Zaccos hétköznapjaink. Kávéházi randevú: tegnap és ma

Az ember lelke nem kávéra vágyik, és nem is kávéházra, az ember barátra vágyik. A kávé csupán ürügy. (török közmondás)

Száz éve a nagyváradi polgárság mindennapjainak jelentős meghatározói voltak az akkoriban társadalmi fórumnak számító kávéházak. A mennyei állapot azzal ért véget, hogy beköszöntött a dübörgő, pörgő, pöfögő ezredforduló, amely az emberiség számos sorscsapását túlélt kapucínert gondolkodás nélkül lesöpörte az ínyencségek asztaláról. Ma cappuccino van, rengeteg személytelen gyorsétkezde, műkaját forgalmazó talponálló, füstös, büdös kocsma s késdobáló jellegű büfé.

A manapság felszolgált cappuccinónak körülbelül annyi köze van németes nevű elődjéhez, mint az olasz kávézók utánozhatatlan állagú s zamatú kávé-tejhab költeményéhez. Vagyis: semmi. A legtöbb helyen automata szervírozza: a pénznyelő szerkezetből ügyesen kicsusszanó műanyag pohárba a fűtőtesthez melegvízvétel végett csatlakoztatott csinos masinából ömlik bele menetrendszerű pontossággal a kétes összetételű „kávékivonat”, a tejpor meg a forró víz. Ám ez csak akkor történik így, ha a „mindenttudó” gép kezelői időben gondoskodnak a hozzávalók utánpótlásáról. Mert ha nem, búcsút mondhatunk fölös fémérméinknek, no meg a tusfürdő illatú barna löttynek. Valójában az efféle kellemetlen meglepetések, nem kívánt kudarcok megtapasztalása, átélése, elszenvedése vezetett rá arra, hogy tüzetesebben utánanézzek, hol, milyen körülmények között ihatunk meg a Körös-parti történelmi városkában egy csésze finom kapucínert.

Sajnos a lehetőségek számba vétele során csupán arról szerezhettem bizonyosságot és fájdalmas tapasztalatot, hogy az úgy nevezett Café Bar-okban (azaz kávézószerűségekben) felszolgált cappuccino is a jelenkor terméke: a lefőzött kávéra a legjobb esetben egy adag műtejszínhabrózsát löknek neked, ráadásként pedig egy fél kiskanálnyi instant kakaóport a posztmodern installáció csúcsára, amelytől a szeánsz végére biztosan a füledig macatos leszel. Az említetteknél silányabb köpködőkben azonban még ennyivel sem kedveskednek neked a vendéglátók, mi több, örülhetsz, ha épkézláb, eltulajdonítási s elveretési históriák nélkül megúszod a kalandot.

Az idősebbek által sokat dicsért kapucíner után tehát hiába kutattam Nagyváradon (és másutt). Talán azért, mert kapucíner kizárólag kávéházban kapható, ilyen nevű s fazonú intézmény pedig csupán fakó újsághírként maradt ránk nagyszüleink letűnt világából. A projektjeibe s dollármillióikba beletemetkezett kortárs üzletembernek ugyanis nincsen rájuk szüksége. Nincsen igénye, füle s szíve arra, hogy meghallja a mellette ücsörgő szavát, amiként arra sem, hogy néha emberi gondolatokat és személyes történeteket cseréljen másokkal. Jóllehet rendre nyílnak az olykor pofásnak, ízlésesnek is mondható teázók, kávézók, szemmel láthatóan nagyobb a kereslet a puccos pizzériák és a vörös szerkóban támadó gyorséttermek iránt, amelyekben nyitástól zárásig általában egyenzene teremt hangulatot...

Az első kávéház amúgy 1535-ben nyílt meg magyar földön, kilenc évvel a mohácsi vész után. Ez volt az egyetlen olyan alakulat, amelyet a polgárság saját magának, önnön szociális, szellemi s gazdasági közügyeiknek keretéül alkotott meg. A városlakó ugyanis a kávéházban fedezte fel a l’ art pour l’ art-ot, abban a miliőben, amelyben végül megszületett a polgári szabadság és jogegyenlőség, a polgári sajtó, s a polgári Magyarország azóta is megvalósulatlan reménye, álma. Sőt, a kávéházból nőtt ki a nyugati értelemben vett város is. A válságos időkben a polgárnak a kávéház jelentette azt, amit a dzsentrinek a megyeháza: a nemzeti ellenállás kizárólagos bástyáját.

1937-ben Zsolt Béla publicista a következőképpen fogalmazta meg a kávéházaknak a társadalomban betöltött páratlan szerepét: „A nagyméretű, díszes és ünnepélyes csarnok, ahol most seregestül vagy található, polgártárs, építészeti elemeivel is érzékelteti, milyen történelmi intézmények keveréke. Hajói, oszlopai és ívei régi törvényházak modelljeit idézik, sőt ősi templomokéit, amelyek nemcsak vallásos, de a profán közéletnek is egyedüli fórumai voltak. Megtalálod benne az antik fürdőházak motívumait, a thermákéit, amelyekben a víz szinte kevésbé volt fontos, mint az elmélkedés és a csevegés a közügyekről, a művészetről, az élet és az arany múlandóságáról, s a konyha és az ágy örömeiről. Sokszor színház, amfiteátrálisan elhelyezett karzataival, máskor hajó, amelynek ablakából nemcsak a valóság hullámverését, de a társadalom mélytengeri életét is látni...”

Ezt az „ablakot” mára befalazták. Megszüntették, betömték, mert úgy vélték: ha nincs ablak, akkor mélytengeri élet sincs, vagy ha van is, nem kerül a felszínre, nem tudatosul, nem hömpölyög, tehát nem fogjuk problémának tekinteni, sőt, nemlétezőként kezeljük majd, mint sok egyéb rejtőzködő valóságot. Talán még igazuk is lett azoknak, akik ezt hitték, majd másokkal is elhittették.

Váradon egyébként egyetlen templomszerű, már-már regionális parlamentté „nemesült” kávéház működött, az EMKE, hisz hozzá képest a Bémer tér és a Rimanóczy utca sarkán emelt Magyar Király Kávéház, amelynek falai között a 19. század utolsó évtizedében lármás, bohém vidéki újdondászok, költők és művészek vertek tanyát, csak közkedvelt lehetett. Ez utóbbi ingatlant 1900 márciusában lebontották, helyén a Rimanóczy Szállót húzták fel, földszintjén a Royal kávéházzal (amelyből végül Oradea vendéglő lett), de feltételezhetően nem azzal a szándékkal, hogy mára patkányok és naplopók gondozatlan tanyájává váljon.

Az 1902 óta működtetett szecessziós EMKÉ-ben, Ady Endre kedvenc törzshelyén legutóbb két magányos férfiúval volt szerencsém összetalálkozni, ám ők sem kávét ittak, hanem olcsó sört, és közben focimérkőzést néztek a tévében. Pedig ha tudnák, milyen fontos esemény(ek) zajlott(ak) le a füstös falak között… Ha tehát tisztában lennének a régmúlt dolgaival, délutáni láblógatásukon feltételezhetően akkor sem változtatnának. Hisz az anyagilag kiszipolyozott, lelkileg lerongyolódott átlagember életében milyen jelentősége van ma már annak, hogy aranytollas poétánk nagy valószínűséggel itt ismerte meg 1903. szeptember 5-én nagy szerelmét, a végzet asszonyát, Lédát, és hogy ugyanitt fogant meg egy (vagy inkább „A”) váradi irodalmi folyóirat kiadásának a gondolata is, amely óhaj végül A Holnap című korszaknyitó- s alkotó antológia megjelenését eredményezte? S a kérdés tényleg költői.

