Megnyitóbeszéd

  

Tisztelt egybegyűltek!

Örömteli nap a mai, hisz a kortárs képzőművészet három emblematikus képviselője tisztelt meg bennünket érkezésével. Kívánom, ez az út legyen az, amelyen a Kohán Képtár feltartozhatatlanul haladni tud a jövőben. Tárja ki kapuit a kortárs művészek előtt, hogy megismerhessük életpályájukat, munkásságukat, hisz a velük szembeni félelmek, az irányukba tanúsított bizalmatlanság általában épp abból fakad, hogy téves képzetek élnek róluk bennünk.

Örömre ad alkalmat az is, hogy a három neves alkotó elfogadta Matula Péter műgyűjtő felkérését, létrehozta vallásos tematikájú képsorozatát, majd kiállt velük a nyilvánosság elé. Kívánom, legyenek a példaképeink, kövessük őket bátran.

Örömteli nap a mai olyan tekintetben is, hogy a tárlat ötletgazdái és szervezői elsősorban az iskolásokat célozták meg, a fiatalok nevelését helyezték középpontba. A vállalkozás így hiányt is pótol, hisz mindannyian tudjuk, a művészettörténet-oktatásban a legjobb esetben is csak a kubizmusig jutnak el a tanórákon, az utóbbi 10-20 esztendőre sajnos már nem jut idő, s ez közel 50 esztendeje így van. Rendkívül óvatosan kell viszont eljárni, mert amennyiben a mai generációt nem a saját nyelvén, nyelvezetén szólítjuk meg, a jó szándékú kísérlet a visszájára fordulhat, ami azt jelenti, akár egy teljes életre elrettentjük őket a múzeumoktól, a kiállításoktól, az egyházaktól és a vallástól.

Korunk fontos kérdése: létezhet-e a 21. században termékeny egymásra találás a szakralitás és a művészet között? Beszélhetünk-e manapság kortárs egyházi művészetről? A válasz: ha körülményesen is, de igen. Vegyük csak számba a liturgiát szolgáló tárgyak sokaságát: kétségtelen, ma is születnek ilyenek. Ugyanebbe a körbe sorolandó a közösségi hiten alapuló vallásos alkotás is, a szenteket ábrázoló térplasztika, festmény, épület, az egyéni hitfelfogáson, hitélményen nyugvó absztrakt, szürrealista, nonfiguratív mű. Utóbbi képezi azt a kategóriát, amelytől megmagyarázhatatlanul fél az egyház, nem biztosít számára helyet sem a templomokban, sem az imaházakban. A hagyományos egyházi művészethez szokott szem ugyanis blaszfémiának, istenkáromlásnak tartja. Ilyen körülmények között nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a giccs hódít teret. Persze erre is van magyarázat: az egyház fejet hajt a jelenség előtt, elfogadja, mert a hívek, a hívők igénylik az esztétikailag értékelhetetlent is: segíti őket az elmélyülésben. Pedig ezen a téren is nagyobb körültekintés kellene, s nem csak hóbortból, úri mulatságból, hanem annak ismeretében, hogy ezek a tárgyak, kegytárgyak évszázadokig a helyükön maradhatnak, ily módon formálhatják, alakítgathatják az őket körülvevők ízlésvilágát. El kellene fogadtatni, hogy a megszentelt tér nem karácsonyfa, amelyre mindenki egyéni tetszése szerint ráaggathatja önállóan megfogalmazott díszeit.

Nagy-Britanniai felmérések szerint mindazok, akik napjainkban valós értéket szeretnének látni, lelkileg meg szeretnének erősödni, az érzelmekre s az értelemre egyaránt ható, nívós művészetet kínáló képtárakat keresik fel. Nincs is ezzel semmi gond, imádkozni, áldani az Urat bárhol lehet, nekünk, galériásoknak, múzeumi embereknek pedig még örülnünk is kellene a szakralizáció eme formájának, ugyanis számos előnyünk származik belőle. Ám ha ettől eltekintünk, muszáj belátnunk, nem ez az egyetlen megoldás. Míg korábban a szakrálisról csakis Európa és a katolicizmus kapcsán beszéltünk, ma már sokkal nagyobb, merészebb távlatokban gondolkodunk. Azt valljuk, hogy szakrális mű bárhol létrejöhet, a sivatagban éppúgy, mint az őserdőben, amennyiben belső hitből, hitélményből falad. Hisz miért ne lehetnének az anyaszentegyházon kívül élő vallásos közösségeknek, egyéneknek is szakrális műalkotásaik? Miért ne húzódhatna meg az elvont forma mögött, a játékos-humoros felszín alatt igaz hit, álszentség nélküli komolyság? Ez lenne tehát a legfontosabb: nyíljunk meg a világ felé, legyünk befogadóbbak, tárjuk ki templomaink kapuit.

