A Kossuth-piacon

szemérmetes parasztasszonyok árulják paprikáikat, ápolják a családi tűzhely melegét, miközben még csak nem is gyanítják, hogy másképp is lehetne, sőt, ha másképp lenne, mindenki emberhez méltóbban élne

Nagyon meleg volt, a nap hétágra sütött, mégis mindenki állig be volt gombolkozva, de főként az asszonyok. Ing, pruszlik, szvetter, kiskabát, nagykabát takarta el sértetlen fehér bőrüket a világ szeme elől. Nem értem, mire jó ez a túlzásba vitt óvatoskodás? 

A legjobb, ha nincsenek terveid, és gondolok most a napiakra. Mert ha nem erőszakolsz magadra mindenfélét, azt teszel, amihez éppen kedved szottyan. Nos, a mával kapcsolatban nem voltak elképzeléseim, így teljesen szabadnak érezhettem magamat. Azt hiszem, ez volt az oka annak is, hogy reggel Józsefem úgy vonult el mellőlem, hogy még csak fel sem ébredtem, márpedig ilyen elég ritkán fordul elő. Uram ugyanis akkora zajt szokott csapni hajnali készülődésével, hogy nem lehet nem felébredni rá.

Annácska még mindig nem érkezett meg, így nekem kellett gondoskodnom a falnivalóról, de már ebbe is kezdtem beleszokni, amiként a takarításba is. Nem állíthatom azt, hogy korábban sosem járt seprű a kezemben, sosem készítettem harapnivalót a pereputtynak, de azt sem, hogy szokásomban állt. Én városi lánynak születtem, mi több, ki merem jelenteni, úri lányank neveltek, illemtan órák látogatására köteleztek, zongorázni tanítattak, nyelvekre, amin – ha hiszitek, ha nem – nagyokat hahotáztam magamban. Szerintem ugyanis ez a kötött életforma egyáltalán nem illett a jellememhez, amely alapvetően egy rendkívül csintalan nőszemélyt takar. Abból a fajtából valót, akit gyakran jómagam is kezelhetetlennek tartok.

Ma is olyan kedvemben voltam, hogy leginkább tűrtőztetésre szorultam, ám sajnos senki nem akadt a környezetemben, aki ezt meg merte volna tenni velem.

Őszintén bevallom, nem is tudom, miként értem felnőtté. Persze előfordulhat, hogy a külvilág még nem is tart felnőttnek úgy istenigazából. A jelekből ítélve ebben nem is kéne kételkednem.

Mivel gyönyörűen ragyogott a nap, Pali bácsi a nyitott ablakban sütkérezett, én pedig – bármerre is fordultam, tekeredtem – a konyhaablakból egyenesen őreá láttam, ezért úgy véltem, sürgősen le kell lécelnem otthonról. A vágy, hogy találkozzak Zoltánnal, még mindig bennem élt, de már nem azon a szinten és abban a formában, ahogyan régebben. Inkább nyíltabban és forróbban. Talán amiatt volt ez, hogy elfogadtam, Zoltán igenis létezik, Zoltán jelen van az életemben, és sokszor odáig jutottam e felismerésben, hogy Józsefemnek is beszélni akartam róla. Valahogy kikívánkozott belőlem, meg szerettem volna osztani vele is azt az örömöt, amit a Zoltánnal való kacérkodásom táplált énemben.

Végül mégis csak hasznosabbnak véltem hallgatni, noha sejtettem, Józsefem érzelmeit nem igazán korbácsolná fel a másik férfi iránti érdeklődésem. Valószínűleg már értesült róla, amiként Aurélról is tudott annak idején. Mégsem tiltakozott ellene, sőt, úgy tett, mintha a mi kis intim afférünk a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Eldöntöttem, hogy kisétálok a Kossuth térre, ahol ma heti piacot tartanak. Ha egyebet nem is imádtam a háziasszony-létformából, a piacozást igen. Illetve hát túlzás lenne azt állítani, hogy imádtam, inkább csak kedveltem. Kedveltem a sok-sok apró árus nyüzsgését, a nénikéket és bácsikákat egyaránt, és főleg azt, mennyire ki lehettet őket borítani évezredes egyensúlyukból egy-egy visszautasítással. Nagyon szerettem ellentmondani nekik. Ha például két fémpénzért akarták reám tukmálni hervadt spárgájukat, én még felet sem ajánlottam nekik, amire nagyon elkomorodtak, és ha nem lett volna a teremtőnek szentélye a közelben, valószínűleg még átkokat is szórnak a fejemre.