Érdekes módon az EMKÉ-vel szomszédos, egyszerűen csodálatos és provinciálisan elegáns Pannónia kávéházba (a mai Transilvania Hotel éttermébe) a kor meghatározó írói csak ritkán tértek be. E tekintetben mára valamelyest javult a helyzet, a régi s az új közti különbség így „csupán” annyi, hogy kinézete ellenére ma már nem kávézó az egykori kávézó, hanem... étterem, mulatós lakodalmak színtere.

A felsoroltaknál fiatalabb „művelődési intézményeket”, avagy „könyvtárakat” illetően pedig csak ismételni tudom önmagamat: a leginkább az egyediség, a bensőségesség, az emberközeliség hiányzik valamennyiükből. Nem éppen mellékesen sok minden egyéb is elférne még a készletükben, többek között az ízes, illatos kapucíner is, természetesen, ezért méltó befejezésül hadd idézzem ismét Zsolt Bélát, a nagy igazságok megmondóját, azzal a nem titkolt céllal, hogy üzenetét, jótanácsát megfontolandóként a figyelmükbe ajánljam, abban az esetben mindenképp, ha érintve érzik magukat általa: „Húzd ki magad, polgártárs, s négyszáz éves történelmi öntudattal szidd a világítást, ha nem elég fényes, a szellőztetést, ha a zugokba nem juttatja el a friss levegőt, és szidd a hanyag és goromba kiszolgálást is – ne csak a kávéházét, az államét is, ha megfeledkezik róla, hogy te vagy a polgár, aki fizet: pénzzel, s ha kell vérrel.”

Amilyen a szellem, olyan a nemzet - mondta Márai

Varga Vilmos napjaink kulturális posványáról

Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó

Rendszeres színházlátogatóként számtalanszor váltottam jegyet olyan előadásra, amely betegség vagy technikai okok miatt elmaradt. Egyetlen egyszer élhettem viszont csak át annak „örömét”, hogy a művész maga közölte a nagyérdeművel: a gyér érdeklődés miatt nem tartja meg egyéni műsorát. Varga Vilmos volt az, aki néhány évvel ezelőtt az Én, François Villon című produkciójának bevezetőjében játszotta el ezt a roppantul kellemetlen, szinte önmegsemmisítő szerepet. A helyszínt hadd ne pontosítsam, hisz az erdélyi magyar tudományos élet egyik új építésű „bástyája”, magánszférája (vagy mi), s nem szeretném, ha látleletemet bárki is személyre szabott támadásnak vélné, vagy az intézmény megfontolt lejáratásaként értelmezné. A villáminterjút közvetlenül a sajnálatos eset után készítettem, aktualitását azonban máig megőrizte.

– Művész úr, miért lépett vissza?

– Előadásom helyszínéül naiv, romantikus elképzeléseimre alapozva választottam az egyetemet. Arra voltam tekintettel, hogy ebben a városban több mint kétezer olyan magyar fiatal tanul, akik közül csak nagyon kevesen járnak színházba. Igaz, én még a képzőművészeti kiállításokon sem találkoztam össze velük, de persze, ez még nem jelent semmit. Hangversenyre lehet, hogy járnak néhányan. Nem tudom például azt sem, hányan vásároltak színházi bérletet. Sokan, biztos, hogy nem. Pályám kezdetén, Temesváron, állva tapsoltak az egyetemisták. Azt mondták, sajnos nincs konflisuk, amivel végighordozzanak a városon, de amint a gólya a fiát, úgy vittek a Lloyd vendéglőig. A Villon-összeállítással épp a leendő értelmiségieket akartam kimozdítani az immár őket is behálózó hatalmas érdektelenségből, hisz úgy látom, bajaikra sem a magyar klasszikusok, sem pedig a modern költők nem hatásosak.

– Miből gondolja, hogy a 21. század ifjúsága hallott François Villonról?

– Hát a legnagyobb gond épp az, hogy nem hallott róla. Márai azt mondja, a szellem sorsa azonos a haza és a nemzet sorsával. Kijelentése egy olyan óriási igazság sűrített megfogalmazása, amin érdemes elgondolkodni. Lehet, hogy bizonyos tudományok terén rendkívül ügyes ez a nemzedék, így a közgazdaságtanban, a számítógépek és a pénzcsinálás világában, ám mindaz, ami eme szakterületeken kívül van, egyáltalán nem köti le a figyelmét. Hozzáállásuk megtorpedózza célunkat, nevezetesen azt, hogy a magyar népet ismét nemzetté kovácsoljuk. Erről beszél Márai, s ezért kellene visszaszoktatni a fiatalokat a korábbi életformához, összeszedetni velük egy kevéske kultúrát. Jó, elfogadom, hogy nem jut már idő az olvasásra, a szépirodalomra, ám egy másfél órás műsor megtekintésének nem kéne megterhelőnek lennie.

– Mire számított? Arra esetleg, hogy a tanári kar majd rákényszeríti Villont és a nagy sikerű one man show-t a diákokra?

– Alapvető hiba, hogy eluralkodtak az álhumánus pedagógiai elvek. Ezek leszögezik: a fiatalokra nem szabad erőszakot gyakorolni, mivel tönkremennek lelkileg, és így sérülten fogják leélni az életüket. Én is egy ilyen sérült lelkű ember vagyok. Engemet ugyanis iskolásként valóban beleerőszakoltak az úgy nevezett szocialista népművelő programokba. Ha az osztályfőnököm kijelentette, hogy másnap színházba megyünk, akkor másnap színházba mentünk, nem volt apelláta. Fel sem merült, ki mit akar, és ki mit nem. Annak a növendéknek, aki még csak most kezd ráeszmélni a világ dolgaira, és még nem tudja, mi jó, és mi rossz neki, feltétlenül irányításra, kanalizálásra van szüksége.

– Huszonhat felnőtt ült a teremben.

– Vagyis nagyon kevés.

– Felléphetett volna a díszteremben, oda többen beférnek.

– Csakhogy akkor még kevesebb nézőm lett volna. Akár a sakktáblán: itt-ott egy-egy paraszt.

– Talán még magára veszi valaki...

– Az nem baj. Haragudjanak rám, küldjenek el a pokolba, csak történjék már valami. Lássuk be, állóvízben toporgunk, erkölcsi, kulturális züllés jellemzi korunkat.

– Ön viszont azokat büntette meg, akik megtisztelték a jelenlétükkel.

– Ezzel én tökéletesen tisztában vagyok. Megismétlem: szidjanak bátran, jogosan. De legyen világos, én sem lottón nyertem az idegrendszeremet. Mivel az előadásaimba maximálisan beleépülök, a munkám iránt tanúsított érdektelenséget képtelen vagyok elviselni. Innen most tovább lépek, hisz számos helyen szívesen várnak, külföldön és idehaza egyaránt.

– Eleve úgy jött el az egyetemre, hogy tudta, nem fogja végigjátszani a produkciót?

