikviái.

"Úgy tudom, az iskola dísztermének falán egy nagy festmény volt látható. Ha nem csal az emlékezetem, az alkotás a honfoglalást ábrázolta, és a hatalomátvétel után nem tüntették el onnan: azt vagy egy vászonnal takarták le, vagy pedig deszkákat helyeztek rá. Én az édesapámtól hallottam felőle, ám sajnos ő már nem él, noha egyike volt a szemtanúknak, így érdekes, mára már feledésbe ment részletekkel is szolgálhatott volna" - áll abban a levélben, amelyet olvasóink egyike juttatott el szerkesztőségünkbe.

A magyar honfoglalókat megörökítő festményre, illetve annak emlékére azonban minden igyekezetünk ellenére sem leltünk rá. Egyfelől az ingatlanba nem kaptunk bebocsátást, bár a katonaság már kivonult onnan, és állítólag már dolgoznak is odabenn (jóllehet a munkálatoknak semmi jelét nem észleltük), másfelől az általunk megszólaltatott helytörténészek eleddig még nem találtak írott említést az alkotásról. Kupán Árpád, a 19. és a 20. századi Várad egyik ismerője például egyetlen olyan feljegyzéssel, újságcikkel sem találkozott, amelyben bár csak egy utalás is szerepelne a műalkotásról. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a kép nem létezett, létezik.

A valójában még el sem kezdett felújítás befejezését amúgy 2007-re tervezik. Ezzel együtt az idei múzeumi napokat már új székhelyükön szeretnék megünnepelni a közgyűjtemény alkalmazottai, akik mostanság a muzeális anyag leltárba vételével bajlódnak. A javítások ütemét, a munkálatokhoz szükséges pénzek kiutalásának gyorsaságát, illetve az átalakítandó laktanya nagyságát tekintve feltételezhetően erre nem fog sor kerülni.

Levélíró olvasónk arról a Gábor Áron-szoborról is említést tesz, amelyet a tanoda udvaráról tüntettek el az illetékesek még a kommunizmus idején. A kompozíció eredetileg az épület parkosított előterében magasodott, ám az akkori hatóságok úgy vélték, ott túlságosan szem előtt van, ezért elmozdították onnan. Végleges eltávolítására az iskola 1945. évi megszűnése szolgáltatott elegendő okot.

Megfejtendő múltbeli rejtélyből tehát bőven akad, az viszont biztos, hogy a nagyvarjasi Oláh Sándor által 1942-ben készített szobor már nem kerül vissza Nagyváradra. Az ágyúöntőt megmintázó alkotás 1971. szeptember 8. óta ugyanis Kézdivásárhely főterének egyik ékessége: hányattatott sorsáról, létrejöttének körülményeiről a talapzatára felszerelt, majd 2003. június 27-én leleplezett háromnyelvű (román, magyar, angol) emléktábla tanúskodik. A hadapródiskola első ízben 1898-ban nyílt meg, és 1918-ig a magyar királyi honvédség tisztikarának az utánpótlását szolgálta.

Észak-Erdélynek és a Partium egy részének újbóli Magyarországhoz való csatolását követően, 1941 októberében ismét megnyitották a képző kapuit, mégpedig azzal a céllal, hogy tüzérségi hadapródiskolaként a magyar királyi honvédség tábori, valamint légvédelmi tüzérségi fegyverneme részére hivatásos tiszteket képezzenek ki. Az iskola akkor vette fel az 1848-49-es szabadságharcokban vitézsége révén kitűnt székely honvédség tüzér főparancsnokának, a legendás hírű ágyúöntőnek a nevét. Az 1943-ban megejtett szoborállítást is ez a névcsere indokolta.

A szaktárca utasításainak megfelelően a honvéd hadapródiskolák bentlakásos katonai tisztképző intézetek voltak. A tanoda első négy évfolyama a latin nyelv tanulására nem kötelezett gimnáziumi osztályoknak felelt meg, ám a tantervben elméleti és gyakorlati szaktantárgyak is szerepeltek. Az 1944. évi háborús események más irányt szabtak az iskola oktató-nevelő tevékenységének. 1944 szeptemberében a tanodát áttelepítették Kőszegre, onnan pedig Sümegre. A képző történetének utolsó szakasza Németországhoz, valamint Ausztriához fűződik, hisz az első négy évfolyamot 1945-ben az említett két ország területére költöztették, ahol a hallgatók zöme fogságba esett.