A svábokat is fel lehetett heccelni, őket viszont másképp, mással. Mivel mindig a stratégiailag legfontosabb pozíciókat szerezték meg maguknak, a nézelődést folyton az utolsó sorokban kezdtem, aztán átmentem hozzájuk, érdeklődő tekintettel végigpásztáztam állásaikon, majd úgy tettem, mintha semmi sem ragadta volna meg a tetszésemet, és mint aki abszolút tudja, mit akar, bekanyarodtam a háttérszereplőkhöz, akiktől aztán bevásároltam. Ilyenkor láttam kigyúlni germán szemükben a pokol tüzét. Szinte nekem támadtak, annyira gyűlöltek ismeretlenül is. Ezért néha azzal idegesítettem fel őnagyságukat, hogy az orromhoz dörgölt legszemrevalóbb retkükről letépkedtem a leveleket, aztán mégsem vettem meg, hanem ott hagytam magnak.

Velük ugyanis sokféleképpen ki lehetett tolni, és pont azért, mert ők is, bár tisztességesnek tűntek, sokféleképpen átverték a jó szándékú, kis pénzű kuntcsaftjaikat. Erre persze csak idővel jött rá az ember, miután már a bőre alá férkőztek ezzel-azzal, és rávették, hogy ha észre is veszi a szélhámosságot, ne szóljon.

A mai napon a paprikákkal kacsintgattam nagyon. Volt itt belőlük többféle, amiként asszonyból is ezúttal, de a legérdekesebb az volt, hogy amiként a paprikák esetében sem tudtad megállapítani, melyik rossz, melyik jó, úgy az asszonyokról sem, melyik fiatal, melyik idős. Mindnek ugyanis a szemébe volt húzva a kendője. Én nem is tudom, hogyan láttak ki alóla, s mi volt ennek a rejtőzködésnek az értelme. Azt követően, hogy az egyik ilyen bába nagyságának szólított, meg is kérdeztem:

– Mondja csak, miért dugdossa előlem szeplőtlen orcáját?

– Aranyoskám, én férjes asszony vagyok, nem úgy, mint magácska. Magácska még mutogathatja bájait nyugodtan, én viszont már holtomiglan elköteleztem magam valaki iránt. Megbüntetne engemet nagyon a magasságos Isten, ha fedetlen fővel állnék itt naphosszat. Az én koromban az asszony törődjék a gyermekeivel, szolgálja urát, ki feleségéül fogadta, s ki gondoskodik felőle.

Ehhez nem tudtam, mit hozzáfűzni, úgyhogy kifizettem a paprikákat, pördültem még vagy kettőt a mosolygó zöldségek között, aztán a tavaszi fényárban szépen hazasétáltam.

Nem tagadom, hogy elgondolkodtam az asszony által mondottak felett, például azon, hogy mit ért egy hozzá hasonló a férfiúi gondoskodás alatt. És amiként egyre jobban elmélyültem a témában, egyre hatalmasabb dühöt, megvetést éreztem irányába. Nem értettem, miért nem látja be, hogy valójában senki sem gondoskodik róla, hanem éppenséggel fordítva történik: ő gondoskodik egy egész családról. Különben miért is árulna naphosszat paprikát a piacon?

Mivel érzékeny lelkemet teljesen megviselték a tapasztaltak, magamba roskadtam, és azért se főztem semmit. Azzal voltam, ha a férfi éhes, akkor egyék, ne tőlem várjon ebben is segítséget. Tudtam, hiába teljesíteném összes kívánságát, nem lenne nagyobb becsületem a szemében. Sőt, minél jobban meghajolnék előtte, annál jobban kihasználna.

Tehát így telt el a mai napom, ekkora belső harcok, vívódások és kétségek közepette. De azért Mikszáth-ot még kiolvastam.