A húsvéti per (+ AR filmjei)

Jézus koholt vádak alapján történt igazságtalan elítélése és kivégzése a világtörténelemnek nem az első, de nem is az utolsó koncepciós pere volt. Jelentősége azonban egyedülálló: Jézus halála és feltámadása – a keresztény hitvallás szerint – az emberiség megváltását eredményezte. Bár a tragédia Jézus Krisztus mennybemenetelével fejeződött be, az esemény végkimenetele kizárólag a mindenható Isten beavatkozásának tulajdonítható. A tárgyalás résztvevői között ugyanis – a vádlotton kívül – egy sem akadt, aki pozitív szerepet játszott volna a történetben.

A kihallgatás

Csupán János evangéliuma említi, hogy miután a Názáretit az Olajfák hegyén elfogták, Annáshoz vitték. A szerző megjegyzi: „apósa volt ez Kajafásnak, aki abban az esztendőben volt a főpap” (Ján. 18:13).

A római megszállás idején Júdeában a helytartók nevezték ki a főpapokat. Pilátus elődje, Valerius Gratus például négy főpapot váltott le és nevezett ki tizenegy év alatt, utoljára magát Kajafást, aki tizenkilenc esztendeig (i. sz. 18–37.) töltötte be a tisztséget.

Annás igen befolyásos ember volt: még a templomőrség parancsnoka is az ő családjából került ki. Korrupt, elnyomó hatalmát a törvénytisztelő zsidók is mélyen elítélték. „Jaj nekünk Annás házának kígyósziszegése miatt!” – olvasható a Talmudban (Pészach 57a).

János evangéliuma szerint Annás „szürke eminenciásként” a háttérből igazgatott, bujtogatott, így Jézus elítéltetését is ő provokálta ki. Nem kétséges tehát, hogy a zsidó Főtanács (szanhedrin) felett is ő gyakorolta a tényleges hatalmat. Ettől eltekintve őt elsősorban Jézus követői érdekelték.

A kihallgatás, amelyen János személyesen lehetett jelen, feszült légkörben zajlott: Annás számára valószínűleg néhány perc alatt világossá vált, hogy a Názáreti nem fog „beismerő vallomást” tenni, s a megfélemlítés technikája csődöt mond majd. Ezen sejtéséből, gyanújából kiindulva Annás gyorsan hivatalos útra terelte az ügyet: a bilincsbe vert Jézust átküldte vejéhez, Kajafáshoz.

Terhelő bizonyítékok

Máté, Márk és Lukács szerint a Názáretit a Gecsemáné kertből Kajafás házába vitték, ahová a szanhedrint is összehívták. Az ott lebonyolított perben számos olyan illegalitást találunk, amelyek aláhúzzák koncepciós jellegét. Egyfelől: a szanhedrin rendes üléshelye a templom kőcsarnoka volt, magánházban nem értekezhettek. Másfelől: a tanácstagok csakis nappal gyűlhettek össze – márpedig Jézus tárgyalása éjjel zajlott. Törvénybe ütközött továbbá az is, hogy a halálos ítélet már a hatósági bíráskodás előtt kimondatott, a hamis tanúk vallomása pedig eltérő volt. Ráadásul az akkori zsidó jog értelmében az önmagára nézve terhelő vallomás súlyos bűnök esetén nem számított elégségesnek, a főpap nem szaggathatta meg ruháit (lásd 3Móz 21:10), a vádlottat pedig tilos volt megütni.

A látszatperben Kajafás végül eskütételre kényszerítette Jézust, aki Isten Fiának nevezte magát (Mt 26:63), amiért aztán a tanács többsége halálra ítélte. A pokol ezt követően szabadult el: „És kezdték őt némelyek köpködni, és arcát eltakarva ököllel ütötték és mondták neki: Prófétálj! A szolgák pedig arcul csapdosták őt” (Mk 14:65). Jóllehet a római jog is szigorú büntetést szabott ki mindazon bírókra, akik bántalmazták a vádlottat.