Mindenképp megemlítendő, hogy a hadapródok egy része 1944-ben, a karácsonyi szünet alatt Budapest bekerítése miatt a magyar fővárosban rekedt, és részt vett az úgynevezett Morlin páncéltörő csoport harcaiban. Az életben maradottak szovjet hadifogságba estek. Ezek után jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: lesz-e majd a felsorolt eseményeknek, személyeknek, túlélőknek és áldozatoknak emlékszobájuk a leendő múzeumban?

Gurzó K. Enikő
Reggeli Újság

2006.01.20

Nem tudom,

mond-e bárkinek is bármit a Harrison Fawcett név. Néhányuk megítélése szerint valószínűleg igen nagy jelentőséggel bír, hisz ha máshonnan nem is, a „nagy” filmek és a még nagyobb díjak világából biztosan ismert.

Nekem azonban ez a név sem jelent semmit, bocsánat. Nem jelent semmit, mert elsősorban nem szeretem, ha valakinek így kezdődik az élete, az életrajza s a karrierje (még akkor sem, ha több tíz, száz, ezer kiadott kötetből épít magának emelvényt):
sorkatonai szolgálata alatt paranormális jelenségekkel szembesült.

Éspedig nem azért nem tetszik, mert nem hiszek a paranormális jelenségek valódiságában (jóllehet tényleg nem hiszek), hanem épp amiatt nem tetszik, hogy a sorkatonai szolgálat alatti paranormális jelenségekkel való szembesülést úgy tálalja, mintha különleges, kizárólag őt megillető, egyedi eset lenne, s hozzáteszi: tehetségét, különleges tudását tulajdonképpen ezeknek a találkozásoknak köszönheti.

Egészen halkan kérdem: van valaki, aki nem hallott még a sorkatonai szolgálat paranormális jellegéről?

Aki tehát ekként, efféle mesékre támaszkodva próbálja eladni a könyveit, egyből hiteltelenné (hogy mást ne mondjak) válik – számomra. Igaz, a szerző a sci-fi-hez kötődik elsősorban és állítólag. Azaz sci-fi-t ír. Én viszont nem. Azaz se nem kötődök a sci-fi-hez, se nem írok sci-fi-t. Most sem, csakis a színtiszta valóságot vázolom fel. Ezennel pedig vissza is térek az előbbiekhez, és még egyszer aláhúzom: aki szerint a sorkatonai szolgálat alatt tapasztalt paranormális jelenség a sci-fi körébe tartozik, legyen az bármi is, nem lehet (jó) sci-fi-író. Mert az ilyen nem sci-fi-t ír, hanem történelmet, főként, hogy tanult szakmája szerint katolikus teológus. Igaz, csak távmunkásként az.

Állítólag.

Élet a gatyán kívül

Mozgalmas errefelé az élet. Csúcsidőben kb. annyian járnak az utcán, ahányan a fenti ábrán láthatók. Könnyű tehát itt toleránsnak lenni, könnyű jóban lenni a szomszéddal, könnyű fenntartani a közbiztonságot. Ha a rendőr kimegy a közútra, ezt látja:

Vagyis szép időben megnézheti a tükörben, jól áll-e rajta az uniformis, nem-e kötötte meg ferdén a nyakkendőjét. És hogy egyáltalán felvette-e az unikornisát. Pardon, az uniformisát.

Mert az a hír járja, hogy... Majd elmesélem kicsit később.

A Jászság ugyanis sosem a vendégszeretetéről volt híres (lehet, halkabban kéne írnom?). Persze egyébről sem, és ezt már Petőfi is megjegyezte, amikor állítólag megszállt itt Sismiséknál (nem-e esetleg Susman/n/éknál?), az erdődi Júlia töröknek aposztrofált rokonainál, és én inkább hiszek neki, a poétának, mint az utókornak. Elvégre miféle az a hely, ahol a nemzet koszorús költőjéről csak azt jegyezték meg, fel, be a naplóba, hogy levette a nadrágját, mert melege volt, és egy szál gatyában ült ki vasárnap a ház előtti lócára, megbotránkoztatva ezzel a templomba igyekvő makulátlan jász asszonyokat.

No sebaj, ha számukra Petőfi csak ekkora nyomot hagyott a kollektív emlékezetben és a magyar művelődéstörténetben, hát legyenek boldogok a benyomásukkal. Érdekes amúgy, mert azt viszont nem tudják, mikor járt itt, és hogy egyáltalán járt-e.

Meg is értem őket, mivel a bereteszelt ajtók mögött gyorsan elfelejti az ember az ilyesmit. Hisz van egyéb gondja. Például, hogy az egyetlen szórakozóhely, ahol magán kívül talán mással is találkozna, vasárnap így fest:

Pont.

