Asszony a kútnál

Rugalmas mozgású, serénykedő férfiakat látok magam előtt a sötétben, a gyéren megvilágított utca végén: feltrancsírozatlan, hasábos tűzifát rakosgatnak be ők szaporán és hangtalanul a kamrába. Lopottat, minden bizonnyal, mert ha igyekezetük törvényes lenne, nem kéne megharcoljanak az éjszaka hátborzongató vakságával.

És ahogy így, suttyomban elnézegetem és számba veszem őket, megállapíthatom, hogy többen vannak, mint kellene, valójában elég sokan, egy egész brigádra valóan, késői buzgóságukért valószínűleg kapnak majd két-három szabadnapot az illetékes igazgatótól, aki még a redőnyt sem húzza fel, hogy rájuk kacsintson, és megnyugtatóan, mintegy köszönetképpen odaszóljon nekik: „Jól van, fiúk, csak semmi pánik, bennem megbízhattok!” Hát igen. Ha ez nem így volna, ha ez csupán egy hazugság lenne a részéről, akkor most mindannyian benn ülnének az ívóban, éppúgy, mint tegnap és azelőtt, holtrészegen. Esetleg a régóta megunt hitvesük örömére tovább koptatnák az előszobába kivágott régi rekamiét, ott szurkolnának pityókásan a hivatásos konzervgyártók focicsapatának.

Úgy hiszem, a lenyúlást kitervelő diri jól menő vállalkozó is egyben, aranyozott cégtábla jelzi ezt a vaskos, bekamerázott kapu fölött. De hiába, mert szép kis bevételei ellenére a vásárlás nem neki való mulatság, mint ahogyan a földgáz megszelídítése, háziasítása sem. Utóbbihoz a meglévőknél számosabb főmufti ismerős, és még ennél is több tőke szükségeltetik – feltételezhetően.

A rablóbandától valamivel arrébb idős asszony vívja mindennapi harcát az öreg kúttal. Tolja, nyomja, rángatja s nyikorgatja a pumpa fogantyúját, vicsorítja ezért rá hiányos fogazatát a szerkezet, átkozzák az anyus földre jöttét az idegbeteg szomszédok. Inkább csúfolják és szidják, csakhogy ne kelljen segíteniük neki, sem rajta. Gondolják, minek?, az újabb munka újabb púp lenne a hátukon, amiként ez a tagba szakadt fontoskodó vénasszony is.

Mire ezt valamennyien önmagukban letisztázzák, a víz is csepegni kezd az alumínium vödörbe, s a mamóka teli talppal trappol bele a tócsába. A beazonosítatlan neszre vonyítani kezd a környékbeli kutyafalka, nyivákolni a macskacsapat, kacarászni a betonplaccon ugrabugráló gyermeksereg. Számukra tök muris a jelenet, nem kevésbé a banya, akivel végül ki is kezd a csúfondáros vezéregyéniség két slukk energiaital között, reppesen csápolva, habzó szájjal. Ajkaikról rendre lepattannak az ízléstelen, ronda viccek is, nyerítenek rajtuk, mint az állatok.

Mindez azonban az anyókát nem zavarja, eljátssza, hogy blődségeiket nem hallja, mert tudja, az ő célja szentebb bohókás közönségének esztelenségénél. Ő csupán a hozzá hűséges jószágokat szeretné megitatni, s kitisztálni a halom szennyest, amit a kedves unokái varrtak a nyakába. A kicsik valahogy mindig leeszik magukat, és ezen nem is csodálkozik, hisz az ő korában még nem voltak annyira tanultak az emberek, mint most, amikor a virtuális tér jelenti a világot, amelyben a család és az együttes, közös nagymosás kicsit komikusan mutatna. Elfogadja, hogy számukra semmi sem létezik, csak a csillagháborúk sorozata, az ellenség, amit ki kell nyírni, lepuffantani, lenyakazni, egyetlen gombnyomás az egész, és kész. Ezen izgalmas játszmák közben fordul elő, hogy a lövöldözve erősödő poronty leönti magát sziruppal, kecsáppal, kólával, fokhagymaszósszal és egyéb amerikai s keleti mártásokkal. De hát lehet rá haragudni? A nagyi úgyis kimossa, hatalmas szeretettel távolítja el a szennyeződést. Mert a nagyi mára olyan lett, mint a szófogadó, énjétől, összes vagyonától megfosztott rabszolga, neki mindenre jut ideje, őt sosem kell noszogatni, sem megfenyegetni, megzsarolni, falhoz szorítani, elmegy ő magától is a leköpött, összenyálazott cuccokért, tudja, mi a dolga, tudja, mit várnak el tőle, őt még együttérzésre szoktatták. Szeretetszolgálatra az isten házában, meghurcoltatásra a múltban, jogtalanságra manapság. Ha egyáltalán van-e neki jelene.

Hogy kannáit is megtöltse, ismét könyökig felgyűrte ruhája ujját és ránehezedett a kútra. A mozgás fél egészség – bíztatta önmagát társ híján. Miért küldje el ezért melegebb éghajlatra az államot, aki – vagy ami – vele már régóta nem foglalkozik? És minek adjon ki pénzt bogyókra, ha nem muszáj?! – ilyen szavakkal adott magának újabb lendületet a végelláthatatlan küzdelemhez.

Több kilósra dagadt a bagázsija, mire elindult hazafelé. Nehezen rótta a kilométereket, de boldogan. Örvendett, hogy ezt is sikeresen végigcsinálta. Az útkereszteződésben rosszalkodó gyerkőcök most kavicsokat hajigáltak utána, de őt ez sem érdekelte különösebben, hitte, hogy idővel majd megjavulnak, és akkor fájni fog nekik a rengeteg csintalanság, amit fiatalkori bolondságukban elkövettek. A kavicszápor folyamatosan követte, de az ő magas röptű nézetei miatt kárt nem tett benne. S bár épségben ért haza, a friss levegő s az éjszakai cipekedés kissé kifárasztotta. Nekitámaszkodott a tömbház ajtajának, és újból elolvasta a már nagyon régen ráfestett figyelmeztetést, miszerint csukja be maga mögött a portát. Mint aki ismerős helyen jár, helyeslően bólogatott: „Ok, becsukom, de előbb nyissa ki nekem valaki”.

Magamra kaptam egy pulóvert, és kitártam előtte a bejáratot. A szervezett farablók meghökkenve szakították félbe tevékenységüket. Nagyot nyeltek, majd folytatták, amiről korábban egy pillanatra lemondtak.