Frontvonal: kinek a pap, kinek a papnő. Sorvadó közösségeink VI.

Marosvásárhelyen minden ötödik járókelő görögkeleti pap. Megható. Ha nem pap, akkor papnő, a két kategória között azonban nem sok a különbség, hisz mindkettő szőke. Ez még az előbbinél is meghatóbb. Egyetlen polgári főre így talán több mint öt, Istennek abszolút elkötelezett igazhitű hívő jut. Hogy mennyire hiteles, igaz és szívből jövő ez az elkötelezettség, arról persze vitatkozhatunk. Mert az átszellemült fizimiskájú pap általában egy-egy angyal arcú papnő társaságában sétál végig a főutcán, azaz jobbján a nővel, balján a legfelsőbb hatalmat megtestesítő jelképekkel. Persze ez még nem kéne gyanút ébresszen senkiben. Ám amíg a kolostorokban keresztre feszítéssel űzik a sátánt azokban a pillanatokban, amikor a belázasodott, hideg rázta lakónak dokira lenne szüksége, azt hiszem, a gyanúnk is megalapozottá, jogossá kezd válni.

E történetben már az is hátborzongató, hogy a színpompás, látványos Kultúrpalota árnyékában egyáltalán felvetődik bennünk a kérdés: mi értelme ekkora lelkipásztor-áradatnak Székelyvásárhelyen? Minek a temérdek pléhkereszt, aranyozott óriásbazilika? Emberi léptékkel mérhető-e még ez a szakrális sűrűség, tömjénfüst-koncentrátum, szentségosztódás? Csak nem fegyverként használja a bicegő államapparátus a kereszténység ártalmatlan jelvényeit, szimbólumait és képviselőit az amúgy is fogyatkozó, önmagát emésztő kálvinista réteg ellen? Vallásháború zajlik itt, vagy mi?

És ők tudják, hogy mi tudjuk, mi folyik körülöttünk, és mi a rovásunkra. Ők viszont azt is tudják, hogy protestáns puritánság ide, katolikus konzervativizmus oda, mi semmi pénzért nem bántanánk az egyházukat, nem cselekednénk a krisztusi tanítások ellen. Talán istenfélelemből, talán nem, végül is mindegy, miért nem, hisz a lényeg úgy is az, hogy nem. Nem nyilaznánk le a pópáikat, bármit is tennének, és nem törnénk rá a közösségeikre, még önvédelemből, önmegőrző, világmegváltó szándékkal sem. Emiatt hatalmaskodhatnak egyelőre felettünk kezükben a Szentírással, fejük felett a bazi nagy kupolákkal. Ám ami földi, az nem örökkévaló, a római birodalom is megbukott, a perzsák, az oszmánok is visszavonultak, mindenféle erőfitogtatásnak vége van/lesz egyszer.

De vajon az erdélyi ütközetnek ki lesz a győztese? Aki Isten nevében harcol, vagy az, aki Isten nevében tűri, hogy harcoljanak ellene?

A vásárhelyi Kultúrpalota pokolian sötét, jéghideg alagsori vécéhelyiségeiben mindenesetre már thrillereket is nyugodtan forgatni lehetne. Nagyon remélem, nem ott fog eldőlni a majdani csata, a keleti eklézsiák köntösét magukra öltőknek a polgári kisebbséggel zajló ökölvívó-mérkőzése, s ha bukni is fogunk, annyit legalább kikérünk majd magunknak, hogy ne ott, ne a vásárhelyi közművelődés fellegvárának angolvécéjén kerüljön sor a végső összetűzésre, a félreértelmezett erkölcsrobbanásra.

A palotának érintetlennek kell maradnia (beleértve a férfi+női mosdót is).

Szabadfalu szabadul. Sorvadó közösségeink V.

Mindenszentek és a halottak napjának előestéjén vajon miért ne érné az embert meglepetés? És amikor már a fű sem nő, miért ne kelljen bokáig érő bozóton átgázolnia, ha akar valamit? Márpedig mi akartunk, sejhaj, akartunk valamit. Meg akartuk nézni Johnny Weissmüller freidorfi, azaz szabadfalui házát. Útba esett, így hát megnéztük. Megnéztük a temető felé menet, mert szabadnak éreztük magunkat a nagy temesvári őszben, no meg azért is, mert senki sem mondta eddig nekünk azt, hogy ezt nem szabad, hogy Szabadfalun veszni látszanak a szabadságjogok – együtt az emlékezettel, no meg az elődök előtti tisztelettel. Stb., stb.

Szóval itt élünk kb. harminc esztendeje, s mégsem tudjuk, hogy e városnak már vannak tiltott közterei is, látogatóellenes, antipolgár helyszínei. S bizony lemaradtunk a világ óriási változásairól, a vonat elment, és mi itt maradtunk, beleragadtunk a nyomorúságos jelenbe, ami már múlt, mégha ez számunkra nem is teljesen világos, csak mások számára az, és nem látjuk át, sem be: Weissmüller tovaúszott a szellők szárnyán, bele a semmibe, az őslukba. Volt, nincs, Csita majom elvitte.

Ezt igyekezett megmagyarázni nekünk az asszony azon a méltóságteljes napon, amikor mi fejet kívántunk hajtani Tarzan nagysága előtt. Az a néni, aki gereblyével a kezében dugta ki finnyás orrát a házikóból, az illegális, titkos, hét lakat alatt tartott emlékházból, a tornácos lakból, amelyet már régen hivatalos zarándokhelyé kellett volna avatni, s közhírré tenni: itt éltek boldogan a bánsági filmsztár szülei, amíg rá nem untak a sok disznóságra, bele nem fáradtak az értelmetlen küzdelmekbe, a szélmalomharcba, s ki nem költöztek az „államokba”.

S miközben efölött merengtünk, a gereblyés néni munkát színlelve ránk szólt: „Mit nézgelődnek? Nincs itt már mit bámulni, semmi értelme, hisz meghalt, elment. Nincs”

És ezzel a szándékosan kihegyezett hangsúllyal a lényegre erősen rátapintott. Hisz úgy csengett, annyira hosszan és élesen zakatolt ekkor a fülünkben ez a Nincs, mintha a templomi harangot kongatta volna meg közvetlenül mellettünk a katolikus kántor, aki úgyszintén már csak egy nagy Nincs. Akár a fújtatós freidorfi orgona a nyikorgó barokk karzaton, vagy pedig... Napestig sorolhatnám.

Néhány képet azért készítettünk a megsemmisített, felszámolt bánsági sváb közösség egyik hatalmasságának alföldi portájáról, amely, meg kell hagyni, elég jó állapotban van (egyebekhez képest), de nyilván csupán azért, mert a fogcsikorgatós gereblyés néni őrzi, védi (persze kapupénz kivetésével profitálhatna is belőle, talán teszi is, csak mi, balga helybeliek ezt sem tudjuk, pfujj!).

Szerintem Tarzan is megérdemelne egy szobát abban a bizonyos, jól ismert és megvételre felajánlott belvárosi Klapka-házban, amelyet már többször oly színekben tüntettem fel, mint a bánsági előkelőségek, kiválóságok, szoborparkba illő arcok egyik lehetséges jövőbeli múzeumát.

Meg hát.

Tekén tekeregtünk. Sorvadó közösségeink IV.

Nem sok flamand településsel rendelkezik manapság Erdélyország, Teke azonban ezen kevesek egyike. No nem a külsejét nézve, mert az arculata kiköpött olyan, mint a többi honi településé, kétségbeejtően ütött-kopott, hanem a belsejét szemlélve, a múltját boncolgatva, hisz ha belemélyülünk picit a kordokumentumok tanulmányozásába, látni fogjuk, honnan jöttek, kik voltak valójában a messziről ide vezényelt „szászok”. Igaz, a Flandriából érkezettek után (vagy előtt) magyarok is szép számmal letelepedtek a dombok övezte, patakok szabdalta vidéken, ám ők ahogyan jöttek, úgy el is mentek (mégha átvitt értelemben is), gyökeret nem igen eresztettek errefelé.

Hazudnék, ha állítanám, mindezt én eddig tudtam, és most csak úgy kirázogatom a kisujjamból. Bevallom, nem tudtam. Nem emlékszem arra, hogy korábban hallottam volna erről a koszfészeké zsugorított, megnyomorított hajdani városkáról, amely évszázadokkal ezelőtt díszesebb, mesebelibb volt számos nálánál azóta nagyobb karriert befutott vásárhelynél.