A testi sértés tilalmát egyébként Pál is szóvá teszi, amikor a Főtanács előtt e szavakat veti oda Annásnak: „Meg fog verni téged az Isten, te kimeszelt fal! És még te ülsz le, hogy ítélkezz felettem a Törvény szerint, miközben törvényszegő módon azt parancsolod, hogy engem megüssenek?” (Csel 23:3). E cirkuszba illő jelenettel Kajafás a taláros testületet akarta rávenni arra, hogy tagjai elálljanak a vizsgálat folytatásától. Jézus „halált hozó vallomása” (responsio mortifera) után ugyanis egy írástudókból és főpapokból álló független bizottságnak ki kellett volna vizsgálnia, valóban káromolta-e Jézus az Istent, amikor önmagát a fiának vallotta?

Pilátus előtt államellenes felforgatóként

A főpap házából Jézust másnap reggel vitték át a pretoriumba, a helytartó székhelyére. Az eredetileg Heródes által épített palota a város legmagasabb pontján emelkedett, a mai Jaffa-kapuval szemben. Az evangéliumok szerint Jézus korában ezt a helyet görögül lithosztrotonnak (kőlapokkal borított padló), arámiul gabbathának (nyílt térség) nevezték.

Felmerül a kérdés: vajon a Főtanács miért adta át a római prefektusnak Jézust, miért nem ítélkezett felette önmaga? „Nekünk senkit sem szabad megölnünk” – hangzott a szanhedrin delegátusának magyarázata. A tárgyalás időpontjában tehát a Főtanács nem rendelkezett pallosjoggal (ius gladii). Ez teljes összhangba hozható azzal a rabbinikus hagyománnyal, amely szerint a szanhedrint a Templom lerombolása előtt negyven évvel megfosztották a halálos ítélet kiszabásának és végrehajtásának jogától. A Talmud azt is megjegyzi, hogy a testület nem a „Faragott kövek csarnokában” tartotta üléseit. Ezen a ponton azonban újabb probléma merül fel: miként ítéltethette halálra a szanhedrin egy „világi” hatósággal a vallási szempontok alapján kikezdett Jézust? A rómaiak ugyanis nemcsak Júdea területén, de még a diaszpórában is vallási autonómiát biztosítottak a zsidóknak, ami azt jelentette, hogy a judaizmus előírásaival kapcsolatos ügyekben római bíróságok nem ítélkezhettek. A Jézus elleni koncepciós vádakat így politikai rágalmakkal kellett kiegészíteni: „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király” (Lk 23:2); „(...) a népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, kezdve Galileától mind idáig” (Lk 23:5).

Ezek már komoly vádként hangozhattak Pilátus előtt, hisz Jézust államellenes felforgatóként mutatták be, márpedig az efféle lázadók egyetlen császári kormányzattól sem számíthattak kegyelemre. A vádként megfogalmazott tetteket a római jog „felségsértésnek” (crimen laesae maiestatis) minősítette, amely a legsúlyosabb állam elleni bűntett volt; különösen Tiberius alatt jártak el igen szigorúan ilyen helyzetekben. A vád bizonyítása esetén a magas rangú római polgárokat száműzték, az alacsonyabb jogállású személyeket pedig vagy vadállatok elé vetették, vagy keresztre feszítették. A provinciákban élő idegenekkel (peregrini) szemben – ezek közé tartozott Jézus is – az utóbbi büntetést alkalmazták. Érthető tehát, miért érdekelte annyira Pilátust Jézus „királysága”. A Názáreti magatartása azonban védtelen személyre vallott, ezért a helytartó kijelentette: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben.”

Heródes előtt csodatevő prófétaként

Pilátus mindenképp szabadulni akart a bonyolultnak és veszélyesnek látszó ügytől, amelyet akár személye ellen irányuló provokációként is értelmezhetett. Amikor megtudta, hogy a Názáreti Jézus galileai polgár, rettenetesen megörült. A római helytartó hatalmának ugyanis csak Júdea és Szamária volt alárendelve: a környező országrészek az úgynevezett „negyedes fejedelmek” (tetrarchák) uralma alá tartoztak. Pilátus részéről ez az eljárás teljesen jogszerű volt, mert a római büntetőjog a bűncselekmény elkövetésének helye szerinti illetékesség (forum delicti) mellett a vádlott származási, illetve lakóhelye szerinti illetékesség (forum originis) elvét is alkalmazta. A názáreti Jézus perének átutalása Galilea negyedes fejedelmének illetékességi körébe tehát nem sértette a római eljárásjog szabályait.

