Díszcsomagolás

A sznobok néha kiszámíthatatlanul működnek. Temesváron például nem kellett sorban állni a Szépművészeti Múzeum előtt, amelynek földszinti termeiben az idén nyáron (sz. m.: a tavaly) kevesek által látott Dalí-munkákat állítottak ki. A légüres tér, a kényelem persze elősegítette a műélvezetet, mert a grafikák komótosan voltak megtekinthetők, belőlem mégis kibukott a kérdés: a bánsági nagyváros, mi több, Erdély és a Partium fölöttébb büszke lakói számára már a Salvador Dalí sem elég nagy név? Aztán közvetett válasz gyanánt a fülembe jutott: mértékadó körökben a katalán festő ugyan jól „pozicionált”, ám a hír, hogy nem a főművek, „csupán” néhány grafika, könyvillusztráció érkezett Temesvárra, kiábrándította, dacossá tette a kisszerű népeket. Azok is, akik jegyet váltottak (10 lejért, vagyis nevetségesen kicsi összegért), kétségekkel lépték át az intézmény küszöbét. Rosszul tették. A legközelebb Törökországban megszemlélhető kollekció anyaga ugyanis – nehéz hozzáférhetősége okán – kihagyhatatlan lehetőséget jelent az általánosan elfogadott, már-már kanonizált Dalí-kép cizellálására.

„...én szürrealista vagyok”

Noha az Irracionális meghódítása című tárlat 125 litográfiáján megjelenő álomszerűség nem a művész egekig magasztalt szürrealista korszakának a jellemzője – hisz nem lelhetők fel benne olvadozó órák, ízeltlábú elefántok, kitámasztott testrészek –, a luxemburgi magángyűjtemény üzenete végtelenül tág, és virtuóz rajztudás által bátor színskálán fogalmazódik meg. A grafikák egy része ugyanis irodalmi művekhez – sajátos stílusban készült – illusztráció. Márpedig Dalíról tudni érdemes: csak olyan szellemiségű műveket illusztrált, amelyek szárnyakat adtak áradó képzeletének, delíriumos asszociációinak, fantasztikus humorának, erotikus érdeklődésének, egyéni logikájának. Kiváltképp érdekes a Cervantes Don Quijotéjához készített, 1968. évi sorozat, mert ebben technikai újítását, a bulletizmus vívmányát használja fel: a pigmentanyagot mintegy szétrobbantja a papíron, s ezáltal lebilincselő festői hatást ér el. Ebben az időszakban, vagyis a luxemburgi orvos gyűjteményét alkotó munkák keletkezési periódusában Dalí már tudatosan formálja imázsát, csiszolgatja alkotó módszerét, szavakba önti egyik leggyakrabban idézett érzékletes szállóigéjét: „A szürrealisták meg köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok”.

Meghatározónak tekinthető a Luis de Bunuellel való együttműködése is, mivel kapcsolatuk döntő fordulatot eredményez pályáján. Híres filmjei, díszletei és kisplasztikai tevékenysége mellett alkotói erejének a zömét ugyanis ezekben az években a grafikai s könyvművészeti munkásságnak szenteli.

Vagy tán „a folyamatos intellektuális merevedés állapotában élő” művésznek a De Sade által képviselt perverziók iránti fogékonysága tartotta távol a többnyire csak álszent társaságokat a még friss, zsenge, fel nem fedezett és teljességében át nem tanulmányozott temesvári múzeumtól? Az attól való félelem, hogy az, aki azt állítja, a szexuális szorongatottság a művészi ábrázolás alapja, csakis a sátán cimborája lehet?




Törött orral a bárd nem énekel (csupán az életéért rimánkodik)

A kiállítást megközelítőleg ötezren nézték meg, ami Temesvár terjedelméhez és állítólagos jelentőségéhez képest majdhogynem a semmivel egyenlő, ám ami a bevételt illeti, az intézmény megdöntötte önnön rekordját, ezért köszöni szépen, jól van. Kritika kevés született, építő jellegű önreflexió talán még a kötelezőnél is kevesebb, a gatyába rázó figyelmeztetések pedig apróságokról szóltak. Közelről szánalmas, távolról viszont megindító e kép. A kudarcot szinte senki sem érzékelte. Sem kint, sem bent. Sem a múzeumon kívül, sem a múzeumon belül, így a fenntartó, a megyei önkormányzat „szakemberei” sem. Márpedig a közgyűjtemény első jelentősebb tárlatzárója utáni indító lépésként azt kéne meghatározni, kinek és miért van szüksége az intézményre.

Az attitűddel, a feladathoz, feladatmegoldáshoz való viszonyulással tehát súlyos, igen feltűnő s totális csődhöz vezető gondok vannak. A fejlett, „civilizált” világban például a tervezők, ötletgazdák éppúgy kultúrpincérek, mint a végrehajtók – terepen dolgoznak, nem pedig az egyes intézmények folyosóin csicseregve kávézgatnak, ezért tudják, mekkora erőbedobás szükséges egy-egy projekt sikeres végigviteléhez. Ők két kezükkel hozzák létre álmaikat, ha kell, részt vesznek a gyártási folyamatban, fúrnak-faragnak, fát hasítanak, és csak miután mindennel készen vannak, ülnek le diskurálni, játszani, inni. Művészek, varázslók, ezermesterek és gyermekek egy személyben, akik nyomot hagynak maguk után, nem hulladékot. Olyanok, akiket idehaza munkamániásnak csúfolnának, odaát viszont embernek neveznek.

Mostanság a legfőbb felvetések tehát: mi lesz az érdeklődőkkel, és azokkal, akik érdeklődővé válhatnának? Ki vezeti, bátorítja, irányítja majd őket és miként? Meddig marad még a palackban az évtizedeken át terrorizált közszellem? Lesz-e reflektálás a globalizációra, a kulturális és információs káoszra, a rasszizmusra, a fizikai, szellemi nyomorra, a környezetszennyezésre?

Természetesen még nem tudni, mi a terv, mi a cél. Nem tudni, mert a felsorolt kérdések politikusnak, felelősséggel és ranggal felruházott aktatologatónak még nem okoztak álmatlan éjszakát Romániában a legújabb kori palotaforradalom óta. Néhány reprezentatív épület átadása, idős művész kitüntetése nyilván nem nevezhető kultúrpolitikának, kulturális koncepciónak. A művelődési intézmények már nem találkozóhelyek, hanem csupán az önreprezentáció cirádás helyszínei. Mert van bennük vörös szőnyeg, rengeteg bársonyszék meg tükör. De nincsen gyerekprogram, mert nincsenek képzett múzeumpedagógusok. Nincs vetítés, nincs műhelytalálkozó, nincs nyilvános fórum, nincs vetélkedő, nincs ez, nincs az. A közgyűjtemények kapcsolata az iskolákkal abban merül ki, hogy a szervezett csoportokra jobban odafigyel az őrző-védő testület. Pedig ha a nebulók kellemetlen élményekkel távoznak a múzeumokból, akkor húsz év múlva marhaságnak fogják tartani a szórakozás, kikapcsolódás eme fajtáját.



Vagyis: sem a tartalom, sem a csomagolás nem áll köszönő viszonyban a valós helyzettel. Mert nincs is helyzet.
(folytatás: itt)