Ezért sajnos ismét sóhajtanom kell. Hisz miután a Beszterce-Naszód megyei Teke 14. századi lutheránus temploma teljes szépségében feltárult előttem, az állam is leesett. Hát miért nem használja ki ezen adottságokat az ágról szakadt helyi közösség, a fejét vakargató polgármester és az anyagi segítségért kiabáló választott önkormányzat? – fakadt ki belőlem, gondolom, jogosan a kérdés és a felháborodás. Ekkora kincset, értéket veszni hagyni – nyilvánvaló hülyeség, ostobaság.

A helyzet teljes megértéséhez elegendő, ha felvázolom: az istenházába félig-meddig illegálisan, az egyik ablakrésen át jutott be a magyar restaurátorok és múzeumőrök idei, tizedik konferenciájának hallgatósága, többek között jómagam, mert a műemlék kulcsát elég nehéz és időigényes volt előkeríteni – ami mondjuk nem is baj. Végül azonban hálás műtárgyként lopózott be a titkos kapu rejtélyes zárjába, ráadásul a hölgy, aki meghozta, németül is beszélt, és én csodálkoztam, hogy előfordul még ilyen Siebenbürgenben: feltűnése kellemes meglepetésként ért e kihalt, magára hagyott, kijátszott és átvert királyföldi régióban.

Az viszont már kevésbé volt tetszetős, amit a kővé dermedt társasággal a beázott mennyezet alatt megosztott. A szétvert templomban ugyanis sokáig kutatásnak álcázott kontárkodás folyt, így az erdélyi szabadkőművesek ezen örökségéből az is elveszett, tönkrement, ami szakszerű beavatkozással megmenthető lett volna. A Tekén végbement pusztításra senki sem talál magyarázatot, a kárvallottak – ha egyáltalán még élnek ilyenek – most már csak a sóhivatalba mehetnek panaszkodni. A restaurálásra felajánlott pénz természetesen odalett, amiként a felfogadott brigád is, hóna alatt a sok-sok kincscsel, talpán a hamuval.

A maradványokon fölöslegessé válik a szó, s néha maga az Ige is.

***

Tekéről, a templomról, a helyiek népviseletéről és szokásairól, a lakosság etnikai összetételének időbeli változásáról bővebben itt olvashattok.

Nagyváradi borkóstolók – 1953-1956 (+ videó)

Beszélgetés Wallner Andrással

Budapest, 1956

„Az igazság az, hogy Nagyváradon már 1953-ban tartottak olyan államellenes összejöveteleket, amelyek célja részben egybeesett 1956 eszmeiségével” – emlékezett Wallner András, azon váradiak egyike, akik nemcsak hogy részt vettek az ötvenhárom év előtti, Erdély és Magyarország újbóli egyesítését fontolgató kommunista-ellenes szervezkedésben, de a hatóságok megtorlásának is szenvedő tanúi voltak. A nyugdíjas mérnökkel várad-velencei lakásán beszélgettem, arra kérve, idézze fel a történteket.

Borkóstolók, pohárnokok

– A nagyváradi 1956-ról, a Szabadságra Vágyó Ifjakról és a többi rendszer-ellenes ifjúsági csoportosulásról immár dokumentumfilm is készült. A kezdeteket, a kezdeményezők kilétét azonban továbbra is homály fedi.
– Valóban kevés szó esett mindeddig arról, hogy Szoboszlay Aladár, az akkoriban Aradon szolgáló római katolikus pap kezdeményezésére már 1953-ban tartottak titkos találkozókat, úgynevezett borkóstolókat a nagyváradi Tomori-villában, túl a tüdőszanatóriumon. Szoboszlaynak szinte mindenik erdélyi városban megvoltak az emberei, de még Bukarestben is. Igazából bármely pillanatban egy egész ország vezetéséhez szükséges vezérkart fel tudott volna állítani. Váradon havonta tartottak ilyen összejöveteleket, még a mi házunkban is, egészen 1956-ig. Bennünket, gyermekeket azért vittek magukkal a szülők, hogy még a látszatát is elkerüljék annak: összeesküvés készül. A társaságban mi voltunk a pohárnokok, de ettől függetlenül a menetrendszerűen ismétlődő esemény valamennyi mozzanatával tisztában voltunk. Édesapámon, Wallner Lászlón kívül a csoportnak tagja volt még Tomori Pál, Suhajda Antal, Huszár Gyula, Grifaton Antal, Ágoston Gusztáv, Mertz Zsigmond, Mózes Pál (aki 1956 októberének végén eltűnt, állítólag lelőtték az országhatáron) és mások, többnyire pedagógusok, ügyvédek. A felsoroltak közül egyedül Ágoston tanár urat ítélték el, mert ’56 novemberében, amikor már vesztésre állt a szabadságharc, az egyik órán diákjait felállította, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az áldozatok emlékének. A találkákon időnként egy szekus tiszt is megjelent, Balajti Mihály, Suhajda veje. Balajtitól később megszabadult a Securitate.
– Miről beszélgettek a „borkóstolókon”?
– Arról, hogy miként lehetne Erdélyt elszakítani Romániától, azaz visszacsatolni Magyarországhoz. A váradiak végül bölcsen jártak el. Belátták ugyanis azt, hogy még nem érett meg az idő annak végrehajtására, amit az aradiak, illetve a temesváriak elindítottak. Köztudott, más városokban a hatalmon lévő erők kivégzésekkel bosszulták meg a szervezkedést, aminek amúgy nem volt etnikai alapja, hisz abban a korszakban még a románok is magyar állampolgárságra vágytak. Nagyvárad tehát kivételt jelentett a tekintetben, hogy kizárólag magyarok alkották a társaságot, hisz országos szinten rengeteg román kapcsolódott be a mozgalomba, még katonatisztek is.

Wallner András szerint 1956-ban több ifjúsági csoport tevékenykedett, mozgolódott Váradon, minden tag azonban csak két beszervezett embert ismert.

Két jel: a török mordály és a sofőr

– Ön fenntartja, hogy a társaság mindenik tagjának volt odahaza lőfegyvere. Mihez kellettek ezek?
– Az államrendszer megdöntéséhez fegyver nélkül nem lehetett nekikezdeni. Engemet 1956 októberének egyik délelőttjén az Ady Endre Gimnázium 9C osztályterméhez rendelt három adys diák: Tasi, Sárközi és Nagy István. Megkértek, szerezzek nekik fegyvert, mert el kell juttatniuk egy magyarországi személyt Marosvásárhelyre. Nagy és Sárközi gyermekkori barátaim voltak, tudták, hogy van otthon fegyverünk. A török mordályunknak ugyanis az egyik vitrinben volt a helye, így mindenki láthatta, aki meglátogatott. Bennünket 1957-ben tartóztattak le, háromszor egymás után. Amikor a Securitatén szembesítettek Tasival, olyan volt a feje, mint egy görögdinnye, a kézfeje pedig, akár egy fasírt. Én persze kinevettem, ő viszont egy szót sem szólt. Reám mutatva a vallatók azt kérdezték tőle: ő volt? Azt válaszolta, igen, erre kivezették. A tiszt ekkor kihúzta az asztalfiókot, majd a térdével rányomta az ujjaimra. Öt perc múlva az én kezem is úgy nézett ki, mint a Tasié. De nem vallottam, hiába vertek reggel, délben és este. Akkor jöttem rá, hogy nem babra megy a játék, amikor a szemembe mondták, mikor, hol és miért találkoztam Tasival. Időközben, amíg engemet bent tartottak, felforgatták a lakásunkat, könyveinket lapról lapra átnézték, majd az összes kötetet a szoba közepére dobták. Nyilván a fegyverek után kutattak, amelyeknek a rejtekhelyét nem tudták kiverni belőlem. „Mondd meg, hol a pisztoly!” – erőszakoskodtak folyton, mire én egyszer kiböktem: „Ahogy bemennek a házba, találnak az ebédlőben egy vitrines szekrényt, abban van a pisztoly. A török mordály így mentette meg a családomat. Ugyanazon nap éjjelén Tasi és Nagy a színház mellett beült egy taxiba. A borsi határátkelőhöz kívántak eljutni. A vasútállomás után azonban leütötték a sofőrt, kivették a kocsiból és megkötözték. Nyolcadikosok voltak akkor, autót vezetni nem tudtak, ráadásul a kocsi is elromlott, ezért gyalog kellett visszajönniük Váradra. Hogy az illető átjött-e Magyarországról Romániába, és eljutott-e aztán Vásárhelyre, a mai napig nem tudni. Miután viszont a kórházba került sofőr felépült, bejárta a váradi iskolákat, hogy beazonosítsa a két elkövetőt. Ennek alapján börtönözték be az ifjakat. 1963-ban Tasi hét és fél évet kapott.

A fegyvereket Wallnerék előbb a tető alá rejtették, majd bedobták a Sebes-Körösbe.