Galileában Heródes Antipász volt hatalmon (i. e. 4–i. sz. 39.), aki apjának, Nagy Heródesnek minden rossz tulajdonságát örökölte: gonosz volt, gőgös meg pompakedvelő, és a zsidó valláshoz fűződő viszonya is ugyanolyan ambivalens volt, mint az apjáé. Pogány városokat épített, házasságtörő viszonyban élt bátyja feleségével, de részt vett a jeruzsálemi ünnepeken, pénzeire pedig nem veretett emberi képmást.

Antipász mindig is szerette volna látni Jézust, mivel őt az általa kivégeztetett próféta „reinkarnációjának” tartotta (Mk 6:14-16), ám erre Jeruzsálemben, közvetlenül a Názáreti meggyilkolása előtt nyílt csak lehetősége.

Antipász amúgy nem igen foglalkozott a „komoly” vádakkal, ő a csodatévő Jézusra volt kíváncsi, önnön koncepcióját akarta igazolva látni a Keresztelő „feltámadásáról”. Mindezt persze szószátyár, lekezelő módon tette. Ám amikor látta, hogy igyekezete kudarcot vall, visszaküldte Pilátushoz, aki ezt békülési gesztusként fogta fel. Azóta ugyanis, hogy a prefektus lemészároltatta néhány zarándoklatra igyekvő alattvalóját (lásd Lk 13:1), haragban voltak egymással.

Az ítélet: Ibis in crucem!

Pilátus tehát ismét „belekerült a krédóba”, ám ezúttal már nem bújhatott ki a per alól. A vádakat azonban továbbra sem tartotta meggyőzőknek, ezért a Főtanács küldöttsége előtt háromszor is kijelentette: Jézus szerinte ártatlan (Lk 23:4.14.22; Jn 18:38; 19:4.6). Mindenképp el akarta kerülni az ítélkezést, amiben felesége levele is megerősítette (Mt 27:19).

Jézust eljárási közkegyelemben (abolitio publica) kívánta részesíteni. Erre a római jog értelmében valamilyen örömünnep kapcsán kerülhetett sor. A római hódítók más provinciákban is megadták a helybelieknek azt a jusst, hogy kegyelmet kérjenek egy vádlott vagy elítélt személy számára a helytartótól. Pilátus viszont elveszítette döntési szabadságát, politikai zsarolásnak „esett áldozatul”. A szanhedrin küldöttsége, no meg a felheccelt tömeg ekként fenyegette: „Ha ezt elengeded, nem vagy a császár barátja” (Jn 19:12); „ha nem végezteted ki Jézust, magad is az ő pártján állsz”. Egy esetleges jótett akár a száműzetését, halálát is okozhatta volna.

A „barátság megvonása” (renuntiatio amicitiae) egyébként Augustus kora óta bevett jogi gyakorlat volt: aki kiesett az uralkodó kegyeiből, az komoly ítéletre számíthatott. Tiberius korában, de főként a testőrparancsnok Seianus rémuralma alatt (kb. i. sz. 20–31) a „barátság megvonása” alapján kezdeményezett perek egybemosódtak a felségárulás miatt indítottakkal. Efféle eljárásokat bizonyos dehonesztáló megjegyzések és gúnyversek is kiválthattak.

Mindez nyilván egyetlen pillanat tört része alatt cikázhatott át Pilátus agyán, mert végül kimondta: „Ibis in crucem!”, vagyis: „A keresztre mégy!” Aztán megmosta kezét, tudtára adva a véneknek: nem vállalja a felelősséget Jézus haláláért (Mt 27:24).

Pilátus azonban ettől még felelős maradt cselekedetéért.

(felhasznált irodalom: Grüll Tibor – Mosták kezüket)

FILM