– Nem.

– Mikor döntötte el, hogy vége?

– Amikor megláttam, mi a helyzet. Sejtettem, hogy kevesen lesznek, ám azt nem, hogy épp ennyire. Az előadóművész visszajelzést vár a nézőktől, egyfajta fluidum van köztük, amely vagy mellbe vágja, vagy feldobja. Attól függ, mit közvetít.

– Megtette ezt már máskor is?

– Meg. Akkor teológusok előtt kellett volna fellépnem. Ők azonban elmentek, alig maradtak egy páran. Rettenetesen kellemetlen és fájó érzés volt. Ráadásul pénzembe is kerülnek ezek a „kiszállások”; fel kell ugyanis fogadnom a világítót, a díszítőmunkást, a hangosítót, és még a napom is rámegy a készülődésre. A mai napom is ráment. Arról nem is beszélve, hogy az intézet előtt használhatatlanná tették az autómat, két gumikerekét is kiszúrták. Ezért itt, ebben az előadóteremben kell majd éjszakáznom. De kérem, senki ne értse félre: nem az én személyes nyomoromról van szó.

A jó madár (is néha jómadár)

Fónyi Friml Géza: Leány madárral (1927 körül)

Rettenetesen meleg volt aznap, ajtóink, ablakaink tárva nyitva védekeztek a jéghideg életünkre törő hőség ellen. Ennek a nagy-nagy kitárulkozásnak köszönhetően fordulhatott elő, hogy védekező röptében pont a mi lakásunkba tévedt be egy színes tollú kismadár. Bár szegénykének nem volt szándékában rám ijeszteni, váratlan felbukkanásába kissé beleborzongtam, hisz mindenre számítottam, csak az érkezésére nem. Karjaimat a fejem fölé tartva hirtelen védekező állásba helyezkedtem, anyám pedig, látva harci készültségemet, felkiáltott: „Vigyázz, kérlek, nehogy leverd nekem azt a japán vázát, fiatalkori emlékek fűznek hozzá!” Figyelmeztetése azonban kicsit megkésve hangzott el, hisz a következő pillanatban az értékes műalkotás már darabjaiban hevert a szőnyegen, ő meg elfehéredett arccal nézegette a letűnt kor nálunk ragadt maradványait. A baleset így nyomós érvként szolgált ahhoz, hogy a következőkben határozottan fenntartsa: a madárkát halasztás nélkül kell elhessegetnünk portánkról. „Jajj, drágám, óvd, kerüld a tévét, másikat egyhamar nem fogunk tudni venni!” – mondta kétségbeesetten.

És igaza is lett. A felgyorsult hajszában a készülék részeire bomolva mondott csődöt, és szétterült a szoba közepén.

Legfőbb esti közösségi szórakozásunknak ennélfogva hosszú távra befellegzett, modern tévét csak sokkal később vásároltunk magunknak. A madarat viszont... Miután megtette fejünk felett kissé erőltetett díszköreit, befogtuk és megszelídítettük. A későbbiekben szinte csak vele foglalkozunk összes szabadidőnkben, a hétköznapi megfeszített munka után, ebéd közben, lefekvés helyett. Törékeny védencünk ugyanis egyértelműen a tudomásunkra adta, hogy ő bizony állandó törődést igényelt, határtalan türelmet és önzetlen szeretetet, akárcsak a világ szennyét még nem ismerő, védtelen, ártatlan gyermek.

A kis tündérrel való első találkozásunkkor mindezt mi még nem tudtuk, főként a mamám nem, azért is bólintott rá ismét arra a zseniális ötletünkre, hogy bizony szükségünk van otthonunkban az új lakótársra. Mihelyt azonban temérdek szabadságával beköltözött közénk, naponta többször is megbántuk felvetésünket. Amikor pedig a parányi kedvenc egészen meglepően kezdett viselkedni, s behúzódott kalitkája egyik sarkába, majd mindent összepiszkolt, megromlott egészségi állapota miatt mindannyian kikészültünk Végül orvoshoz kellett fordulnunk vele, de megmentettük.

És ezzel magunkat is megmentettük, de csupán mi hittük, hogy örökre.

Második rosszullétekor a doktor korszerű tudománya ugyanis csődöt mondott. A konzultáció utáni napon madárkánk holtan zuhant le rúdjáról.

Temetnünk kellett tehát. Városiak lévén a legközelebbi park egyik lombos fája alatt találtunk neki örök nyughelyet, ott rendeztük be puha ágyikóját. Tenyérnyi testét szépen becsomagoltuk egy cipősdobozba, s könnyes szemmel búcsút vettünk a lelkétől.

Hogy valójában mit is jelentett számunkra, mekkora értéket képviselt életünkben az apró dalnok, csak ezután tudatosult bennünk. Napról napra jobban fájt a távolléte, hiányzott őszinte ragaszkodása, szívhez szóló fütyörészése, fegyelmezett szárnyalása, az a szorongató, mégis kellemes kötelességérzet, hogy enni, inni kell neki adnunk. Ezek a természet adta adományok most megszűntek. Bánatunkban mozdulni sem tudtunk, csak ültünk egymagunkba roskadva, s nézegettük az üres kalitkát. Abban már nem szórakoztatott bennünket senki és semmi, megszűntünk fontosnak lenni, feljebbvalónak mikrovilágunkban. Nyomasztó gondjaink terhe alatt még a megérkezésekor összetört hagyatékról, no meg a tévékészülékről is megfeledkeztünk. Térdeinkre könyökölve szótlanul kuporogtunk egymással szemben, és vártuk, hogy visszatérjen, hogy előröl kezdődjön minden, hogy eljátszhassuk újból a ránk írt szerepeket.

Hun a hunban/krampuszlány a csontvázon: vajon ők ketten mit művelnének egymással?

Hozzám fölöttébb kedves, egyébként pedig átlagon felüli képzelőerővel megáldott „alternatív” ismerősöm lepett meg ezzel a mókás blogháttérképpel, azt kívánva ellenben tőlem, hogy cseréljem le a jelenlegit, mert ha engedek óhajának, hatalmas sikerem lesz olvasóim körében. Szívességét (szívességedet) és javaslatát (javaslatodat) nagyon szépen köszönöm, az elmés montázson jót szórakoztam, bár azt hiszem, a legnagyobb népszerűségre akkor tennék szert, ha magam pózolnék a képernyőn egy feszes miniruciban és egy szexis tűsarkúban. :) Így legalább „magamat” adnám, és az illusztráció is hiteles lenne, többé-kevésbé engem tükrözne, ha már tartásosnak és illendőnek nem igazán lehetne nevezni egy efféle húzást. Egyfelől. Másfelől: akkorra már a rajongóim tábora, hogy álmodnom sem lehetne (s nem is merészeltem, merészelek, merészelnék) nagyobbat, kellemesebbet! :)

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy lemondok a magamutogatásról, és leszek ismét a régi, a divatjamúlt, névtelen, toprongyos kritikus, akinek még az arcképe is csak egy fakó, archív maradvány, egy szemétkukába való fecni, s akit egy idő után a könnyed szórakozásra vágyók általában melegebb éghajlatra kívánnak (azért még bízom abban, hogy a valóság ennél derűsebb). Elhatárolódom attól is, hogy tragédiaként fogjam fel a drámai üzenetet, amelyet, jelentem, megértettem és elraktároztam. De bármennyire is kivirágozna körülöttem a tavasz, majd lángra lobbanna a nyár, az én hunmagyar blogger-koncepcióm nem tudna megbarátkozni a krampuszlánnyal. Épp annyira távolinak érezné magától, mint a görög mitológia a keresztény angyalsereget.