Budapest, 1956

Gyermekszemmel

– A bölcsen cselekvő felnőttek mégis miért használtak fel saját céljaik eléréséhez tizenéves gyermekeket?
– Jó kérdés... De megjegyezném, 1956 miatt Váradon ítélték el a legkevesebb fiatalt. Ez annak tulajdonítható, hogy a már említett felnőttek tudatában voltak annak, mennyire erős Romániában a Securitate, ezért úgy döntöttek, egyelőre nem lépnek. Ennek ellenére a társaság leleplezését követően tíz évre kitiltottak az ország összes iskolájából, édesapámat pedig megfosztották tanítói oklevelétől. Kijelentették: az a pedagógus, aki olyan gyermeket nevel, mint én, nem való arra, hogy másokat oktasson. Édesapámat egyébként ’57 után majdnem mindenik május elsején letartóztatták, én pedig kényszermunkahelyet kaptam büntetésül. A váradi téglagyárba küldtek, ahol negyvenegy évet húztam le: kezdetben napszámosként robotoltattak, később más beosztásban. Az volt a szerencsém, hogy dolgozott ott egy zsidó nemzetiségű káderes, aki pont abban az évben keresztelkedett meg, tért át a katolikus vallásra, s az apám volt a keresztapja. Amikor meghallotta a nevemet, megrémült. Igaz, hogy párttag volt, meg párttitkár, ám nem volt kommunista érzelmű. Neki köszönhetően egy év múlva bejutottam az irodába, majd beiratkozhattam és elvégezhettem a főiskolát. Annyira tartott hozzám, hogy még publikussá sem vált, miért vagyok én ott, és nem másutt. Nem löktek ki a színpadra, nem szégyenítettek meg, mint az adys diákokat a tanoda épületében.
Vagyis: nem jelenthetem ki, hogy beszerveztek a társaságba, sőt, a Wallner-Tomori-féle csoport nem értett egyet a fiatalok bevonásával. Az összejöveteleken csupán a javaslat szintjén hangzott el, mit kéne tenni, majd kész tények elé állítottak. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy felkészítettek arra, miként járjunk el, ha letartóztatnak. Arra intettek, ne ejtsük ki egyikünk nevét se, végső esetben pedig olyan személyre hivatkozzunk, aki már elhunyt. A nyilatkozatokat úgy kellett volna kitöltenünk, hogy azt utóbb senki ne egészíthesse ki. Erre persze nem volt lehetőségünk, mert szabadon bocsátásunkkor csak alá kellett írnunk egy papírt, amit az orrunk alá nyomtak.

„1935-ben minden romániai tanítónak és tanárnak be kellett iratkoznia a tiszti „iskolába”. Ez tulajdonképpen egy hat hónapos tanfolyam volt. Édesapám a váradi, valamint a ploieşti-i kurzuson vett részt. A végzősök automatikusan alhadnagyi rangot kaptak, függetlenül attól, sikerült-e a vizsgájuk, avagy sem, a legjobb tanuló azonban kapitányként hagyta el a tanodát. Elsősorban azokat vitték el erre a képzésre, akiktől politikai megfontolásból a hatóságiak egy bizonyos időre meg akartak szabadulni. Aztán 1940-ben a magyar állam is igyekezett profitálni a felkészültségükből, hisz arra szólította fel őket, hogy vonuljanak be. Noha apámra ez a rendelkezés nem vonatkozott, mert négy gyermeket nevelt, mégis bevonult. Önszántából tette.”

A szálak a Rongyos Gárdához vezetnek

– Nyilván állandó megfigyelés alá helyezték, és még dossziét is kapott. De kellett-e jelentenie?
– Kellemetlen volt, hogy egy évig hetente kellett jelentkeznem a Securitatén, aztán már csak havonta. Délután háromra behívtak, este 11 órakor pedig egy pofon kíséretében kiengedtek, mégpedig anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna. Nagy ritkán érdeklődtek csak afelől, ki miről cseveg a gyárban. A vallatók és a verőlegények mindig mások voltak, ismeretlenek. Első kihallgatásom után a szüleim egy szót sem szóltak nekem arról, mi történt odahaza, de kérdéseket sem tettek fel. Bíztak is bennem, meg nem is, nem tudták, beszéltem-e, avagy sem. Természetesen nem árultam el semmit, különben mindannyiunkat elvittek volna. Öt fegyverünk volt.
– Honnan származtak ezek?
– Apám katonatiszt volt. A Siguranţa már 1933-ban lecsukatta, mert tagja volt a magyar pártnak meg a Rongyos Gárdának. 1933-1940. között folytatódott a nyomás: a május 10-ét mindig rács mögött töltötte. 1948-ban alighogy hazatért a szovjet fogságból, már vitték is el a belügyisek. Ebből fakadóan eleve kommunista-ellenesnek neveltek, ráadásul 1953-ban találtam a Körös-parton egy golyóstollat, amely felrobbant a kezemben, levitte néhány ujjamat és kivitte az egyik szememet. Az akkori rendőrök szerint az írószereket az ellenségként kezelt Tito „dobta át” Romániába.
Az 1933-as esztendőt valójában azért hoztam szóba, mert a felnőttek váradi társaságának zöme tagja volt a Rongyos Gárdának, amely már ‘33-ban Románia ellen szervezkedett. A május 10-ei letartóztatásokkal a román illetékesek a királyellenes lázadás kirobbanásának akarták elejét venni.
– Tehát Ön az édesapja múltja okán is rendkívül veszélyes elemnek számított.
– Állandóan figyeltek. Arról a kollégámról is kiderült, hogy szekus tiszt volt, akiben a legjobban megbíztam. Ezt az embert ma is látni az utcán, de nem árulom el a nevét, mert annyira rendes volt velünk, hogy a téglagyárból senkit sem vittek el. Pedig számos politikai fogoly, mellőzött görög katolikus püspök, vagy a kommunisták által eltávolított kormány-funkcionárius – egyebek mellett Ion Antonescu miniszterelnök személyi titkára – dolgozott ott. Kimondottan rossz helynek számított, a munkások 80 százaléka analfabéta, semmittevő volt. Létszámunkat a munkára kötelezett közbűnözők növelték.

Váradi ’56

– Ha helyesen ítéltem meg a felvázoltakat, Ön azon gyanúmat igazolta, hogy a váradi ‘56 nem merült ki a Szabadságra Vágyó Ifjak erőtlen fellépésében, amiként azt sokan eddig beállították és bizonygatták.
– Meglátása helyes, mivel nem igaz, hogy Váradon nem történt semmi érdemleges ‘56-ban. Mózes Pál például egyértelműen ‘56 áldozata. Tudomásom szerint azonban már ‘53-ban is sokakat bebörtönöztek. A tét mindig kettős volt: egyfelől Erdély visszavétele, másfelől a kommunista rendszer megdöntése. Sajnos azok, akik mesélhetnének, hiteles információkkal szolgálhatnának, már nem élnek, az élőknek pedig már arról sincs fogalmuk, kik szervezkedtek ‘53-tól ‘56-ig, nemhogy arról, mi volt, mit akart a Rongyos Gárda. Az is biztos, hogy az államellenes mozgolódásokról senki sem mert beszélni. Abban az időben közszájon forgott a korra nagyon jellemző mondás, miszerint ha két ember összetalálkozik az utcán, egyikük biztosan besúgó. Annyira kellett mindenkinek vigyáznia magára, hogy a munkatársak még egymással sem mertek társalogni.
Vagy tán csak mi, megfélemlítettek, fizikailag-szellemileg megnyomorítottak hittük, hogy az elvtársak minden léptünket figyelik?...


***
AR összeállítása

Kelet-Magyarország is elkel (= kell)? Sorvadó közösségeink III.

fotó: National Geographic

“Két ország között, ha nincsenek jogi és politikai akadályok, általában kitűnően működnek az üzleti kapcsolatok, ugyanis az üzlet nem ismer sem határokat, sem politikát. Az üzlet egyvalamit ismer, és azt profitnak hívják. Amennyiben mind a két fél megtalálja a közös üzletben a profitot, akkor a kapcsolat működni fog, bármilyen politikai rendszer van, vagy bármilyen a jogszabályozás, amíg természetesen ezek nem akadályozzák a gazdasági folyamatokat.