Vagyis pont vasárnap van zárva, a hét egyetlen munkaszüneti napján. Ilyen körülmények között minek is dugják ki az orrukat az utcára?

Minek? Hisz az adventi vásárra is csak hálni jár a lélek – szintén vasárnap délután:

Vagy azért induljanak el bármerre is, hogy rádöbbenjenek, övék lett az ország legocsmányabb hídja?

Én elhiszem, hogy a manók mesebeli hidat akartak idevarázsolni. Hisz hol másutt babarózsaszín a híd, ha nem a mesékben? De akkor is, ilyet nem szabad csinálni, hisz– kérem szépen – ez nem mese, ez maga a valóság! Számolni kellett volna időben azzal, hogy a jó manóknak nincsen pálcájuk. Azaz varázspálcájuk.

És végezetül még egyszer el kell ismernem, a jász népnek igaza van abban, hogy nem mozdul. Üljön csak odahaza, zárja be hétszer maga mögött az ajtót, húzza le a redőnyöket is, mert ha fegyelmezetten ül a seggén, csücsül a tévé előtt és nézi a faktorokat, legalább arról sem vesz tudomást, hogy tőle két lépésre állították ki az ország legízléstelenebb adventi koszorúját.

Szerencsére tiszta jóínydulatból.

VIRÁG

Nem is tudom, mikor kaptam utoljára virágot. Virágot férfitól. Nem mintha nőtől kaptam volna, de a nőktől nem is várom el, hogy virággal kedveskedjenek nekem. De a férfitól elvárom! A férfitól annál inkább. Persze lehet, azért nem kaptam, mert férfiak nincsenek már, vagy vannak, de elnemtelenedtek. Ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor ezt kell kérdeznem: mikor kaptam utoljára virágot csak azért, mert nő vagyok? Csak azért, mert én én vagyok? Csak azért, mert érdemesnek tartanak rá. Csak azért, mert szeretnek. És nem magukat, hanem engem.

Egyszer azért kaptam virágot, amióta felnőttem, de csak azért, mert úgy illett. Mert úgy illett, hogy a publikum lássa, az a valaki, aki virágot nyújt át nekem, mennyire illedelmes. Mennyire férfi. Mennyire szerethető. Kellemes jelenség. Úriember. Mennyire megérdemli a fizetését, és azt, hogy az legyen, aki. Ez a bizonyos aki ellenben csoportot alkotott, azaz több ilyen aki alkotott egy csoportot, a közösséget pedig egy nő irányítgatta a háttérből. Ha ez a nő nem ügyeskedett volna a háttérben, azon az ünnepségen sem kaptam volna virágot.

Utoljára a szülinapomon kaptam virágot szeretetből, odahaza, a rokonságtól.

Marad tehát a kettes számú megoldás: a művirág a vázában.

De inkább a hármas: az üres váza a csupasz asztalon.

Huszár Virginiája

A Virginia cigaretta teljes vizuális megjelenítését - a csomagolástól a reklámig - Huszár Vilmos magyar képzőművész* dolgozta ki 1926-ban. A dohánytermék dobozán az akkori hírességet, Miss Blanche színésznőt jelenítette meg, amint éppen cigarettázik. A fiatal hölgyek dohányzása ugyanis abban az időben jött divatba, s szinte egyet jelentett a nők függetlenedésével, szabadságával, egyenjogúsági törekvéseivel.

A complete visual identity – which included packaging, advertising and point-of-sale displays – for Miss Blanche Virginia cigarettes was created in 1926 by Huszár Vilmos, a famous hungarian painter**. The concept drew on the imagery associated with the emergent „New Women”, or Flappers. The Flappers were perceived as young, single, urban and employed, with independent ideas and a certain disdain for authority and social norms. The smoking of cigarettes was closely associated with their new found independence.

* Huszár Vilmos Budapesten született 1884. január 5-én. Alkotói fénykorát Hollandiában töltötte, ahol egyik alapító tagja lett a De Stijl c. folyóiratnak, s a lap körül kialakult művészeti mozgalomnak. Egyébként Budapesten tanult az Iparművészeti Főiskolán, nyaranként a nagybányai művésztelepen vagy Hollósy Simonnál Técsőn festett, de Münchenben is járt tanulmányúton. Az 1900-as évek elején naturalista stílust sugárzó portréfestményekkel jelentkezett a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain. 1905-ben kivándorolt Hollandiába, eleinte Voorburgban, majd Hágában élt; a képzőművészet több ágában szerzett ismereteket, ennek köszönhetően az épület-plasztika, a belső építészet és a színes üvegablakok készítése terén is kapott megbízásokat, sőt bábkészítéssel, valamint színházi jelmeztervezéssel is foglalkozott.