Hát még a politikai szajhasággal is megbélyegzett Egyazötbenország, amely kinyúlva, élettelenül fetreng a porban, szóval annyira maga alatt van, hogy a nőzés/a pasizás semmilyen formában nem fér bele sivár, küzdelemmel teli mindennapjaiba. S még ha rá is szánná magát egy-két kusza kalandra, félrelépésre, érzelmi elsősegélynyújtásra, kinek kéne egy pucéran kacérkodó, csupa csont régészeti lelet? Mert a pince porából kikapart, a végleges haláltól „megmentett”, és azóta gondosan elraktározott hun felmenő nem én vagyok (pontosítom ezt azok kedvéért, akik számára „naplómból” ez még nem vált nyilvánvalóvá), hanem az izgalmas, színes múltunk, amelyet szégyenszemre eltemettünk, és a szegényes, majmolásra alapozott jelenünk, amelynek (felelőtlenségünkben, nemtörődömségünkben) semmivel sem biztosítunk nagyobb esélyt, mint a már földbe döngölt históriánknak. Hisz milyen perspektívát kínál magának, szeretteinek és a reá bízott üdvhadseregnek az, aki még a legfőbb erkölcsi értékrendet sem állítja fel, csak a perc töredékének él, mások által gyártott hazug elméletek szerint lázong és választ, aki nem a saját cselekedeteinek helyességére s őszinteségére figyel, aki hol túlzásba viszi a magyarkodást, hol pedig szégyelli a hovatartozását, anyanyelvét, hol jobbra dülöngél, hol balra, ám sohasem keresi a középutat, aki önmaga hibáiért folyton másokat okol, mindenkiben ellenséget lát, főként a hozzá legközelebb állókban, azokban, akikkel már ezer éve egyazon fedél alatt él, akikkel egyazon tányérból eszik, és akikkel együtt kéne működnie önmaga s gyermekei érdekében. Az én alanyom az ártalmatlanokban látja a legnagyobb veszélyt, inkább palacsintasütéssel foglalkozik, ahelyett hogy az egész társadalomra nézve hasznos, értékes dolgokat művelne. Persze a palacsintasütés is fontos, életfenntartó cselekedet, ám az én emberemet egyéb ügyek, úgymond közügyek lebonyolítására kenték fel a szavazók, vagyis az állam aprónépei, a nemzettagok.

A meglévő körülményes feltételek mellett a vasvillának természetesen hasznát vehetném (lenne kit a végére hányjak), ám megteszi a seprűként alkalmazható informatizált toll is (jóllehet a hatás nem lesz ugyanaz az említett két esetben: míg az első gyógyítható, s lassacskán feledésbe merülő fizikai fájdalmat okoz, esetleg gyors halált, a második többnyire kibírhatatlan és holtig tartó lelki nyugtalanságot vált ki).

Hogy szubjektív a hangvételem? Hát persze, ez is felhozható érvként, én viszont erre a következőket mondanám: bejegyzéseim személyesek, ettől eltérő jellegűek nem is lehetnének, hisz a pörgő, mulandó események megörökítője végül is én vagyok. De ami ennél lényegesebb: nem ez a lényeg. Az eseményeket nem én szülöm, én csak az általuk kiváltott benyomásokat, tanulságokat fogalmazom meg, jegyzem le, ez a profilom. Ilyen értelemben picit olyan vagyok, mint Anonymus: ő is megszaporította a szót ott, ahol a mondat sántikált.

És miután órákon át kínlódva s verejtékezve nagy nehezen kifejtettem, miért nem illik rám a krampuszlány szerepe, s miért vagyok képtelen vele azonosulni, még egyszer leszögezem, a nekem szánt ajándékok, meglepetések közül az elmúlt időszakban számomra ez a legkedvesebb (és ez most nem a dörgölődzés, a kiengesztelés helye), néhány órára rendesen fel is dobta a hangulatomat, elviselhetőbbé tette azt a rengeteg hülyeséget, amit naponta le kell nyelnünk, és amelyekkel meg is kell birkóznunk. De(!) mindent egybevéve: sajnos az összeállítás(od) nem az én ötletem, ráadásul nem azokat a tartalmakat tolmácsolná, amelyeket közvetíteni szeretnék (igyekszem). Mert az ördög, bármennyire is sértők néha a szavaim, élesek a megállapításaim, nem én vagyok ebben a felállásban: én inkább egyfajta önzetlen és non-profit segélyszervezetként funkcionálok, ezen az oldalon is ennek az eszmének a képviseletére tettem fel „mindenemet” (annak tudatában merem ezt így ide leírni, hogy meg vagyok győződve róla, kijelentésem nagyképűsködésnek, avagy egyfajta devianciának tűnik). Tudom viszont, hogy Lucifer sosem alszik, sőt, jelenleg talán éberebb a közelemben, mint korábban volt. :)))

Dómo arigató gozaimasita!

Számadás

„Azért láttam messzebbre, mert egy óriás vállán álltam” (Newton)

Kassai Lajos

Tetszhalott vagyok. Por és hamu most sorstársam. A számban homok, a szememben is homok, ki sem látok a buckák alól, rám nehezedik az emberiség minden nyűgje, s az is, ami rajtunk kívül maradt a teremtéskor. De az agyam egy pillanatra sem áll le, sőt, jobban pörög, mint egyébként, nyugalmi állapotomban. A múlt és a jelen sérelmein rágódom, rettegek a holnapi naptól, az ébresztőóra hangjától, a reggeli vajas kenyértől, a felelősségre vonásoktól, a bukásaimtól, a telefon-beszélgetésektől, vergődöm a földből gyúrt ágyamon, pedig már nincs is mit vetnem magamból szerteszét, mert mára nem maradt belőlem semmi, csak az a néhány tonna üveges szemcse fölöttem, amelyről bevezetőmben úgy szóltam, mint valami nagy-nagy őszinte valóságról. Talán az is: létem, egzisztenciám kulcsa.

Ma a tenyerembe került a város összes fontos irata, mázsás kőként nehezedtek a szívemre, s keménységükre még egy jókorát rá is vert a tulaj velőmig hatoló, villámokat szóró tengerkék szempárja. Eljött hát, ezt sem hittem volna. Megértettem, semmit sem tudok arról, ami igazán fontos. Elmémet idejétmúlt tradíciók terhelik, no meg a jelen feszültségei. Nem örvendek a pillanatnak, pedig számunkra egyelőre a perc az egyetlen realitás. Nagy felismerés volt.

Amiként az is, hogy ostobaságaim miatt számot kell most adnom minden eddig tevékenységemről: nem neked, nem nekik, hanem elsősorban saját magamnak. Ítélkeznem kell magam felett, és az ítéletet végre kell hajtanom.

