Kétkezes (+ AR valóságfilmje)

Hosszú hallgatás, néma tevés-vevés után, emlékszem, nagy nehezen, remegve megkérdezte, melyik irodalmi műfajt gyakorlom a legszívesebben. Mintha félt volna a válaszomtól. Engem viszont akkoriban még nem izgatott, mitől retteg, mi az, amit semmiképp nem akar hallani, így hát finoman megkértem, ne idegesítsen ilyen hülyeségekkel, mert engemet nem érdekelnek a képzelőerő szabadságát korlátozó s az őstehetségek kibontakozását gúzsba kötő törvénykezések, persze egyéb kötöttségek sem, de valójában arról van szó, mondtam, hogy nem ismerem eléggé az aktuális irányzatokat, amelyek – tájékozatlanságomnak tulajdoníthatóan – sem jó, sem pedig rossz értelemben nem befolyásolnak. Azt is bevallottam őfelségének, hogy még csak meg sem erőltettem soha magamat azért, hogy köszönő viszonyba kerüljek a szabályozásokkal. Megértette, mert bólogatott, hogy semmiféle földi normának nem vagyok hajlandó alárendelni magamat, talán azért, mert túl sok már az életemben a határvonal, észrevételeimet is elsősorban azért írom le, hogy legalább a makulátlan papírlapon szárnyalhassak, fickándozhassak kedvem szerint. Arcjátéka elárulta: ha szóhoz jut, hozzám hasonló véleménynek fog ő is hangot adni. Nem lepődtem meg tehát, amikor azt közölte velem: fingja sincs a kanonizált filológiához. Velem ellentétben azonban neki már voltak próbálkozásai, például nekiveselkedett az esszéírásnak, de mivel nem aratott túl nagy sikert a kiadók körében, leállt a kísérletezésekkel. Kérdem tőle, honnan tudja, hogy megbukott? Hát onnan, fejtegette, hogy a kéziratai állítólag elkallódtak, nyomtatásban sosem jelentek meg. De a gondolatai nem vesztek el, bármikor közölhetők, oldottam a feszültséget, esetleg majd nyáron, amikor az iránta érdektelen illetők éleslátását elhomályosítja a kánikula, a pályázati pénzekből fenntartott periodikának viszont meg kell jelennie.

– Akkor... Akkor hozzák majd le a te munkáidat, meglátod.
– Ezt azonban én nem akarom, inkább lemondok a nyilvánosságról.
– Áh, szóval a te asztalfiókod is tele van már! Mit szólnál egy kétkezeshez?
Nem szólt semmit, én pedig most már nem emlékszem, kettőnk közül ki fogalmazta meg elsőként ezt az intellgens kérdést. A lényeg, hogy az ötletből, jószándékból nem lett közös kötet, egyéni sem, beszélgetésünk pedig folytatódott.
– Mégis, miféléket szoktál olvasni? Drámát, verset?
– Lírát csak ritkán, nem vagyok én az a fajta, aki a vállára veszi a világ összes fájdalmát, nyűgét. Vagyok én érzékeny lelkületű, törődős, de nem esek túlzásokba, nem tartom magamat világmegváltónak. Gyakran járok viszont operába, az ott megjelenő zeneiség közelebb áll hozzám. Fülbemászóbb, szerintem. Ez nem azt jelenti, hogy azonosulok a szereplőkkel, majd odahaza, a fürdőszobában felvágom az ereimet, mert annyira bűnös az emberiség, hogy vétkeire nincsen bocsánat. Moziba is a betétdalok miatt járok, a színészi alakítás már régóta nem köt le. Sokszor észre sem veszem, hogy a szereplők beszélnek. Tényleg: beszélnek egyáltalán?
– Szoktak, de őszintén, én sem figyelek rájuk. Újabban már a kosztümök is többet elárulnak a filmről, az írói, rendezői szándékról, mint az egyes művészi alakítások. Mennyire elértéktelenedett itt minden, nem gondolod? Ébredés után sokszor úgy érzem, kiestem az időből. Aztán beleszédülök a teendőimbe, és mire magamhoz térek, már az ágyban vagyok, álmodom. Egészen furcsa, felcserélődtek a jelentések. Már az sem számít rendbontónak, ha pizsamában mész be dolgozni, fontos, hogy bemenjél, jelen legyél, a többi lényegtelen. Régóta nem találkoztam már senkivel, így nem tudom, ki miként van ezzel. A mozi, a színház is folyton üres. Vagy csak én látom annak? A munkahelyemen külön irodám van, az ablakon redőny, ki sem látok, a főnök telefonon osztogatja az utasításokat, lehet, nincsen arca. Egyedül kell megoldanom a rám szabott feladatokat, senki sem segíthet, az együttműködés a munkaszerződés felbontását vonja maga után. Azért küldtek el továbbképzésre, hogy helyettesíthessem a csapatot, amely gyakorlatilag már megszűnt.
Nem is tudod, milyen jó neked, szakítottam meg, nehogy nagyon elkalandozzék, és már engemet se lásson. Figyelmeztettem is, hogy mellette vagyok, és ember vagyok, nem csak egy név, egy cucc, sőt, nekem még nincsen nevem, ne féljen tőlem. Csodálkozott, amikor felvilágosítottam: egy egész vállalatnyi hús-vér teremtmény áll mögöttem. Nem hitte el, meg volt győződve, hogy hantázok. Egyre csak ezt hajtogatta: „neked nincsen szemed, babám, neked nincsen füled, babám”. Kicsit összekaptunk. Állította, hogy rajtam meg sem látszik az olvasottság, hogy füllentettem neki, mert az én fiókom nincs is tele írásokkal, vagy ha tele is van, azok nem érnek semmit, mivel nem a valóságot tükrözik, csupán egy idealizált, nem létező világból táplálkoznak, úgyhogy magamat is tekintsem semmisnek.
Többször láttam azóta, ugyanabban a testhelyzetben, de átnézett rajtam, akár egy üvegfalon, egy nemlétezőn.

FILM