** Vilmos Huszár (1884 - 1960) was born in Budapest, Hungary. He emigrated to The Netherlands in 1905, settling at first in Voorburg. He met other influential artists including Piet Mondrian and Theo van Doesburg, both central figures in establishing the De Stijl movement with Huszár in 1917. Huszár also co-founded the De Stijl magazine and designed the cover for the first issue.

In 1918 he designed interior colour schemes for the bedroom of Bruynzeel House in Voorburg. From 1920 to 1921 he collaborated with Piet Zwart on furniture designs and (than) with Gerrit Rietveld on an exhibition interior for the Greater Berlin Art Exhibition.

Many of Huszár's works (paintings and sculptures) are only known through photographs that appeared in De Stijl, or from photographs taken by the artist himself.

Huszár died in Hierden in 1960.

Leglegek

Szép kis könyvet konstruált a minap egyik brit bajtársam (nocsak, meg sem jegyeztem, férfi-e, esetleg nő az illető) a világtörténelem legvérmesebb, vagy ahogyan ő fogalmaz egészen finoman, legbrutálisabb, legveszélyesebb asszonyairól, vagyis a leglegekről (fejedelmek, királyok, pápák, űrhajósok, tűzoltók nyilván ilyen szerepkörben nem tetszeleghetnek). Főként ázsiaiak szerepelnek eme nemes kiadványban, többek között Báthory Erzsébet, ám ezt zsigerből sejthetik mindazok, akik csak egy pillantást is vetnek a kötet címére, amely már nem is tudom, pontosan miként hangzik, mindenesetre ez** a fehérnép pózol a borítóján.

**

Tulajdonképpen vele kezdődött globális kultúrkalandom, azaz a fotó elkészítéséhez modellt álló hölgyeménnyel, aki beerőszakolta magát példásan rendezett életembe, s így a szokványosnak induló shoppingtúrámat is teljesen felborította, hisz miután megláttam, az első reakcióm valahogy így hangzott: "Atyaúristen, híres lettem!" Hogy miért is? Hát nem igazán a brutalitásom miatt, bár nem kizárt (minden megeshet kies ez vidéken), inkább az egyik leglátogatottabb közösségi portálon (és mondjuk ki már végre nyíltan a nevét: a facebook-on) való jelenlétem okán, mivel jobb dolgom (portrém) nem lévén, fárasztó keresgélés után választottam magamnak egy arcot a netről, és mit ad Isten, hát az övét.

És hol történt mindez? Természetesen a korzón tesco-ban (a teszkóban), ahol a könyveket a kínai falatozó szomszédságában forgalmazzák, talán nem is véletlenül (mert a kínai kaja állítólag olcsó s kiadós, bár én ezt még nem tapasztaltam, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amíg az ember jól elvan magának a gyorskajálda reciklálható székében kedvenc kígyóival, békáival, addig áttanulmányozhatja a nem éppen bagóért árult katalógust).

Ami visszatartott attól, hogy pénzt adjak ki érte, a következő:

1. szinte ott, helyben kiolvastam a vaskos kötetet,

2. mindössze 3800 forintot kérnek az újrahasznosítható papírkötegért (ennyiért akár egy tudományos tézis is az enyém lehet).

Igaz, sok benne a fekete-fehér illusztráció. Hisz milyen is lenne egy nőkről szóló kiadvány képek nélkül?

Mindezektől függetlenül előfordulhat, hogy kikölcsönzöm a tékából.

(Ugye nem baj?)

Borforraló

Na igen, ez a forralt boros (azaz forraltboros) biztosan reám vár. És ha még szegfűszeget is tesz a lébe, no meg valami csípőset, akkor már tényleg nagy lesz bennem a káosz, hisz egyre elviselhetetlenebb a mehetnékem. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy még mindig nincs netem, sőt, még tévéantennám sincs (de már közel járok ahhoz, hogy legyen mindkettő), aminek következtében nem követhettem pl. figyelemmel, hogyan telt el a december elsejei nemzeti ünnep (amely mellesleg a szülinapom), összevertek-e valakit, vagy sem, lehányták-e Szent István ledöntött szobrát, esetleg a Petőfiét, vagy sem, letörték-e a Mátyás-szobor lovának a farkát, vagy sem. Továbbá arról sem szerezhettem tudomást, hány magyar nyelvű feliratot loptak le a nagyváradi közhivatalokról, hányan kötöttek (követtek el) vegyes házasságot (vegyesházasságot), és hány magamfajtát (magam fajtát) küldtek el melegebb éghajlatra, csak úgy, unalomból, csakazértis. Szóval mennék is, maradnék is. Mert az összkomfortot hamar megszokja az ember, ám a rosszat sem felejti el egykönnyen (csak akinek szorulása van, az nem xarja le). 