Konzulként van egy nagy álmom. Azt szeretném, ha erősödne a román jelenlét Kelet-Magyarországon. Ugyanis nagyon sok magyar befektető érkezett a Bánságba, és én szeretném, ha néhány sikeres román üzletember Magyarországon fektetne be. Ez erősítené a bizalmat, és ha a kölcsönös bizalom erősödik, annak nagyon gyors és kézzelfogható gazdasági hatásai lehetnek” – nyilatkozta néhány héttel korábban a Krónikának Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja. S bár én se nem érzem, se nem tapasztalom a közismert üzletember és diplomata által emlegetett erőteljes magyarországi befektetői réteg áldásos jelenlétét, tevékenységét szeretett szülővárosomban és a megyében, tiszteletben tartom a riporter kérdésére válaszoló úriember meggyőződését. Jóllehet mint több generációs helybeli polgár elsősorban azt várnám el a csonka anyaország eme pozíciójába került emberétől, hogy mindenekelőtt az én érdekeimet, a mi érdekeinket képviselje, ne a másét, másokét. Na de hát, mint elhangzott, a business, amihez nekem a hamuban sült töpörtyűs, kolbászos, pirospaprikás pogácsa imádatán kívül semmi közöm és gőzöm, nem ismer határokat. Szóval nem kell a Mezőségre s Csíkszeredára utaznom ahhoz, hogy sorvadó magyar közösségeket lássak. Elég, ha körülnézek Makón és környékén.

És hogy hol bujkál az a bizonyos 25 ezer magyar ajkú temesvári testvérem, akikről még a statisztikai hivatalban is tudnak? Hát nem tudom. Talán Kelet-Magyarországon? Ők lennének az úgynevezett román befektetők? Ó, be jó is lenne (25 ezer magyar ajkú temesvári román befektető Kelet-Magyarországon)! De képzeljék el ezt fordított előjelekkel.

Egyébként már figyelmeztettek, ne nagyon izgágáskodjak, ne merjem magyarokkal megvásároltatni, sem pedig megmenteni a sunyi maffiózóktól Klapka György temesvári szülőházát, mert bajaim származhatnak belőle. Sőt, ötleteket se osztogassak ilyen téren, hisz van abból mindenkinek bőven – határon innen, no meg túl. Érdekes, mert én ennek a határtalan eszmedömpingnek sem érzékelem az előnyeit, csupán a hátrányait. Mint például azt, hogy a minap, miközben nézegettem a Klapka-táblát díszítő koszorúkat és lobogókat, majdnem agyoncsapott egy, az épületből kivált, majd földre zuhant ablaktábla-töredék. Hanyagság, gondtalanság, közömbösség, pofátlanság. Úgyhogy ha még egyszer elegánsan rám telefonálnak bizonyos funkcionáriusok, akiket személyesen ugyan nem ismerek, ám akiket beosztásuknál fogva mélyen tisztelek, és elegánsan jelzik, ne dugjam bele az orromat olyan ügyekbe, amelyekhez nem értek, ismét határtalan kedvességgel fogom elszavalni: márpedig Klapka, Kós és a többi példakép még létező szülőházát, tárgyi, szellemi emlékét nem szabad hagynunk elveszni.

Egyebet nem tudok mondani, sajnálom.

Néma. Sorvadó közösségeink II.

Némán ma már senki sem beszél magyarul. Némán már legalább ötven éve nem beszél senki magyarul. Talán nem is baj, mert ejhaj, miket is mondanának, mondhatnának a sokat megélt öregek?! Talán azt, hogy olyan csúf templomot, amilyet a falu bejáratánál húztak fel a menekültek, még rémálmukban sem láttak, és nem hitték, hogy még életükben látni fognak az utcájukban. Hiába mosolygott több évszázadon át a nagyvilágra egyszerű fehér köntösében az övéké, fennhéjázó vendégeiknek puccos istenháza kellett, még a Kabalás hegynél is magasabb, szélesebb. Ők már csak bádogtetejű förmedvénynek neveznék az ilyet, és legyintenének, hogy ugyan már, nekik akarják megmutatni, ki itt az úr, és kit illet meg a föld tulajdonjoga meg a hatalom? Kacagnának egyet a jóhiszeműen befogadottak kishitűségén, aztán gyorsan odébb állnának, elvégezni a rájuk mért feladatokat. Hisz bőven akad tennivaló faluhelyen, nem kell azt nagyítóval keresni, csak legyen, aki csinálja. Azért is annyira sápadt arcúak, szótlanak Néma mai lakói, mert sosem ül ki orcájukra a tisztességesen elvégzett munka öröme. Ha neki is veselkednek egy-két dolognak, a település fellobogózásánál nem futja többre az erejükből. A gyászos gúnyába öltözött középkori kőtemplomot, a fehér barátok dombra emelt békés bástyáját néhány apróság, tárgyi érték eltüntetését kivéve ugyan nem bántották, de nem is óvták, védték. A falak leomlottak, a mennyezet beszakadt, a freskók a vakolattal együtt hullottak le, vesztek el, váltak a szél, az eső, a hó s a fagy martalékává. A berendezéssel persze nem tudni, mi lett, noha két harangról is értesít az írott emlékezet, amely közvetetten, szociológiai adatokba sűrítve természetesen azt is számon tartja az egyházi s az állami levéltárban, mi okozta a település, no meg a Kis-Szamos menti magyar közösség 20. századi halálát. Mindenesetre temetni egyelőre nem szükséges: a Kolozs megyei épített örökséget lelkes restaurátorok menekítenék meg a teljes pusztulástól, ha Budapest magához térne, s meghallaná elhivatott vidéki koldusainak segélykiáltását.

Néma a Wikipédián

Som(mázat) és kerék(betörés). Sorvadó közösségeink I.

A hajdani Szolnok-Doboka (ma Beszterce-Naszód) vármegyei Somkerék református temploma egyike a legszebbeknek Erdélyben. Bár a korábbi évszázadokban a települést jelentős számú katolikus magyar lakta (hisz azon vidék része, amelyet a Kárpát-medencébe érkezett eleink a legkorábban népesítettek be), mára már csupán kétszáznál alig több őslakós kálvinista maradt a községben. Az anyanyelvét és nemzetiségét megőrzők zöme sajnos nyugdíjas, bátorításra, törődésre szorul.

Persze ez még nem azt jelenti, hogy a somkeréki magyarság teljesen kihalt, hisz a középkori települést a tatárok egyszer már szinte teljesen elpusztították. A dúlások után azonban a maroknyivá zsugorodott közösség a csodával határos módon újjászületett, és 1675-ben díszes, ám rendkívül ízléses festett deszkamennyezettel látta el a helyreállított és rendbe szedett, de kissé átalakított istenházát, amely később fiókos dongaboltozatot, barokk szentélyt kapott. Tornyát a 15. században emelték, utóbbi sisakját a tizennyolcadikban.

Az életében többször próbára tett mezőségi település aránylag könnyen megközelíthető: Déstől mindössze 35 kilométerre, az ex-szász Besztercétől huszonnyolcra, Bethlentől tízre található. A Sajó mentén nyugvó Somkereket a környék festői szépsége miatt is mindenki szíves figyelmébe ajánlom. Ha télen indulnak útnak, feltétlenül vigyenek magukkal meleg holmit és váltó túracipőt. Pótgumira nincsen szükség, mert az autóforgalomnak szentelt főutat mostanság reparálták meg, így majdnem tükörsima.

Linkajánló

Új emberek a régi utakon. Harminc évvel Kós Károly halála után

Az építész, grafikus, író, tanár, egyházi főgondnok, falusi földműves, könyvkiadó és politikus Kós Károly bölcseleteit, intéseit, meglátásait sikk mostanság idézni, szellemiségét felidézni, hagyatékának művészi, esztétikai értékét dicsérni, követendőnek tekinteni. Ám ér-e bármit is sokszínű munkásságának a méltatása, van-e hitele az ő kivételes egyéniségének szánt bóknak, az élő s holt alkotók fölé magasodó emléke előtti főhajtásnak, ha nem őszinte, hanem arra szolgál, hogy általa egyesek tájékozottságukról, az irodalomban való jártasságukról tegyenek bizonyságot? Az erdélyi magyarságért dolgozó Kós Károlyra való hivatkozás tehát ma már nem szolgál, hanem kiszolgál.