Mostanáig mást sem tettem, csak azon agyaltam, hogy kitaláljak magamnak valamit, ami boldoggá tehet, de lassan-lassan rájöttem, hogy kitalálni csak hamis cselekedeteket lehet. A megoldás: szemlélővé kell válni, keresővé, befogadóvá, tanúvá s tanulóvá, mert az igazság – az egyetlen, amely jobbá tehet – öröktől fogva létezik.

Tisztáznom kell tehát, mit is akarok? Ha íróvá szeretnék fejlődni, akkor mindenekelőtt az írói élet lényegét kell megtalálnom, ahhoz pedig, hogy ezt elérjem, nem szabad elvesznem, eltévednem a részletekben. Hasonlattal élve: az elejtett magot kell meglelnem, a búzaszemet, amely az év bizonyos időszakában mindig kicsírázik, és fenntartó, megőrző táplálékká lesz: gyökerével a talajba kapaszkodva, termésével az ég felé törve. Eggyé kell válnom a karakterekkel, a szavakkal, a kézirattal, olyanképpen, mintha a betű s a szó a testem, a lényem része lenne. Az ösztönök, a nyers erő, a dinamika, az élet feltartózhatatlan energiája, s mindaz belőlem, amit azokból az időkből hordozok magammal, amikor még szerves alkotója voltam a világnak, egy és oszthatatlan az engem körülvevő természettel. Úgy kell megjelennem ebben az összefüggésben, mint az értelem, a józan ész, az útját kereső ember az üvöltő, tomboló földgolyón. Akkora harmóniába kell lépnem a tollal, hogy a lelketlen írószerkezetet mozgató elmém különváljék az anyagitól, a matéritától. Ceruzámat halálos biztonsággal kell a cél irányába lendítenem, majd kivárnom a megfelelő szekundumot. Pennám csak így válhat egy lehetséges úttá bensőm hihetetlen mélységei felé, s csupán ekként nyerhetek betekintést az engem körülvevő univerzumba. A holtpontról, ahová jutottam, kizárólag ezen az ösvényen haladva mozdulhatok ki, s juthatok tovább. Olyan út ez, amelyet én építek meg, ám amelynek nem én teremtem meg a törvényeit, ezért rajta járva nem valósíthatom meg összes elképzelésem, sőt, a korlátozott menetelésbe, ha nem vigyázok, akár bele is pusztulhatok.

A halállal vívott harcom még hátra van. Elmondhatom ezért, hogy minden, ami történt velem, fontos volt számomra, noha sosem az történt, amire számítottam, amit reméltem, amire vágytam. A legutóbbi megpróbáltatásom is, amelyre valójában már régóta készültem, úgy tört rám és temetett maga alá, mint egy magasról indult lavina. A rám nehezedő teher azóta egyre elviselhetetlenebb, és most úgy érzem, hogy az elmúlás szorításában recsegnek a csontjaim. Fájdalmamban ordítani tudnék, de már annyi levegőm se maradt, hogy a füledbe suttogjak. Érzem, ha ennek hamarosan nem lesz vége, az utolsó lehelet is kiszökik belőlem, amely után a testem fog megszűnni, s a testemmel együtt én. A gondolataim elszállnak majd ekkor, de az érzelmeim is. A tükrök játékának ilyen szinten már nem lehet, nincs szerepük.

(Kassai Lajos Lovasíjászata alapján)

Asszony a kútnál

Rugalmas mozgású, serénykedő férfiakat látok magam előtt a sötétben, a gyéren megvilágított utca végén: feltrancsírozatlan, hasábos tűzifát rakosgatnak be ők szaporán és hangtalanul a kamrába. Lopottat, minden bizonnyal, mert ha igyekezetük törvényes lenne, nem kéne megharcoljanak az éjszaka hátborzongató vakságával.

És ahogy így, suttyomban elnézegetem és számba veszem őket, megállapíthatom, hogy többen vannak, mint kellene, valójában elég sokan, egy egész brigádra valóan, késői buzgóságukért valószínűleg kapnak majd két-három szabadnapot az illetékes igazgatótól, aki még a redőnyt sem húzza fel, hogy rájuk kacsintson, és megnyugtatóan, mintegy köszönetképpen odaszóljon nekik: „Jól van, fiúk, csak semmi pánik, bennem megbízhattok!” Hát igen. Ha ez nem így volna, ha ez csupán egy hazugság lenne a részéről, akkor most mindannyian benn ülnének az ívóban, éppúgy, mint tegnap és azelőtt, holtrészegen. Esetleg a régóta megunt hitvesük örömére tovább koptatnák az előszobába kivágott régi rekamiét, ott szurkolnának pityókásan a hivatásos konzervgyártók focicsapatának.

Úgy hiszem, a lenyúlást kitervelő diri jól menő vállalkozó is egyben, aranyozott cégtábla jelzi ezt a vaskos, bekamerázott kapu fölött. De hiába, mert szép kis bevételei ellenére a vásárlás nem neki való mulatság, mint ahogyan a földgáz megszelídítése, háziasítása sem. Utóbbihoz a meglévőknél számosabb főmufti ismerős, és még ennél is több tőke szükségeltetik – feltételezhetően.

A rablóbandától valamivel arrébb idős asszony vívja mindennapi harcát az öreg kúttal. Tolja, nyomja, rángatja s nyikorgatja a pumpa fogantyúját, vicsorítja ezért rá hiányos fogazatát a szerkezet, átkozzák az anyus földre jöttét az idegbeteg szomszédok. Inkább csúfolják és szidják, csakhogy ne kelljen segíteniük neki, sem rajta. Gondolják, minek?, az újabb munka újabb púp lenne a hátukon, amiként ez a tagba szakadt fontoskodó vénasszony is.

Mire ezt valamennyien önmagukban letisztázzák, a víz is csepegni kezd az alumínium vödörbe, s a mamóka teli talppal trappol bele a tócsába. A beazonosítatlan neszre vonyítani kezd a környékbeli kutyafalka, nyivákolni a macskacsapat, kacarászni a betonplaccon ugrabugráló gyermeksereg. Számukra tök muris a jelenet, nem kevésbé a banya, akivel végül ki is kezd a csúfondáros vezéregyéniség két slukk energiaital között, reppesen csápolva, habzó szájjal. Ajkaikról rendre lepattannak az ízléstelen, ronda viccek is, nyerítenek rajtuk, mint az állatok.

Mindez azonban az anyókát nem zavarja, eljátssza, hogy blődségeiket nem hallja, mert tudja, az ő célja szentebb bohókás közönségének esztelenségénél. Ő csupán a hozzá hűséges jószágokat szeretné megitatni, s kitisztálni a halom szennyest, amit a kedves unokái varrtak a nyakába. A kicsik valahogy mindig leeszik magukat, és ezen nem is csodálkozik, hisz az ő korában még nem voltak annyira tanultak az emberek, mint most, amikor a virtuális tér jelenti a világot, amelyben a család és az együttes, közös nagymosás kicsit komikusan mutatna. Elfogadja, hogy számukra semmi sem létezik, csak a csillagháborúk sorozata, az ellenség, amit ki kell nyírni, lepuffantani, lenyakazni, egyetlen gombnyomás az egész, és kész. Ezen izgalmas játszmák közben fordul elő, hogy a lövöldözve erősödő poronty leönti magát sziruppal, kecsáppal, kólával, fokhagymaszósszal és egyéb amerikai s keleti mártásokkal. De hát lehet rá haragudni? A nagyi úgyis kimossa, hatalmas szeretettel távolítja el a szennyeződést. Mert a nagyi mára olyan lett, mint a szófogadó, énjétől, összes vagyonától megfosztott rabszolga, neki mindenre jut ideje, őt sosem kell noszogatni, sem megfenyegetni, megzsarolni, falhoz szorítani, elmegy ő magától is a leköpött, összenyálazott cuccokért, tudja, mi a dolga, tudja, mit várnak el tőle, őt még együttérzésre szoktatták. Szeretetszolgálatra az isten házában, meghurcoltatásra a múltban, jogtalanságra manapság. Ha egyáltalán van-e neki jelene.

