Japán virágkultúra

Az Ikebana, más néven Kado, mára már az egész világon ismert. Az a tisztelet, tekintély és spirituális légkör viszont, amely Japánban övezi, nehezen érthető az európai ember számára. Az alábbiakban a távol-keleti virágrendezés történelmi, vallási hátterébe nyújtok betekintést.

Gyökerek

Japán éghajlata, őshonos növényzete mind az európaitól, mind az ázsiaitól különbözik. A szigetországban fenyőerdők és lombhullató fák keverednek bambusz ligetekkel és szubtrópusi örökzöldekkel (fényes levelű fákkal, cserjékkel). A vulkanikus szigetek földrajzi adottságai, a jól elkülönülő évszakok és a bőséges csapadék sokszínű tájat hoztak létre.

A hónapról hónapra folyamatosan változó természet iránti csodálat sokféleképpen jelenik meg a japán kultúrában. Az első ismert versgyűjtemény, a Mannyoshu (Kr. u. 759) például természeti képek segítségével fejez ki emberi érzéseket.

Az említett különleges adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában keresendők. Az őshonos animisztikus politeizmus, a shinto, a természet egyes elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Ennek megfelelően szent helynek – Yorishirónak – tekintették a hatalmas, öreg fákat, hegycsúcsokat, mivel úgy vélték, bennük/rajtuk laknak a felsőbbrendű lények. Bizonyos rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal.

A 6. században szertartásaival és művészetével párhuzamosan a buddhizmus is meghonosodott Japánban. Ezzel egyidőben jutottak szerephez a virágok a ceremóniákban. A hagyományokhoz alkalmazkodva kezdetben lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, a „dekorációt” később jelképes értékű növényekkel egészítették ki. Ez a Tatebana (álló virágok), a mai Ikebana őse, amelynek szigorú szabályok szerint felépített kompozíciója a szentnek tekintett Meru-hegy hét aspektusát jeleníti meg.

A kertművészet és a virágrendezés a 10. században jött divatba a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból, a Párnakönyvből, illetve a Gendzsi Regényéből tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. Aztán egy 13. századi beltéri építészeti innováció végleges otthont teremtett a virágoknak. A mai japán faépítészet alapja, a Shoin-zukuri stílus ugyanis létrehozta a tokonomát, amit alkóvnak szoktak fordítani, noha a szó nem fejezi ki a találmány lényegét. A tokonoma egy olyan, megközelítőleg 1,8 x 0.9 méteres emelt szintű fapadlójú beugrás, amelynek hátsó falán képtekercs lóg, előtte pedig értékes tárgyak sorakoznak. A virágkompozíciót általában a padlóra vagy az oldaloszlopra helyezik, azért, mert a japánok a földön, párnákon szoktak ülni vagy térdelni. A tokonoma tehát egy szent mikrokozmosz a szobában.

A japán barokk

Azt követően, hogy a Tatebana és a Rikka-kompozíciók egyre díszesebbek lettek, de ugyanakkor túlszabályozottakká, merevvé, s technikailag nehezen megvalósíthatókká váltak, kialakult a virágkötő mesterek csoportja. Közülük Ikenobo Senko (1573-1600), a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első Ikenobo virágrendező iskolát. Stílusát a szimmetria és a trianguláris szerkesztés jellemezte. Kompozícióinak központjában az ég vonala található, amit ő Shinnek nevezett. Az embert szimbolizáló Soe-vonal ettől kissé balra helyezkedik el, és a Shin magasságának kétharmadáig ér. A legalacsonyabb a föld vonala, a Hikae, amely előre dől. Ikebono színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat alkalmazott – krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy épp ebben a barokkos korszakban született meg a korábbitól merőben eltérő, minimalista Sukiya stílus is, amely összefonódott a teázás ceremóniájával, illetve a zen-buddhizmus egyszerű, igénytelen szellemével. Ennek az irányzatnak a kiotói Katsura Rikyu palota a legismertebb építészeti emléke.

A Sukiya típusú teaház esztétikája egyébként máig átszövi a japán kultúrát – a monokróm túsfestményeket éppúgy, mint a színkoordinációt és a kerttervezést. A belőle kifejlődő új virágrendezési stílus, a Nagaire, könnyed, informális, kötetlen, és a Tatehana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Apró növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ természetesnek ható gondtalansággal. A virágrendező iskolák mindenike ennek a két, egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

 

Nyugatosodás?

A Meidzsi dinasztia 1868. évi reformja az ország két évszázados bezárkózásának a végét jelentette, s a nyugati kultúra gyors elterjedésével járt együtt. Új esztétikai elvek, kifejezési formák, virágok, vázák jelentek meg. Mivel ezeket a kísérleteket a puristák (tradicionalisták) nem tekintik valódi Ikebanának, a kötetlen stílust Zen'ei Ikebanának, azaz avant-garde virágnak nevezték el.

Teshigahara Sofu, a Párizst és Amerikát megjárt művész 25 éves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint csak formai változások következhetnek be, az útmutató elvek ugyanis állandóak, így bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet Ikebanát.

A nagy nyitás ellenére a japán virágkompozíciók már első pillantásra különböznek a nyugatiaktól. Ez érthető is, hisz az Ikebana művelői ecsetvonásszerű vonalakkal, üres terekkel és dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával dolgoznak. Színeik visszafogottak, a növényeket óriási fantáziával kezelik és kevés anyaggal érnek el erős hatást. Az alkotásnak szerves egységet kell alkotnia a vázával, illetve a környező térrel. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használnak, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utalva a növények, a létezés múlékonyságára.

Hasznos tananyag

A korabeli művészeti mozgalmak hatása tagadhatatlan a háború utáni Ikebanára. A nagyméretű szabadtéri alkotások és az élettelen anyagok egyre erősödő használata sokszor elmosta a határvonalat az Ikebana és a plasztikus művészetek között. Ma a Sogetsu mellett az Ikenobo, a Koryu, az Enshuryu és az Ohara a legrangosabb iskola, az intézetek igazgatói pedig jól ismert, befolyásos szereplői a kulturális életnek. Tárlatokat rendeznek, színpadi és televíziós demonstrációkat vállalnak, művészekkel, építészekkel közös akciókat, előadásokat bonyolítanak le.

A modern Ikebana természetesen hatalmas üzlet is. A 18. sz. közepe óta a virágkötészet szabályainak elsajátítása elengedhetetlen része a magára valamit is adó családokból származó leányok nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összeget tanulásra, kiállításokon való részvételre, oklevelek megszerzésére. Ráadásul az iskolák szigorú hierarchiája oda vezetett, hogy a virágrendészetben való jártasságot igazoló diploma kibocsátása a tanodák számára presztizskérdéssé vált. Ez a gyakorlat az oktatás színvonalának a romlásához vezetett. Tény viszont, hogy az Ikebana továbbra is meghatározó módon alakítja a japánok ízlését, fejleszti kreativitásukat.