Ha beteg a föld…

Kós Károly temesvári származását ma már csak a helybeliek hozzák néha (például olyan kerek évfordulókon, mint az idei) szóba, az „illusztrisok” inkább elhallgatják, eltitkolják. Mert a társaságok már magukat sem veszik komolyan, nemhogy mást; nem akarják hallani önnön életproblémáikat, és a saját miliőjük iránt sem fogékonyak többé. Pedig ha tetszik, ha nem, ha transzszilvanista mozzanat volt, ha nem, a szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája, a Karl Koschból lett Kós Károly a minden oldalról marginalizált, a magyarság megmaradásának szempontjából súlytalannak minősített Bánság fővárosában jött a világra, annak Józsefváros nevű negyedében. Érdemes lenne kideríteni, van-e erről fogalmuk a klikkeskedő, ügyesen mozgó élő irodalmi fenoméneknek, és tudják-e, hol van, a város mely részén öklendezik a Józsefváros, és hol a Varjúvár stílusteremtő megálmodójának, kivitelezőjének a szülőháza. Barátaimmal egyetértésben szeretném, ha mindenkori géniuszaink legalább az utcát meg tudnák (és mi is meg tudnánk majd) mutatni a gyermekei(n)knek, unokái(n)knak, a nagyvilágnak és a hazai aprónépeknek, a jelentékteleneknek, akiknek az akarata, vágya, kérése soha sehol nem számít, csak (néha) az, hogy ép és makulátlan szívvel, lélekkel tömörülnek a tollforgatókat fenntartó s oltalmazó olvasói táborba. Nekik, a földhöz kötötteknek lenne üdvös tovább adni, azoknak, akik Sztánát csak grafikákon látták, élőben még soha, mert nem tellett rá, de bíznak abban, hogy a náluknál tehetősebb szerepvállalók őrködnek felette, vigyáznak rá. Tényleg, a sokadalom, a massza az ilyen, még mindig, sok-sok kudarc, csalódás után is jóhiszemű, tán picit hiszékeny. Jámborságukért a polgárok, a nép- és nemzetelemek a legtöbbször viszont nem azt kapják, amit megérdemelnek, ami alanyi jogon is kijárna szerény mivoltuknak.
Igen, a közöny az, ami a fontoskodókban irántuk megjelenítődik. Engemet meg épp a törődés kötelezettségével felruházott tisztséghalmozók eme arrogáns könnyelműsége dühít fel cudarul, a rengeteg felismeréstől összeomolva pedig tragédiaként észlelem, érzékelem a Kós-kultusz valódi arcát. Valósággal maga alá temet annak a temesvári, az Északi pályaudvarhoz közeli ütött-kopott, zsiványok tanyájává lett-tett jeltelen lakóháznak a sorsa, amelynek – ha jó idők járnának – elegáns szülőháznak, keresett zarándokhelynek kellene lennie, virágkoszorúval díszített múzeumnak. De valószínűleg nagyon rossz idők járnak errefelé…

…a fa is beteg gyümölcsöt terem

A Béga-parti nagyváros maroknyi magyarjának érdekképviselői persze tettek arról, hogy nemtörődömségük e kevésbé látható jelét elkendőzzék. Létrehozták a Kós Károly Közösségi Központot, amely mostanság már csak attól az, aminek címezik, hogy benne magyar politikusok és civil szervezeti elöljárók szoktak ülésezni, értekezni, választani, s az igazgatásban, irányításban részt nem vállaló nyugdíjasok, „sima” tagok – utóbbiak azonban igen kevesen és csak hébe-hóba – találkozgatni. No meg a magyar igazolványokat kibocsátó hivatalnokok is irodahelyiséghez jutottak a csinos épületben, ami, ugye, nem elhanyagolandó tényező.
Hát ezért akkora (síri) itt a csend, a nyugalom, mint a temetőben. Azért, mert a Kós Károly nevét viselő intézetben még meg sem melegedtek a magyar vonatkozású kiállítások, hangversenyek, irodalmi műsorok, vetítések, nívós közművelődési események, a Balogh Edgár-estek, Bartók-hétvégék iránti érdeklődők, de már ki is szorultak onnan. Pedig a székház létrejöttét, feltételezem, nemes szándék vezérelte, elvégre eredetileg szembehelyezkedett az üzleti s korrupt alapokon működő szövetségekkel. Érthetetlen tehát, miért nem őrződött meg az alapötlet eszmei tisztasága, és a központ miért nem alakult át művészek, filozófusok, fiatal tehetségek párbeszédének közkedvelt színhelyévé, darabbörzék, életszagú szakmai társalgások, végtelenített esti mulatságok temesvári magyar házává. Nem volt elegendő a tizennyolc év kiokoskodni, mi a fontos, illetve mi a lényegtelen?
De hát Istenem! Nem nyüzsöghet mindenki úgy, mint a Kós Károly által is magasztalt 20. századi kisiparosok, kereskedők, akik értelmes emberekként rendszeres szervezeti életre tartottak igényt. És kevesen lehetnek az 1924-ben indult Erdélyi Szépmíves Céh elveinek méltó követői is, amiként a Barabás Miklós Céhbe belépni vágyó, magasztos célokat felvállaló, polgári erényeket gyakorló s hagyományápoló képzőművészek köre is egyre fogyatkozik, az Erdélyi Helikon táglátókörű, önzetlen, a művelődési élet történéseit lelkiismeretesen nyomon követő szerkesztőinek jelenkori megfelelőiről már nem is beszélve.
Az igazság a következő: ha nem szükséglet, belső kényszer valaminek a megtétele, akkor a „csak azért is” természetellenes. Márpedig a természet hatalmával nehéz szembeszállni. Ilyen megközelítésben senkire sem lehet ujjal mutogatni. Az unalom azonban az ernyedtség, fásultság patikaszere: ha ugyanis elegünk lesz a semmittevésből, nekilendülünk és csináljuk.

Büszkeség és balítélet

A szánalmas, egyre fanyarúbb állapotokon természetesen az „entitás”, a „tömeg” is javíthatna, ő, a kisember azonban nem érzi feladatának a rendreutasítást, a gatyába rázást, lemond irányító s kritikusi szerepéről, ráadásul – tisztelet a kivételeknek – kellő mersze sincsen ahhoz, hogy kiharcolja magának azt, ami megilleti. Jóérzésű, s legtöbbször megelégszik azzal, amit elébe tesznek, produktivitási kedve csekély. Fáradt és elcsigázott. A korábbi vörös, sarlós-kalapácsos évtizedek reakciós kultúrpolitikája a parlagiasságot rehabilitálta az intellektussal, az analízissel szemben, és arra szoktatta rá az egyenzubbonyba bújtatott egzisztenciákat, hogy unják az értelmes szót, sőt, büszkék is legyenek erre. Az illetőket ekként megalkuvásra, némaságra, feltétel nélküli tekintélytiszteletre, olcsó izgalmakra nevelték. Ezért kellene elébük álljon e megtört, enervált korban valaki, aki halottaiból feltámasztaná bennük a tetterőt és kizökkentené őket a kontemplációból. Hisz a pusztító s teremtő energiák összjátékában az emberi képzelőerőnek ugyanolyan előkelő szerepe van, mint akármelyik természeti áramlásnak, rezgésnek, egyéni és társadalmi önfenntartó, fajfenntartó ösztönnek.
Vagy arról van csupán szó, hogy más-más módon, ám mindannyian Kós Károlynak engedelmeskedünk? Kós ugyanis azt tartotta, hogy bár a válságos pillanatokban megmaradásunk a gyorsaságon múlik, a rohanás nem lehet a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet összes területén. Ha tehát a város többi omladozó emlékművén, műemlékén sem segítünk, vagy csak tízévenként megforgatunk a tetején egy-egy cserepet meg egy ecsetet, akkor a jeles szülőházért sem tehetünk többet, nem menthetjük meg a megsemmisüléstől. Ez az a „lendület”, amely inkább romboló hatású, főként hosszú távon, mintsem építő jellegű, s amelynek felvétele, úgy tűnik, kötelező ebben az országban.
Azt hiszem, világos: ilyen tempóban, efféle „ütemtervvel” az országépítő, szépségteremtő Kós Károly nevének még a használatára sem vagyunk jogosultak.

Az utolsók

„Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt, és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap, és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük” – hitte Kós egykoron azt, amit viszont mi már nem, mert lépten-nyomon a mi igazságunkat találjuk bizonyítottnak, nem az övét. Az ifjúság, de még a negyvenesek, ötvenesek is erkölcsileg a béka alfele alatt vannak, ahonnan egyhamar nem fognak kimászni, ezen a vidéken biztosan nem.
És mivel – részben az előbbiekben felvázoltakból eredően – ebben a régióban kénytelen-kelletlen szűk korlátok közé szorult a gondolat (amelynek amúgy korlátozás nélkül kellene szárnyalnia), engemet kiátkoznak majd e sorokért, mert itt mindenki szent és sérthetetlen, Kós Károly szülőházában pedig – a legjobb esetben is – pizzériának álcázott kuplerájt fog nyitni az egyik megtollasodott lumpenproletár.
Pedig Kós Károly a családi házat tartotta a legfontosabbnak, az emberi lényeghez legközelebb állónak. Azt mondta, egyszerre jelenti a túlélést, a fennmaradást, a folytonosságot, a gyarapodást, az alkotást, a pihenést, a mindennapi küzdelem színterét. Belőle eredeztette még a középületek és templomok formavilágát is. A lakóházban, amit, zsigerből, ösztönszerűen emel fel a gazda – vélte az Új építőművészet című tanulmányában –, a népi szellem nyilatkozik meg, amely révén páratlanul erős, társadalmi változások, gazdasági, politikai átalakulások által ki nem irtható archaikus erő tör fel, és évszázadok tapasztalata, tanulsága, kipróbált mintája ötvöződik benne.
Ám az építész Kós nemcsak szép lakokat álmodott meg, hanem egy sajátosan erdélyi életformát is, alkotásaival a bölcsesség, a szépség és a takarékosság ötvözetét valósította meg. Számára a letisztult forma s a letisztult ideák jelentették az abszolút értéket, nem a már-már giccsbe hajló monumentális, a pazar. Mindenképp megjegyzendő, kiemelendő az is, hogy nem csak az erdélyi építészeti tradíciókat ismerte töviről hegyire, hisz behatóan tanulmányozta a 20. század eleji európai építészeti irányzatokat, kísérleteket is, s azoknak végül kiváló értője s értelmezője lett. Jóllehet merített nyugat-európai kortársainak munkáiból, szemléletéből, meggyőződéssel vallotta, hogy a jelen kori, modern építészet csak akkor tud megújulni, ha visszatér a gyökerekhez, és megőrizve lényegi jegyeit újradefiniálja önmagát.