*Ha a december elsejei nagyzolók tudnák, mennyire unalmas /itt/ nélkülük, akkor biztosan tűzbe dobnák a zászlóikat. 

**Mára ennyit a forraltborról és a forralt borosról.

...s délről fekszik az Thömös War

Íg(y) napkelet, s délről fekszik az Thömös War,

Kis Thömös át folyván benne, s körüll u(gy)an csak.

Három hónapon át tartó nyári ásatások során a temesvári Hunyadi-kastély belső udvarán - mindössze fél méterrel a talajszint alatt - egy középkori torony alapjai kerültek napvilágra, amelyet I. Károly Róbert magyar király építhetett 1315 körül.

A 2009. évi feltáráson számos 14-17. századi használati tárgy került elő. A kormeghatározást illetően ezek közül az 1330-ban, I. Károly Róbert idején vert ezüst dénár a legbeszédesebb, de akadt 16. század eleji, II. Ulászló-féle pénzérme is, továbbá egy csontból készült furulya és egy varrótű, valamint egy füles cserépbögre, egy kályhaszem, több cseréppipa, mázas kerámiapohár, majolikatányér-töredékek. A kastély falai körül dúlt ádáz harcok emlékét egy bőrrel bevont bronz kardhüvely-maradvány és mintegy negyven darab nyílhegy idézte. A leletek alátámasztják azt a feltételezést, hogy Temesvár mindvégig megtartotta stratégiai kulcspozícióját és ismételten a törökök elleni hadjáratok kiindulópontjaként szolgált. Ezért látogatott el többször is a városba I. Lajos és Zsigmond király, akiket - minden bizonnyal - a volt királyi kastélyban szállásoltak el. A 15. és 16. század folyamán az épület székhelye volt a temesi ispánoknak, akiknek sorában az Ozorai Pipóként emlegetett olasz Filippo Scolari hadvezért és a törökverő Hunyadi Jánost is számon tartják.

A Bánsági Múzeumot befogadó ingatlan a város legrégebbi műemléke. A magyar Anjou-ház alapítójának rendelkezésére a már meglévő épület helyén 1307-ben húzták fel a kastélyt. A magyar főnemesekkel vívott háborúskodások idején ugyanis - az itteni országrész királyhű oligarchái okán - 1315 és 1323 között a királyi udvartartás Temesváron tartózkodott. A feltárt lakótorony a kastély központi magját képezte, de egyúttal védelmi célokat is ellátott. Falai téglából épültek, alapozásként pedig tölgyfacölöpöket használtak – velencei mintára – olasz mesterek közreműködésével, mivel a torony a Temes folyó ágai által védett szigeten állott. A mocsaras talajban az évszázadok alatt a gerendák elkorhadtak, így csak ezek üregei maradtak az utókorra. A négyzet alakú lakótorony oldalai egyenként tizenegy méter hosszúak voltak, magassága közel húsz méter lehetett. A tornyot a sarkokon előbb támpillérekkel erősítették meg, később kör alakú saroktornyokká módosították a régieket. A továbbiakban védőfalakat is emeltek, amelynek következtében a 16. században kifejlődött a négy saroktornyos kastély.

1552 és 1718 között Temesvár az oszmán birodalom egyik tartományi központjává minősült át, a kastély pedig a török főhivatalnokok székhelyévé vált.

Az illusztrációként használt rajzot a 17. század kezdetén török fogságba esett Wathay Ferenc magyar főúr készítette a városról, amely grafikára lúdtollas kézírással a következőket jegyezte fel: „Így napkelet, s délről fekszik az Thömös War. Kis Thömös át folyván benne, s körül ugyan csak”. Szintén ő tüntette fel a lapon „Az War”, „Waros” „Tömlöcz” vagy „Bassa háza” elnevezéseket. A települést Savoyai Jenő osztrák herceg seregei 1716-ban szabadították fel, a kastélyba ezután a katonaságot költöztették be. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején az ingatlan újból súlyosan megsérült, ezért 1856-ban romantikus stílusban újjáépítették.

nagyon hiányzol

HOW TO SIGHT-IN

The foe oft-times having the foe in sight,

Is tired with standing though he never fight.

(S mint harcos, ha ellenségre talál:

lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.)

J. Donne/Faludy