A művészet és az egyház folyamatosan távolodott egymástól az elmúlt évszázadokban. Ha teszünk egy kis kitérőt a múltba, elborzadunk annak láttán, milyen változásokon mentünk át, mennyi mindent elfelejtett és elfeledtetett velünk a nyugati civilizáció, s mintegy ehhez kapcsolódóan: mivé vált a spirituális ember az idők folyamán. A középkor művésze még tiszta lelkű, önzetlen teremtmény volt, névtelenül alkotott, részévé vált az istentiszteletnek. Nagy hibát nem véthetett, végezte a dolgát. Egyetlen olyan mű sem maradt ránk ebből az időszakból, amelyre ráfoghatnánk, hogy nem szép. Így volt ez mindenik kultúrában: a művész pap volt, a papnak egyik fajtája. A nagy változás a középkorban következett be, amikor elkezdték piedesztálra emelni, isteníteni, kiemelni a tömegből. A művész gőgősé vált, felfuvalkodott. Hatalmas csarnoktemplomokat festett ki hatalmas festményekkel, amelyek közé a hétköznapi ember már be sem merészkedett, ha egyáltalán beengedték az önálló életre kelt, funkció nélküli dísszé avatott műremekek közé. Az egyház eme erődemonstrációját sokan nemtetszéssel fogadták. Felháborodtak és fellázadtak ellene. A felvilágosodás arra buzdította az alkotót, legyen irányítója a keresztény kultúra lebontásának. A fejekben máig ez a kép él róla: csakis rombolhat. Az avantgárdban ismét egy olyan csapatban kapott szerepet, amely elől jár, sorvezetőként veri le, szét a régit, annak reményében, hogy lesz, adódik majd valami jobb is. Az avantgárd valóban nem akart rosszat, önmagát, eszményeit is megvalósította, de teljesen elkülönült attól a művészettől, amely az egyházakat, az egyes felekezeteket, vallásokat képviselte. Párhuzamos utak épültek. Egyházi utak és művészeti utak. A 20. században többnyire mindenki csak ideológiai kényszer alatt működhetett. A kommunizmusban elhallgattattak, elrejtettek, letiltottak, az ellenszegülőt bezárták, letiporták. Ám a globalizmussal sem járt, jártunk jobban, hisz ez pontosan akkora kényszert hozott, mint az ateista diktatúra. Kötelességet arra, hogy mindannyian ugyanabba az irányba nézzünk, meneteljünk. Társadalmilag tehát nem lettünk szabadabbak, és ez kételyeket ébresztett bennünk azt illetően, hogy a politikai szabadság lenne-e az a mérce, amely hitelessé teszi a művészt. Jézus is tudta, meg fogják verni, alázni, ölni, mégsem torpant meg, nem bújt el a reá váró feladat elől. Az alkotónak sem a saját személyiségét kell kibontakoztatnia, hanem az örök értékeket. Megbolondították, mert azt mondták neki már jóval korábban, legyen egyéniség, legyen magányos, és ezzel épp a küldetésétől, a missziójától fosztották meg, kitépték a közösségből. Holott láncszemnek lenni a legnagyobb dicsőség.

A 20. században nem tudtak mit kezdeni a szépséggel, szégyellték, a rút került a középpontba. Ma viszont mintha újra hiányolnánk a szépet, mintha ráuntunk volna a rútra. Nem mondok újat azzal, hogy a sötétségben vágyik az ember igazán arra, hogy lásson. De mit kezdenek ezzel a fajta hozzáállással az egyházak, és mit kezdenek a művészethallgatók a szakralitással? Mintha hezitálnának, mintha úgy éreznék, a világ még nem érett meg erre a nagy fordulatra, kitárulkozásra. Pedig már a katolikusok is enyhülést mutatnak a jelen terméseivel szemben. II. János Pál pápa dialógust kezdeményezett a jelenkor művészeivel, a Vatikán is hajlandó békülni. Lazítsunk tehát. Értsük és értessük meg, nem minden elvetendő, ami kortárs, nem minden kortárs művész célja a pusztítás. Amit a vásznakon látunk, az önmagunk tükörképe, szűkebb-tágabb környezetünk leképezése, kritikája. Kijelölése, besatírozása mindannak, amin változtatnunk kellene. Jézus is ezt tette a maga korában: nyíltan fellázadt a képmutató korruptak ellen, elővette mindazokat, akik letértek az egyetlen igaz útról. Csaltak, loptak, hazudtak, megszegték a törvényeket.