Nix civil kurázsi

Noha Kós Károlynak az élet számtalan területén elért kitűnő eredményeit széles körben számon tartják, neve mégis csak vérbeli műépítészként ivódott be a köztudatba. Még azokban a pillanatokban is, amikor íróként nyilvánult meg, igaziból építőmesteri feladatokat ültetett át az irodalomba.
„…mit csináltam és mit csinálok: rázom az alvókat a hazug álomból a rideg valóságra, a hazugokat leleplezem az igazság szavával, a resteket munkára akarom kényszeríteni, az üresfejűeket nevetségessé tenni segítem, a gonoszokat meg akarom büntetni, a fösvényeket szégyeníteni, a hatalmaskodókat megalázni. (…) Az erdélyi magyar sors irányítása is csak építmény” – olvasható az 1925-ben kelt, Reményik Sándornak címzett levelében. Az episztola intimitásától eltekintve sokan tényleg megfontolhatnák, használhatják-e paravánként Kós Károly nevét, ázsióját, amikor restelkednek, holott tevékenykedniük kellene, és fösvénykednek, ha jótékonykodásról, segítségnyújtásról van szó.
A jelen fájó, kegyetlen valóságát a személyes érdekeknek alárendelt temesvári Kós Károly Közösségi Központ kihasználtsága (vagyis kihasználatlansága), rendeltetése (vagy inkább rendetlensége?) tükrözi leginkább. Az „intézmény” elintézése tudniillik arra int, hogy csakis lagymatagságunk, egykedvűségünk okán, a létfontosságú civil kurázsi hiányában válhattunk szórványmagyarokká a román–magyar határtól egy köpésre. Ezért nem találjuk a helyünket, ezért érezzük magunkat függő helyzetben, irracionális erők csintalankodásának kitéve, s ezért kapálózunk, vagdalkozunk a homályban. A terítéken lévő első számú kérdés: kik lesznek a többséget alkotó hatvan fölöttiek utódai? A folytatásra ugyanis nincsen biztosíték.

(Véleményemre nem muszáj mérget venni, a fentebb közöltek kizárólag a saját álláspontomat tükrözik.)

Az ifjú hölgy látogatása (az öregúrnál)

Táncra perdülő kedvemben süppedtem bele az öreg bőrfoteljébe a sarki tömbház ötödik emeletének omladozó negyedében. Ő köszöntött, én köszöntöttem, majd tollamat kecsesen elővettem, mellé mindent halló noteszt illesztettem, apró kartonfedelű füzetecskét, amelybe azonnal bele is firkantottam volna agg vendéglátóm fennköltnek vélt véleményét, ha...

Ha-ha-ha...

Ha-ha.

Mindeközben gyűrött interjúalanyom magabiztosan fel-alá járkált, mert szentül hitte, hogy én bizony nem ismerem a világ ismétlődő históriáját, aminek okán aztán félre akará vezetni diskúciónk fonalát. Ám megszólalt bennem a virtuális portás, mondván: várj, te vén, ne kóbiálj! Az öreg szemében életkorom ugyanis zsengének mutatkozott, és füllentései közben talán arra hagyatkozott, hogy bennem mint fiatal nőben nem terem meg a globális átok, sem a messianisztikus látnok, a karizmatikus agitátor. Kérdéseimre bicegő parafrázisokban válaszolt, de intelligenciájának efféle megerőltetésébe nagyon hamar belegörnyedt, majd fáradtan és holtsápadtan a perzsaszőnyeg alá rejtett ágyra heveredett Molyrágta pongyolájában bemutatott promenádéja persze úgy festett, akár az agyonlőtt szirti kecskének a megnyugvás ösvényére vezető kétségbeesett haláltánca, azon fajta végső vonaglása, melyből a kiéhezett madarak a kipurcanásig profitálni szoktak. Szaporán ásítozott, mégis fenntartotta, hogy ő tényleg irtó nagy poéta, nem pedig hazudozó próféta, ki cigányasszonyok jóslatából olvassa ki az avítt évkönyvekbe illő verslábakat. Tenyerét, noha azon erősen megfeszült a kőkemény lét, előttem gyönyörűséggel szétteríté, hadd merüljön el barázdáinak megfejtésébe az anatémával régóta terhes lázadó ifjú elme. Tudta ő, mi fán terem a mérgezett eper, eme vörös, bibircsókos gyümölccsel kínált meg ugyanis engemet a szellemi konfliktusba torkolló irodalmi esten. Láttam, hogy pózol, és arra egy percig se gondol, közénk legkevesebb ötven esztendő – ha kéretlenül is, de – belopódzott. Bánta, hogy akaratgyenge asszonyok csókolták homlokon és könnyűvérű múzsák törölgették le tejszínű testéről a tengerparti homokot.

Ó, oh.

Off.

De most megvilágosodott, és fekvőhelyén újabb parázna szeánszról álmodozott, jóllehet amíg a karcsú tündéreknek e(szté)tikai előadásokat tartott, fejéről a hajkorona hátgerince felé haladva lassan leáldozott. Hátramaradt tehát a fokozottan harsány tarság és a nyaka köré csavarodó kíméletlen kaszás.

Ájj.

Miután curriculumának elemei lapban közölhető formát kaptak, és a tételt kopott hangján a szerzőnek, mármint alulírottnak hangosan felolvasta, emlékei súlytalan illatként elillantak, önmagát pedig pótolható statisztaként következetesen megtagadta. Felkapta erre fejét a velejéig megbántott hölgyemény, aki elhatározta, erősen bekeményít, és a kekeckedő költőcskét mérhetetlen bátorsággal faképnél hagyja.

S hagyta.

Ha-ha.

Ökozenedű

fotó: José Carlos Marques (sharemag.blogspot.com)

Hepciás imádta az orrát, főleg kifújni. Hacsak lehetősége adódott rá, színházban, moziban, utcán, bármikor és bárhol, Hepciás összehúzta légzőszerve eme végződésének hatalmas vörös cimpáit, majd a tüdeje mélyén elraktározott levegőmennyiséget hirtelen kiengedte, sőt, kinyomta, tolta, gyűrte, szinte szertartásszerűen, stílusosan, kortárs balett-táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal, heves fejrázásokkal és hatalmas ívet leíró karlejtésekkel kísérve. Akár egy kétszáz esztendős resicabányai acélmozdony, úgy köpködött, pöfékelte ki bensőségeiből a testében zakatoló szerkezetet működtető gőzt, hamut, füstöt, miegyebet.

Legjobban a csilingelő sárga villamoson szerette elvégezni Hepciás ezt a műveletet. Ott is akkor, amikor a fülkében már annyi entitás tolongott, hogy a rá gyakorolt nyomástól repedezni kezdett a jármű oldalfala, s a hónaljszagtól sorozatban kerültek önkívületi állapotba az életből kifelé menetelő özvegyasszonyok. Pardon, a modernizmusokra érzékeny idős hölgyek.

Na szóval. Hepciás kimondottan élvezte a lábujjain egymást felváltva táncoló exisztenciáknak ezt a látványos, érzelemdús tömegnyomorát, ezért időnként bele-belefújta kékes-zöldes váladékát néhányuk gumiarcába. Különösképpen azt imádta, hogy a segédeszközök, zsebkendők meg egyebek nélkül bemutatott ceremónia után pár millió női szem vette mindig célba, kék, zöld, lila, ciklámen, fekete kuksik lesték, mindenféle fazonúak, méretűek, olyan variációjúak, amilyeneket férfi még álmában sem tud elképzelni. „Áj, az a bogárfekete szemű szőke! Uáu, az a tengerzöld szemű vörös! Brrr, az az ibolyakék szemű barna! – ájuldozott és prüszkölt ilyenkor, miközben teljes erővel lövelte kifelé nedveit koponyájának elülső lyukain, óriásméretűvé dagadt üregein.