Hogy kannáit is megtöltse, ismét könyökig felgyűrte ruhája ujját és ránehezedett a kútra. A mozgás fél egészség – bíztatta önmagát társ híján. Miért küldje el ezért melegebb éghajlatra az államot, aki – vagy ami – vele már régóta nem foglalkozik? És minek adjon ki pénzt bogyókra, ha nem muszáj?! – ilyen szavakkal adott magának újabb lendületet a végelláthatatlan küzdelemhez.

Több kilósra dagadt a bagázsija, mire elindult hazafelé. Nehezen rótta a kilométereket, de boldogan. Örvendett, hogy ezt is sikeresen végigcsinálta. Az útkereszteződésben rosszalkodó gyerkőcök most kavicsokat hajigáltak utána, de őt ez sem érdekelte különösebben, hitte, hogy idővel majd megjavulnak, és akkor fájni fog nekik a rengeteg csintalanság, amit fiatalkori bolondságukban elkövettek. A kavicszápor folyamatosan követte, de az ő magas röptű nézetei miatt kárt nem tett benne. S bár épségben ért haza, a friss levegő s az éjszakai cipekedés kissé kifárasztotta. Nekitámaszkodott a tömbház ajtajának, és újból elolvasta a már nagyon régen ráfestett figyelmeztetést, miszerint csukja be maga mögött a portát. Mint aki ismerős helyen jár, helyeslően bólogatott: „Ok, becsukom, de előbb nyissa ki nekem valaki”.

Magamra kaptam egy pulóvert, és kitártam előtte a bejáratot. A szervezett farablók meghökkenve szakították félbe tevékenységüket. Nagyot nyeltek, majd folytatták, amiről korábban egy pillanatra lemondtak.

Cím (és szöveg) nélkül

Fidesz

Temesvári református bérpalota (+ egyéb érdekes és hasznos olvasmányok)

Restaurálás helyett (p)reparáltak

Nemrég fejeződött be Temesváron az 1902-ben emelt belvárosi református bérpalota teljes felújítása. Bár a munkálatok a vártnál gyorsabb és jobb eredményt hoztak, kimerültek a külső-belső javítások elvégzésében, így nem merítették ki a restaurálás fogalmát.

A történelmi épületek felújítására jelenleg a megszokottnál nagyobb figyelmet fordítanak Temesvár városatyái. Persze ez még nem azt jelenti, hogy elegendőt, és azt sem, hogy jó úton haladnak. A műemlékek rendbetételét szorgalmazó felhívásaikkal ugyanis elsősorban azt kívánják elérni, hogy az épített örökség megmentése, konzerválása, a hagyományos városkép rekonstrukciója turista-csalogatóként hasson, hozzájáruljon a jelentős bevételeket ígérő idegenforgalom fellendüléséhez. Ez a cél pedig a legtöbbször fusimunkát eredményez: a versenytárgyalásokat megnyerő cégek eléggé drágán, de csak félig-meddig szakszerűen dolgoznak.

Amint arról az Örökség lapjain már beszámoltam, a városszépítő igyekezet nagyszebeni mintára kezdett felgyorsulni Temesváron, nem sokkal azelőtt, hogy 2008-ban a szászföldi települést felvették Európa kulturális fővárosai közé, központi utcáit és tereit pedig kipofozták, élhetővé tették (jóllehet a rehabilitáció a zöldövezetnek egyáltalán nem kedvezett). És bár a szebeni modell feladta a leckét az ország főépítészeinek és polgármestereinek, a Béga-parti megyeszékhelyen egyelőre csupán négy ingatlan viseli az árcsökkentett felújítás nyomait, ezek közül három a Losonczi-téren található, a negyedik pedig a Batthyány úton. Utóbbi az úgy nevezett Mária-téri református bérpalota, amely 1902-ben készült el két budapesti építész, ifj. Nagy Károly és Jánosházi László tervei alapján. A „költőcske” Szabolcska Mihály kezdeményezésére angol neogót stílusban emelt, 1100 négyzetméter alapterületű s 14 méter magas ingatlanban tizenegy lakás és a temesvári kálvinisták első imaháza kapott helyett. A saroképületet legutóbb az tette világszerte ismertté, hogy 1989 decemberében itt robbant ki a rendszerváltó romániai forradalom. Tulajdonképpen ennek az eseménynek a 20. évfordulójához kapcsolódott a renoválás.

Az átfogó felújítás megvalósíthatósági tanulmányát 2007-ben dolgozták ki, a Belvárosi Református Egyházközség ebben a nagyszabású projektben vett részt, majd a GTZ német-román céggel közösen felügyelte a tervbe foglalt mérnöki elképzelések gyakorlatba ültetését, mégpedig úgy, hogy a német állam az összköltségek 70 százalékának a kifizetését magára vállalta. A pénz a Városháza kasszájába került, az egyházközség is oda fizette be a ráeső összeget, a Castrum Rt. – mint kivitelező – így a „várostól” kapta meg a bérét, miután elnyerte a felügyeleti szervek bizalmát és a munkavégzés jogát. Összehasonlításképpen megemlítem, hogy szintén a Castrum Rt. fényesítgeti a Szépművészeti Múzeumnak helyt adó impozáns Barokk Palotát is, ám ez számára nem igazán jelent pozitív referenciát, hisz az említett folyamat több mint harminc éve kezdődött, de még nem fejeződött be, a már átadott ingatlanrészek kvalitásával pedig gondok vannak. A református bérpalota esetében azonban a cégnek sikerült betartania a határidőket, azzal együtt, hogy a javítás az épület összes homlokzatára, a korabeli díszítőelemekre s a bádogos munkákra is kiterjedt. Csupán a vitráliákkal nem a Castrumnak kellett foglalkoznia: az üvegablakokat a kolozsvári Egri Vitrali restaurálta.

Fejtörést okozott viszont az épületre rögzített huzalrengetegek és kábeltömegek eltüntetése. A helyi tanács határozata értelmében ugyanis 2010-ig mindenik szolgáltató a járda alatti műszaki csatornában köteles elhelyezni csöveit és vezetékeit. Az alvállalkozók azonban ezt a problémát is megoldották, Temesvár belvárosában talán úttörőként, mi több, a friss köntösbe öltöztetett épületet még díszkivilágítással is ellátták.