A Kohán Képtárban jelen lévő három művészt az ikonográfia köti leginkább össze. Ef Zámbó István és Aknay János Szentendréről, a Vajda Lajos Stúdióból indult el felfelé ívelő pályáján. Ebben a Duna menti rác tradíciójú városban, és ebben a felforgató szándékú kísérleti műhelyben pedig egészen biztosan találkozhattak a mindenkori újító szándékkal határozottan szembeszegülő bizánci egyházművészettel. De mint képzőművészek is megérthették, az ikonfestészet nem illusztratív, díszítő szerepet visz, hanem liturgikus tárgy, a teológia egyik nyelve. Míg a nyugati keresztény egyház a korral együtt változik, az ortodoxia állandó és merev. Feszült, feszes. És lám, minő furcsaság, a görögkeleti ikonográfia jellemvonásai közül épp a jelek, jelképek folytonos ismétlése, reprodukálása az, amit a három alkotó fondorlatosan és újszerűen beemelt 21 stációból álló sorozatába.

Aknay János mutatott rá egyik interjújában: hiába aranyozzuk be a hátteret, ezzel még nem készítünk ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hangsúlyozta, majd nagyon jelképesen folytatta: nem aranyozhatunk be mindent. A mielőbbi érvényesülést hajkurászó 21. századi művészek nem ismerik az előképeket, de nem is törekednek arra, hogy ezen változtassanak. A piacot elárasztották a hibás, zavart keltő populáris alkotások. Jómaga egy családi tragédia után kezdett elmélyedni a hit dolgaiban, végül hármójuk közül ő lett a legvallásosabb. Festményein a hétköznapi emberek és a megdicsőült, mélázó szentek egyaránt jelen vannak. Munkássága így a kereszt jelének megfelelően mind horizontális, mind pedig vertikális síkon megnyilvánul.

Ef Zámbó István nem nyújt magyarázatot jelképkészletéhez, célja az, hogy többféle értelmezési lehetőséget kínáljon. Tipikus művész, meggyőződéseiben szintúgy, mint megnyilvánulásaiban. Rebellis karakterű alkotó, aki a Bizottság nevű együttes tagjaként is félelem nélkül adott hangot a rendszer disszonanciáinak. Nem szégyellte. Lázadt és lázad a mai napig, a publikum mégis szereti, hisz benne, odafigyel rá. Miért ne képviselhetné hitelesen köreiben azt a világot, amelyet a Kohán Képtárba nekünk is elhozott? Matula Péter megkeresésére 2001-ben úgy döntött, megalkotja Jézus életének képeit, majd kivonul velük ország-világ elé. Nyilatkozataiban rendre kijelentette, számára a hit ihletforrás.

tábori csaba keresztje összefogja és összefoglalja a kiállítást, felvilágosít. Általa nem csupán Jézus életét ismerjük meg, hanem a kereszténység lényegébe, esszenciájába kapunk betekintést. Szó szerint is, hisz tablói ablakok Isten felé, ám egyben önmagunk irányába is, mindenik eleme egy-egy fejezetét tartalmazza életünknek. Ikonok is lehetnének, ám inkább szárnyasoltárok, kapcsok a múlt és a jelen között, az időtlenség, az örökkévalóság lenyomatai. tábori csaba impozáns installációjának megfejtése a kereszt misztériumában rejlik, amely két, egymásra merőleges szárával egyfelől az embert Istennel, másfelől az embert embertársaival köti össze. Örök szimbólumként üzeni, van zuhanás, de van felemelkedési lehetőség is. Isten kitárt karokkal vár mindenikünket.

Kívánom, maga a kiállítás is legyen befogadó és felemelő, összekössön, ne pedig szétválasszon.

Kohán Képtár

Gyula, 2016. május 13.