Barátunk persze a városka főterétől sem irtózott, nem voltak ilyenszerű fóbiái, így produkcióját szívvel-lélekkel mutatta be a központban szárnyaló szerelmespároknak is, akik Hepciás egyéni számát látva, hol borzongva, hol meg átkozódva fordították el undorodó tekintetüket az ellenkező irányba. Haverunk nem értette, mi köze neki a családi környezetben eltöltött első hét évhez, igaz, nem is nagyon érdekelte, mit vágnak hozzá felháborodva, önmagukból teljesen kivetkőzve az addig nyugodtan sétálgatók. Hisz, gondolta, mint mindenkinek, úgy neki is megvannak a saját problémái, amelyek senkire sem tartóznak. Csak rá.

S amikor már nagyon elege volt az egészből, mert idegileg abszolút kikészítették az iránta érzéketlen, ráérős, kiművelt fapofák, jegyet váltott az éppen műsoron lévő opera-előadásra. Depresszióját a szimfonikus zenekari muzsika tompította valamelyest, a trombiták, fagottok, klarinétok, szaxofonok egymásba vegyülő s egymással kontrázó selymesen érces hangjai, no meg a dallamot egyenlő ütemekre tagoló dobszó. Számára egy-egy ilyen koncert maga volt a mennyország, mert ezek voltak azok a pillanatok, amikor versenyt játszhatott a muzsikusokkal. Hiába fordult felé ezerszer az előtte ülő tar hapsi, hogy arra kérje, fogja már be, s hallgasson, ő csak fújta tovább az orrát nagy tisztelettel, unzsenír spriccelte szét vegymentes ökotaknyát, nyálát a fegyelmezett teremben, alaposan benedvesítve a jelenlévő előkelő társaságot, mint egy csintalan itáliai szökőkút a peremén eszeveszetten csókolózó fiatalokat.

A kő szülöttei

Az a kővilág, amit Jakobovits Márta jelenít meg, részben az ősidőkből, a teremtés hamvas pillanatából való. Az első ember, akit ugyan nem látunk, de érezzük a jövetelét, aztán a jelenlétét, a nálánál erősebb hatalmak felé fordul. A neki ajándékozott szakrális időben és kozmikus térben dolmeneket és menhireket épít (majd) a kövekből, kőmonstrumokat, amelyeknek a mai napig eldöntetlen a rendeltetése.

Ennél a helyszínnél az a kősivatag félelmetesebb, amely az apokalipszis utáni lelkeket fenyegeti, s az idők végezetére utal(hat). Mire az üres térben már csak a romokat imitáló kövek hánykolódnak, a színek is kifakulnak: nemcsak az őskezdet kékeszöld lobogása, de még a későbbi korok mohazöldjei is eltűnnek a pusztaságban. Csupán a piszokszürkék, a halvány barnák emlékeztetnek a hajdani életteli színtérre.

A művésznő nem egyfajta gazdagodás, hanem a folyamatos sivárosodás, a végletekig fokozott redukció eredményeképpen jut a látomás birtokába. Érzi, hogy mindenik felületet le kell fosztania, s ami a felszín mögött felcsillan, azt is. Metaterrájának középpontjában egy furcsa kőképződmény, apró kerámia-kavicsokból körkörösen kirakott sziklaalakzat vonja magára a figyelmet. Ez a formáció kéne eszünkbe juttassa középkori eleink azon hitét, miszerint a magas hegyekben kéklő tavakat titkos föld alatti erek fűzik a távoli tengerekhez. Ezért lett e vizek neve: tengerszem.

De eszünkbe juthatna róla az írás előtti történelmi korszak kultúrája, amit a „nagy kő” jelentésű görög szóból (megalithosz) kiindulva manapság egyszerűen megalitnak neveznek a szakemberek. Noha az korántsem világos, mi motiválta a régieket e civilizáció megteremtésekor, a mai megalitikus társadalmak hite szerint a kőkonstrukciók a halál utáni élet igenlésének, elfogadásának, tiszteletének nyomai. A kőtömböket többnyire olyan szertartások keretében állítják fel, amelyek a lelkek másvilágra vezető útját készítik elő s örök életet biztosítanak. Az építmények a halottak ülőhelyéül szolgálnak, amikor a faluba látogatnak, de az élők számára sem tilos a használatuk. A tér, ahol ezek az oszlopok magasodnak, a közösségi élet központja, ám kultikus hely is, hisz a kőpillérekben az ősök nevének és tetteinek emlékezete válik időtlenné.

Ez a kőkultusz a Bibliában is lecsapódott: „Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy szégyenül meg Izrael háza is. Ők maguk, királyaik és fejedelmeik, papjaik és prófétáik, mind, akik így szólnak egy fadarabhoz: »Atyám vagy«, és egy kőhöz: »Te szültél«. Hátukat fordítják felém, s nem arcukat, de ha nyomorúság tör rájuk, könyörögnek: »Kelj föl! Ments meg minket!« Hol vannak hát isteneid, amelyeket csináltál magadnak?” (Jer 2,26– 28); „Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vette a követ, amelyen a fejét nyugtatta, fölállította emlékkőül és olajat öntött rá. A helynek Bétel (Isten háza) nevet adta: azelőtt Lusznak hívták a várost. Jákob fogadalmat tett: Ez a kő, amelyet emlékkőül állítottam, az Isten háza lesz” (Ter 28,18–22); „Lábán tovább beszélt Jákobhoz: Itt van ez a kőrakás és ez az emlékkő, amelyet köztem és közted fölállítottam. Ez a kőrakás és ez az emlékkő legyen a tanú: nekem sem szabad ezen a kőrakáson túl feléd menni… Jákob a hegyen áldozatot mutatott be és meghívta rokonait lakomára. Azok elköltötték a lakomát és éjjel a hegyen maradtak” (Ter 31,51–54); „Az Úr, a te Istened oltárán kívül, amelyet majd építesz magadnak, ne ültess semmiféle szent fát, s ne állíts föl kőoszlopot sem, hiszen gyűlöletes az Úr a te Istened színe előtt” (MTörv 16,21–22).

Az edomiták barlangszentélyét 1900 körül fedezték fel Petra mellett, röviddel utána a megalitikus halottkultusz érintetlen leleteit magában rejtő Bét-Semes-i barlangszentélyre is rábukkantak. A régészek megállapították: az illető területet már jóval a héberek Palesztinába történt bevándorlása előtt betöltötte az ősök fentebb ismertetett kultusza, no meg a Legfelsőbb Lényben való hit.

Egyiptom tekintetében is világos, hogy már a piramis-kultúra előtt létezett egy megalitikus ősvallás. Fekete-Afrikában, Szudánban például, éppúgy találni kőlap- és barlangsírokat, mint kőköröket, menhireket, aknasírokat és kupolasírokat, amelyek típusuk szerint régebbiek a piramisoknál. Bár a leletek még nincsenek teljesen feldolgozva, kijelenthető, hogy a történelem előtti korban rendkívül elterjedt és egységes volt az egyes népcsoportok kultúrája, vallása.

Más tradicionális társadalmakhoz hasonlóan a tibetiek is tudták azt, amit a görögök a lakóházat, háztartást, lakókörnyezetet és templomot egyaránt jelentő oikosz szóval fejeznek ki, arra utalva, hogy a természet és a lakókörnyezet számukra éppoly tisztelendő, mint a templom. E nézetnek Tibetben kézzelfogható jelei vannak, hisz bármerre megy az utazó, legyen az lakatlan terület vagy kősivatag, mindenütt a szentséget kifejező emberi alkotásokat, jeleket talál. Legnagyobb számban a legősibbnek tartott szent építmények, a Belső-Ázsiában lépten-nyomon fellelhető kőhalmok, a láphcék fordulnak elő. Gyakori látványt nyújtanak a buddhista ereklyetartók, a sztúpák is, illetve az imakő-falak, amelyek hossza elérheti a száz métert. A lapos máni-kövekre valamilyen szent jelet, kifejezést vagy mantrát vésnek, így Tibet védőszentjének, Csenreszinek az imáját. E land-artnak tűnő alkotások Tibetben a természet szentségét jelzik ősidők óta.

(részlet a Jakobovits Márta archetípusai. Egy ősasszony naplója című tanulmányomból)

Együtt a bánsági magyar tájházért

Kedves testvéreim!

