Állatmese

(...) Telt-múlt az idő, többnyire nehéz munkával, amíg el nem jöve az 1906. esztendő, az énekkar megalapításának 25. évfordulója. Ennek alkalmából a tanító olyan jubileumi ünnepséget szervezett, amilyet a falu még nem látott. A helyi tradícióknak megfelelően meghívott hét kórust a környező településekről, és mindeniket nemzeti zászlókkal várta a falu határában. Ott bontották ki a lobogókat, amelyek alatt vendégváró dalokat énekeltek. Maga a ceremónia az iskola előtti téren zajlott, ahol verseket szavaltak, szónokoltak, zenéltek. Befejezésül, az összejövetel mintegy megkoronázásaként az egyesített karok, közel hétszáz főnyien, előadták az Ébredj fel, ó román! kezdetű melódiát a szabad ég alatt. Izmos, sokat próbált férfiak, Krassó-völgyének lakói, akik talán még sosem találkoztak, most barátin összeölelkeztek, napsütötte arcukon könnyek csillantak meg a meghatódottságtól. A tiszteletre méltó esperes, akinek hófehér fürtök omlottak a vállaira, s aki több kemény évet raboskodott a szegedi börtönben, hangosan zokogott, de a vendégségbe érkezett értelmiségiek is elveszítették hidegvérüket. Pau mester, éppúgy mint a kórustagok zöme, a torkában érezte dobogni szívét, aminek tulajdoníthatóan a himnusz már-már szertefoszlani látszott a totális elérzékenyüléstől, ám a tanító fékezhetetlen ereje mindenek felett győzedelmeskedett, így a közös fohász fogadalommal zárult:

Inkább elesünk a csatában, a teljes dicsőségben,

Mintsem újból rabok legyünk a mi ősi hazánkban.

Az általános görcsnek volt ez a jele, s annak a jóslatnak, hogy nem létezik már az a hatalom, amely egyben tarthatná a Monarchia alárendelt népeit, akik megértek a szabadságra.

A jubileumnak volt egy másik jelentősége is. Főpróbája volt a krassóiaknak arra vonatkozóan, hogy felmenjenek Bukarestbe, s ott részt vegyenek a nagy Kiállításon. Merthogy Braia apó oda is elvitte a kórusát. És a krassóiak ott sem szégyenültek meg, amiként másutt sem. Hazahozták a Díszoklevelet, az Aranyérmet és a Királyi Emlékplakettet. Pau mesternek és a kórustagoknak tehát beteljesülhetett az egyik álma. 

Visszatértük után még jobban megerősítették soraikat. A nemzeti többség nemzeti egységgé minősült. Amikor megválasztották a Nemzeti Párt jelöltjét, falujuk a Bánság Oroszlánja jelzőt is kiérdemelte. Tanítójuk ekkor állt a helyzet magaslatán. Az államhatalom azonban csöppet sem nézte jó szemmel a történteket. Elküldte rájuk kémjeit és ellenőreit, hogy elvégezzék a szükséges tisztogatást. Ők fogták el a Tanítót is:

- A maga diákjai nem tudnak magyarul társalogni!

A tanító megértette, hogy mindennek vége, s kitört belőle a krassói: 

- Hát jó, inspektor uraim, kivel társaloghatnának itt magyarul az én tanítványaim, a libákkal, a disznókkal és a marhákkal, akikre vigyáznak?  

Az inspektor nem méltatta válaszra a kérdést. Annál inkább a birodalmiak, amikor a tanítót eltávolították a tanügyből. Erejének teljében, négy gyermek apjaként. 

...A fenti sorokat nem azért vetettem papírra, hogy ne merüljenek feledésbe Braia tanító szavai. Hisz ezt a tanítót nem is Braianak hívják. Az ő neve Liuba, Linţa, Bogdan, Alexandrescu, Novacovici, Molin, Drăgulescu, Creţu, vagy akármelyik másik olyan név, amit tanító visel a Krassó-völgyében. Mivel ez a tanító nem csupán egy izolált száj, pofa, hanem a vidék társadalmi jelensége volt: tudniillik pont ezek a szellemi vezetők avatták a Krassó-völgyét a Bánság büszkeségévé. 

Virgil Birou: Dascălu (hd fordításában)