Minden pompája, ragyogása ellenére a végeredmény mégsem felel meg a bogaras műemlékvédő elvárásainak, hisz épp a korabeli jelleg visszaadása, az egykoron levakolt részletek előhívása, a patina megőrzése az, ami elkerülte az építész-csapat figyelmét. Amit kaptunk, nem egyéb, mint egy korszerűsített, modernizált, csillogóvá varázsolt neogót hagyaték, amelyen továbbra is igen jól mutatnak az áramvonalas reklámtáblák, gázcsövek, parabola-antennák, miegyebek... A bakiknak tulajdoníthatóan már az is megnyugtatóan hat, hogy a Fischer Jakab faragta szószék és a Wegenstein-orgona uralta imaház rendbetétele kompenzálja a kültéri melléfogásokat. Kár, mert 130 ezer euróból a minőségre több energiát lehetett volna fordítani.

A beruházás levezénylése mindenesetre felér egy csodával, hisz a maroknyi temesvári református már legalább két évszázada küzd a fennmaradásáért, ezen igyekezete pedig az utóbbi évtizedben tovább erősödött. A jelen így annál fájdalmasabb, minél távolabbra tekintünk vissza. A 16. században Temesvárt ugyanis még a protestantizmus bástyájaként tartották számon. Ez részben azzal magyarázható, hogy a török vész a Bánságot közvetlenül érintette, márpedig a civil lakosság már akkor is a vallásban, az anyanyelvű hitéletben keresett menedéket. A protestantizmus itteni terjedését az is elősegítette, hogy a Temesköz főurai nagyon korán felkarolták a hitújítás eszméjét. Perényi Péter ispán és Petrovics Péter temesvári várkapitány kimondottan szálláscsinálója volt a protestantizmusnak. Az 1540-es évek végén például Petrovics hívta Temesvárra Szegedi Kis István prédikátort, aki a várban protestáns iskolát nyitott és vezetett, de nem sokáig, mert a Habsburgok által kinevezett Losonczi István várparancsnok híveivel együtt kiutasította a városból.

1552-ben Temesvár ugyan török kézre került, ám ez még nem jelentette a protestáns hitélet halálát. Sőt. 1582-ben a helyi pápisták levelet küldtek a pápához, amelyben magyarul beszélő papokat kértek Rómától. Mint jelezték, annyira megerősödött a protestantizmus, hogy félő, eltűnik a katolikus egyház.

Hogy volt-e ebben az időszakban református templom Temesváron, nem tudni, csupán azt, hogy az istenházákat katolikusok és protestánsok egyaránt használták. Az is bizonyos, hogy a Temesközben tartották az első magyarországi zsinatot, és szintén ezen a vidéken választották meg 1549-ben az első magyar protestáns püspököt Gönczi Máté személyében.

Beköszöntött azonban 1716 és az osztrák felszabadítás: a Habsburg császári seregeket vezető Savoyai Jenő herceg elrendelte, hogy a töröktől megtisztított területekre ne engedjenek be protestánsokat. Később azonban enyhültek a megszorítások, és így bizonyos feltételek teljesítése mellett újhitűek is beköltözhettek Temesvárra. Míg 1802-ben mindössze két reformátust vettek nyilvántartásba, 1824-ben már annyian voltak, hogy a lutheránusokkal összefogva megalapították a Temesvári Egyesült Protestáns Egyházat; egy évvel később magyar nyelvű tanodát is indítottak. A közös templom 1831-ben épült fel, mellette iskolaépület és paplak létesült.

1867 után a bánsági város rendkívül gyors fejlődésnek indult, a református eklézsia azonban kicsi és szegény maradt. Hosszas mérlegelés után döntött a gyülekezet úgy, hogy felépít egy imatermet is magába foglaló bérpalotát. Azt remélték, hogy a házbérek állandó jövedelemforrást fognak biztosítani az egyháznak. De mire anyagilag is közel kerültek ahhoz, hogy tető alá hozzák templomukat, kitört a világháború. Előbb a szerbek, majd a románok szállták meg a várost, ezért a reformátusok zöme elmenekült. A kommunista uralom végül teljesen legyengítette az egykoron népes közösséget, amely azonban megcsappanva is élve tudta tartani a mécsest. A bérpalota felújítása a felsorolt megpróbáltatások miatt számít kiemelkedő eseménynek a temesvári magyarság históriájában.

(megjelent az Örökség márciusi számában, további infókért katt ide)

Minden rossz, de a vége jó

Ragyogó szemű, szép szál huszárlegények szalutáltak nagyszombaton a jász főváros „sétálóutcáján”, hagyományőrzők, köztük motorosok, íjászok, kung-fusok, rézfúvósok és lovagok követték őket fegyelmezett sorokban, talpig díszben, hogy együtt ünnepeljük a tavaszi hadjáratnak emléket állító városnapo(ka)t. A nehezen összeverődött álmos tömeg legszívesebben torkaszakadtából éljenezte (volna) a felvonulókat (ám nem merte), akiknek fénye „sajna” elhalványította a főlebonyolítók csillogását, többek között Jocóét, a polgármesterét, akinek az újabb csinnadratta épp kapóra jött (hát ekkora mázlit!). Hisz ki hiszi majd el ezek után, hogy ő valójában nem a választópolgárokat szolgálja? Ki hiszi majd el, hogy a szürke hétköznapokon autópályaként üzemeltetett főteret az elmúlt négy év alatt képtelen volt kipofozni, élvezhetővé tenni, elzárni a nemzetközi teherforgalom elől?

Ürömömre a rozsdás zászlórudakba még a március 15-e után elraktározott zsebkendőnyi lobogócskákat is visszacsempészték, a szökőkutak egyikét-másikát működésbe helyezték, az eddig szeméttárolóként használt földnyelveket árvácskákkal ültették be, a faleveleket hagyták kizöldülni s érvényesülni a visszafogott színkavalkádban, a várva várt enyhülést pedig beengedték a hideghónaljú tanyák közé, s mindezeket kizárólag értünk, a mi boldogságunkért, a mi jólétünkért hajtották végre. Vagyis: mit akarunk még?

Az otthoni húsvéti húsos fazék közeléből felháborodottan elkergetett, és az egészséges fejlődésében imigyen megzavart gyerkőc eperfagyit köpködött elébem, de kit érdekelt ez a nagy tavaszi zsongásban? Bevallom őszintén, zagyvasága engem sem kísértet meg, nem vágtam pofon a szerencsétlent, de még rá sem szóltam, nem üvöltöttem a fülébe: „Fiam, viselkedj!” Ott voltak nekem a ragyogó szemű, szép szál huszárlegények, alattuk a csini paripák, mellettük a zavarba ejtő Harley Davidsonok, hátukon a sörissza, bőrszerkós nehéz fiúk, az amcsi Mongolok kistesói. Igaz, utóbbiak nem a kábszerforgalmazó, randalírozó, négy végtaggal egyszerre ütő s aprító gonoszt képviselték, hanem a jót (?), a nemest (?), a tradíciókat (?), a nemzeti vonulatot.

Mégis, Jocó szemében a rettegés jeleit véltem megvillani, talán merénylettől tartott, azért tolta maga elé a kétszáz kilós szekrényajtót, védje meg, ha tudja, amikor tájékozatlanságomban más kiutat nem leltem magamnak, csak pont azt, amelyik az orra előtt vezetett el. De miután arcán megpillantottam a riadalmat, gondolkodóba estem. Azon nyomban szerettem volna megtudni, vajon miért, mitől fél az én burgermeisterem? Valószínűleg nem csak úgy, megszokásból, a hepehupás korzó s a dülöngélő, végnapjait élő központi műemlékek látványa miatt. Mint kormánypárti a romlottságot egy-kettő helyrehozhatná, csak akarnia kellene. Feltételezem, a szomszédja vicsorít rá fellendülőben lévő társadalmi státusa okán: az én értetlenkedésemre s az ő meghökkenésére egyéb magyarázatot ekkora kampányidőben egyszerűen nem leltem, lelek.