A temesvári falumúzeumban megtekinthető magyar ház elhagyatottsága késztetett arra, hogy most Önöket/benneteket közadakozásra s közmunkára szólítsam/szólítsalak fel. Úgy vélem ugyanis, hogy közösen, együttes erővel rövid időn belül sikerülne felújítanunk, berendeznünk és elődeinkhez méltóvá tennünk azt az ingatlant, amely a bánsági skanzen egyik szegletében inkább a szégyenünkre válik, mintsem hogy az épülésünket szolgálná, hisz össze-vissza tákolt, poros köntösében egyáltalán nem tükrözi a térségben betöltött szerepünket. Ahhoz, hogy büszkén nevezhessük a miénknek, szükség lenne néhány, a dél-alföldre s a bánsági paraszti világra jellemző, jó állapotban lévő használati tárgyra, rongyszőnyegekre, egy-két rend férfi s női népviseletre, próbababákra, kézzel hímzett asztalterítőkre, ágytakarókra, díszpárnákra, faliórára, olajlámpára, fényképekre, muskátlikra, esetleg téglára (az útburkolat kialakításához), dolgos kezekre, önzetlenségre s folyamatos, lankadatlan lelkesedésre.

Felajánlásaikat/felajánlásaitokat a gurzoklaraeniko@gmail.com e-mail címen tehetik/tehetitek meg (avagy itt, a blogomon – megjegyzésként).

Adományaikat/adományaitokat, segítségüket/segítségeteket, ötleteiket/ötleteiteket előre is köszönöm.

***

Különféle finomságokat a kicsinosítandó, felszerelendő házról és a faluról, ahonnan e lakot évekkel ezelőtt átköltöztették Temesvárra, itt találtok (jóllehet a képek nem igazán tükrözik a valóságot). Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy a szöveg angolul nem olvasható (bár ide kattintva megpróbálhatjátok megjeleníteni), mert így lemaradtok néhány helyi ínyencségről, és nem értitek, miért vagyok néha rosszkedvű, kiábrándult és szomorú.

A hentes eset(t)/(ezúttal szőrtelenül, libabőröstül)

Húsfeldolgozó volt a gyulai barátom apukája, nagy bajszú, meglett szőke tót pasi. Ám nem volt egy unikum. Mert amiként a kolbászgyúró derekas komái, ő is imádta a rózsaszínű négysonkás disznókat (szeletelni), no meg a mézes-mázos mennyecskéket (ölelgetni), de legfőképpen az orcáját takaró tüskés szőrzetét szerette (nézegetni). Naphosszat el tudott időzni a tükör előtt, akár egy hiú ifjú nő, reggelizés közben szégyenérzet nélkül matatott nagy- és mutatóujjával az orra alatt, hogy a sarjadzó vörös puha pihéit megszámolgassa; vigyázzba állítsa: mindeközben a megszólalásig hasonlított Móricz kikarikírozott regényhőseihez. De miután a pöszmötölést tudalékos krákogások kíséretében lezárta, s az eredményt ragyogó képpel nyugtázta, azon nyomban leesett bennem a tantusz, hogy valójában nem igazi apus, hanem inkább kiköpött fakutya ez a manusz. Mondta is a szemfüles szomszédasszonyom, rendőrakadémiára készült a fater egykoron, aztán az első hulla láttán a kezdeti lelkesedése elszállt, így pisztoly helyett mostanság egy éles bárddal babrál, állatokat preparál.

Na, de térjünk vissza hentesünk férfiasságának egyetlen maradványához, a pödrött narancssárga bajszához. Szerinte ugyanis a hímek életének értelme az arcszőrzet dédelgetése. Az egy dolog, magyarázta, hogy a szőr a hölgyek arcán is nő, mégis csak az urak büszkélkedhetnek bozontos pofázmánnyal. Miként is nézne ki a nejem, ha (ráadásul) még körszakállt is viselne? – vetette fel, aztán jóízűen nevetett is egyet hozzá. Tehát: esetében a munkanap előtti hajnali orgiát a borotválkozás nyitotta meg: ennek a ceremóniának a részeként szedte magát rendbe, úgy, hogy a bajszfazon egységességét megbontó rakoncátlankodó szálakat példás egyszerűséggel, krksssz, lenyisszentette. Szájának díszkerete így egyre szögletesebb lett, mígnem a musztáca dizájnja patkóalakzatból átment trapezoidba. Örült is verejtékes igyekezete következményének a papa, titkon persze alig várta, hogy a teljes műszak meglássa, hogy a fotója felkerült az élmunkások pannójára. Meggyőződéssel hitte, portréja izgalomba hozza majd a gyengébbik nemet, s az érzéki gyönyörrel átitatott csodálattól hanyatt is vágódik majd a szebbje.

Számításai azonban nem jöttek be. Mert amikor a szőrszálhasogatástól megviselt külsejével a részlegre belépett, a kolleginája, akire már régóta hajtott, nemhogy felajzott lett, hanem egyenesen elképedt. Az éppen kakast fosztó lánynak könnyek szöktek a szemébe. „Ó, maga drága, hát nem látja? Zselétől olajos a hajzata, hurkától maszatos az ajka, pfujj!” – mondta, s érezte, az undortól a helyszínről azonnal elszalad.

S valóban! Amint a szerelemtől ittas apuka kecses kézmozdulatokkal megsimogatta az inkriminált helyszínt, majd együttérzően a hölgyet, falatozásainak egyik maradéka karamell színű ragacsos masszaként a füle tövéig kenődött szét.

A szerencsétlen másnap depilálva jelent meg a szalámigyárban.

Hullák az akváriumban

Gumitalpú cipőben és falfehér pelerinben caplatott előttem az okostojás halottkém. Köpenyének titkos zsebében súlyos kulcscsomók zörögtek méltóságteljesen, alkalomhoz illően csóválták ovális fejüket. Kettőnket közben le-fel, fel-le vitt az utunk, bele a vaksötétbe, a síri csendbe, az orvostudományi egyetem pincéjébe, az elhunytak és eltévedt lelkek szűkkörű birodalmába. Fogja be az orrát, bűz lesz, súgta, búgta, aztán kitárta az ajtót, jobban mondva: tolta, nyomta. Nagyot pattant erre a zár, aztán lőn világosság! Poklok fekete kapuja nyílott meg ekként, és mégis, színes látvány tárult elénk. Szemgolyók, szívek, fülek és csípők pikáns kemikáliákban szunnyadoztak szerteszéjjel a véres szertárféleségen, mégis számomra valódi élményt jelentett ez, bizony, noha nem tagadom, nehezen tűröm el a rendetlenséget. Nem is csodálom, hogy a tapasztaltak hatására a vérnyomásom leesék, hisz a vegyszeres kezelések ellenére rendesen illatozott itt a psziché, akár a temetőben a rosszul elföldelt emberi veszteség. Jobbra is meg balra is szikrázó elmék lebegtek az undorító sárga löttyel teli befőttesüveg-gyűjtemény belsejében, mindezek viszont csak a terepszemle várható meglepetéseire figyelmeztettek. Hisz a döbbenet, amelyben a következő percekben részem lehetett, szavakba gusztán nem önthető, ezért most inkább mellőzendő. Poshadt májak, vesék és vastagbelek, akváriumszerű medencékben ázó hullák szolgáltatták készülő riportomhoz a tematikát. Ez itt egy nyelv, látja?, az meg egy láb, miből csontfoszlányok és erecskék csüngenek alá, hörgött az idegenvezető szerepében tetszelgő bonctanász, így folytatván: célunk az ember tudományos megismerése, a humánum dicsérete, csupa szépség, élet és fenséges színparádé; emberünkről éjt nappá téve (vagy fordítva) hámozzuk le rétegenként a fölöslegest, képéről a bőrt, bőréről a szőrt; ezt itt ni mi lenyessük, azt meg ott bevarrjuk, kukkantson csak ide, mily érdekes, nemde?, a testet élvezni tudni kell, jól tanulja ezt meg!, figyelmeztetett bárddal a kezében dr. Hentes. Ne nevessen, kérem, kérte, miközben az emóciótól a térdem majdnem összecsuklott, universitasunknak ebben a termében rejlik az alaptananyag, fontosabb eme stúdium minden egyébnél, tudniillik óriási problémák, életveszélyes szövődmények származhatnak abból, ha a hibás koponya helyett a medikus az ép farcsontot preparálja, elmélkedett az öreg állát mellére hajtva. Nem ad pénzt az elnök bá’, bökte ki végül nyűgének okát, miből vásároljunk hát újabb hullát?, gondban vagyunk, érti?, sírgyalázókat kellene emiatt illegálisan leszerződtetni, nyafogta, s szerszámával lecsapott a hanyatt fektetett halott méregzöld torkára. Pompás egy példány, jegyezte meg örömteli pofával. Fél óráig öklendeztem utána a dupla nullásban.