A jó madár (is néha jómadár)

Fónyi Friml Géza: Leány madárral (1927 körül)

Rettenetesen meleg volt aznap, ajtóink, ablakaink tárva nyitva védekeztek a jéghideg életünkre törő hőség ellen. Ennek a nagy-nagy kitárulkozásnak köszönhetően fordulhatott elő, hogy védekező röptében pont a mi lakásunkba tévedt be egy színes tollú kismadár. Bár szegénykének nem volt szándékában rám ijeszteni, váratlan felbukkanásába kissé beleborzongtam, hisz mindenre számítottam, csak az érkezésére nem. Karjaimat a fejem fölé tartva hirtelen védekező állásba helyezkedtem, anyám pedig, látva harci készültségemet, felkiáltott: „Vigyázz, kérlek, nehogy leverd nekem azt a japán vázát, fiatalkori emlékek fűznek hozzá!” Figyelmeztetése azonban kicsit megkésve hangzott el, hisz a következő pillanatban az értékes műalkotás már darabjaiban hevert a szőnyegen, ő meg elfehéredett arccal nézegette a letűnt kor nálunk ragadt maradványait. A baleset így nyomós érvként szolgált ahhoz, hogy a következőkben határozottan fenntartsa: a madárkát halasztás nélkül kell elhessegetnünk portánkról. „Jajj, drágám, óvd, kerüld a tévét, másikat egyhamar nem fogunk tudni venni!” – mondta kétségbeesetten.

És igaza is lett. A felgyorsult hajszában a készülék részeire bomolva mondott csődöt, és szétterült a szoba közepén.

Legfőbb esti közösségi szórakozásunknak ennélfogva hosszú távra befellegzett, modern tévét csak sokkal később vásároltunk magunknak. A madarat viszont... Miután megtette fejünk felett kissé erőltetett díszköreit, befogtuk és megszelídítettük. A későbbiekben szinte csak vele foglalkozunk összes szabadidőnkben, a hétköznapi megfeszített munka után, ebéd közben, lefekvés helyett. Törékeny védencünk ugyanis egyértelműen a tudomásunkra adta, hogy ő bizony állandó törődést igényelt, határtalan türelmet és önzetlen szeretetet, akárcsak a világ szennyét még nem ismerő, védtelen, ártatlan gyermek.

A kis tündérrel való első találkozásunkkor mindezt mi még nem tudtuk, főként a mamám nem, azért is bólintott rá ismét arra a zseniális ötletünkre, hogy bizony szükségünk van otthonunkban az új lakótársra. Mihelyt azonban temérdek szabadságával beköltözött közénk, naponta többször is megbántuk felvetésünket. Amikor pedig a parányi kedvenc egészen meglepően kezdett viselkedni, s behúzódott kalitkája egyik sarkába, majd mindent összepiszkolt, megromlott egészségi állapota miatt mindannyian kikészültünk Végül orvoshoz kellett fordulnunk vele, de megmentettük.

És ezzel magunkat is megmentettük, de csupán mi hittük, hogy örökre.

Második rosszullétekor a doktor korszerű tudománya ugyanis csődöt mondott. A konzultáció utáni napon madárkánk holtan zuhant le rúdjáról.

Temetnünk kellett tehát. Városiak lévén a legközelebbi park egyik lombos fája alatt találtunk neki örök nyughelyet, ott rendeztük be puha ágyikóját. Tenyérnyi testét szépen becsomagoltuk egy cipősdobozba, s könnyes szemmel búcsút vettünk a lelkétől.

Hogy valójában mit is jelentett számunkra, mekkora értéket képviselt életünkben az apró dalnok, csak ezután tudatosult bennünk. Napról napra jobban fájt a távolléte, hiányzott őszinte ragaszkodása, szívhez szóló fütyörészése, fegyelmezett szárnyalása, az a szorongató, mégis kellemes kötelességérzet, hogy enni, inni kell neki adnunk. Ezek a természet adta adományok most megszűntek. Bánatunkban mozdulni sem tudtunk, csak ültünk egymagunkba roskadva, s nézegettük az üres kalitkát. Abban már nem szórakoztatott bennünket senki és semmi, megszűntünk fontosnak lenni, feljebbvalónak mikrovilágunkban. Nyomasztó gondjaink terhe alatt még a megérkezésekor összetört hagyatékról, no meg a tévékészülékről is megfeledkeztünk. Térdeinkre könyökölve szótlanul kuporogtunk egymással szemben, és vártuk, hogy visszatérjen, hogy előröl kezdődjön minden, hogy eljátszhassuk újból a ránk írt szerepeket.