Amilyen a szellem, olyan a nemzet - mondta Márai

Varga Vilmos napjaink kulturális posványáról

Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó

Rendszeres színházlátogatóként számtalanszor váltottam jegyet olyan előadásra, amely betegség vagy technikai okok miatt elmaradt. Egyetlen egyszer élhettem viszont csak át annak „örömét”, hogy a művész maga közölte a nagyérdeművel: a gyér érdeklődés miatt nem tartja meg egyéni műsorát. Varga Vilmos volt az, aki néhány évvel ezelőtt az Én, François Villon című produkciójának bevezetőjében játszotta el ezt a roppantul kellemetlen, szinte önmegsemmisítő szerepet. A helyszínt hadd ne pontosítsam, hisz az erdélyi magyar tudományos élet egyik új építésű „bástyája”, magánszférája (vagy mi), s nem szeretném, ha látleletemet bárki is személyre szabott támadásnak vélné, vagy az intézmény megfontolt lejáratásaként értelmezné. A villáminterjút közvetlenül a sajnálatos eset után készítettem, aktualitását azonban máig megőrizte.

– Művész úr, miért lépett vissza?

– Előadásom helyszínéül naiv, romantikus elképzeléseimre alapozva választottam az egyetemet. Arra voltam tekintettel, hogy ebben a városban több mint kétezer olyan magyar fiatal tanul, akik közül csak nagyon kevesen járnak színházba. Igaz, én még a képzőművészeti kiállításokon sem találkoztam össze velük, de persze, ez még nem jelent semmit. Hangversenyre lehet, hogy járnak néhányan. Nem tudom például azt sem, hányan vásároltak színházi bérletet. Sokan, biztos, hogy nem. Pályám kezdetén, Temesváron, állva tapsoltak az egyetemisták. Azt mondták, sajnos nincs konflisuk, amivel végighordozzanak a városon, de amint a gólya a fiát, úgy vittek a Lloyd vendéglőig. A Villon-összeállítással épp a leendő értelmiségieket akartam kimozdítani az immár őket is behálózó hatalmas érdektelenségből, hisz úgy látom, bajaikra sem a magyar klasszikusok, sem pedig a modern költők nem hatásosak.

– Miből gondolja, hogy a 21. század ifjúsága hallott François Villonról?

– Hát a legnagyobb gond épp az, hogy nem hallott róla. Márai azt mondja, a szellem sorsa azonos a haza és a nemzet sorsával. Kijelentése egy olyan óriási igazság sűrített megfogalmazása, amin érdemes elgondolkodni. Lehet, hogy bizonyos tudományok terén rendkívül ügyes ez a nemzedék, így a közgazdaságtanban, a számítógépek és a pénzcsinálás világában, ám mindaz, ami eme szakterületeken kívül van, egyáltalán nem köti le a figyelmét. Hozzáállásuk megtorpedózza célunkat, nevezetesen azt, hogy a magyar népet ismét nemzetté kovácsoljuk. Erről beszél Márai, s ezért kellene visszaszoktatni a fiatalokat a korábbi életformához, összeszedetni velük egy kevéske kultúrát. Jó, elfogadom, hogy nem jut már idő az olvasásra, a szépirodalomra, ám egy másfél órás műsor megtekintésének nem kéne megterhelőnek lennie.

– Mire számított? Arra esetleg, hogy a tanári kar majd rákényszeríti Villont és a nagy sikerű one man show-t a diákokra?

– Alapvető hiba, hogy eluralkodtak az álhumánus pedagógiai elvek. Ezek leszögezik: a fiatalokra nem szabad erőszakot gyakorolni, mivel tönkremennek lelkileg, és így sérülten fogják leélni az életüket. Én is egy ilyen sérült lelkű ember vagyok. Engemet ugyanis iskolásként valóban beleerőszakoltak az úgy nevezett szocialista népművelő programokba. Ha az osztályfőnököm kijelentette, hogy másnap színházba megyünk, akkor másnap színházba mentünk, nem volt apelláta. Fel sem merült, ki mit akar, és ki mit nem. Annak a növendéknek, aki még csak most kezd ráeszmélni a világ dolgaira, és még nem tudja, mi jó, és mi rossz neki, feltétlenül irányításra, kanalizálásra van szüksége.

– Huszonhat felnőtt ült a teremben.

– Vagyis nagyon kevés.

– Felléphetett volna a díszteremben, oda többen beférnek.

– Csakhogy akkor még kevesebb nézőm lett volna. Akár a sakktáblán: itt-ott egy-egy paraszt.

– Talán még magára veszi valaki...

– Az nem baj. Haragudjanak rám, küldjenek el a pokolba, csak történjék már valami. Lássuk be, állóvízben toporgunk, erkölcsi, kulturális züllés jellemzi korunkat.

– Ön viszont azokat büntette meg, akik megtisztelték a jelenlétükkel.

– Ezzel én tökéletesen tisztában vagyok. Megismétlem: szidjanak bátran, jogosan. De legyen világos, én sem lottón nyertem az idegrendszeremet. Mivel az előadásaimba maximálisan beleépülök, a munkám iránt tanúsított érdektelenséget képtelen vagyok elviselni. Innen most tovább lépek, hisz számos helyen szívesen várnak, külföldön és idehaza egyaránt.

– Eleve úgy jött el az egyetemre, hogy tudta, nem fogja végigjátszani a produkciót?

– Nem.

– Mikor döntötte el, hogy vége?

– Amikor megláttam, mi a helyzet. Sejtettem, hogy kevesen lesznek, ám azt nem, hogy épp ennyire. Az előadóművész visszajelzést vár a nézőktől, egyfajta fluidum van köztük, amely vagy mellbe vágja, vagy feldobja. Attól függ, mit közvetít.

– Megtette ezt már máskor is?

– Meg. Akkor teológusok előtt kellett volna fellépnem. Ők azonban elmentek, alig maradtak egy páran. Rettenetesen kellemetlen és fájó érzés volt. Ráadásul pénzembe is kerülnek ezek a „kiszállások”; fel kell ugyanis fogadnom a világítót, a díszítőmunkást, a hangosítót, és még a napom is rámegy a készülődésre. A mai napom is ráment. Arról nem is beszélve, hogy az intézet előtt használhatatlanná tették az autómat, két gumikerekét is kiszúrták. Ezért itt, ebben az előadóteremben kell majd éjszakáznom. De kérem, senki ne értse félre: nem az én személyes nyomoromról van szó.