Mindezeket egybevéve, Jocót még bírnám is, ha nem lenne annyira szocreál, amennyire. Ha nem Fecóval parolázna előmenetele érdekében, hanem maximum Gordonnal. És neheztelek rá azért is, mert számára a húsvét olcsó népünnepélyé silányodott az idén (még jó, hogy a forgatagban legalább a palacsintasütőknek nem biztosított kibontakozási lehetőséget), noha mégcsak nem is Bódi Guszti vitte a prímet, és diplomatikusan Bunyós Pityut is távol tartotta. Ám az összetákolt emelvényre rossz időpontban felzavart ifjú rockerek ujjgyakorlata teljesen szétzúzta a félig csendes szentmisét, amely épp a koncertjük alatt bonyolódott, szintén a haccacáré helyszínén, Műjézus sírja mellett.

A diétásra sikeredett torma- s báránymentes vacsorám mellé bor helyett száz forintos sört ittam az emberiség testi-szellemi épségéért, feltámadásáért. Az eseményekhez nem is nagyon illett volna ennél arisztokratikusabb, ízorgiát nyújtó lötty. Persze jól esett volna egy minőségibb szíverősítő is, de mire ebben a vörös közegben pontot tehettem az i-re, s lehúzhattam magam mögött a redőnyt, már csak egy lepukkant mazochista ábécét találtam nyitva, a lepukkant ábécében pedig a végül megvásárolt, se füle, se farka komlófőzet volt az egyetlen iható, rózsaszín felhőket eloszlató bódítószer.

Égi csatornák

Végre a nárciszok is kinyíltak, és végre színnel, értékkel telítődött az udvarom. Így amikor reggelente kinyitom az ablakot, már nem a semmitmondó, lelombozó szürkeséget látom magam előtt, hanem a természet képzelőerejét, alkotókészségének millió megnyilvánulását. És ha mindezt együtt tapasztalom meg, az ízelt lábút az apró leveleken, a zümmögő méhecskét a kaptárban, szabadnak és határtalannak érzem beskatulyázott világomat. Nem mintha eddig bármi is különösebben akadályozott volna abban, hogy önmagamat adjam és mutassam, kinyilatkoztassam smink nélküli énemet, ám amikor a szomszéd macska a kéményben kezdte keresni egyetlen túlélési lehetőségét, tévedése egyfajta egyetemes korlátoltságot jelentett számomra.

A végtelen megélését hozta tehát el mindennapjaimba az áprilisi tavaszi szellő, a butácska gyermekek és a feledékeny idősek iránti türelmemet állította helyre, s ennek nagyon, de nagyon örvendek. Mert amikor télen nyikorogni hallottam a görbe hátú antik vály0ogviskók rengeteg rozsdás kapuját, jött, hogy kiszaladjak a világból. A hótakaró megsemmisülésével előtérbe került a hulladékrengeteg, amely persze mostanság is kedvemet szegi, s mélyen gondolatokba ejt azt illetően, mennyire téves képzetekkel és elgondolásokkal kerülnek be egyesek ebbe a véges, ám meghosszabbítható földi létbe. Hogy mit szolgál, mit nyom a latban, főként az ő egyéni előmenetelüket nézve, a felelőtlenül szétdobált mindenféle, örök titok marad az én érzékeny eszmerendszeremben. Nem tudom, mivel lehetne rászoktatni az ilyeneket a testi-lelki tisztaságra, csupán sejtésem van, hogy csakis az ostor használhat, amiként a Habsburg Birodalomban annak idején. Az adott társadalmi körülmények azonban megváltoztak azóta, hisz a vasárnapi mise már nem jelent mércét a hallgatásra, csendre alkalmatlan halandó életében, az úrfelmutatásra szólító harangok megkondulásához ezért ma már nem igazítható a rendteremtés kötelessége. S az amúgy elhízott dobos sem vehető rá arra, hogy ezt-azt közhírré tegyen a főtéren, például a garázdálkodók, tyúktolvajok nevét, mert ott a kocsma, amely vonzóbb képes lenni bármilyen erkölcsrendészetnél, szereplési vágynál. No meg ki szentelne időt és figyelmet arra, hogy embertársa nem az előírásoknak megfelelően járt el, amelynek eredményeképpen húsz botütésre ítéltetett? Ha talán arról lenne szó, hogy kihágásainak következtében elkoboztatik tőle valamely vagyontárgya, enyhülne az ostoba közöny. De így? Mi az, hogy véresre verik a hátát?

Kapum előtt katolikus nevelésben részesülő nebulók virtuskodnak, majd a szülők kapnak hajba, mintegy meghosszabbítva gyerkőceik rosszalkodását, és ezzel végképp kérdőjelek sorát fogalmazzák meg bennem a maguk módján. Méghogy ők keresztények... Igaz, nekik csak a hátsó bejárat áll a rendelkezésükre. Ilyen tekintetben tényleg keresztények. Elfogadják, ahelyett, hogy tájékozódnának, és megkeresnék a jobbik portát, amelyen át amúgy csak az okultak járulhatnak a mindent tudó katedra mögé. Milyen emberré cseperedjen így a kisiskolás? Hisz ha belegondolunk: abból kifolyólag, hogy tudatában van, neki nyolc évesen is csak a cselédsors jár ki, eleve hátránnyal indul és egyből sérül. Vagy ahhoz szoktatják ezzel már egész zsenge korában, amikor még hajlítható, hogy egész életében alázatosan rója az utcákat, szemlesütve s fejlehajtva küzdjön a gonosz ellen, vagy egyáltalán ne küzdjön semmi és senki ellen, ne lásson, ne halljon, ne beszéljen. Pedig a Szentírásbeli Jézus nem ezt tette, inkább harcolt, ha kellett, visszavágott, és igenis megkövetelte magának a főbejáratot. Az alázatosság természetesen szép dolog, ám csak addig egészséges és humánus, amíg mértékkel gyakorolják, mint bármi mást, hisz amikor okozója révén áthágja a jóérzés összes gátját, csakis emberhez nem méltó tettekhez, erőszakos, bosszútól vezérelt viselkedéshez vezethet. Márpedig a legyen rossz neked is jellegű elhatározások kibontakozása, kifejlődése megszégyenítéssel nem előzhető meg.

Nárciszaim egyelőre jól elvannak a tuják alatti ibolykákkal, jóllehet sietős időbeosztásukkal megleptek, előbb érkeztek, minthogy felkészültem volna a fogadásukra. De jól van ez így is, itt vannak, velem vannak, és én velük, mert valójában én vagyok az ő vendégük, én vagyok a megajándékozott, a kiváltságos, aki szépségükből, hajlékonyságukból erőt meríthet. És a drágák mégcsak nem is engedik, hogy ez fordítva bonyolódjon.

Ezen a húsvéti ünnepen egyben biztos vagyok. Abban, hogy nem vagyok egyedül.

 
Olvasóimnak kellemes húsvéti ünnepet kívánok!